Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
1987. november 7. KÉPÚJSÁG 11 Több mint fél évszázaddal ezelőtt, tizennyolc éves koromban kapcsolódtam be a szocialista mozgalomba, Nem a tudományos meggyőződés, hanem proletár származásom, munkássorsom kényszerített arra az útra, amiről mindmáig nem tudtak letéríteni. Annak idején fiatal fejjel a jövendő “““ ábrándjai nem szédítettek el, de éreztem és tudtam, hogy az az állapot, amiben élek, embertelenül súlyos és megalázó. Később, hogy Dosztojevszkij könyveit olvastam, nagyon magamra illőnek találtam az ő kiközösítettjeinek és megbántottjai- nak sorsát, s átéreztem az író véleményét, hogy ezeket az embereket meg kell „váltani” érdemtelen helyzetükből. Hogy könyveket kezdtem olvasni, az orosz írók humanizmusa, közvetlen emberi hangja vonzott magához leginkább. Már tudtam, hogy ezeknek az íróknak a filozófiája, a társadalomszemlélete nem egészen azonos az enyémmel, de jólesett, hogy hatással vannak érzékenységemre, s a tárgyi világon túl is megsejtetnek velem valamit. Nem okosítottak ki a mindennapi élet praktikájáról, de megkívántattak velem egy jobb életet, s mint aktív természetű kamaszt, önkéntelenül is cselekvésre ösztönöztek. Később, hogy tevékenyen részt vettem a mozgalomban, elméleti téren is tovább kellett lépnem. így találkoztam Marx, Engels, Kropotkin, Herzen, Plehanov és csak később Lenin elméleti műveivel. Már tudtam, a fennálló társadalmi rendnek olyan hibái és fogyatékosságai vannak, amelyeket, ha másképp nem megy, erőszakkal is meg lehet szüntetni. Ekkor és így ébredtem tudatára annak, hogy az út, amelyen járok, áttöri a fennálló törvények kereteit, az, amit beszélek, ahogyan viselkedem, a magam módján valamiféle forradalmi cselekmény előkészítését jelenti. Már nemcsak a megbántottság és kihasználtság érzése nyugtalanított, hanem a változtatni akarás tudata is. Azt hiszem, ezek után érthető, hogy az első viKassák Lajos: Emlékezés lágháború kiváltotta belőlem az antimilita- rista ellenállást, nem akartam fegyvert fogni sem a kényszerítő törvények, sem a csábítóan beszélő agitátorok hatására. Ekkor már írtam, s írásaimban visszatükröződött egy cselekvésre elszánt, tudatos ember lelkülete. Gondolom, a néhány mondat, amit eddig leírtam, máris világossá teszi, hogyan hatott rám a nagy orosz forradalom előjeleinek híre, és mit vártam tőle a továbbiakban. A szocialista elmélet és gyakorlat területén rendelkeztem már némi ismeretekkel, s magamnak is voltak bizonyos elgondolásaim, de ahogy később rájöttem, még mindig sok volt bennem a romantikus képzelgés, s még élt bennem az orosz regényhősök önfeláldozásának, pietizmusának hajlandósága. Úgy gondoltam, ha azt mondja az ember, hogy forradalom, akkor azt is mondja, hogy ez a fogalom már az új rendet, az új ember lelkiségét is magában foglalja. Holott ma már látom, és minden gondolkodó szocialistának látnia kell, hogy e forradalom nem azonos az új szocialista renddel, annak csupán áldozatos előkészítését, megvalósulásának gyakorlati lehetőségét jelenti. Huszonöt éves koromban szeme közé nevettem volna annak, aki így definiálja előttem a forradalmat, mohó kívánsággal máról holnapra akartam megváltoztatni a világ rendjét. Azóta azonban tudom, az elkeseredett embereket könnyebb forradalmi cselekvésre bírni, mint velük egy új társadalmi rendet felépíteni. Az elmaradt anyagi világot le lehet rombolni, meg lehet semmisíteni, de hosszú, fáradságos, szívósan kitartó munka kell ahhoz, hogy a romok eltakarítása után megkezdődjék az észszerű építés munkája. Hiszen ebben az időben nemcsak a külső körülményeket, hanem az emberek belsejét, érzelmi és gondolati világát is át kell nevelnünk. Mindnyájan tudunk nem egy olyan esetről, mikor igazi forradalmárok olyan szavakra és cselekedetekre ragadtatják magukat, amik elvesztették időszerűségüket, s a hasznosból a károsba csapnak át. Ilyesmiről beszélt __ Marx, Bakunyinnal és társaival kapcsolatban. A forradalom után is hosszú évtizedek megpróbáltatásai vártak azokra, akik az új társadalom felépítésének kérdéseit komolyan veszik. A nagyorosz forradalom előkészületeit alábbi versemmel üdvözöltem: Márciusok aranyhullámait beszéltetem magamból. Testvérek! Ó megharcolt kezek találkozása Isten előtt. Napok reménytelenséget zászlónak. Sikoltás mindnyájunkért, akik most szörnyű reflektorok alatt állunk, összetört lámpásokkal a szemeinkben Csak állunk, s fölborzolt álmaink szét- csúrognak az éjszakában. Szívünkön szeretet-tűzmáglyák szenvednek. Oroszország! Árva homlokunkon énekelnek a megbolondult öklök. Oroszország! Oroszország! Durunggal, késsel, csizmasarokkal és gépfegyverrel szakított sebeink, bíbor dicséretgyertyákkal világítanak feléd. Ó, elsőszülött testvérünk. Győzelem! Győzelem! Győzelem! Moszkva lealázkodott tornyai fölött megáll az új csillag. Megharcolt emberek gyökeresedünk a térben. Örömújjongás. Győzelem! Győzelem! Győzelem! Az új társadalmi rend felépítésének kivívása ma is mélyen él az emberekben, de úgy érzik, ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessenek, nemcsak a gyakorlati tévelygésekből, hanem a dogmák hurokkötéseiből is ki kell magunkat szabadítani. (1957.) Juhász Gyula: Szergej Jeszenyin: Balalajka Emlék Orosz testvéremnek, 1917. Ez az október nem az akkori, Fölzendül szépen, csendesen Most nem ilyen októbert várnak. A hazába rossz idő üvölt bele, A balalajka Szegeden. Üvöltött, vonított A hold ragyog a fák felett, Október, mint vadállat, Tizenhét októbere. Mint távol tájról üzenet. Emlékszem a baljós, A rabok arcán úgy dereng, Mint könnyek és mint ékszerek. Hósziporkás napra, Homályos szemmel láttam, A zene száll, a nóta szól, Vasárnyék imbolygott arra, Az elkomorult Petrográdban. A holdas éj békét dalol. Már mind érezték a vihart, E nóta ismerős nekem, Már mind tudtak valamit, Hogy nem hiába, Szivem dobogja szüntelen. Tudták ők jól, arra tart E zene kedves rokonom, Katonák acélkoponyája. Szétszóródtak. Bölcsőmtől fogva zokogom. Felfejlődtek rendbe... Mert bú él benne, s vágy remeg, A közönség félt a változástól... S valaki hirtelen leszedte Felétek más táj, más egek! A plakátot a félénk parlament faláról. S a nótát aki pengeti, S elkezdődött... A szemek már lánggal égtek, Szívem őt régen ismeri. A polgárháború feltámadt, Egy fának fájó levele, Öröktől egy vagyok vele. Az Auróra füstje fénylett a vas pirkadatának. Egy föld sápadt virágai, Beteljesült végzetszerűen, S országszerte a szürkék jajszavára Élünk virulni, hullani. Megjelent nagy tűzbetűkkel: Jöttünk e földre sírva mi, „A Munkásküldöttek Tanácsa”. Szentmihályi Szabó Péter Egy Isten árva fiai! fordítása Móra Ferenc: A Ludwig-gyűjtemény a Nemzeti Galériában Az orosz tenger Az orosz hadsereg elfogadta az új forradalmi kormány programját, fegyverszünetet és békét követel. A háború s a világtörténelem elérkezett ez elhatározással új fejezetéhez, ahol végre mezítelenül jelennek meg a küzdők szándékai, nem pedig a szólamok álöltözetében, kifestve, s a bölcsesség parókájával fejükön. Az orosz forradalom nem jelentette azt a változást, amit a benne bízók, a forradalmak hívői és álmodói vártak tőle. A jogtalan nép a forradalom győzelmes pillanatában nem ért bele az or- szágkormányozás felelősségébe, s amit uralkodó nemzedékek évszázadokon keresztül adtak egymásnak örökül, az uralkodás parancsoló pózát, hősi méltóságát, nem sajátíthatták el a kitagadottak a fölszabadulás első, lázas mámorában. Kerenszki forradalma ezért lett folytatása a cári hatalomnak, befelé hajlíthatatlan despotizmus, vérengzés és elnyomás, be nem váltott Ígéretek és lázitó beszédek, kifelé összekovácsolása annak a szövetségnek, melynek meglazulását a cári hatalom legnagyobb bűnéül rótták föl. A világháború folyt tovább, a fronton nem a cár, de Kerenszki lelkesített, Lloyd George Kerenszki dicsőségét zengte, a vér, a reménytelenség, s a szenvedések kilátástalansága tovább élt. Az orosz forradalom tovább élt. Az orosz forradalom bukásában sem volt hűtlen a francia példához, letűnő és felbukkanó osztályok adják át egymásnak a hatalmat, s a lelépő hőst várja az orosz Bastille: a Péter-Pál erőd. A színpad változott, a cári hatalom sárga világítását fölváltotta a forradalom izzó pirosa, reglamás tábornokok helyett nehézléptü kozákok léptek színre, a fojtott hangú beszélgetést durva káromolások követték, a cár helyett Kerenszki körül mozgott minden, de a darab, amit játszottak, ugyanaz volt. Ám az első szó, ami idehallik a munkások és katonák forradalmából, már új hang, friss reményeket keltő, s bátor várakozásokat ébresztő. Ez a hang már nem tesz különbséget a hadban állók nemzetisége között, csak az az ellenség, aki háborúra uszít, akár angol gyáros, akár német junker, s mindenki barát, aki összefog a békéért. Az erfurti kiáltvány óta nem hangzott el ennyi magasztos, ennyi megrendítő erő mint most abban a kiáltványban, melyben az új forradalom első szervezete szól a népeihez. Álljanak meg a gyárak, hogy ne lehessen téli háború ez a kívánság többé nem a kiirtandó lázadás uszító harci szava, de kormányprogram, s ami ennél is több, orosz program. Az orosz nép, amelyik csudálatos lendületében tűrni volt kénytelen eddig a francia és angol hivatkozásokat, amikor a háború demokratizáló célját kellett bizonyítani, most világtörténelmet és épochet csináló módon ad példát arra, amire eddig csak ürügyül használták. „Repül a nehéz kő: s ki tudja, hol áll meg?" Az események logikátlansága ránevelt bennünket arra, hogy szédítő események előtt se legyünk vakok/ s a hallásunkat ne tompítsák el a világot dübörgető változások sem. A hitünk virága, amiből a véröntözés nem tudott gyümölcsöt érlelni, kinyílik újra, s várja az orosz felhők áldását. Az orosz proletártömeg megmozdult, s ennek a tömegnek ellene tud-e állnia hazug érveknek, gyűlölködő uszításoknak homoktöltése? Az orosz tenger megmozdult. (Szegedi Napló, 1917. nov. 10.) Nagy jelentőségű kortárs-művészeti kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában Irene és Peter Ludwig aacheni gyűjteményéből, mely egy évig Magyarországon marad. Eltekintve a bemutatott festmények és szobrok vitathatatlan értékétől, a kiállítás fontosságát emeli a két tudós gyűjtő módszeres törekvése arra, hogy Európa népei a képzőművészet értékei révén közel kerüljenek egymáshoz. Tanulják megbecsülni egymás jelenlegi és múltbeli kincseit, a közös Európát, melyet az utódok számára megőrizni kötelességünk. Az egymásra utaló szálak napjaink művészetében is fellelhetők - ez a kiállítás legnagyobb tanulsága. A gyűjtők több évtizedes munkával tanulmányozták és megszerezték Európa és az USA, valamint a kelet-európai országok kiváló mestereinek több munkáját, amelyek gyűjtési körükbe beleillettek. Így a kép igen tanulságos. A különféle kortárs irányzatok egyezése, valamint konfrontációja igazolja azt, hogy világunk különböző részei nincsenek egymástól elzárva, az egyes áramlatok kisebb-nagyobb időeltolódással megjelennek Európa minden államában, legfeljebb a helyi hagyományok és a bürokratikus adminisztráció késlelteti szélesebb körű megismertetésüket. Ludwigék 1946-ban még egyetemi hallgató korukban kezdtek gyűjteni. Akkor 18. századi európai porcelánokat, delfti fajanszokat, görög terrakottákat, majd középkori illuminált kódexeket, táblaképeket, elefántcsontot vásároltak. Felülmúlhatatlan kincseik közül sokat a nyugatnémet múzeumoknak ajándékoztak. 1966-ban fordultak a kortárs művészet felé. Peter Ludwig doktori disszertációja Picassoval foglalkozott. Ennek kapcsán több száz grafikát és jó néhány festményt is megszerzett. Miután megvásárolta a modern művészet klasszikus mestereinek néhány fűművét, valamint az orosz avantgardmes- terek fontos alkotásait, figyelme a nyugati fogyasztói társadalom leghívebb művészi megnyilvánulása, az amerikai pop art felé fordult. Jelenleg az övé Európa legnagyobb pop art gyűjteménye. Ezekből főművek láthatók a kiállításon, mint Duane Hanson Nő bevásárlókocsival című könyvekben és folyóiratokban gyakran közölt, iskolateremtő műve Az élő nőalak viasz leöntés után készült, hajában műanyag csavarokkal, valódi szupermarketbeli kerekes bevásárlókocsival ábrázolt figurája. A tömött bevásárlókocsi a fogyasztási javakban való bövelkedés, az amerikai kisember boldogságának szimbóluma. Rauschenberg, Warhol, Lichtenstein, Jasper műveit megvásárolva a Ludwig- gyűjtemény állandóan gyarapodott. A fo- torealizmus, a német újexpresszioniz- mus, de a legújabb amerikai graffitik főművei is az ő gyűjteményében találhatók meg. A műalkotásokat rendszeres bemutatással hamar közkinccsé tette. 1967-ben már Aachenben kiállítást rendezett a Neue Galerieben. Azóta követik egymást a különféle szempontból kiválogatott bemutatók, amelyeket tudományos értékű kátalógusok kísérnek. 1977-ben a bécsi Künstlerhausban volt látható a gyűjtemény java Művészet a hetvenes években címmel. A bécsi kiállítás eredménye az osztrák Ludwig-alapít- vány, továbbá a Liechtenstein palotában a Modern Művészetek Múzeumának megalapítása volt. Az utolsó évtizedben a Ludwig-házaspár az összeurópai kulturális örökség jobb megismertetéséért küzd egyrészt Európa keleti részében gyűjteményeik bemutatásával és alapítványokkal, másrészt Kelet-Európa művészetében az egymást erősítő vonások felszínre juttatásával a gyakran általuk felfedezett művészek munkáiban. 1979- ben az NDK-ban volt kiállítása a gyűjteménynek, most pedig hazánk kapja meg tartós letétként az itt bemutatott kortárs anyagot. A kiállítás állandó lehetőséget kínál Kelet-Nyugat szembesítésére is a müveken keresztül. Ez a Ludwig-házaspár fő célkitűzése. Hiszik és vallják az egységes Európát, a nemzetek jobb megértésének előmozdítását a művészet eszközeivel. Robert Longo: Most mindenki
