Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
1987. november 28. Képújság 7 November 16., 17.30. Ebben a községben tán nagyobb az élet, mint némely kisvárosunkban. Gyerekek, felnőttek sietnek dolguk után, autók, motorok berregnek, s a „nagy országúton" kamionok bőgnek, remegtet- ve a házak falát. Három férfi beszélget a művelődési ház udvarán, ők az útbaigazítóim. Igen, lesz falugyűlés, ők is éppen erre jöttek. „Miért?” - kérdem az idősebb, szemüveges, negyven év körüli férfitól. „Rólunk van szó, itt kell lenni”. A válasz egyértelmű, világos. Aztán átballagok a tanácsházára. Két szobában van világosság. A folyosón ott a hirdetőtáblán is a tudnivaló, ma falugyűlés, azaz falufórum lesz, mivel Zombán így hívják ezt az évenként megtartandó jeles eseményt. A politikai fórum jelzővel is lehet az ilyen eseményt illetni, ha az ott résztvevők aktívak, sorsukat alakítani akarók. De nézzük a táblát, miről ad hirt az idegennek. Új ügyfélfogadási rend, felhívás a fehér szövőlepke elleni harcra, a múzeumi hónap hírei, vásárnaptár, a könyvtár nyitva tartási ideje, gondozóházi hírek, és eladó 264 négyzetöl házhely... Míg ezt böngészgetem, írogatom, mellém lép egy tanácsi ember: Milyen ügyben? Mondom én is, hogy milyen ügyben. Átkísér a művelődési házba. A klub jól fűtött, a fotelok kicsit kopottasak, a fogadás szívélyes. Hatan-heten lehetünk. Amíg latolgatjuk a fórum esélyeit, váratlanul betoppan Császár József megyei tanácselnök. S máris jön a rendezvényért felelős ember, mert tizennyolc óra van, s a kezdést erre az időre hirdették. Természetesen a művelődési ház nagyterme zsúfolt. Tán háromszázan is ülünk, ácsorgunk, s nem kell sok biztatás, amikor a községi párttitkár arra kér bennünket, énekeljük el a Himnuszt. Régen hallottam ilyen szépen, magyarosan, komótosan énekelni himnuszunkat. Valahogy átjárta az egész lelkünket-testün- ket a Himnusz értelmezése... S amint arra gondolok, hogy a mai helyzetben is van sok-sok értelme e gyönyörű nemzeti éneknek - nem tévedek. Marsai József, a téesz elnöke köszönti az igen tisztelt polgártársakat... S felgördül a függöny, az általános iskolások lépnek a világot jelentő deszkára. Szépen mondják a verseket, cseng-bong az énekesek hangjától a terem, a citerások, a klarinétosok pedig fújják, fújják, mintha nem is Zombán, hanem valamely nagy világvárosi színpadon produkálnák magukat. S a művelődési műsornak még nincsen vége. Jönnek a felsőnánai asszonyok. Tizenketten állnak félkaréjba, s vagy hat-nyolc dalt énekelnek el, szólnak az elhagyott bukovinai falvakról, a most új haza dalai is csendülnek ajkukon... S a fórum folytatódik. A kezdeti művelődési műsort nagyon fontosnak tartottam, mert ünnepélyessé, nem szárazsavanyú - tessék már hozzászólnivá - indítja el a gyűlést. Hanem életet adott, hangulatot a népfront rendezvényének. Szulimán Ferenc tanácselnöké a szó. Hatmillió forint körüli összeg állt rendelkezésükre, úgy, amint a lakosság vállalta a tehót, és a gazdálkodási szervek is közreműködtek pénzeikkel, társadalmi munkájukkal. Az idei tennivalók jó részén már túlvannak. Azonban a jövőben nagyobb összefogásra, együttműködésre van, lesz szükség. Kevesebb lesz a pénz, többet csak úgy lehet majd alkotni például így: a tanács ad járdaépítéshez anyagot, az utca lakói pedig beépítik. Mint eddig is volt. A köz önállósága növekedett. S így tudtak az iskolának számítógépet adni, a bölcsődét renoválták, az öregek napközijét, a gondozók házát fenntartják a jövőben is, a nyolc-kilenc hónapi tapasztalatok igen kedvezőek. Autóbuszvárókat építettek, bővítették a vízvezeték-hálózatot, nyomásfokozót készítettek, hogy a csúcsidőben is legyen víz a magasabban lévő házaknál... A hatmillió forint elköltését a lakosság látta. Valójában látta, látja-e? A téeszelnöknek kétszer kell szólni, kinek van véleménye az 1987-es évről. Többen jelentkeznek. Tízen kapnak szót. S mi a téma? A lakóterületet legjobban érintő kérdések. Az előrehaladás apró lépéseiről van szó, amelyeket mind kevesebb állami segítséggel kell megtenni. De haladni kell. Azt mondja az „esperes úr”, a gyűlés résztvevőinek nagy tetszése közepette, hogy „a község lelkiismeret- vizsgálata az ilyen fórum, ahol együtt, egymásért gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk, valamennyiünk érdekében. Az egyik Darvas József utcai lakos: „Miért ég a focipálya előtt a lámpa, az iskolánál meg nem?”. Fontos kérdés. Csatlakozik a villanyhoz a másik idősebb ember: „Nem vették még észre, hogy a sok áramot fogyasztó lámpák az autók útját világítják, a gyalogosjárdán pedig bukdácsolunk, mi öregek!” Tényleg, miért nem a járdát világítják azok az igen korszerű lámpák, amelyeket most szereltek föl, s mások, a régiek cseréjére a jövő évben kerül sor. Miért rossz a szintezés a József Attila utcában? A víz visszafelé, a házak alá folyik. Volt egy gyűlés, ahol megígérték, hogy lesz az iskolának úszásra alkalmas medencéje is. Mi van az ígérettel? Mikor vezetik Zombára a földgázt? A Béke utcában nyolc-tíz telek lesz jövőre, mennyibe kerülnek a házak helyei? A Hunyadi utcában tizenhárom házat lehet majd építeni? Mikor? A község ellátásáról is szó esik. Sokan eljárnak ugyan a megyeszékhelyre, meg Bonyhádra dolgozni, de a helyi alapvető ellátást fejleszteni kell. A takarékos életmód, a gondosabb munka jellemezze majd a jövőben a tanácsi, a községi politikai munkát - mondják többen is. A tíz szót kérő ember nevét azért nem írom ide, mert szerintem a 2612 lakos nagy részének véleményét tolmácsolták. S a tanácstagok aktivitása, amely Zombán évtizedek óta tapasztalható, az előrehaladás záloga. Azt mondta Császár József, a megyei tanácselnök: „Szűkösek a lehetőségeink a helyi erők mozgósítása, az összefogás, az együttműködés, a helyi kibontakozási program végrehajtása a jövőt mutató eredményekhez vezet, ha nem is olyan gyors mértékben, mint azt eddig megszoktuk. Zombán jó a légkör, örömmel tapasztaljuk, hogy a helyi lakosság, a tanács és a gazdálkodó szervezetek előrelátó, szép terveket valósítanak meg”. Amelyhez jó egészséget kívánt a tanácselnök, a hallgatóság pedig válaszolt: „Köszönjük...” És még mindig nincs vége a fórumnak. A Hazafias Népfront megyei bizottsága kilenc zombai lakost tüntetett ki a társadalmi munkában kifejtett tevékenységért. A szép jelvényt, a kísérő levelet Fülöp István, a népfront helyi titkára adta át, nagy tapsok közepette. Már öreg este van, amikor véget ér a falufórum. Nézem az órát: 20.15. De még ott ácsorgunk az udvaron vagy ötvenen, hatvanan, kint az utcában beszélgető csoportok indulnak haza. Hétfő van, november 16-a. Falufórum Zombán. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: KAPFINGER Nemcsak forintban, kilométerben is fogalom „Negyedszázad tette milliomossá ” A BONY KS bonyhádi szép, új irodaházában beszélgetünk Túrós József szállítási csoportvezetővel. Mindketten Dénes Árpádra várunk. Jönnie kell, mert helyi fuvarban van, ilyenkor rövid a forduló. A beszélgetés végén egyértelmű: a közvetlen vezető jó véleménnyel van a vezetőről. Mert Dénes Árpád gépkocsivezető... A portán befordul a háromtonnás Ro- bur, a vezetőfülke ablaka mint a patyolatból hozott ruha, oly tiszta, így a rávetődő fénytől nem tudni, ki ül a volán mögött. A szállitásvezető már ismeri a kocsikat, így hamar kiderül, a „milliomos” érkezett meg. A garázssorig gurul, elrendezi papírjait, kezében az elmaradhatatlan kis táskával kiugrik a kocsiból. Mozdulatai nyugodtak, arcán megfontoltság látszik, rajta magán pedig ápoltság. Mindig ilyen, egyetlen kalandozó hajtincset nem engedélyez, ruháján sehol nincs nyoma olajfoltnak, cipője is árulkodik: megkapta a suvickot. A sofőrpihenőbe bújunk. Átalakítás utáni az állapot, de mindenütt rend és tisztaság. A hatalmas garázsajtó nyitásának csínja van, rá kell jönnöm, nem elég az erő, de Dénes Árpád segít. A kis teherautók, a Barkasok tisztán várnak bevetésre, a beton felsöpörve, locsolva. Hirtelen ránknyitnak. Teliér István érkezik, akivel évek óta kenyeres jópajtásként együtt dolgoznak, ha kell, hosszú útra is együtt indulnak. Ugratja a riportalanyt, nevetve évödik: - „Nincs olyan fekete nyomdafesték, ami az Árpit kibírná, ha meg a fotózást nézzük, akkor arról jobb ha nem is beszélek...” Dénes Árpád csak nevet ezen.- Ilyen srác mindig a Pityu, ezért is jó vele dolgozni, ő aztán nem hagyja el magát. Nekünk meg néha csupán a kedvünk az útitársunk, és az a jobb, ha az nem túl szomorú. Lassan huszonöt éve lesz, hogy kezdtem, nem is csoda, hogy elértem az egymillió kilométert. Szerencsére balesetmentesen. A cégtől anyagi elismerésként négyezer forintot kaptam, és kiváló dolgozó is lettem egyben. Jó érzés, mit mondjak, nem túl egyszerű, amíg az ember ennyit „leteker” a betonon. Lassan, nyugodtan szívja a Sympho- niát, még arra is vigyáz, hogy a hamu le ne essen. Precíz ember benyomását kelti, mozdulataiban, szavaiban megfontoltságot érzek. Kiderül hogy a testvérei is sofőrök, sőt, a báty példája nyomán ült ő is volán mögé.- Igen, igen, úgy indult a dolog, hogy a bátyám mellett vezetgettem. Imádtam az autót, aztán Pécsett, az ATI-nál vizsgáztam, emlékszem az alkalmassági felvételin sokan kiestek. Kezdetben kevesebb gép volt az utakon, könnyebb volt a munka, ma erősek a kocsik, sokan vagyunk az utakon és állandóan sietünk. Minden napja bizonytalan egy sofőrnek. Mikor hová küldik, mit kell vinni, kivel kell találkozni... de ez adja a szépségét is egyben. Dénes Árpád, már túl az egymillió kilométeren Gyerekjáték volt valaha egy pesti út is, „megcsináltunk” húsz címet is, ma meg jó, ha négy-öt helyre odajutunk. Szóba kerülnek győri, szombathelyi utak, Szeged és hajnali indulás, múlt és jelen hasonlitgatása során.- Félni nem szabad, mert akkor jobb abbahagyni - mondja Dénes Árpád. Igaz, reggel biztosan kell indulni, de ebben benne van az a veszély is, hogy az ember nem biztos, hogy akkor ér haza, amikorra várják. Szóba kerül a Bonyhád-Börzsönyben a közelmúltban történt tragikus baleset is, ahol már nem lehetett segíteni, beszélünk a kaszkadőröknek készülő, kamiká- zé típusú és a mazsola autósokról, a hatos útról, ami húsz éve is ilyen volt, legfeljebb huppogott az összeeresztések miatt, és keskenyebb volt, de mellé álmodunk egy másik utat is. Megegyezünk abban is, hogy az autópályánkon öröm az autózás, de a miskolci reggeli csúcsot az ember még az ellenségének sem szívesen kívánja. A gyerekek kerülnek szóba, a nagyobbik, aki festőnek tanult, nem követi apját, a feleség aki szintén itt dolgozik a BONY-ban, a könyvelésen.- Keményen meg kell dolgozni a pénzért, nem úgy van, mint sokan képzelik, hogy beül a kocsiba, bekapcsolja az övét meg a rádiót és elautózgat... Napi 3-400 kilométer, rakodás - mert így jobb a kereset is - fizikailag is és szellemileg is elég megterhelő. Menni kell kánikulában és hófúvásban, esőben és este... Magányos farkas az ember az úton, de azért elvagyunk, nem sajnáltatni akarom a sofőröket. Számolgatni kezdünk, papírok kerülnek elő a kis táska mélyéről, de ott is rend uralkodik. Dénes Árpád nem keresgél, mért nála minden a helyén van. Végignézzük a listát, 1972-ben 250 ezer, 1976-ban félmillió kilométere volt, 1981 -ben érte el a 750 ezret és 1986- tal az egymilliót.- Ennél valamivel több kilométerem van hivatalosan is, mert a katonaidőm alatt is vezettem, meg egy évet, amit nem itt dolgoztam, nem számoltunk. Nem is beszélve a saját autónkról. Hirtelen a kisebbik fiú is szóba kerül, aki az idén kezdte el a gimnáziumot. A kocsikat vesszük sorra, először volt egy Moszkvics, amit egy testvére követett, aztán következett egy Zuk, később egy UAZ, majd a Robur teherkocsi, és most is Roburon ül a milliomos sofőr, aki csak kilométerben ilyen gazdag, de anyagiakra nem panaszkodik, szépen élnek, mint mondta. És ez egy sofőrnél sem elhanyagolható biztonsági tényező. Beszélgetünk Garai „Papáról”, aki a rangidős a BONY sofőrgárdájában, róla már írt is az újság, és a másik öt társról is, akikkel jól megvannak, megértik egymást. Kétszáz órát dolgoznak havi átlagban, túlfizetve nincsenek, sikerül azért közösen kideríteni ezt is, de panaszra sincs okuk. Jobb lehetne - nevetünk, de mikor nem mondjuk ezt? Akad 16-18 órás műszak is, van, hogy várni kell órákat a fuvarra. Ilyen ez a szakma, túlóradíjával és napidíjával együtt. Nem nehéz kitalálni, hogy ebből nem nagyon lehet egy hosszú úton gavalléroskodni.- Mindig igyekszem meleget enni, naponta egyszer, mert kell ide a kondíció. A terület olyan, hogy téma mindig adódik a beszédre, az embernek eszébe jutnak kalandok, vészhelyzetek, éjjel kisegített autósok. Dénes Árpádnak sok ilyen esete volt, de hogy segít, hogyha kell, lehúzódik az útról, hogy húzat egy bajbajutottat, ez neki természetes, mert mint mondja, így várhat vissza is valamit. Búcsúzóul a személykocsija felé vesszük utunkat. Kérdem is:- A neje?- Ő vezet otthon, jól vezet, de engem nem vezet... - mosolyog és elköszön. Utánam szól: - A cég rengeteget fejlődött, jó a szerelőnk, ezt még említsük meg, jó?! Úgy tűnik, mindenkinek az, mert jó a cégnek, jó a sofőrnek és jó a szerelőnek is, hiszen itt is elismerték munkáját. Nekem sem marad más, mint továbbra is jó utat kívánva búcsúzzam: SZABÓ SÁNDOR Fotó: S. M. A Darvas József lakótelepiek bevásárlását könnyíti az itt épült Zöldért ABC Gyarapodik a falu
