Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

1987. november 28. Képújság 7 November 16., 17.30. Ebben a községben tán nagyobb az élet, mint némely kisvárosunkban. Gye­rekek, felnőttek sietnek dolguk után, au­tók, motorok berregnek, s a „nagy or­szágúton" kamionok bőgnek, remegtet- ve a házak falát. Három férfi beszélget a művelődési ház udvarán, ők az útbaigazítóim. Igen, lesz falugyűlés, ők is éppen erre jöttek. „Miért?” - kérdem az idősebb, szemüve­ges, negyven év körüli férfitól. „Rólunk van szó, itt kell lenni”. A válasz egyértel­mű, világos. Aztán átballagok a tanács­házára. Két szobában van világosság. A folyosón ott a hirdetőtáblán is a tudniva­ló, ma falugyűlés, azaz falufórum lesz, mivel Zombán így hívják ezt az évenként megtartandó jeles eseményt. A politikai fórum jelzővel is lehet az ilyen eseményt illetni, ha az ott résztvevők aktívak, sor­sukat alakítani akarók. De nézzük a táblát, miről ad hirt az ide­gennek. Új ügyfélfogadási rend, felhívás a fehér szövőlepke elleni harcra, a mú­zeumi hónap hírei, vásárnaptár, a könyv­tár nyitva tartási ideje, gondozóházi hí­rek, és eladó 264 négyzetöl házhely... Míg ezt böngészgetem, írogatom, mellém lép egy tanácsi ember: Milyen ügyben? Mondom én is, hogy milyen ügyben. Átkí­sér a művelődési házba. A klub jól fűtött, a fotelok kicsit kopottasak, a fogadás szí­vélyes. Hatan-heten lehetünk. Amíg latol­gatjuk a fórum esélyeit, váratlanul betop­pan Császár József megyei tanácselnök. S máris jön a rendezvényért felelős ember, mert tizennyolc óra van, s a kez­dést erre az időre hirdették. Természetesen a művelődési ház nagyterme zsúfolt. Tán háromszázan is ülünk, ácsorgunk, s nem kell sok bizta­tás, amikor a községi párttitkár arra kér bennünket, énekeljük el a Himnuszt. Ré­gen hallottam ilyen szépen, magyarosan, komótosan énekelni himnuszunkat. Va­lahogy átjárta az egész lelkünket-testün- ket a Himnusz értelmezése... S amint ar­ra gondolok, hogy a mai helyzetben is van sok-sok értelme e gyönyörű nemzeti éneknek - nem tévedek. Marsai József, a téesz elnöke köszönti az igen tisztelt polgártársakat... S felgör­dül a függöny, az általános iskolások lép­nek a világot jelentő deszkára. Szépen mondják a verseket, cseng-bong az éne­kesek hangjától a terem, a citerások, a klarinétosok pedig fújják, fújják, mintha nem is Zombán, hanem valamely nagy vi­lágvárosi színpadon produkálnák magu­kat. S a művelődési műsornak még nin­csen vége. Jönnek a felsőnánai asszo­nyok. Tizenketten állnak félkaréjba, s vagy hat-nyolc dalt énekelnek el, szólnak az elhagyott bukovinai falvakról, a most új haza dalai is csendülnek ajkukon... S a fórum folytatódik. A kezdeti műve­lődési műsort nagyon fontosnak tartot­tam, mert ünnepélyessé, nem száraz­savanyú - tessék már hozzászólnivá - indítja el a gyűlést. Hanem életet adott, hangulatot a népfront rendezvényének. Szulimán Ferenc tanácselnöké a szó. Hatmillió forint körüli összeg állt rendel­kezésükre, úgy, amint a lakosság vállalta a tehót, és a gazdálkodási szervek is köz­reműködtek pénzeikkel, társadalmi mun­kájukkal. Az idei tennivalók jó részén már túlvannak. Azonban a jövőben nagyobb összefogásra, együttműködésre van, lesz szükség. Kevesebb lesz a pénz, töb­bet csak úgy lehet majd alkotni például így: a tanács ad járdaépítéshez anyagot, az utca lakói pedig beépítik. Mint eddig is volt. A köz önállósága növekedett. S így tudtak az iskolának számítógépet adni, a bölcsődét renoválták, az öregek napkö­zijét, a gondozók házát fenntartják a jövő­ben is, a nyolc-kilenc hónapi tapasztala­tok igen kedvezőek. Autóbuszvárókat építettek, bővítették a vízvezeték-hálóza­tot, nyomásfokozót készítettek, hogy a csúcsidőben is legyen víz a magasabban lévő házaknál... A hatmillió forint elkölté­sét a lakosság látta. Valójában látta, látja-e? A téeszelnöknek kétszer kell szólni, kinek van véleménye az 1987-es évről. Többen jelentkeznek. Tízen kapnak szót. S mi a téma? A lakóterületet legjobban érintő kérdések. Az előrehaladás apró lépéseiről van szó, amelyeket mind keve­sebb állami segítséggel kell megtenni. De haladni kell. Azt mondja az „esperes úr”, a gyűlés résztvevőinek nagy tetszése közepette, hogy „a község lelkiismeret- vizsgálata az ilyen fórum, ahol együtt, egymásért gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk, valamennyiünk érdekében. Az egyik Darvas József utcai lakos: „Miért ég a focipálya előtt a lámpa, az is­kolánál meg nem?”. Fontos kérdés. Csat­lakozik a villanyhoz a másik idősebb em­ber: „Nem vették még észre, hogy a sok áramot fogyasztó lámpák az autók útját világítják, a gyalogosjárdán pedig buk­dácsolunk, mi öregek!” Tényleg, miért nem a járdát világítják azok az igen kor­szerű lámpák, amelyeket most szereltek föl, s mások, a régiek cseréjére a jövő évben kerül sor. Miért rossz a szintezés a József Attila utcában? A víz visszafelé, a házak alá folyik. Volt egy gyűlés, ahol megígérték, hogy lesz az iskolának úszásra alkalmas medencéje is. Mi van az ígérettel? Mikor vezetik Zombára a földgázt? A Béke utcában nyolc-tíz telek lesz jövőre, mennyibe kerülnek a házak helyei? A Hunyadi utcában tizenhárom házat lehet majd építeni? Mikor? A köz­ség ellátásáról is szó esik. Sokan eljár­nak ugyan a megyeszékhelyre, meg Bonyhádra dolgozni, de a helyi alapvető ellátást fejleszteni kell. A takarékos élet­mód, a gondosabb munka jellemezze majd a jövőben a tanácsi, a községi poli­tikai munkát - mondják többen is. A tíz szót kérő ember nevét azért nem írom ide, mert szerintem a 2612 lakos nagy részének véleményét tolmácsolták. S a tanácstagok aktivitása, amely Zom­bán évtizedek óta tapasztalható, az elő­rehaladás záloga. Azt mondta Császár József, a megyei tanácselnök: „Szűkö­sek a lehetőségeink a helyi erők mozgó­sítása, az összefogás, az együttműkö­dés, a helyi kibontakozási program vég­rehajtása a jövőt mutató eredményekhez vezet, ha nem is olyan gyors mértékben, mint azt eddig megszoktuk. Zombán jó a légkör, örömmel tapasztaljuk, hogy a he­lyi lakosság, a tanács és a gazdálkodó szervezetek előrelátó, szép terveket va­lósítanak meg”. Amelyhez jó egészséget kívánt a tanácselnök, a hallgatóság pe­dig válaszolt: „Köszönjük...” És még mindig nincs vége a fórumnak. A Hazafias Népfront megyei bizottsága kilenc zombai lakost tüntetett ki a társa­dalmi munkában kifejtett tevékenységért. A szép jelvényt, a kísérő levelet Fülöp Ist­ván, a népfront helyi titkára adta át, nagy tapsok közepette. Már öreg este van, amikor véget ér a falufórum. Nézem az órát: 20.15. De még ott ácsorgunk az udvaron vagy ötvenen, hatvanan, kint az utcában beszélgető csoportok indulnak haza. Hétfő van, november 16-a. Falufórum Zombán. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: KAPFINGER Nemcsak forintban, kilométerben is fogalom „Negyedszázad tette milliomossá ” A BONY KS bonyhádi szép, új irodahá­zában beszélgetünk Túrós József szállí­tási csoportvezetővel. Mindketten Dénes Árpádra várunk. Jönnie kell, mert helyi fuvarban van, ilyenkor rövid a forduló. A beszélgetés végén egyértelmű: a közvet­len vezető jó véleménnyel van a vezető­ről. Mert Dénes Árpád gépkocsivezető... A portán befordul a háromtonnás Ro- bur, a vezetőfülke ablaka mint a patyolat­ból hozott ruha, oly tiszta, így a rávetődő fénytől nem tudni, ki ül a volán mögött. A szállitásvezető már ismeri a kocsikat, így hamar kiderül, a „milliomos” érkezett meg. A garázssorig gurul, elrendezi pa­pírjait, kezében az elmaradhatatlan kis táskával kiugrik a kocsiból. Mozdulatai nyugodtak, arcán megfontoltság látszik, rajta magán pedig ápoltság. Mindig ilyen, egyetlen kalandozó hajtincset nem en­gedélyez, ruháján sehol nincs nyoma olajfoltnak, cipője is árulkodik: megkapta a suvickot. A sofőrpihenőbe bújunk. Át­alakítás utáni az állapot, de mindenütt rend és tisztaság. A hatalmas garázsajtó nyitásának csínja van, rá kell jönnöm, nem elég az erő, de Dénes Árpád segít. A kis teherautók, a Barkasok tisztán vár­nak bevetésre, a beton felsöpörve, lo­csolva. Hirtelen ránknyitnak. Teliér Ist­ván érkezik, akivel évek óta kenyeres jó­pajtásként együtt dolgoznak, ha kell, hosszú útra is együtt indulnak. Ugratja a riportalanyt, nevetve évödik: - „Nincs olyan fekete nyomdafesték, ami az Árpit kibírná, ha meg a fotózást nézzük, akkor arról jobb ha nem is beszélek...” Dénes Árpád csak nevet ezen.- Ilyen srác mindig a Pityu, ezért is jó vele dolgozni, ő aztán nem hagyja el ma­gát. Nekünk meg néha csupán a ked­vünk az útitársunk, és az a jobb, ha az nem túl szomorú. Lassan huszonöt éve lesz, hogy kezdtem, nem is csoda, hogy elértem az egymillió kilométert. Szeren­csére balesetmentesen. A cégtől anyagi elismerésként négyezer forintot kaptam, és kiváló dolgozó is lettem egyben. Jó ér­zés, mit mondjak, nem túl egyszerű, amíg az ember ennyit „leteker” a betonon. Lassan, nyugodtan szívja a Sympho- niát, még arra is vigyáz, hogy a hamu le ne essen. Precíz ember benyomását kel­ti, mozdulataiban, szavaiban megfontolt­ságot érzek. Kiderül hogy a testvérei is sofőrök, sőt, a báty példája nyomán ült ő is volán mögé.- Igen, igen, úgy indult a dolog, hogy a bátyám mellett vezetgettem. Imádtam az autót, aztán Pécsett, az ATI-nál vizsgáz­tam, emlékszem az alkalmassági felvéte­lin sokan kiestek. Kezdetben kevesebb gép volt az utakon, könnyebb volt a mun­ka, ma erősek a kocsik, sokan vagyunk az utakon és állandóan sietünk. Minden napja bizonytalan egy sofőrnek. Mikor hová küldik, mit kell vinni, kivel kell talál­kozni... de ez adja a szépségét is egyben. Dénes Árpád, már túl az egymillió kilométeren Gyerekjáték volt valaha egy pesti út is, „megcsináltunk” húsz címet is, ma meg jó, ha négy-öt helyre odajutunk. Szóba kerülnek győri, szombathelyi utak, Sze­ged és hajnali indulás, múlt és jelen hasonlitgatása során.- Félni nem szabad, mert akkor jobb abbahagyni - mondja Dénes Árpád. Igaz, reggel biztosan kell indulni, de ebben benne van az a veszély is, hogy az ember nem biztos, hogy akkor ér haza, amikorra várják. Szóba kerül a Bonyhád-Börzsönyben a közelmúltban történt tragikus baleset is, ahol már nem lehetett segíteni, beszé­lünk a kaszkadőröknek készülő, kamiká- zé típusú és a mazsola autósokról, a ha­tos útról, ami húsz éve is ilyen volt, legfel­jebb huppogott az összeeresztések miatt, és keskenyebb volt, de mellé álmo­dunk egy másik utat is. Megegyezünk abban is, hogy az autópályánkon öröm az autózás, de a miskolci reggeli csúcsot az ember még az ellenségének sem szí­vesen kívánja. A gyerekek kerülnek szó­ba, a nagyobbik, aki festőnek tanult, nem követi apját, a feleség aki szintén itt dol­gozik a BONY-ban, a könyvelésen.- Keményen meg kell dolgozni a pén­zért, nem úgy van, mint sokan képzelik, hogy beül a kocsiba, bekapcsolja az övét meg a rádiót és elautózgat... Napi 3-400 ki­lométer, rakodás - mert így jobb a kereset is - fizikailag is és szellemileg is elég meg­terhelő. Menni kell kánikulában és hófú­vásban, esőben és este... Magányos farkas az ember az úton, de azért elvagyunk, nem sajnáltatni akarom a sofőröket. Számolgat­ni kezdünk, papírok kerülnek elő a kis tás­ka mélyéről, de ott is rend uralkodik. Dénes Árpád nem keresgél, mért nála minden a helyén van. Végignézzük a listát, 1972-ben 250 ezer, 1976-ban félmillió kilométere volt, 1981 -ben érte el a 750 ezret és 1986- tal az egymilliót.- Ennél valamivel több kilométerem van hivatalosan is, mert a katonaidőm alatt is vezettem, meg egy évet, amit nem itt dolgoztam, nem számoltunk. Nem is beszélve a saját autónkról. Hirtelen a kisebbik fiú is szóba kerül, aki az idén kezdte el a gimnáziumot. A kocsikat vesszük sorra, először volt egy Moszkvics, amit egy testvére követett, az­tán következett egy Zuk, később egy UAZ, majd a Robur teherkocsi, és most is Roburon ül a milliomos sofőr, aki csak kilo­méterben ilyen gazdag, de anyagiakra nem panaszkodik, szépen élnek, mint mondta. És ez egy sofőrnél sem elhanya­golható biztonsági tényező. Beszélgetünk Garai „Papáról”, aki a rangidős a BONY so­főrgárdájában, róla már írt is az újság, és a másik öt társról is, akikkel jól megvannak, megértik egymást. Kétszáz órát dolgoznak havi átlagban, túlfizetve nincsenek, sikerül azért közösen kideríteni ezt is, de panaszra sincs okuk. Jobb lehetne - nevetünk, de mikor nem mondjuk ezt? Akad 16-18 órás műszak is, van, hogy várni kell órákat a fu­varra. Ilyen ez a szakma, túlóradíjával és napidíjával együtt. Nem nehéz kitalálni, hogy ebből nem nagyon lehet egy hosszú úton gavalléroskodni.- Mindig igyekszem meleget enni, na­ponta egyszer, mert kell ide a kondíció. A terület olyan, hogy téma mindig adó­dik a beszédre, az embernek eszébe jut­nak kalandok, vészhelyzetek, éjjel kise­gített autósok. Dénes Árpádnak sok ilyen esete volt, de hogy segít, hogyha kell, le­húzódik az útról, hogy húzat egy bajbaju­tottat, ez neki természetes, mert mint mondja, így várhat vissza is valamit. Bú­csúzóul a személykocsija felé vesszük utunkat. Kérdem is:- A neje?- Ő vezet otthon, jól vezet, de engem nem vezet... - mosolyog és elköszön. Utánam szól: - A cég rengeteget fejlő­dött, jó a szerelőnk, ezt még említsük meg, jó?! Úgy tűnik, mindenkinek az, mert jó a cégnek, jó a sofőrnek és jó a szerelőnek is, hiszen itt is elismerték munkáját. Nekem sem marad más, mint továbbra is jó utat kívánva búcsúzzam: SZABÓ SÁNDOR Fotó: S. M. A Darvas József lakótelepiek bevásárlását könnyíti az itt épült Zöldért ABC Gyarapodik a falu

Next

/
Oldalképek
Tartalom