Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-27 / 253. szám

1987. október 27. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Napló szerelmeimnek Mészáros Márta Napló trilógiájának középső része az úgynevezett ötvenes években követi tovább főhősének, a fiatal Julinak a sorsát. A tizennyolc éves lány nevelőanyja, a belügyminisztériumi ezre­des Magda segítségével Moszkvába ke­rül a Filmművészeti Főiskolára, rendező­ként. Moszkva ismerős Juli előtt, hiszem ez a város volt gyermekkorának színhelye. A tanulás mellett megszállottan keresi - eredménytelenül - korábban ugyanitt le­tartóztatott apját. A változást az 1953-as év, Sztálin ha­lála hozza meg számára. Hamarosan ér­tesítést kap, hogy rehabilitálták ártatlanul elítélt édesapját, aki azonban már 1944- ben az önkény áldozatául esett. Juli a munkában keres menedéket, kapcsolat­ba kerül a magyar reformista körökkel, ám őszinte hangvételű filmjei ellenállást váltanak ki. Nemsokára, 1956 őszén a szovjet fővárosba megy, hogy átvegye diplomá­ját. Itt értesül a magyarországi esemé­nyekről, hazatérne, de a határ lezárul előtte... A kétrészes, önéletrajzi ihletésű alko­tás - Mészáros Márta az ötvenes évek­ben a moszkvai Filmművészeti Főiskola hallgatója volt - nehéz feladat megoldá­sára vállalkozott. Juli életén, személyes sorsán keresztül kibontakozik előttünk egy korszak ellentmondásokkal és konf­liktusokkal terhes, monumentális tablója. A mintegy tízéves történelmi időszakkal való szembenézés, a számvetés több ve­szélyt is rejt magában. Ez esetben ugya­nis nem könnyű elkerülni a sematizmus Szekszárdon a színházi bérletsorozat nyitó előadása, Móricz Zsigmond Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül című vigjátéka, melyet a Szol­noki Szigligeti Színház mutat be a jövö héten. Mit mondhat a mai nézőnek Móricz müve a színpadról? Szólhat-e a mának az 1928-ban színpadra vitt négyfelvonásos vígjáték. Követve a színházak műsorkínálatát, meg­állapíthatjuk: a legtöbb társulat a könnye­debb, lehetőleg zenés darabok bemutatását vállalja, elsősorban gazdasági megfontolá­sokból. A színháznak azonban a nézővel szemben mindig is megmarad a maga felelőssége, mi­szerint nem jelenhet meg az igénytelenség, a néző lekezelése az előadásban akkor se, ha operettet, zenés vígjátékot adnak. Csak zárójelben említem: nem egy esetben láthattunk az adott társulatra dicsőséget nem hozó előadást Szekszárdon. A szolnokiak be­mutatóját látva elmondható, hogy a rendező, Csizmadia Tibor a mai magyar élethez szólni akaró, az író mondanivalóját markánsabban megfogalmazó igényes előadást állított szín­padra. A darab egy hajdan jobb időket látott úri család tanyáján játszódik, ahol is a mulatós if­jú férj, Balázs a háromnapos névnap végén dorbézolva szórja maradék vagyonát. Felvo­nul előttünk egy ma már letűnt, vagy annak hitt(?) világ a maga tipikus figuráival. Pólika, Balázs felesége a háziasszony kötelességeit gyakorolva próbál úrrá lenni a helyzeten és amikor férje parancsot ad a kisborjú leölésére is, elszabadul a pokol. A botrány vége: Pólika három nagynénje oltalma alá, a városba me­nekül. Ehagyhatja-e Pólika az urát büntetlenül? Egyáltalán bün-e, ha a család elmeneklti fél­tett kincsét, az ifjú asszonyt erőszakoskodó férje elől? Balázs mindenesetre a maga mód­Csomó, a csodálatos taposófű valójá­ban egy közönséges száradó, olajfolt­tól fakult útszéli fűcsomó. Varázslatos ereje pedig abban van, hogy kis bará­tainknak, a négy játékmedvének és az öregedő verébnek valami ismeretlent, soha nem tapasztalt élményt, érzést nyújt. A csodálatos taposófűben ugyanis elhagyott, lábát tört verébfiókára buk­kannak, életéért aggódva otthonukba vi­szik, ápolják, maguk közé fogadják. A kezdeti szánalom kölcsönös ragaszko­dássá, szeretetté teljesedik, ez pedig a világ legmegismerhetetlenebb, leggaz­dagabb érzése. A nagyon is komoly, mélyen emberi - és sajnos érzelgőség, szentimentalizmus nélkül ritkán tálalt - témát Tandori Dezső megfogalmazásában a Gyermekrádió dolgozta fel, de vasárnap reggel a Petőfi adón hallható hangjáték korántsem kizá­rólag a gyerekeknek szólt. Egy humánus, alapvető értékeinkért aggódó ember dil­éveinek megszokott, direkt és közhely- szerű ábrázolását. Mészáros Márta azonban nyilvánva­lóan sokkal jobb rendező annál, mint­hogy ilyen csapdába essen. A csábítás­nak ellenállva visszafogott, ugyanakkor mégis hatásos, továbbá ami nem lebe­csülendő a közel kétórás drámánál, egy pillanatig sem unalmas képsorok pereg­nek a filmvásznon. A mindennapok törté­nelméből és a „nagypolitikai” mozgások­ról egyaránt ízelítőt kapunk. Megeleve­nednek azok a tragédiák, melyek an­nak idején ezreket sújtottak: a meghur- colások, a bebörtönzések, a mondvacsi­ján, úgy „magyarosan" reagál. Napestig hú- zatja a szemközti kocsmában, majd csak meg­pukkadnak a nagynénik. A megfogalmazott kérdésre, a férfi-nő vi­szony az „egymáshoz töretés” problémájára ma más válaszokat adunk életünkkel, mint Móricz idején. De valóban változhat-e, válto­zott-e viszonyunk egymáshoz? Otthon va- gyunk-e ebben a mi magyar életünkben ma? Elfeledtük-e azokat az indulatokat, amelyek oldják és kötik a férfit a nőhöz, a nőt a férfihoz. Pólika és Balázs indulatait, érzelmeit nem az egymás gyűlölete, a bántás szándéka moti­válja. Ők szeretik egymást! Az élet, a körülmé­nyek nem szeretik őket. Egy sivár, a régi di­csőség morzsáin szöszmötölő lét szorítja en­nek az előadásnak a szereplőit egymáshoz, az üres formák mögé bújva, sértve és a sértések­től megsebezve vergődnek Balázs és Pó­lika, pedig mindketten arra várnak, hogy a má­sik gyengédségébe burkolózhassanak. A korabeli előadásban, s a darab kap­csán a kritikus a csehovi világot emleget­te. Valóban: a feleslegesség érzetéből a du- hajkodásba, vagy egy zárt, a pohárcsörrenés- re is idegesen reagáló világba menekülő figu­rákat látunk. Csizmadi Tibor rendezése azért kiváló, mert mindezen tartalmakat egy fergeteges vígjátéki jelenetekkel, szituációkkal, cigányzenével bő­velkedő előadásba tudta sűríteni. A színház társulata, a színészek kiváló partnerei a ren­dezőnek. Különösen a Balázst megformáló Derzsi Já­nos és a Pólikát alakító Földesi Judit vállalt ne­héz feladatot. Koós Olga, Meszléry Judit, Do- bák Lajos, Sebestyén Éva, erősségei az elő­adásnak és jórészt nekik köszönhető, hogy a szórakozni vágyó néző is elégedetten távoz­hat a színházból.- ts ­lemáit hallhattuk értékeiből mind többet veszítő világunkban, amikor nemcsak verseket, szépirodalmat, de meséket sem igen olvasnak, mondanak a szülők gyerekeiknek. Ezt pedig nem pótolhatja sem a televí­zió népszerű rajzfilmsorozataival, a vi­deofilmek sokaságával... Nemrégiben hallottam egy filmrendezőt, ő azt mondta, sajnálja azokat az embereket, akik nem szeretik a mesét, nem tudják mi, de valami hiányzik az életükből, szürkéb­bek, racionálisabbak. Azt hiszem, ez a rezonanciakészség kell ahhoz is, hogy megértsük a taposófű történetében az idő múlásával változó, de mindig újrateremtődő természet ere­jét, azt a mélységesen emberi - gyerme­kien őszinte - megnyilvánulást, ami a csodálatos taposófüvet kereste. A szik­kadt növénykét látva pedig annyit mon­dott: álmodik a taposófű.-takács­nál perek és a kitelepítéssel. A sajnála­tos módon ritkán látható korabeli híradó­kon feltűnnek az exponált személyisé­gek: hatalmas tömeg előtt Sztálin integet, majd Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Nagy Imre beszél, később bevillan egy torok­szorító részlet Rajk László temetéséről. Aki ezek után azt gondolná, hogy törté­nelmi dokumentumfilmre vált jegyet, az téved. Mészáros Márta hasonlóan koráb­bi műveihez, ezúttal is az emberi kapcso­latokat állította a kamera fókuszába. Ezért aratott sikert nemcsak itthon, ha­nem külföldön is a Napló szerelmeimnek. SZERI ÁRPÁD Hangverseny Az Augusz Antal kamaraegyüttes koncertje Hivatalos kimutatásokat nem tanulmá­nyoztam, de a megyeszékhely gyakori színvonalas rendezvényeit látogatva gyanítom, hogy Szekszárd város mére­teihez és lélekszámához viszonyítva bi­zonyára előkelő helyet foglal el a zenei élet tekintetében az ország hasonló tele­pülései között. Feltevésemet igazolni lát­szik, hogy a már hazai és nemzetközi si­kereket is elért énekkarok, zenekarok sorát gyarapítva nemrég megalakult a Liszt Ferenc hajdani barátjáról, Augusz Antalról elnevezett kamaraegyüttes. Tag­jai: Kugler Zsuzsa (zongora, csembaló), Mártonka Tünde (gordonka), Szuprics Edit (ének) és Dobai Tamás (fuvola, zon­gora). Mindannyian a szekszárdi zeneis­kola tehetséges tanárai, akiket a közös muzsikálás öröme hozott össze. Műkö­désük rövid ideje ellenére számos fellé­pés áll már mögöttük. Szívesen koncer­teznek kisebb településeken is, mert kül­detésüknek érzik a kamarazene klasszi­kus és újabb kori értékeinek bemutatá­sát, a műfaj iránt minden időszakban, így napjainkban is megnyilvánuló érdeklő­dés kielégítését. Legutóbb a Művészetek Házában gyö­nyörködhettünk az együttes műsorában. Händel két oratóriumrészletét - az egyi­ket a bibliai tárgyú Jósua oratóriumból, a másikat a kevésbé ismert Partenope oratóriumból - énekelte Szuprics Edit, csembalón Kugler Zsuzsa kísérte. E fe­szültséggel teli darabok drámai erővel szóltak. Vivaldi gordonkaszonátái közül a B-dúr szonáta csendült fel, melyben a fő hangszer, a cselló mellé a csembaló társul. A négytételes művet Mártonka Tünde és Kugler Zsuzsa hatásosan köz­vetítette. Bach 202. sz. kantátája a menyegzői kantáták csoportjához tartozik. A kilenc tételből álló művet a teljes kamaraegyüt­tes adta elő hangulati elemekben gazda­gon, a házimuzsikálás legszebb hagyo­mányait idézve. Vastaps volt a jutalmuk. Haydn több mint harminc zongorás triót komponált. Közülük a háromtételes D-dúr fuvolatriót hallgathattuk. Dobai Ta­más játéka élményszámba ment. Az emóciót a kísérő hangszerek tették tel­jessé. Schubert élete végén írta a Pásztor a sziklán c. dalát szopránhangra, zongo­rára és klarinétra. Az egyre oldottabban, fesztelenebből muzsikáló kamaraegyüt­tesben azáttal klarinéton Falussy Mária működött közre. Igényes játékával hoz­zájárult a dal elismerést kiváltó bemuta­tásához. Szuprics Edit a nagyívű dalla­mok és koloratúrák művészi megformá­lásában jeleskedett. A hangverseny zárószámaként De­bussy: Kis szivtje csendült fel Kugler Zsuzsa és Dobai Tamás négykezes, frap­páns előadásában. A hangulatos inter­pretáció sikeres befejezése volt az Au­gusz Antal kamaregyüttes koncertjének. LEMLE ZOLTÁN Színház Élhetünk-e muzsikaszó nélkül? Rádió A csodálatos taposófű Tévénapló Másfél évtized Ünnepel a Zenés Tv-Színház, szerényen és szolidan, ahogy nagy eseményhez illik: másfél évtized alatt 115 bemutatót tartott, köztük 14 új magyar operát láthat­tunk. Hatalmas teljesítmény, s hozzá kell tennünk, hogy a 115 bemutató között jó néhány volt, aminek jelentősége messze túlmutatott a hazai televíziózás keretein. Azt ugyan nem tudom, mivel lehet mérni a világsikert, arról nem is szólva, hogy siker és érték nem jelent feltétlenül azonos fogalmat, de az bizonyos, hogy a zenés színház több előadása a világ bármelyik televíziójának dicsőségére válnék. Voltak kevésbé szerencsés produkciók is, de ezeket most nem illik emlegetni, a vállalko­zás komolysága nem is indokolja. Az Erkel-sorozat, a méltán híres Sevillai borbély, a Kékszakállú, az Othello s még sokáig lehetne sorolni, a magyar televízió történe­tének jelentős állomása. Mi a titka ? Mindenekelőtt a művészi komolyság, a megalkuvás nélküli felelősség- tudat, ami áthatott énekest és rendezőt, hogy legjobb tudásával szolgálja a remek­műveket. Az is fontos, hogy általában a legjobbakat sikerült megnyerni az előadásokhoz, azt pedig bizonyítani sem kell, hogy Simándy József, Melis György s még jó néhányan a világ élvonalában állnak. Az eredményt azonban másutt is kell keresnünk. A zenés színház olyan eredményeket ért el a zenei nevelés terén, ami nem hasonlítható semmihez. Az opera nehezen talál utat a legtöbb emberhez, amit az is magyaráz, hogy élő elő­adáshoz ritkán jut a vidéki, ma pedig egyre drágább az utazás, a színházjegy. A tévé remekművek sorát hozta házhoz, s ezzel nagyon nagy szolgálatot tett. Az évfordulót szerényen ünnepelték, talán nagyon is szerényen, mert az éjszakai órákba nyúlt az emlékezés, amit jobb időpontban is lehetett volna közvetíteni. Bánki László, Melis György, Pitti Katalin, Ruitner Sándor, Seregi László, Vámos László és dr. Babos Barnáné, a veszprémi tévétalálkozók társadalmi zsűrijének egyik tagja szólt a zenés színház múltjáról, eredményeiről, miközben az elmúlt másfél év­tized néhány előadásának részletében gyönyörködhettünk. S közben arra gondol­tunk, nem egy előadás megérdemelné az ismétlést, akár harmadszor, negyedszer is, mert azóta új nemzedék jelentkezett, amelynek újdonságként hat egy tíz év előtti bemutató. A jelentős vállalkozás nem ért véget az ünneppel, mi pedig a művészetnek kijáró tisztelettel köszöntjük a Zenés Tv-Színházat, további szép előadásokat kíván­va valamennyiőnknek. Csinszka Csinszka, illetve Bertuka, vagyis Boncza Berta, nyomorúságos életéről tulajdon­képpen mindent tudunk. Tanúk sora vallott róla, mint a korai udvarló Tabéry Géza, majd Bölöni György, azután a Babits-szerelem szemtanúja, Szabó Lőrinc, s meg­szólalt Ady Lajosné is, igaz, hogy az ő könyvét Dénes Zsófia írta, viszont Dénes Zsó­fiának is volt szava a csúcsai várkastély kisasszonyáról. A leghitelesebb tanú természetesen Ady Endre, aki a svájci nevelőintézetből hozzá küldött versekről azt mondta, „formátlan panaszok, kis affektáltsággal”. Bertuka-Csinszka bajlós csillagzat alatt született, a csúcsai kastélyból akár azon­nalátléphetett volna egy Jókai-regény titokzatos hősnőjének szerepébe, de az apai szándék egy svájci nevelőintézetbe küldte, ahol a korabeli úrilányok szokásának megfelelően készült az úgynevezett nagybetűs Életre. Ezek a kisasszonyok már ol­vasták Baudelaire-t, de jobban hatott rájuk a szecesszió képzelgése, s mint Gustav Klimt kissé zavaros festményein szívesen képzelték magukat a „végzet asszonya” szerepébe. De hát a végzettel sem olyan egyszerű cimboráim, s Bertuka - ez a dilettánsok szánalmasan visszatérő tulajdonsága - csak a külsőségeket tanulta meg, a szerepet, amit akkor is kitartóan játszott, amikora függöny legördült. Számára Ady nem a világszellem volt, hanem a csábos híresség, s amikor belépett ebbe a különbejáratú pokolba, kétségbeesve látta, hogy a valóság egészen más. ír­juk javára, hogy kitartott, végigjárta Ady poklának köreit, kötelességtudóan. Szegény Csinszka nem lehetett a végzet asszonya, vergődött a pokolbeli árnyak között, miközben még mindig a csúcsai vár kisasszonyának gondolta magát. Pedig a pokol villámai szelik át a levegőt, Ady, aki már házasságuk első napjaiban tudta, meg is írta, hogy házassága elhibázott lépés volt, rémséges átkokat mond rá, de ez a bibliai istenítélet ezzel nem fejeződik be. Ady Lőrincné a szegény Fenyő Miksát átkozza meg, ahogy ez szó szerint olvasható emlékirataiban. Bertuka-Csinszka pedig egyre jobban elbizonytalanodik, Babitstól remél szerel­met és oltalmat, majd Márffy Ödöntől, a festőtől, közben kitartóan pereskedik, s most már talán maga sem tudja, hogy Ady hoz ragaszkodik-e vagya versei után járó pénzhez. Babits néhány kedveskedő, de jelentéktelen verset írt hozzá, majd Szabó Lőrinc nagy megnyugvására kitiltotta ágyából és életéből, de ekkor már ott állt a háttérben Márffy Ödön, a festő, majd alkalmi szerelmeknek kellett volna pótolnia az elveszített élményt, míg végül egy Ibusz-tísztviselő karjaiból átlépett a pletykák halhatatlansá­gába. Az a tragédiája, hogy nem volt titka. írt, rajzolt, szeretett, de az élethez sem volt te­hetsége. A lángész mindig magával visz valamit, amit később megpróbálunk kibon­tani, megfejteni. A dilletáns tragédiája, hogy elénk szórja minden kincsét, de nem tudunk vele mit kezdeni. Deák Krisztina, a film írója, azt mondja, „nagyon tehetséges volt". Ezt ma gyakran halljuk, mert tehetséges a futballista, a kottát sem ismerő fahangú énekes, az ügyet­len festő, keramikus, s ha így folytatódik, hovatovább gyanús lesz az a költő, aki is­meri a helyesírást. A tehetség egyetlen ismérve a mű: tehetséges ember az, aki te­hetséges műveket alkot. Csinszkával Ady iszonytató és áltott élete sem tudott csodát tenni, csak csetlett- botlott a lángész mellett s végül így emlékezett élete nagy élményére: „Figyeljetek rám, fiúk-lányok / hadd testálom örökre rátok / a Csodát, amit szememel láttam... * No de ez költészeten kívüli jelenség, nincs róla mit mondanunk. Ettől a film még lehetne jó is. Attól is, hogy Veszprémben fődíjat kapott. Ám Deák Krisztina nem életrajzi filmet csinált, mert csak epizódokat villant fel egy moz­galmas életből, anélkül, hogy jellemekkel találkoznánk. Nem tudjuk meg, milyen volt Ady, Babits, Márffy, nem motiválja a mindenben kisszerű, sőt kapzsi Ady Lajos jellemét, képeket vonultat csak fel, melyekből nem lesz szerves egység. Hiány­zott a jó forgatókönyv, pedig a rendező Deák Krisztinának vannak szép elgondolá­sai, hatásos képei. Filmje igazi erényét is ezek jelentik, a sikert pedig, ami valóban fődíjat érdemel, egy főiskolás színésznő, Nagy-Kálózy Eszter, aki megjelenésében is ideális Csinszka. CSÁNYI LÁSZLÓ A film főhőse Juli, kitelepített barátjával

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom