Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-01 / 231. szám
4 NÉPÚJSÁG 1987. október 1. A megyében elsőként Bonyhádon hét végén is van szociális étkeztetés „...el kell mennem Ladományba!” A lapban nemrég igen kedves meglepetés volt számomra a Ladományról írt riport. Pillanatok alatt sejlett fel bennem az írás elolvasása után egy igen kedves, távoli emlék. 1949. május 10-én egy fiatal tanítónő, aki Budapesten szerzett diplomát, s vele meg akarta váltani a világot - s úgy érezte, meg is tudja - beállt első munkahelyére, a ladományi 8 osztályos osztatlan általános iskolába tanítani. Ő volt ott akkor az igazgató, a tantestület, a tanítónő, a portás. Az egyetlen tanteremben 16 tanuló nézett bámuló szemekkel az új tanító nénire, hiszen utoljára februárban volt tanítás az iskolában. Néhány szülő is odamerészkedett az ajtó elé, de amikor az egyikük felfedezte a tanító néni ujján a jegygyűrűt, felsóhajtott: „No maga sem marad nálunk sokáig!" S valóban, október 15-ig voltam ott. Furcsa, elzárt kis település volt akkor is Ladomány, de még minden ház lakott volt. Néhány család nevére is emlékszem: Salgó, Szőcs, Himpli, Kovács, Radnai, Weisz. Az iskola és tanítólakás épülete vályogból épült. Bolt akkor sem volt a „ faluban ”, egy deka sót sem lehetett venni sehol. Kövezett út, villany sem volt. Első fizetésemért - 350 forintért - bokáig érő sárban ballagtam be Bonyhádra. Pályám alkonyán, el nem tudom képzelni már, hogy mit kezdtem ott egyedül a nyolc osztályra való gyerekkel minden délelőtt és délután? Mivel tudtam lekötni a figyelmüket, s főleg olyan munkákat kiadni, hogy minden tanuló dolgozhasson? Pedig csináltam, mert június végére még bizonyítványt is kellett adnom. Sok mindenre felkészítették régen a „néptanítókat”, de például arra minket sem, hogy mit kell csinálnia valakinek a sok hivatalos papírral, amit már akkor is bőven árasztott a felsőbb hatóság. Sírva böngésztem a rendeletek tolvajnyelvét. Ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam ott. Tisztelet, szeretet vett körül. Becsületes, egyszerű emberek tették a napi dolgukat, s gyerekeik is így viszonyultak az iskolához. Régóta készülődtem már megnézni első munkahelyemet, seza cikk csak megerősítette bennem az elhatározást. Egyszer még el kell mennem Ladományba! Mégpedig úgy, ahogy egykor: a sötétvölgyi erdészháztól gyalog a hegyen át, hónom alatt az iskolámtól kapott vázlatokkal, az édesanyám által sütött kenyérrel, heti élelemmel. KERTAI JÓZSEFNÉ tanítónő Szekszárd időskorban té is. De az emlékezet károsodásának nem ez az egyetlen oka. A látás, mint említettük, befolyásolja, sőt létrehozza élményeinket is. Ha tompul a látásunk, elsősorban a finom benyomásokat nem érzékeljük, a bőr simaságát, az enyhe mosolyt, a finom arcszem mimikát, amelyeknek a gyengéd, sokszor szavakban ki sem fejezhető érzelmek közlésében van jelentősége. Ugyanez vonatkozik a hallásra: ha nem halljuk a csöndes beszédet, a halk neszeket, szinte azt gondoljuk az emberekről, hogy csak kiabálni tudnak. Nem figyelünk föl a madárdalra, nem tudunk különbséget tenni a csecsemő kérő vagy panaszkodó hangjai között, és nem élvezzük talál éppen Mozart zenéjét. Mind a látás, mind a hallás korrigálható, nem hiszem, hogy „szükségszerű elveszteni” a finom érzékelésünket, vagyis az intimebb élményeinket csupán azért, mert öregek vagyunk. Az érzékszerveknek csodálatos összműködése van, egyik pótolhatja a másikat. Saját magunknak is erőfeszítéseket kell tennünk, hogy egy-egy érzékszervünk csökkent működését annak korrigálásával, vagy más érzékszerv fokozottabb bevonásával ellensúlyozzuk. A szaglásnak is igen sajátos szerepe van. Hasonlóan'a tapintás, mert a legkevésbé sérülékeny, és képes bármilyen finom érzelem közvetítésére. Ha nem látom a társam arcát, megfogom a kezét, és érzem azt, amit a szavak mellett ki akart mondani, és ha nem hallom pontosan a hangot, a hanggesztust, a kezek ezt is kifejezik. Ápolni kell tehát érzékszerveinket, úgy is mondhatnám: művelni - és bízni bennük. DR. VARJASI EDIT A társ, segít Járjunk be képzeletben egy életutat. M. hatvanhárom éves, egész életét édesanyjával töltötte, aki kilencven évig élt. M.-nak közben egy rosszul sikerült házassága volt, ugyancsak az édesanyjával laktak együtt. M. elvált, volt még egy-két hosz- szabb-rövidebb kapcsolata, és végül azon vette magát észre, hogy az élete eltelt. Szép asszony ma is. Egyedül volt, olyan munkát nem talált, ami kielégítette volna, édesanyja már nem volt, így csak magával törődött. Beteg is lett rövidesen, járta az orvosokat, nyugtatókat szedett, egyre romlott az állapota, mígnem valaki azt tanácsolta neki, járjon társkereső klubokba, vagy hirdessen, hátha akad társa. Akadt. Össze is házasodtak, és életük érdekesen alakult. M. nagyon boldog volt, hogy magánya megszűnt, munkát is talált, régi kollégáival is összejárt újra, tehát kitárulkozóbb, befo- gadóbb lett. Ugyanakkor a férfi az ő magányát csak egy szorosan tőle függő társsal akarta oldani, ő határozta meg M. munkaidejét, „kimenőit”, nem értette az asszony jókedvét. Gyanakodni kezdett, csapodársággal vádolta az idős és soha nem csapodár asszonyt. Az életük így rövid idő alatt pokollá vált. M. újra össze- roskadt, elzárkózott az emberek elöl, orvoshoz járt. Majd érdekes fordulat következett életükben. Azt tanácsolták M.-nak váljon el. Elváltak. M. megint kivirult, dolgozott, barátkozott. És következik, minta jó színdarabokban a harmadik felvonás: ma újra együtt élnek elvált férjével, a történeteken okulva, nem kívánnak egymástól sem többet, sem kevesebbet, mint amennyit kölcsönösen elviselnek. M. dolgozik, a munkahelyén megbecsülik, egyelőre nem akarja abbahagyni, már a férfi sem féltékeny. Mit bizonyít ez a kis történet? Azt, hogy a társ nem lehet életpótló, megoldáspótló. A társ „csupán” segít az élet gondjainak megoldásában. És alighanem ez a legtöbb, amit egymásnak adhatunk... A bátai nyugdíjasok klubja - mint arról Markó Erzsébet klubvezető beszámolt nemrég - változatlanul ősztől tavaszig és általában kéthetente kínál programot létszámban alig fogyatkozó tagságának. Születésétől kezdve az a jellemzője egyébként ennek a klubnak, hogy akiknek, akikért létrehozták nemcsak elfogadják a fő menedzser, a termelőszövetkezet gondoskodását, adni is igyekeznek, mint az örökíthető hagyományok leghívebb ismerői. így, ha megvalósul végre a bátai élet emlékeit megőrző faluház, abban szerepük lesz azoknak az idős embereknek, akik az életüket alighanem elviselhetetlenül szegénynek éreznék már, ha nem lenne ez a klub. Mód a rendszeres találkozásokra, tereferékre, önművelö programokra, országlátó kirándulásokra - s mert nehéz még az idős bátaiakat is vidá- mító események híján elképzelni -, a szórakozás alkalmaira. „Az idén áprilisban voltam Olaszországban - irta Markó Erzsébet - és az összes zsebpénzemet diákra költöttem, hogy levetíthessem ezeket a klubban, s elmondhassam mindazt Velencéről, Sie- náról, Rómáról, San Marinóról, amiért életre szólóan szép emlékem marad ez az utazás.” A klub elmúlt évadának méltán dicsért eseménye volt, hogy a falu szülötte, a Szegeden élő történész, Sümegi József négy előadás megtartására jött haza, hogy elmondja mindazt szülőfalujáról, amit kutatásaiból megtudott. Kiemelkedő rendezvénye volt azután a klubnak - mondhatni már hagyományosan - a nőnapi ünnepség, amelyen minden ünnepeltnek jutott a bátaszéki Molnárné virágos boltjából egy cserép tulipán. Volt terített asztal, cigányzene, nóta és tánc. Bizonyítandó, hogy a vér nem válik vízzé idős korban sem, igencsak nótázásra áll a szájuk, táncra a lábuk Bátán azoknak is, akik fölött elszállt az idő. S az idei kezdés? Szeptember elején Törökkoppány, Andocs, Igái, Kaposvár volt a nyugdíjasklub kirándulóinak az úticélja. A folytatás? Előadások, mozizás, tartalmas együttlétek - tavaszig.-óaNőnapi pillanatkép, 1987 Béta Egészségünkért Érzékszervek Az érzékelés a legalapvetőbb élettani funkció, amire az összes magasabbren- dű pszichikus jelenség, az érzelem, emlékezet, fantázia, gondolkodás és beszéd épül. Majd a működő pszichikus rendszer teszi lehetővé, hogy cselekedjünk, a társadalom elvárásaihoz alkalmazkodva dolgozzunk és éljünk. Érzékelés nélkül tehát nincs alkalmazkodó viselkedés, illetve az érzékszervi működésnek minden csökkenése befolyásol valamilyen alkalmazkodási formát. Elsősorban a látás fontosságát, szerepét emelnénk ki. A látás és a mozgás-tapintás összehangolt működése teszi lehetővé számunkra az idő-tér fogalmának kialakítását. Már a csecsemőkorban elkezdődik ez a rendkívül bonyolult folyamat, amely kezdetben csak azt jelenti, hogy tudjuk a testünk helyzetét, meg tudjuk különböztetni saját testünket a másik ember testétől, és a tárgyakat is el tudjuk helyezni a térben. Majd a személyek és a tárgyak váltakozó mozgásának látása teszi lehetővé, hogy az időben is tájékozódjunk. Kb. hatéves korra kialakul a tér-idő orientáció (tájékozódás térben és időben), ami a további pszichikus érésben elősegíti az emlékezés, gondolkodás, Írás, olvasás kialakulását. Tehát a látás az élménytovábbításon túl, a tökéletes tér-idő orientációt is biztosítja. A látás leépülésével szükségszerűen nehézkessé válik a térbeli tájékozódás, zavar támad időérzékelésünkben, és ebből következik, hogy emlékezeti teljesítményünk is romlik. Ha nem látjuk jól a közelebbi és távolabbiterünket, nem látjuk azok változását sem, és az idő fonalát elvesztjük, hiszen az időt csak változásokhoz lehet kötni. És ha a jelen idő fonala elvész, elvész a múlOláh Istvánná (balról) és Bernáth Andrásné régi klubtagok, sokakkal együtt igénylik a hét végi ételszállítást Szombaton, vasárnap, ünnepnapokon a legtöbb családban a legfinomabb falatok kerülnek az asztalra. Sok idős, gondozásra, gondoskodásra szoruló ember azonban éppen ilyenkor kénytelen megelégedni a hideg étellel, egy kis kifli, tej, esetleg „vékony” leves a menü. Bonyhádon, a megyében elsőként megoldották a hét végi étkeztetést, közel hatvan időskorú napjait könnyítve meg ezzel. Pukli Jánosné, a városi tanács szociálpolitikai csoportvezetője meggyőződéssel állítja: - A szociálpolitikában mindent meg lehet oldani, csak úgy kell hozzáállni... Nos, Bonyhádon is ez történt, viszonylag csekély ráfordítással, szervezéssel és persze áldozatvállalással tudták a hét végi étkeztetést ez év júliusától beindítani. Ehhez a megyei tanács nyújtott támogatást, nevezetesen, az étel széthordását végző nyugdíjas vállalkozó tiszteletdíját és persze az autó benzinköltségét, valamint a négy gondozónő mellett egy ötödik beállítását. így egy-egy gondozónő látja el a hét végi ügyeletet, segít az étel adagolásában, sőt arra is van mód, hogy ilyenkor akár a temetőbe is elkísérjék az időseket, vagy más jellegű kérésüket teljesítsék. A szociális otthon konyhájáról Gyorsan telik az idő az idősek klubjában a lábtörlőkészítéssel, vagy más kézimunkával szállítják hétközben és hétvégeken az ételt a gondozási központba, ahol csak melegítőkonyha üzemel. Hogy mennyire népszerű ez az étkezési lehetőség, azt jól mutatja az a tény, hogy a 41 fős idősek klubjából 32-34 idős ember igényli ezt a szolgáltatást és 25 körül van a házi gondozottak száma. A 14 forint ötvenfilléres ebédtéritést teljes egészében kevesen fizetik, a szociális helyzettől függően sokaknak csak néhány százalékkal kell hozzájárulni a meleg ételhez. Huszonhármán egyáltalán nem, harmincnégyen 20 százalék térítést fizetnek.- A városkörnyéken sajnos nem tudtuk megteremteni ezt a lehetőséget - halljuk Pukli Jánosnét - de a hétközi étkezést minden községben lehetővé tettük. De az is előfordult, hogy ahol próbálkoztunk, például Tabódon, nem igényelték az idősek ezt az étkezési formát. A bonyhádiak mindenesetre nagyon örülnek a hét végi étkeztetés beindításának. Az idősek klubjában kérdezősködtünk, Oláh Istvánné, Klári néni már hét éve tölti itt hétköznapjait és mint elmondta, jó dolog, hogy nem szorul minden hét végén kizárólag a család segítségére, sok társával együtt, takács-kapfinger Közel hatvan idős embernek viszik innen szombat-vasárnap a meleg ebédet Ősztől tavaszig
