Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

1987. október 31.

6 Hépüjság

Dr. Bauer Miklós és V. Horváth Mária az oktatásról és a vezetésről- A Pécsi Orvostudományi Egyetem rektorává választásával nem szűnt meg gyakorló orvosnak lenni, nem vált úgymond „hivatalnokká”, életformája - munkájából adódóan - igen mozgékony, hiszen változatlanul vezeti a Fül-orr-gége Klinikát is, melynek professzora.- Igen, hát ez filozófia kérdése. A kórházakban, legalábbis a nagyobbakban, bevezették a függetlenített kórházigazgató funkciót, aminek számos előnye van. A függetlenített vezetés profivá teszi az embert egyik oldalon - s megjegyzem, hogy e tekintetben a rektor amatőr -, ugyanakkor viszont én egy óriási veszélyt is látok a dologban... Tudja, olyan, mint amikor a vezér elszakad a bakáktól, így látom azt is, mi van a lövészárokban, s nemcsak azt, hogy mi a helyzet a főhadiszálláson.

I- De hát ez így sokkal nehezebb, strapásabb.- Nehezebb, s éppen ezért meghatározott időre szól a megbízatás. Pontosan három esztendőre, esetleg egyszer meghosszabbítják... de nem teljesíthetetlen feladat. Hogy nem könnyű? Az kétségtelen.

I Milyen a rektor kapcsolata a hallgatókkal? Lehet-e egyáltalán valamiféle kapcsolatról beszélni?- Nem egyszerű, de próbálkoztam közelíteni a hallgatókhoz. Úgy, hogy bizonyos napokon az aulában leültem s akinek volt igénye, az mellém telepedhetett, beszélgettünk. Először öt-hat fiatal volt „vevő” a diskurzusra - amit nem hirdettem meg, nem plakátoltam ki, nem értesítettem róla senkit. Legközelebb voltak vagy hárman, azután elmaradtak a hallgatók. S nem is biztos, hogy az igénytelenségük miatt. Bár, ki tudja? Nem köny- nyü meghitt kontaktust teremteni ennyi emberrel.

I- Egy évfolyamon hány hallgató van?- Kétszáz. Hat évfolyamon hatszor kétszáz. S ez meghatározza a kapcsolat- rendszert, sőt az oktatást is. Berlinben megnéztem a Charite-nek egy évfolyamtérképét 1898-ból. Ott - a Vater-mörder- ben - az atyagyilkos gallérban - középen ült egy, most tanársegédnek kinéző férfiú, az volt a professzor. S körülötte volt az évfolyam: huszonnégy úr. Huszonnégy emberrel másként lehet bánni, mint kétszázzal. Régebben az a bizonyos klasszikus egyetemi oktatás azért volt olyan jó, mert a professzor a mai értelemben csoportvezető volt, jól ismert mindenkit.

I- És ma hány oktatója van egy- egy évfolyamnak, illetve mi alapján határozzák meg az oktatói egységek létszámát?- Az oktatási létszámot az ágyak száma, nem pedig a hallgatóké határozza meg.

I - Ez nagyon „logikusan” hangzik.- Nagyon... Persze, valami plusz létszámot kapunk. A megyei kórházakban kialakultak bizonyos normatívák, s ehhez az egyetem oktatási célra kap még néhány orvost. Tehát az oktatói munkát bizonyos értelemben így ismerik el, de arról szó sem lehet, hogy tíz professzori szintű oktatója legyen egy-egy évfolyamnak.

Í- Milyen a magyar orvostanhallgatók motiváltsága?- Egyszerűen fogalmazva: talán nem megfelelő. Nézze. Az emberek tíz százaléka - én úgy mondom - megszállott.

I- De ez nemcsak az „orvos emberekre” vonatkozik?- Nem, dehogy. Mindenkire. S ezek viszik előre a dolgokat az országban. Mert van olyan mesterember, aki nem tud rossz munkát kiadni a kezéből. Ha megfizetik, ha nem, jól dolgozik. S ilyen az orvosok között is van, meg más szakmákban is. Ezek a megszállottak. Érdekli őket, amit csinálnak, éjfélig foglalkoznak a munkával, teszik a dolgukat.

I- Egyébként ezt a bizonyos tíz százalékot jó aránynak tartja?- Igen, azt hiszem. Legfeljebb a nők és a férfiak arányával vannak gondjaim. Mert a nő a szülés és az anyaság miatt szakmai vonatkozásban elkerülhetetlenül lemarad. S ha nem, akkor nagyon felül kell múlja a férfi kollégáit intelligenciában és szorgalomban, hogy azt a hátrányt be tudja hozni, főleg, hogy „előzni” tudjon. Ezt szemléletesen tudom bizonyítani például az egyetemi csoporttársaimon.

I- Nyilván, a férfiak javára, már ami az előmenetelt illeti... Az egyetemen milyen arányban vannak a medikák, illetve a medikusok?- Enyhe női túlsúly van. Elmondom az okát is, ha szabad ilyen „tévtanokat” hirdetnem. Ezek személyi elgondolásam. Valamikor a gimnáziumok nyolcosztályosok voltak. A fiúk a kamaszkorban „megbolondulnak”. Emlékszem magamra és az osztálytársaimra: a fiúk teljesítménye ötödikben, hatodikban drámaian lecsökkent. A tanári kar ismerve a fiúkat, elnézte nekik, átsegítette őket a nehéz perióduson. És azt hiszem azt is elfogadja, hogy az iskolában van egy olyan tendencia, hogy mindenki valahogyan beállítódik valamilyen szintre, amiből nagyon nehéz kitörni - akár föl, akár le. Ezt elfogadja?

I- Igen. Ezt nevezik „beskatulyázásnak”.- Tehát egy-két évi megtorpanás után a fiú megtarthatta a jó tanuló rangját, s hetedikben, nyolcadikban objektíve visz- sza is szerezte.

■ - Ezzel szemben most?- A négyosztályos gimnáziumban pont ebben a kritikus periódusban történik az iskolaváltás. Ez az időszak a lányoknál nem olyan viharos és előbb lezajlik. Tehát az elsős gimnazisták közül több lány állítja be magát jól, mint fiú. S ezt a lányok megőrzik, ennek következtében több pontot hoznak a felvételire a középiskolából, tehát előnyösebb az indulásuk. Ez a felvételi szisztémából következik.

■ - Tudunk jobbat?- Nemigen. Az kritizálja a felvételi rendszerünket, aki jobbat tud a jelenelgi- nél... Persze, én azt tenném hozzá, hogy a felvételre jelentkezett hatszáz hallagtót futásnak indítanám az egyetem körül. S mikor háromszázan maradtak, kezdeném a vizsgáztatást. Tudniillik, az orvosi szakma - minden közhiedelemmel ellentétben fizikai erőnlétet követel. A pszichés alkalmasságról még nem is beszéltem.- Sikerül-e az egyetemi hallgatókat szakmailag tartalmasán úgy fölkészíteni, hogy az egyetemet befejezve teljes értékű - gyakorlattal persze alig rendelkező - orvosként dolgozzanak? Tehát mit tudhat hat év után egy orvos?- Tud tanulni. Én azt hiszem, az vágyálom, hogy egy egyetemet elhagyott ember Pállasz Athénéként, teljes harci fegyverzetben pattanjon ki Zeusz fejéből, illetve az egyetemi előadótermekből. A végzett hallgató általános orvosi műveltséggel rendelkezik, és amit konkrétan csinál, abba bizony bele kell tanulnia.

■ - Ahogyan a vezetésbe is.- Pontosan. Vezetőnek általában nem születnek az emberek. Inkább azzá válnak... A magukban hordozott vezetői képességeket tudatosan alakítva, csiszolva.

I Mielőtt vezetési módszeréről kérdezném, kérem, hogy szóljon arról, hogyan alakulnak napjai, van-e jószerével napirendje „munkailag”.- Délelőttönként operálok, kora délután vannak a gyűlések, megbeszélések.

■ - Milyenek?- A legváltozatosabbak. De mindjárt hozom a naptáromat. Nézze...- Bevallom, ilyen „sűrű-naptárt” régen láttam... Csak beleolvasok: ünnepi beszéd; egyeztető megbeszélés a pártbizottságon; előadás (az angol nyelvet beszélő medikusoknak); munkaebéd; operált betegek ellenőrzése... Nem haragszik, ha nem folytatom? Inkább Öntől kérem a vezetéssel kapcsolatos gondolatsorának továbbvitelét. De előbb elmondja, hogy mi csalt mosolyt az arcára?- Egy bagatellnek látszó dolog, de kapcsolatos a vezetéssel. Ez a köszönés. Nagyon dühösit, amikor valahol nem fogadják a köszönésemet. Olyankor megkérdezem mondjuk az asszisztensnőt, hogy ki a főnöke, akit megkérek, magyarázza el az ifjú hölgynek: a köszönést illik fogadni. Nem a rektorét, hanem mindenkiét... Szerintem a munkahely hangulatát, légkörét mindig a főnők személye határozza meg. Vagy: elvárom a nővértől, hogy mosolyogjon a betegre, legyen vele kedves, udvarias.

I- A „kedves mosolyt” sehol nem tanítják.- Szerencsére, azért nem vagyok felelős. A klinikáért viszont igen!

I- Elnézést a kérdésemért... A betegeivel és a hozzátartozóikkal is ilyen udvarias, figyelmes, mint például velem?- Nem... Velük sokkal elözékenyebb vagyok....De folytassuk. Mindig a helyi főnököt teszem felelőssé munkatársai olykort kulturálatlanságáért. Azért, hogy maga milyen tónusban beszél a riportalanyával, azért a főszerkesztője a felelős.

I- Az én egyéniségemért magam vagyok felelős.- Igaz, de hogy magát alkalmazza a főszerkesztő, azért már ő a felelős.- Kicsit triviális leszek. Ön szerint a vezető felelős az én mosolyomtól kezdve egészen a „WC-ügyekig”. Honnan lenne minderre ereje a főnöknek?- Ha nincs, mondjon le. Hát ki mondta, hogy főnök legyen? Kényszerítették? Géppisztollyal? Ha meg azt mondja, hogy ilyen apróságokkal nem foglalkozik, igaza van. De akkor szerezzen egy helyettest, s bízza meg vele, s őt ellenőrizze. Az napi egy perc.

Í- Akkor ilyen egyszerű lenne az életünk?- Igen.

■ - Miért, nem az?- Mert nem vagyunk elég következetesek. Mert van, aki ragaszkodik a pozíciójához és azért mindent eltűr. És hagyják ragaszkodni. Mert az ő főnökei is igénytelenek. És ez így megy tovább.- Ezek után úgy gondolom, hogy tényszerűen kellene felsorolnia azokat a konkrét, „kézzel fogható” eredményeket, melyeket az utóbbi két és fél esztendő eredményeként tudhat magának az egyetem.- Az egyetem fő feladata az oktatás. Annak feltételein sikerült javítani, persze, ebben nagy része van az oktatásban részt vállaló kórházaknak is, mint például a szekszárdinak, ahol színvonalas képzésben részesülnek hallgatóink. Mint ismeretes, Pécsett elkészült - évekkel ezelőtt - az első klinikai tömb, a közelmúltban pedig sikerült megszerezni a második tömb területét. Valóban csak címszavakkal folytatom: felújítjuk, korszerűsítjük a szülészetet és az egyik kollégiumi épületet; a tanszékeket korszerű videotechnikával szereltük fel, ami szintén segíti az oktatást.

I- Fogalmazhatunk úgy, hogy jól bántak a pénzzel.- Mondjuk igen. De valamiképpen a rangsorolással van gondom. Egészségügyünkben jelenség, hogy az anyagi erőt az épületekre és a műszerekre fordítjuk. S alig marad néhány forint a kórházi kultúra fejlesztésére. Ezt hogy értem? Hiába áll rendelkezésünkre a legkorszerűbb műszer, ha a beteg hidegen kapja az ebédet; vagy a kórtermek takarítottsága kívánni valót hagy maga után és folytathatnám... Elsődleges szempontnak kellene lenni, hogy a kiszolgáltatott helyzetben levő beteggel hogyan bánunk, s ebbe azok a bizonyos mosolyok is beletartoznak.

I- Szívből kívánok minden kórházba lelkiismeretes és mosolygós személyzetet, professzor úrnak pedig céljai megvalósulását.

MÚLTUNKBÓL

A ma 60-65. életévüket élők talán még emlékeznek arra, hogy a második világháború időszakában, de már azt megelőzően is, az elemi iskolák szegénysorsú tanulóit tejjuttatásban részesítették. Ennek alapjában egyetlen oka volt: a gyermekek alultápláltsága. A költségek fedezésére rendszerint a községek éves költségvetései nyújtottak anyagi alapot.

Zombán is - noha meglehetősen gazdag község hírében állott - számosán voltak a segítségre szorulók. A tejakció szervezője a községi igazgató-tanító volt. Idézzük a tanfelügyelő levelét, amelyet az alispánhoz küldött (1942. január 14-én):

„Kőváry Károly zombai községi igazgató-tanító jelentése szerint a zombai községi népiskola szegénysorsú tanulói annyira gyengén tápláltak, hogy nagyon indokolt lenne az iskolának a tejakcióba való bevonása.

Tisztelettel kérem, hogy amennyiben erre még költségvetési fedezet biztosítható, az ottani szegénysorsú tanköteleseknek különösen a téli hónapokban tejjel való ellátására a helyi szükségletnek megfelelően a szükséges ellátmányt kiutalni méltóztassék.

Nevezett igazgató-tanítót egyidejűleg felhívtam közvetlenül, jelentse Méltóságodhoz, hogy hány szegénysorsú tanulónak milyen mennyiségű tejjel és mekkora értékben való ellátására volna feltétlenül szükség.”

Kőváry igazgató-tanító, eleget tett a tanfelügyelő közvetlen felhívásának és elkészítette a költségvetést. Megállapította hogy az 1. sz. (Szentgálpuszta) iskolában 19. a 2. sz. (Belsődőry major) iskolában 35, és a 3. számú (Paradicsompuszta) iskolában 28 tanuló szorulna segítségre. Azt is megállapította a tanító, hogy a 82 tanuló egyáltalán nem fogyaszt tejet, vagy ha igen, az csak minimális. A tejakcióba bevonni tervezett gyermekek csaknem mindegyike több- gyermekes családból való volt, ahol nem juthatott pénz az olyan finomságokra, mint a tej.

„Szerény véleményem szerint - jelentette az igazgató-tanító az alispánnak -, szükség lenne naponta és személyen- kint 3 dl. tejre, ami napi 24,6 liter összfo- gyasztást jelent. Ennek fedezésére 6,88 pengő kell naponta (1 liter 28 fillér). Február-június hónapokra tehát összesen 579,60 pengő kellene a szükséglet fedezésére.”

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy több községben a tejbe cukrot is tettek, hogy nagyobb tápértékű élelmiszerhez jussanak a gyermekek.)

Úgy tűnik, az alispán kedvezően fogadta a kezdeményezést, sőt, maga is kezdeményezett az ügyben. Ez derült ki az 1942. január 30-án kelt, a községi elöljáróhoz címzett leveléből. Ugyanis a következőkről kért sürgős felvilágosítást:

1) mennyi a tej literenkénti ára Zomba községben.

2) hány darab zöldkeresztes tejutalványra lenne szükség az 1942. év I., II., III., és IV. negyedévre külön-külön.

3) a tejakció kiegészítésére helyi segélyből mennyi pénz és anyag fog f. évben rendelkezésre állni, ebből mennyit visel a község háztartása és mennyit tesz ki a társadalmi hozzájárulás pénzértéke.

4) az 1942. év I., II., III., és IV. negyedében (negyedévenként külön-külön) előreláthatólag hány terhes és szoptatós nő, hány 3 éven aluli, hány 3-5 éves korú és hány 6-11 éves korú gyermek lenne tejsegélyben részesítendő s így figyelembe véve az akciót kiegészítő helyi segély pénzértéket, mily összegű segélyre volna szükség a törvényhatóságtól negyedévenként.

Arra hívta fel még levelében az alispán az elöljáróságot, hogy a költségvetés ösz- szeállításakor a terhességet a 4. hónaptól vegyék figyelembe, míg a szoptatós anyákat a teljes szoptatási időre és a 3 évnél fiatalabbakat napi fél liter tejjel számolják, a többieket negyed literrel vegyék számításba.

A főjegyző sem késlekedett, február 13-án már jelentette is a kért adatokat. Ebből csupán azt említjük meg, hogy egész esztendőt figyelembe véve 3948 liter tejre lett volna szükség, amelynek összértéke 1105,44 pengő volt. a község 403,49 pengőt tudott magára vállalni, 701,95 pengőt pedig a törvényhatóságtól (azaz a megyétől) igényelt.

Nem teljesen érthető, hogy miért került az ügy a bonyhádi főszolgabíróhoz, de tény, hogy március 28-án kelt és a községhez küldött levelében utasította a kö zségi elöljáróságot, hogy a községi orvos meghallgatása után az iskolában vezessék be a tejsegélyakciót. Ekkor már nincs szó a segély kiszélesítéséről. Nincs összesítő adat a megyéből, hogy hány tanuló részesült évente tejsegélyben, de tényként fogadhatjuk el, hogy mintegy 30-50 százalék között volt arányuk. A mai idősebb generáció sok tagja élvezte a reggel 8 óra előtt, vagy a 10 órás nagyszünetben a tejet.

Amikor még az apró jelvény is nagy gondot jelentett

A belügyminiszter a második világháború kirobbanásától kezdve különös figyelmet fordított arra, hogy a hátország nyugalmát lehetőleg semmi ne zavarja, minél kevesebbet tudjanak a fronton történtekről az ország lakói. Még az olyan apróság mellett sem ment el szó nélkül, mint a más ország területén szerzett jelvények. Különösen a szovjetunióbeli jelvényekre figyeltek oda. A belügyi rendeletet megküldték az alispánhoz is, aki semmi kommentárt nem fűzött a rendelethez, csupán közölte azt a járási főszol- gabírákkal. Idézzük ezt a rendeletet:

„Értesülésem szerint a harctérről visz- szatért katonák sok esetben különféle orosz eredetű jelvényeket hoztak magukkal és azokat ismerőseiknek eladták, vagy elajándékozták, illetőleg maguknak megtartották. Kommunista érzelmű polgári egyének az ily jelvényeket kabátjuk gallérjának belső részén viselik, azt ismerőseiknek, hasonló gondolkodású társaiknak bizalmasan mutogatják.

Felhívom, hogy ezt kísérje éber figyelemmel és a jelvények viselőivel, valamint azok propagandaszerű terjesztőivel szemben a vonatkozó jogszabályok teljes szigorát alkalmazza.”

A járási főszolgabírók egyikétől sem érkezett jelentés, hogy a belügyminiszteri rendeletben foglaltak szerint járt volna el valaki megyénkben. Ha ilyenek voltak - s miért ne lehettek? - nem jöttek nyomukra.

Régen is baj volt az udvariassággal?

Az alispán 1940. augusztus 13-án köröztetett egy belügyminiszteri rendeletet azalispáni hivatal alkalmazottai körében, de tudomásulvétel végett megküldte az árvaszéki előadónak, Szekszárd polgár- mesterének és az összes községi elöljáróságnak is. Kissé meglepődtek a címzettek a körirat tartalmán, de tudomásul vették, s ezt aláírásukkal igazolták. Mit tartalmazott a körirat? Idézzük:

„A 4937/1923. M. E. számú rendelet kötelességévé teszi a közigazgatási tisztviselőknek, hogy a hivatali helyiségükben jelentkező ügyfeleket előzékenyen fogadják és nekik a kért felvilágosításokat megadják.

A 7634/1923. B. M. számú körrendele- temben külön is felhívtam alárendelt hatóságaim figyelmét az említett M. E. rendelet rendelkezéseire és azok szigorú szem előtt tartására.

Ennek ellenére újabban olyan panaszok érkeztek hozzám, amelyekből arra lehet következtetni, hogy egyes hatóságok hivatalaiban nem tartják a kellő mértékben szem előtt a felsorolt rendelkezéseket. Különösen rossz visszahatást kelt ez olyan esetekben amikor a nem megfelelő bánásmód a katonai szolgálatra bevonultak családtagjaival szemben nyilvánul.

Felhívom ezért Alispán urat, szigorúan utasítsa alárendelt hatóságait, hogy ügyfeleiket előzékenyen és udvariasan fogadják, őket türelmesen hallgassák meg és ügyeiket a kellő jóindulattal intézzék el.”

Valószínűleg komoly baj lehetett, ha erről a kérdésről körrendeletét kellett kiadni.

Igaz, olykor-olykor még ma is kísért a múlt szelleme...

K. BALOG JÁNOS