Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
1987. október 3. /rou«\ KÉPÚJSÁG 7 A Kálvárián élőknek nélkülözhetetlen segítő, teherhordó: Kati Hegedűs Györgyné útban hazafelé, Diósra a neves francia bortermő vidék jut az ember eszébe... De az itt élők nem törik ilyesmin a fejüket. Özvegy Bencze Jánosné született Kiss Rozália a 74. évében jár és már most a tüzelőre kell gondolnia. Dupla költséggel számol minden évben, mert a fuvaros csak az elágazóig, Alsó Burgundia határáig viszi a tűzrevalót, onnan külön embert kell fogadni, aki a fészerbe hordja. Aztán télvíz idején külön fizetni azért, hogy a magas part tövében megbúvó házat, a WC-t kiássák a lezúduló hóból.- Nyáron még csak megjárja, de máskor nem egy leányálom - mondja a ma- dárcsontú apró asszony, aki a hatalmas, zárt vaskapu mögött is felfedezte, vagy talán megérezte a csendes nézelődőt. Nyikordult a nehéz ajtó és a zárkózott néni csöndesen beszélt életéről. Furcsamód összekötő szálat teremtett, hogy ritkán jár errefelé idegen, legtöbbször csak évek, évtizedek óta ismert arcok, életek, történetek teszik ki a napjait.- Ott fent születtem - mutat távolra a kis gyalogút irányába - az utca végén. Most a nővérem lakik a szülőházunkban, ő is egyedül. 88 éves, nem költözünk össze, mindenki éli a maga életét, segítem, amiben tudom. Innen származom, de 52 évig Budapesten éltem, idős koromra tértem haza 1977-ben a férjemmel. Szintén idevalósi volt, hazavágytunk, aztán két évre rá elment szegény. A fiam persze a városban maradt, a Műegyetemen tanul, hát ilyenkor csak magára számít az ember. Elkísér egy darabon, a tömött falú, alacsony házak között vakítóan fehérük, kirí a vadonatúj épület. Lám, fiatalok is laknak erre, igaz ez a kétgyerekes család sem a rousseau-i elvet követve választotta a természetes környezetet. A prózai magyarázat, hogy pár száz ezer forintért lehet Burgundiában házat vásárolni, a telek ára sem vethető össze a falu központjában mért tarifával. Özvegy Német Ernőné 250 ezer forintért vásárolta meg a régi házat. Legalább kétszáz éves az épület, mai is gyönyörködve mutatja a homlokzaton mesteri munkával faragott facsipke díszítést. Nem panaszkodik a mesterre, honnan is ismerték volna akkoriban a szigetelés fortélyát... hát nedvesednek a falak, mint kivétel nélkül valamennyi szomszéd házban. Három kisebb szoba, egy zuhanyozótálca, konyha - igazán kényelmesen lehetne, de a gondok közösek. A télirevaló legkevesebb tízezer forintjába kerül, spórolni kell jőelőre... A vizet a lenti kútból hordja:- Éppen hatvan méter innen, lemértem egyszer. Bevezették volna az udvarra, de nem volt tehetségem rá, négyezer forintot kellett volna befizetni - meggyőzésként még hozzáteszi - tudják errefelé kispénzű emberek élnek. Azelőtt a módos molnárok és főként a hajósok lakták Burgundiát, ma már csak mi maradtunk... Búcsúzunk már, amikor bizonytalanul lépkedő férfi közeleg felénk, a faluba tart. Kérdezés nélkül megáll, közli véleményét a világról. Vigyorogva mondja, megnézhetjük az ő házát is. Hogy honnan volt rá pénze... majd megmondja az az öt öregasszony, aki összeadta. Azzal tovább imbolyog lefelé, mi ellenkező irányba tartunk. Egyre meredekebben kúszik a hegyre a gyalogösvény, úgy szűkül, ahogy feljebb kapaszkodunk. ♦ <>♦ Hogy jó helyen járunk, igaz itt el sem lehet téveszteni a járást, azt a távolban legelésző szamár, aztán a Kálvária tetején felbukkanó ház mutatja. Egy tizenegy tagú család él itt, kaptuk lent az útbaigazítást, őket keressük. Kedvesen fogadnak, szívesen kínálnak bennünket a hazai friss szőlőtermésből. Komáromi János harminc éve telepedett meg itt, a hegytetőn feleségével, azóta három leányuk is családot alapított. A meleg, idegen számára első percekben érezhető kiegyensúlyozott légkör, és a gyönyörű környezet, itt marasztalta a lányokat, családokat. a kendergyárba dolgozni és sokan maradtak itt, mi is így jártunk 1953-ban. Eladtuk a régi házunkat kilencezer forintért és megvettük ezt - mutat az időközben több épületté terebélyesedett otthon hátsó részébe. - Persze a mi kis tőkénk nem volt elég a beugróra, de áztatósként jól kerestünk, mellette jószágot hizlaltunk, földet műveltünk. Dolgoztunk eleget, de legalább a fiataloknak könnyebb az indulásuk. Komáromi János 1978-ban, felesége négy évvel később ment nyugdíjba, de ez nem hozott nekik tétlenséget. Az 1600 ölös kertben kora tavasztól késő őszig van tennivaló, aztán ott az apró jószág és évekig több hízót is tartottak.- Tavaly vezettük fel a vizet, előtte úgy kellett felhordani. Amíg malacot hizlaltunk, elfogyott a napi öt-hat hektó viz is... Tudják elképzelhetetlen az élet nálunk a szamár nélkül, a legjobb segítőnk, teherhordónk. - Elismerően nézünk a békésen legelésző Katira, aki füle botját sem mozdítja a gazda dicsérő szavaira. Ahogy gyarapodott a család, úgy bővítették mindig az apró házat. A fontos, hogy ha nem túl tágas, de barátságosan, szépen berendezett otthona van mindenkinek, külön gazdálkodnak, főznek az asszonyok, de ami pótolhatatlan, egymás közelében. Biztonságot és hallatlan érzelmi támaszt ad ez mindenkinek.- A legfiatalabb lányunk, a Lidink most nemrég költözött a Bölcskei utcába, lent építettek. De amíg itt laktak is megvoltunk, soha nem volt viszály idehaza halljuk a mosolygós háziasszonyt, aki kis birodalmukba vezet bennünket, nyomunkban kíváncsian az unokák. Késő délutánra jár az idő, hazaérkezik az idősebb leány, Ibolya. A piactéri boltban dolgozik, így rendszeresen bevásárol, megoldja a többiek beszerzési gondját. Meg is említjük, milyen jó dolog, hogy édesanyjuknak nem kell ezért legyalogolnia...- Megteszi azt napjában négyszer is - mondják szinte egyszerre a gyerekek, unokák. Hátrasétálunk még az állatkerthez hasonló, kisebb-nagyobb ketrecekre, területekre osztott udvarra, itt mindenki külön tartja, gondozza a jószágot. A Kálvária tetején elnyúló szőlő és veteményes, azért csak az „öregekre” marad. Szükség van erre ennyi háztartásban, egy kevés a piacra is jut. Igaz, az idei szép borsótermés öt forintért sem kelt el, de mint azt az előzetes kóstolás ígérte, jó szüret lesz Komáromiéknál... Az Öreghegyen lakók a község többi polgárához hasonlóan 1000 forint településfejlesztést fizetnek. A statisztika szerint ezen a területen 48 lakás áll, többségében közel kétszáz évesek. Nyolc családban két, vagy több gyereket nevelnek, idős, nyugdíjasok harmincán vannak. Az omlásveszély, a megállíthatatlan erózió miatt a tanács nem áldoz az infrastruktúra fejlesztésére, a távlati tervben, mint szabadidős, turista központ szerepel. Addig azonban „él” és jó, ha tudjuk hol keressük Burgundiát. TAKÁCS ZSUZSA KAPFINGER ANDRÁS- Az Öreghegy?... Nem, ezt a részt mindenki csak Burgundiának ismeri. Nem is hallottam másként, pedig itt lakom 18 éve - válaszol némi gondolkodás után az asszony, aki a kora őszi kánikulában szívesen időz néhány percet az idegenekkel. Nem mintha elfáradt volna a meredek kaptatón, megszokta már, évtizedek óta ezt a rövidebb utat választja a dombon keresztül. Mert Hegedűs Györgyné családjával a másik oldalon, a páratlan szépségű Dióson lakik. Ez a környezet, ami fiatalon megragadta é kérlelhetetlen szorítással nem engedi el erről a vidékről.- Itt fogadtak örökbe, így kerültem valamikor ide, de most már a menyem se kívánkozik el... Tiszta a levegő, lehet, hogy babona, de itt még a betegség is elkerüli az embert. - Őszinte szavai ezután keserűre váltanak, a jövő miatti félelem hangolására. - Az omlás miatt már csak két család él Dióson. Nem is tudom, mi lesz velünk, ha felettünk is megindul a partoldal, költöznünk kell... Szó sincs arról, hogy ez a könnyebb, kényelmesebb életet jelentené. A kés- - kény, kanyargós kis ösvényen télen, a legnagyobb hóviharban is lejártak, nem kellett elhalasztani a disznóvágást sem, legfeljebb szánon közlekedtek. A nehéz idő azonban nem tart tovább, másfél hónapnál azután újjáéled minden, érdemes kivárni... Az asszony egyébként a Paksi Konzervgyárban szalag mellett három műszakban dolgozik, másfél órával kell előbb indulnia, mintha helyben élne. Télen, jeges időben kicsit többet kell számolnia, ha esik, akkor is. Ilyenkor a lenti kutaknál mossa le a cipőjét. Különös, hogy senki nem tud biztosat. A dunaföldváriak soha nem ismerték, emlegették másként ezt a területet, mint Burgundia. A homályos emlékezet, elejtett utalások felidéznek vörös barátokat, akik nem tudni mikor élhettek itt, más legenda messze földről érkező értékes árukról, dereglyét vontató emberekről szól... A régészek is kételkednek. A löszfalból előkerültek ugyan a bronzkorból származó edények, töredékek, amelyek megerősítik azt a hitet, hogy évezredekkel ezelőtt is éltek itt, a Duna mellett emberek. Később sem maradt kihasználatlan a páratlan adottság, római erőd állott ezen a helyen. Az már viszont csak feltételezés, hogy a lerombolt castrum területén az írásos forrásokból ismert bencés apátságot emelték. Talán ennek faragott mészkövei lelhetők fel máig a kétszáz évet is megért hegyoldali házakban. Persze, nincs szükség késői igazságtevőre, de a: jobban hangzó történelmi elődök, vagy misztikus eredettörténetek helyett valószerűbb- nek látszik a korántsem elítélendő utánzás. A nehezen megmászható és megművelhető löszpart ugyanis meghálálja a törődést: remek szőlőtermő terület, így nem túl merész a képzettársítás, ha Valahol Burgundiában A mindig mosolygós, családot összetartó édesanya, nagyanya Özvegy Bencze Jánosné: „52 évet éltem Budapesten, idős koromra tértem haza...” Körjárat a gazdaságban - minden család külön számol, külön gazdálkodik- Ersekcsanádról jöttünk, először 1950-ben fordultunk meg itt - mondja a családfő. - Sokan érkeztek akkoriban Ahogy gyarapodott a család, úgy bővült a ház Komáromiéknál
