Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
10 Képújság 1987. szeptember 5. Sánta Ferenc hatvanéves Vannak életművek, amelyek viszonylag kevés számú alkotásban is magvasan fejeződnek ki, s szerzőjüket máris a legnagyobbak közé helyezik. Alighanem így van ez a hatvanéves Sánta Ferenc - remélhetőleg tovább gyarapodó, tán még meglepetéseket is tartogató - munkásságával is. Az erdélyi születésű író a szűkebb hazája prózájának és a móriczi hagyományoknak a folytatójaként jelentkezett írásaival az ötvenes évek második felében. Csodálatos ragyogásba vonta a múltat idéző Sánta Ferenc a mindennapi élet tragikumát. Megrendítő erővel ábrázolta a nyomorúság elviselésére kialakult szokások rendjét, rendszerét. Sokan voltunk című - talán legismertebb s az íróval kapcsolatban legtöbbször idézett - novellájában egy olyan szertartást írt le, melyről utóbb, egy japán filmből kiderült: nemcsak a magyar ajkú szegények körében volt honos, úgy látszik, az ember alatti lét kényszerített a földgolyó más részén is arra, hogy az öregeket - egy utolsó megvendégelést követően - sorsukra hagyják, átengedjék a mielőbbi pusztulásnak. Ez volt hát a dolgok hajdani rendje, és Sánta Ferenc csakhamar megtanulta azt is, „hogy milyen szóra mi jön”: közösség szabályozta viselkedésformákat miféle, szintén közösség szabályozta nyelvi formákkal illendő, sőt kell kifejezni. Emberavatás című írása tanúskodik erről a legszebben. De közben a tisztaság, a szépség hatalmát is megmutatta - gyermekhősei egész sorával, s e korán kiviruló szépség és tündöklő tisztaság romlékonyságát, megalázhatóságát is (Kicsi madár, Nácik). Utóbb említett novellája, a Nácik, hangváltás jelzője egyszersmind. A gondolkodó, a filozofikus, a kérdéseket a világ dolgainak teljessége felöl boncolgató Sánta jelenik meg benne. Csaknem ugyanakkor, amidőn Örkény István gro- teszkjei születtek, Sántánál is jellegzetessé válik az élet fényeinek - látszólag - hűvös, szinte tudósi szenvtelenségű szemlélete, amely azonban izzó elkötelezettség rejtőzködő kifejezése mégis. A fasizmus barbárságát csaknem azonos módon láttatja Örkény egypercese, az In memóriám dr. K. H. G., s Sánta novellája, a Halálnak halála: művelt, emberségüket, nyitottságukat, a német (s más nemzetiségű) kultúra iránti tiszteletüket még a biztos halál tudatában is megőrző értelmiségiek a humánum legyőzhetetlenségét hirdetik. A népi látásmódtól nem idegen a csodás, furcsa mozzanatok beépítése, Sánta Ferenc „szürrealista” novellái - pék dául az Isten a szekéren - nyilván nem csupán a szürrealizmus új hullámával magyarázhatók (e tekintetben Déry Tiborral is rokonítható Sánta Ferenc), egyszersmind a dolgok eddigi rendjének vészjósló megváltozását érzékeltetik (A veder). Mindmáig azonban a regényíró Sánta nevéhez fűződik a legrangosabb teljesítmény. Húsz óra című regénye voltaképp a felszabadulás utáni fejlődésszakasz egészének áttekintése volta hatvanas évek elején. Szabálytalan, rendhagyó formában: az írói vizsgálódás csapongó rendje szerint tárul itt elénk az a tragikus, de végül is megtisztító katarzisig jutó folyamat, melynek során „egy vályú mellől való” parasztemberek közösen fognak az új életnek, aztán a történelem szorításában szétzilálódnak a soraik, majd 1956 után, súlyos sebekkel, ahogyan mondja valaki a regény lapján, „a Kádárféle proletárliberalizmus” korszakában, a kinnal-keserwel, de vitathatatlanul jobbító szándékkal és akarattal kivívott nemzeti közmegegyezés szellemében Balogh Anti és Igazgató Jóska is megbékül- het egymással. És ha eddig Örkény, Déry, most az Ebéd a kastélyban Illyés Gyulája mutatkozik hasonló szellemű írótársnak. A választás filozófiai kérdését helyezi Sánta Ferenc az Ötödik pecsét középpontjába. Szó és tett, kinyilatkoztatott erkölcsi vélemény és valóságos magatartás viszonyát. A nyilas időkről szóló regényben a túlélés vagy az áldozatvállalás a tét. A regénybeli példázat, melyet a főszereplő, Gyurica órásmester fogalmaz meg a vagy-vagy helyzetét érzékelteti, pedig épp az ő sorsa mutatja meg igazán: a túlélés is csak áldozatvállalással valósítható meg. Nem kevésbé izgalmas az a gondolati képlet sem, amely a világszerte zajló 1968-as politikai forrongás előzményei nyomán született Sánta Ferenc az Áruló című regényében, s a belőle készült, Éjszaka címmel bemutatott színpadi játékában. A császáriból huszitává lett katona s az őt megértő diák - akit utóbb meg az élveteg Eusebius atya tett hitehagyot- tá -, valamint a parasztember jelenben megidézett vitája során kimódoltan szélsőséges, aztán furcsán egybeeső vélemények csapnak össze, miközben Eusebius igazságai sincsenek mai szemmel elfogadható tartalom hiján: „...hát nem az lenne a dolgunk, hogy emberként nézzünk egymás szemébe? És ha van is dolog, amely elválaszt bennünket, arra ügyeljünk inkább, ami összeköt?!(...)egy földön élünk, barátom!” S amit a különbözésjogáról mond a pap, szintén meggondolkodtató. Persze - minden jel szerint - mi sem áll távolabb Sánta Ferenc- től, mint a forradalmak ellen beszélni, a békés beletörődés ideológiáját hirdetni. Hiszen békesség, megértés is csak kiharcolt alapokon, olykor a társadalmi viszonyok erőszakos megváltoztatásával remélhető. Sánta Ferenc a legjobb írásaiban - moralista, és nem moralizáló író, közéleti ember. Kíméletlen szigorral és szeretettel figyeli az életet, életünket. S szavára figyelni nekünk, intelmeit - mérlegelve - megfogadnunk: szellemi gazdagodás, művészi élvezet. KÖHÁTI ZSOLT Ágh István: így történik Apám szeméből a szemedbe anyám szeméből a szemembe micsoda messzi sugár planéták tüzelnek egymásra így történik kezem hasamra való lelőtt madárrá változása Hamlet megtalált monológja 75 éve született Kálnoky László A huszadik századi magyar költészet annyira gazdag, hogy a közvéleménynek arra se nagyon van ereje és ideje, hogy minden valós értéket számon tartson. S különösen így van ez, ha a művész szerény, visszahúzódó, s nem törekszik arra, hogy bármiféle reklámmal felhívja magára a figyelmet. Ilyen csendben készülődő, csendben, de szívósan kiteljesedő életmű Kálnoky Lászlóé, aki 1912. szeptember 5-én született Egerben, s két esztendeje, 1985-ben halt meg. Pályakezdését a vidékiségből is következő megkésettség határozta meg: a Nyugattól, az irodalmi élettől távol csak önmagára és a klasszikusokra számíthatott. 1939-ben jelent meg szerény kiadásban Az árnyak kertje című első könyve, igaz, erre Weöres Sándor, aki a nemzedéknek már akkor vezéregyénisége volt, felfigyelt, s elismerő-befogadó kritikát írt róla a Nyugatban. Azóta is vitatéma, hogy Kálnoky László vajon a Nyugat harmadik vagy negyedik nemzedékéhez tartozik-e. Hiszen életkora inkább az előbbihez, pályakezdése inkább az utóbbihoz köti. S az is igaz, hogy verseinek szemlélete is köztes helyzetére mutat. Ámbátor az is elgondolkoztató, hogy egyáltalán szerencsés dolog-e ragaszkodni a Nyugat nemzedékei kifejezésekhez. Hiszen a második nemzedék (József Attila—Illyés Gyula-Szabó Lőrinc) nemannyira a folyóiratnak, mint inkább a századnak második nagy költőnemzedéke. Hozzájuk képest a harmadik és a negyedik nemzedék valóban jobban kötődött a Nyugathoz, annak harmincasévekbeli, leginkább Babits nevével fémjelezhető klasszicizáló szemléletéhez, s bár ebben a kötődésben a történelmi helyzetből következő kényszerűség is benne van, mégis akadályozta is ezeknek az újabb nemzedékeknek az igazi kibontakozását és beérkezését. Bármilyen furcsa a gyors költőkarrierekhez szokott magyar irodalomban, a harmadik és negyedik nemzedék képviselőinek igazi beérkezése jobbára csak a hatvanas évektől következett be, amikor már túl voltak az ötvenedik évükön is. A háború és a személyi kultusz kora erre önmagában is meggyőző magyarázatot adhatna, s ezek mellé Kálnoky László esetében még egy magánéleti ok is társult: veszedelmes tüdőbetegsége, amely 1941-ben támadta meg őt. Éppen ebből az élményből született az a verse, a nagyobb terjedelmű Szanatóriumi elégia, amely aztán hosszú évekre nemcsak Kálnoky László legjobb lehetőségeit mutatta, nemcsak ismertté tette a nevét szélesebb irodalmi körökben is, hanem mintegy meg is bélyegezte, mint egyver- ses költőt. Persze egy vers is, ha olyan színvonalú, mint az elégia, maradandóvá teheti a költő nevét, és rangot adhat, mégis túl hosszú volt az a szünet, amely 1957-ig, a Lázas csillagon című második könyvig elmúlott. Ez a karcsú gyűjtemény nemcsak azt jelezte, hogy a költő él és alkot, hogy a műfordítás nem tudta végleg megölni benne a saját verset, hanem megadta a lehetőségét a továbblépésnek, a kibontakozásnak. A szűkszavú költő egyre többször lehetett csak költő, s jelentős versek sora mutatta, hogy nemzedékének legjobbjai között van a helye (De profundis, Hamlet elkallódott monológja, Letépett álarcok, Szvidrigal- jov utolsó éjszakája, stb.) A költő, aki fiatalkori elégiájában úgy vélte, hogy „a lét reménytelen”, s ezt az életérzést általánosította, eljutott addig, hogy hirdesse: „Nem veszhet el, ki újraszüli önmagát!” S a pálya utolsó évtizede ilyen csodálatos újjászületést dokumentál. Megszoktuk a hetvenes években a jelentős öregkori költői újjászületéseket, Illyését, Zelkét, Vasét, Weöresét s a többit, mégis meglepő volt az a felszabadultság és biztonság, ahogyan Kálnoky László stílust és hangot váltott. Összegyűjtött versek (1932-1978) című kötetének anyagát gyors egymásutánban követte az Egy hiéna utóélete és más történetek, Az üvegkalap, a Bálnák a parton, az Egy mítosz születése és a posztumusz Hőstettek az ülőkádban. A klasszikus, zárt formákat kedvelő költő már előbb „szabad kötött verseket" kezdett írni, amiként ő maga határozta meg e formát, majd a kötöttséget még tovább lazította, amikor verses epika felé fordult. Megteremtette alakmását, Ho- málynoki Szaniszlót, s az ő alakja köré szőve idézte fel a régi évtizedek eseményeit. Az alakmás egy csetlő-botló kisember, aki alighanem a csendet és a nyugalmat kedveli, de a történelmet ő sem kerülheti ki. Kicsiségét és jelentéktelenségét a látszólag fontos események valójában kisszerű és jelentéktelen voltának bemutatásával ellensúlyozza a versalkotó, aki azonos is, meg nem is a lírai hőssel, hiszen ő már több évtized távlatából egy elsuhanó, de mégis megőrzött és átélt élet távlatából tud reflektálni az eseményekre. Ebben a reflexióban vezérszólam lesz a humoré: a költő ekkor már nevetve tudja eltemetni múltját. E nevetés nem szünteti meg, csak más fénybe vonja a költő alapvetően komor világ- szemléletét, s ez már csak azért is természetes, mert az emlékezőknek egyre gyakrabban kell az elmúlással szembenéznie. Végül is Kálnoky Lászlónak sikerült az, ami sokáig kétségesnek látszott. Csak közjátéknak bizonyult pályáján az, hogy egyike lett a legjobb műfordítóinknak, mert e rang elérése után költőként is beérkezett. Hamlet megtalálta elveszettnek vélt szavát, s elmodhatta monológját. Vasy Géza Kálnoky László: Ars poetica Tűz hull az égből? Rád szakad a csillag zúgva, sisteregve? Költő vagy, hát ne féltsd magad, vagy tűnj el, s álljon más helyedbe! Panaszkodol, hogy túl kevés a levegőd, s megfojt e század? Jó oxigén a szenvedés, vele izzítsd forróbbra a lázad. Jajgatsz, hogy nem bírod tovább? Gyerek szeretnél lenni, s boldog? Miért adod az ostobát? Jól tudod, hogy nem ez a dolgod. Csak rajta, törd belé fogad szikláiba a gondolatnak, és rázd a rozzant rácsokat, mik mellkasodból megmaradtak, míg végképp meglazul a zár, s szárnya lendületére döbben szíved, e gunnyasztó madár, s csontkalitkájából kiröppen. Hadd szállja be a végtelent, emelkedjék mind magasabbra, míg madártávlatból dereng felé a földi dolgok arca. Lássa, hogy a rét bokrai ujjongva friss halált teremnek, s hogy dús, penészzöld lepi mezőit a történelemnek. Lássa - bár nem tudhatja meg, hogy kárpótlás-e vagy előleg - a kényszerből nyert életet s kudarcait az agyvelőnek. Lássa, hogy a kevély falak sorra a semmibe omolnak, helyükön halvány vonalak: néhány örök képlet s viszonylat. Költő vagy, hát ne féltsd magad pokoltüzétől a jelennek. Te púpként hordod zsákodat, nem lehet azt a földre tenned. Segítő kéz nem nyúl feléd, s ha összerogynál, vagy kiállnái a sorból, terhednek felét akkor se vállalhatja más váll! Te magad légy a költemény, melyet hatalmával a szónak világra hozol! Légy tömény s elvont párlata a valónak! Erőd pattanásig feszítsd, így lesz tiéd, amit kerestél. Magad kell, hogy benépesítsd a magányt, melyre ítéltettél! Vaszil Szotirov: Titkos pályázat Megüresedett egy hely, és titkos pályázatot hirdettek a betöltésére. Három jeletkező közül kellett választani. Az első jelölt úgy vélte, hogy a szaktudást figyelembe véve közte és a második pályázó között fog eldőlni az elsőség. A második pályázó is ugyanezen a véleményen volt. Ennek ellenére a harmadik jelölt nyerte meg a pályázatot. Az elutasított pályázók fölkeresték a bizottság elnökét, hogy megtudják, mivel múlta őket felül a vetélytársuk. Az elnök elővette a pályázók iratait és a jegyzőkönyvet tartalmazó vastag dossziét, és látszott, hogy a legapróbb részleteket sem fogja eltitkolni.- Az egyik feltétel az volt - magyarázta -, hogy legalább ötéves szakmai munkaviszonnyal kell rendelkezni. Az önök ve- télytársa két hónappal túl is szárnyalta ezt a követelményt.- De hát én tíz éve dolgozom a szakmában! - fakadt ki az első jelölt.- Én meg tizenkettő! - tette hozzá a második.- A következő feltétel szerint - folytatta nyugodtan az elnök - a jelölteknek fel kellett mutatniuk egy tudományos publikációt. Az önök vetélytársa kettőt is hozott!- Kettőt? - képedt el az első pályázó. - Nekem már húsz cikkem megjelent!- Nekem meg csak kettővel kevesebb! - kiabálta a másik.- Nézzük tehát a harmadik feltételt! - mosolygott nyájasan az elnök. - Legalább egy nyugati nyelv ismerete szükséges. Tessék: az önök kollégája kitűnően tud szingalézül!- Én meg németül, angolul és franciául! - tajtékzott az első pályázó.- Én is! - jajdult fel a másik.- Apropó... - mondta az elnök szolgálatkészen. - Hogy is hívják magukat?- Zlatomír Draganov Borzaski! - felelte az első jelölt.- Prof. dr. Metodi Szpaszov Kojcsev! - válaszolta öntudatosan a másik.- Na látják! - mondta jóindulatúan az elnök, és becsukta a dossziét. - Az utolsó feltétel az volt, hogy a jelöltnek a Tricskó Pesev Papagajcsev nevet kell viselnie. Ennek a követelménynek pedig csupán az önök vetélytársa tett eleget! Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán
