Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
1987. szeptemberi 2. rtÉPÜJSÁG 11 Caracas madártávlatból Andesi kislány Tehénpásztor Gabriel Gazsó fotókiállítása a Dorottya utcai Kiállítóteremben látható. Kormoránok Apának lenni, fát ültetni és könyvet írni a hasznos élet megvalósításának három elfogadott formája. De a téliességhez hiányzik egy negyedik is: a művészi. Ez a kiállítás, melynek megvalósítására öt év óta fordítom minden szabadidőmet: művészi hitvallásom. Alkotásaim színtere Venezuela, mivel ez választott hazám, ott nevelkedtem, ott nőttek fel gyermekeim, ott élek, dolgozom és küzdők. Venezuela különleges adottságokkal rendelkező ország, mivel egyszerre ka- 'ibi, amazonasi és andesi. A tenger- oart és a strandok, a tenger és a szigetek mellett ott van az őserdő, a fennsík, a sivatagok, a síkságok és a hegyek. E vidékek közül sokat ne- nezen lehet megközelíteni, én pedig :eljes ragyogásukban és - sokszor érintetlen - szépségükben akartam 5ket megörökíteni. Az volt a szándékom, hogy megmutassam ezt a földet vizeivel, siva- agaival, pálmafáival, ezt a földet, ahol a kék egybeolvad a türkizzel. Karnyújtásnyira akartam hozni a te- ouyokat, kirándulni a nagy szavannán. Érzékeltetni akartam az Orino- oót és az őserdőket. Bejártam a siva- agokat, hogy megfigyeljem a létért ólyó küzdelmet. A síkságok fölé re- oültem, hogy lássam, a horizont mögött újabb és újabb horizont van. Be- ártam az Andokat, hogy részt vegyek a mindennapok kemény munkájában, és megcsodáljam a havas csúcsokat és a mély völgyeket. Lát- am a városokat a magasból és a öldről, hogy képet kapjak az egész- öl és a részről. Láttam a napot, a fel- nőket, a fákat és a hegyeket. Meg ikartam örökíteni a látottakat, hogy násoknak is megmutathassam. A fényképezőgép lencséjével ikartam megfesteni Venezuelát, nlyannak, amilyennek én szeretem; iáját absztrakcióm, leegyszerűsítésem, elrendezésem és hierarchiám szerint. Az én hozzájárulásom annyi volt, hogy magasztaltam a szépséget, legjobb kifejezésében - és talán a legjobb fényben - rögzítettem a dolgokat. A fontosat akartam megörökíteni, ami felülmúlja a pillanatnyi benyomást, hogy kiemeljem a transzcendenst, az abszolútot. így akartam megragadni az esztétikát, ezt az alkotó energiát, mely arányt és egyensúlyt teremt és megszünteti a feleslegest és az irracionálist, a kegyetlent és a haszontalant, az észt pótló erőt. Esztétikának fogom fel azt, hogy adunk és nem elveszünk, én helyett azt mondjuk, hogy mi, ma helyett azt, hogy mindig. Ezekkel a gondolatokkal térek visz- sza negyven év után szülőhazámba, amelytől sosem voltam távol, hogy megosszak valamit vele, amelyet eddig csak sajátomnak hittem, de ettől a perctől fogva valamennyiünké. Köszönöm, hogy velem tartanak. GABRIEL GAZSÓ Gabriel Gazsó fotókiállítása A hamisítás „művészete” Enyhén szólva parázs vita jellemezte azt a nemrégiben Bostonban tartott találkozót, amelyet körülbelül 30 amerikai és holland szakértő vett részt. Ám ezúttal nem politikai vagy kereskedelmi ügy állt a szócsaták középpontjában, hanem egy - első pillantásra egyszerűnek tűnő - kérdés: valódinak tekinthető-e az az öt, különböző amerikai múzeumokban található Rembrandt-kép, amelynek eredetiségét az elmúlt hónapokban jó néhány művészettörténész kétségbe vonta. Eredeti vagy sem? Természetesen korántsem csupán esztétikai vagy kultúrhistóriai kötélhúzásról van szó, hiszen a dilemma mögött (Rembrandt vagy sem?) súlyos dollármilliók forognak kockán. A világhírű New York-i Metropolitan Múzeum vezetői számára sem mindegy, ki kell-e cserélni eddig féltve őrzött műkincseik mellett a feliratot; a holland szakemberek által javasolt szöveg szerint ugyanis csak a „Rembrandt műhelyéhez tartozó ismeretlen alkotó” tábla tekinthető jogosnak. Amint az várható volt, az eszmecserén nem sikerült közös nevezőre jutni. Amíg a jelenlévő amerikai szakértők bizonyos stílusjegyekre hivatkoztak, s kitartottak az eredetiség mellett, addig a hollandiai székhelyű, 1969-ben alapított Remb- randt-kutató alapítvány tagjai (más festészeti motívumokat értékelve nyomatékosabbnak) kétségbe vonták azt. Persze nehezen is lehetne mindez másként. Hiszen sokszor korunkbeli vagy század eleji alkotók képei körül is bizonytalanság terjeng, hogyne lenne ez így sok évszázaddal ezelőtt tevékenykedő mesterek esetében? Nyílt titok, hogy napjainkban egyre kiterjedtebb a műkincshamisítás: a bűnözés e sajátossága festők egész sorát foglalkoztatja. Valószínűleg a leghivatottabb tudósok is zavarba jönnének, ha végleges véleményt kellene mondani egy-egy vitatott hitelességű Picasso- vagy Dali-alkotás ügyében. Mi több, a hamisítás szinte külön „művészeti ággá” nőtte ki magát, s egyes alakjainak, például Clifford Irvingnek, Tom Keatingnek, Van Meegerennek és De Horynak az „alkotásai” a maguk nemében kiemelkedőnek számítanak. Műszeres vizsgálatok Emlékezetes marad az a botrány is, amit Konrad Kojau, a Hitler-naplók szerzője kavart. A hírhedt figura, aki szélhámosságával súlyos presztízsveszteséget okozott az állítólagos dokumentumot közlő nívós nyugatnémet Stern magazinnak, ugyanis nem érte be e területtel, hanem a festmények világába is „átrán- dult”. Kedvenc mestere - nyilatkozta többször - Chagall, Van Gogh és Dali volt. Úgy tűnik egyébként, hogy az írásvizsgálat az elmúlt években rohamléptekkel fejlődött. Részben éppen a Hitler- naplók ügye keltette hullámok nyomán több nyugati országban kiterjedt kutatómunka folyik - bár legtöbbször változatlanul „tisztán” bűnügyi vagy gazdasági területen veszik igénybe a szakértőket. Elvégre olykor egy levél vagy akár egy aláírás hamisítása, egy üzleti szerződés előre-vagy visszamenőleges datálása is óriási haszonnal kecsegtethet. Esélyük mégsem túl nagy: ha a kérdéses okirat eljut a laboratóriumokba, manapság alig van esélyük arra, hogy az aprólékos műszeres, kémiai és kromatográfiás vizsgálatok ne fedjék fel a valóságot. Ma már azt is ki lehet mutatni - írta egyik összefoglalójában a New York Times -, ha korabeli papírra, korabeli tintával, de most születik egy írás, mivel a tintaszemcsék ionvándorlása csalhatatlanul árulkodik a tényekről. Hadakozó szakértők A festmények és műalkotások ügye persze más. Ott a vita általában nem az életkor körül zajlik, hiszen a mai keletű, ám középkorinak álcázott, mégoly tökéletes kivitelű képek hamisításai is köny- nyen kiszűrhetők. Az viszont, hogy a valóban 1630 táján festett alkotás kinek az ecsetvonásairól árulkodik, más kérdés, s érthetően jóval tágabb teret hagy a művészettörténészek hadakozásának. Egy dolog épp ebből kiindulva bizonyosnak tűnik: a Metropolitan Múzeum illetékesei hosszabb távon is - vagy legalábbis amíg valamilyen ellentétes értelmű, perdöntő bizonyíték fel nem merül - a számukra kedvező döntést fogadták el, s a nagy hírű New York-i gyűjtemény leltárában a vitatott olajképek változatlanul Rembrandt műveiként szerepelnek.^ £ Tóth-Máté Miklós: Mint a tenyeremet... Az egy megbízhatatlan ember - mondta valaki valakiről -, s nekem elhihetitek. Úgy ismerem, mint a tenyeremet! * A társaságban volt, aki bólintott erre, volt, aki nem. A „tenyeres” még felhozott néhány érvet állítása igazolásául, aztán más téma került napirendre. Nem először hallottam már ezt a kifejezést: „úgy ismerem, mint a tenyeremet”. Azt hiszem, zavarba jött volna a tenyerét oly jól ismerő illető, ha hirtelen rákérdezek, hogy beszéljen nekem róla. A bal vagy a jobb tenyérről, tökéletesen mindegy, és próbálja elsorolni a rajta lévő vonalakat. Talán a három fővonalra emlékezne, ahogy én is, de hol vannak akkor még a többiek, melyek mint egy kis térképen fellelhetők. És közülük melyik erősebb, vagy éppen halványabb rajzolatú, melyik fut egyenesen, görbén, kuszál- tan elágazóan? És ha ilyen bonyolultul kiismerhetetlen egy darabka bőrfelület, mennyivel inkább az egy ember. Lelkének titkos térképéről ki tudhat igazán olvasni? Ki igazodhat el biztonságosan ott, mely rejtett a külvilág előtt? Sommásan ítélkezünk sokszor. Csak a felszínből következtetünk a mélyebb rétegekre, csalhatatlannak gondolva magunkat. Ha vaiaki nem úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk, arra legtöbbször indulatosan reagálunk, nem szűkölködve a pocskondiázó jelzőkkel sem. „Úgy ismerem, mint a tenyeremet!” - mondjuk önhitten, pedig valójában nem ismerjük a tenyerünket, és magunk megismeréséhez is kevés egy élet. Bölcsnek lenni persze külön adottság, és megértőnek lenni sem adatik meg mindenkinek; de ha csak néha sikerül azzá lennünk, már az is eredmény. Magam is sokszor ítéltem már felelőtlenül, csak az ember szembetűnőbb vonalait látva, és amikor sikerült a rejtettebb redőket is észrevennem, röstellkedtem magam előtt a hamari véleményért. De persze sohasem annyira, hogy máskor ne essek ugyanebbe a hibába. Nézem a tenyeremet. Mennyi ismeretlen rovátka, jel, mint egy megfejtésre váró titkosírásban! Bizony már ötven esztendő vonalai ráncosítják, karcolják, és egyre rejtélyesebb előttem is. Pedig a testem része, hozzám tartozik. És mégis... ott az a vonal mélyebbre vésve, akár egy megkezdett kis árok. Ott volt már tavaly is? Nem tudom... nem emlékszem. „Úgy ismerem, mint a tenyeremet...” Nem, én ezt senkire se merném mondani, mert hazugságban maradnék.
