Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
10 ^PÜJSÄG 1987. szeptember 12 Takáts Gyula: Tágabb valóba nőve Kőpincés zöld medencék fölött berki langyos árkok hozzák a ködöt. Valami részegítő pára szólogat a majdnem éjszakába. Szárnyas hordók és poharak szava bennem, s körülöttem mintha idéznék az abroncs lényegét, mit összetart a kerek messzeség, s szavuk tisztább szférába teszi át szívünkkel ezt az éjszakát, megadva, értsük képletét, kinyitva szikláink ködét... Reszketve így, valami tett mozdul a csontos felület megett, s kibontva azt, tágabb valóba nőve, mintha most tisztán pincénkhez jönne minden... S e mástestű vegytant, fizikát nyitott ajtónkra írja át, s a berki sötéten átragyogva fénylenek, mint a galagonya bokra, a dolgok, mint akik egyek világon túl a tágabb értelemmel, mely lépcsőt rak, élni bátran, mint madarak csontos cédrusfákban. Vissza a Parthenonra? Csata a márványokért Mindenkinek van valami gyengéje. Kinek több, kinek kevesebb - a legtöbb a feleségemnek! S a legnagyobb gyengéje, hogy imádja a gyermekeket. A legtöbb ismerősünk fiatal. Ezért, ha vendégségbe megyünk, a feleségemnek leginkább csecsemőkkel akad dolga. Mindig egyenesen, szinte már a küszöbről, a gyerekszobába ront, s engem is kézen húz. Még fagyos a pára, amit a kiságyba lehel, magas hangon máris hozzákezd:- Oh, te kis mutyuli, oh, te kis bugyuli, oh, te kis picurkó, oh, te kis mucurkó! Azután hozzám fordul:- Na, nézd meg, hát nem egy gyönyörűség?! Én készségesen bólogatok, közben igyekszem nem nézni a ráncolódó álmos kis pofikára.- Na, mit állsz itt, mint egy szobor? Mondj már valamit!- Ohó-ó! - mondom.- És két szót már nem tudnál egybemondani? Üdvözöld az apróságot! Szerintem értelmetlen dolog őt üdvözölni. Először azért, mert alszik és úgysem hallja. Másodszor azért - meg vagyok róla győződve -, mert az ilyen korú gyerekek különben sem hallanak. De mert a feleségem várja, engedelmesen mondom:- Üdv... apróság! A feleségem elégedetlen:- Ki üdvözöl így egy gyermeket? Egy gyermeknek azt kell mondani: „Szervusz, babukám, szervusz, cucukám!” Még sokáig ömleng, ráncigálja a kiságyat, míg végül eléri a célját - a gyermek felébred, és bömbölni kezd. A feleségem boldog:- Oh, szegénykém, felköltöttek ezek az utálatosak, nem hagyják aludni a kis csöppséget! A feleségem áradozik. A gyerek bömböl. Közbelép az anyja: kikapja a felségem becézgető kezében erőlködő ivadékát, és kiviszi a konyhába. A feleségem elégedetten ül le kávézni. Néha több a szerencséje - nagyobb gyermekek jutnak neki, akik már kinőttek a csecsszopó korból. Irántuk sokkal tágasabb körben nyilvánul meg az imádata. A feleségem egy csokiszeletet nyújt a gyermeknek - ahogy a cirkuszban szokták a jegyet odanyújtani a jegyszedőnek, jogot szerezve ezzel a látvány megtekintésére. A csoki - a gyermeké, a kezdeményezés - a feleségemé. Ellentmondást nem tűrő hangon ad utasítást:- Na, kedveském, mutasd meg, hogy csinál a kiskutya! A gyermek engedelmesen mondja: - Vau... vau-u... Utána következik a nyávogás, a kukorékolás, a brekegés, a bégetés. Mikor meggyőződik róla, hogy a gyerek már kellőképpen berekedt, a nejem áttér a pantomim játékra. Jókedvű kacagással kíséri gidaszökkenéseit, paripaügetését és az egyéb módozatokat, amikkel emberi méltóságát alacsonyítja le. Aztán a feleségem tudásvágyát kell a gyermeknek kielégíteni.- Mutast meg, picuri, a vitrint! Mutasd meg, babuci, az órát! - követeli nejem egy hóhér állhatatosságával. És szemrehányóan mondja nekem: - Na, látod, a kicsi meg tudja mutatni a lámpát. Mintha én nem tudnám megmutatni a lámpát! A gyermekek iránti imádat tetőpontja a feleségemnél egy vidám játékban nyilvánul meg, amit alighanem az inkvizíció idején találtak ki. Ez a játék a „Zsupsz, a gödörbe!” életvidám nevet viseli. Annyiból áll, hogy a gyermeket a térdére ülteti a nejem, és lábujjhegyen rugózva dobál- gatni kezdi, ezt mondogatva:- Uta-zunk a, uta-zunk a, sík-ságon, slk-ságon... A gyermek türelmesen fel-felröppen és vissza-visszaesik a térdére. Mikor úgy gondolja, hogy a síkságon már eleget utazta, a feleségem „Zsom- békon, zsom-békon!" kiáltásokkal dobálja a csöppséget egyik térdéről a másikra. A gyermek feladata ebben a szakaszban az - hogy le ne essen a padlóra. Az a boldogságos lehetőség, hogy résztvegyenek a játék kellemetes befejező szakaszában, csak azon keveseknek jut, akik sikeresen oldották meg ezt a feladatot. A feleségem hirtelenül szétrántja a lábait, és győzedelmesen felkiált: „Zsupsz, a gödörbe!”... Igaz, mindig igyekszik elkapni a gyermeket még a padló előtt. S néha ez sikerül is neki. A vendégségből későn megyünk haza. Engem ketten vezetnek - a feleségem és a ház ura. Nagyon vidám vagyok. Hangosan nyávogok, ijesztgetve a járókelőket, gida- szökkellésekkel ugrándozok. A kereszteződésben odaszaladok a posztoló rendőrhöz, lágyan hozzásimulok, és bizalmasan suttogom:- Oh, te kis mucurinkó, hadnagyinkó, mutasd meg a jelzőlámpácskátl Tovább már hárman kísérnek. Otthon a feleségem óvatosan ágyba bújtat, valami gyermekdalt dúdolgat. Nagyon sok gyermekdalt ismert. Mert a nejem imádja a gyermekeket. Fordította: ZENGŐ MIHÁLY Elképzelhető-e, hogy valaha is visszakerülnek helyükre az úgynevezett Elgin- márványok, amelyek az athéni Akropo- lisz időtlen szépségű, méltóságteljes lányfigurái, a kórék mellett az ókori göröghon talán legbecsesebb kincsei? A kérdés az elmúlt hónapokban egyre sűrűbben merül fel, s különösen azóta került a nemzetközi közvélemény figyelmének sugarába, amióta a szocialista párti görög kormányzat hivatalosan is kampányt indítottak a történelem viharai során Angliába vitt műalkotások visszaszerzéséért. Nincs közeledés Melina Mercouri, a PASOK-kabinet kulturális minisztere nemrég például megkockáztatta azt az enyhén szólva túlságosan optimistának tűnő kijelentést is, hogy a csodálatos frízt, amely a XIX. század elején jutott brit tulajdonba, akár már jövőre visszaszállíthatják eredeti helyére. Nos, ennek egyelőre semmi jele: a két kormány közt folyó tárgyalások semmilyen kézzelfogható eredményre nem vezettek, sőt hiába próbálkozott még a közvetítőként fellépő UNESCO is, a vélemények fikarcnyit sem közeledtek egymáshoz. A görög álláspont szerint Lord Elgin, akinek „szolgálatai fejében” engedélyezték a múlt században a fríz lebontását és elhajózását, ehhez csupán a megszálló oszmán birodalom, nem pedig Görögország jóváhagyásával rendelkezett. (Az akció körülbelül 20 évvel előzte meg az ország függetlenné válását.)- Nem arról van szó, hogy a világ múzeumaiban forradalmat szeretnénk előidézni, és minden klasszikus görög műkincset visszakövetelünk - idézték a hír- ügynökségek Mercouri asszony nyilatkozatát -, de olyan felbecsülhetetlen kulturális értékek, mint például a Parthenon egykori megcsonkítását, díszeinek elvitelét és az együttes szétforgácsolását nem lehet eltűrni. A család az esti filmet nézte, amikor hazaért. Látta, hogy megvacsoráztak már, nem is igényelte hogy megvárják vele. De hozott magával meglepetésül sült halat, ezt-azt, és szerette volna, ha elmondhatja. A filmen valami drámai szerelmi szakí- tási jelenet pergett, a feleség és a két kamasz együttérzően bámulta a képernyőn szenvedő hősöket. Nagyfia ugyan kivette kezéből a táskát és belekotort, felfedezte a sülthalat.- Megkóstoljátok? - kérdezte reménykedve, mert tele volt örömmel, hogy a fárasztó nap után végre hazaért. Annyi mindent szeretett volna elmondani nekik, de látta, most nem képesek odafigyelni rá. Kiszaladt a konyhába, és néhány tányért hozott be, kenyérszeleteket. Ha nem is figyelnek rá, legalább egyenek pár falatot abból, amit hozott nekik. Megpróbálta a filmet is követni, de mivel a közepén toppant be, fogalma sem volt arról, mi ez az egész. Inkább még mindig a családja kötötte le, hiszen tulajdonképpen alig látják egymást. Reggel szórakozottan megcsókolja őket, és rohan a munkahelyére, s az esetek többségében bizony már csak akkor ér haza, amikor nagyban megy az esti film. Azt már csak azért is megnézik, hogy kikapcsolódjanak kicsit, hiszen mindegyikük rohan. Munkahelyre, iskolába, nyelvórára, edzésre. Este gyűlnek össze megint, amelyik előbb ér, megterít a vacsorához. Mindegyikük tele van mondanivalóval, s ezeket megpróbálják elmondani vacsorázás közben, persze ebből megint csak egy érthetetlen kakofónia lesz az esetek többségében. Párhuzamosan beszélnek, ode sem figyel egyik a másikra, a magáét mondja mindegyik, mert annyira kikívánkozik belőle. Az apa néha arra gondol, magnóra kellene felvenni ezeket a keserves kísérleteket, hogy elmondják egymásnak napi eseményeiket, gondolataikat. Veszélyes precedens Csakhogy a brit fél tisztában van vele, hogy jelen esetben - bár a felszínen jobbára történelmi és tulajdonjogi érvek ütköznek egymással - valójában korántsem csak ezekről van szó. Lényegében a dolog preceneds jellege jelenti a legnagyobb bökkenőt: Londonban ugyanis világosan látják, hogy az Elgin-márványok egyfajta jelképpé válhatnak a harmadik világ gyarmati korszakban kifosztott népei számára. Márpedig ha akár egyetlen egy esetben engednek, és elismerik a történelmi méltányosságból fakadó jogorvoslat igényét, akkor könnyen átszakadhat a gát. „Ugyanilyen alapon számos más állam követeléseket támaszthat... s a világ nagy múzeumait a gyorsuló pusztulás veszélye fenyegetné” - fejtette ki leplezetlen öszintesség a brit véleményt a tekintélyes londoni Times. A tory kabinet hivatalos válasza Athénnek és az UNESCO-nak ennél egy fokkal udvariasabb, ám lényegében tökéletesen merev volt. Eszerint a British Múzeum megvásárolta Lord Elgintől a márványoHa jobb kedvében van, nevet rajta, úgy találja, mulatságos az egész. Végül mégsem veszi magnóra az ilyen vacsorázásokat, mert alapjában véve szomorú dokumentumnak tartaná. Ez az este persze ugyanolyan, mint a többi, örül, hogy hazaért végre, tele van mondanivalóval, de igazán nem kívánhatja, hogy ezeket hallgassák meg ahelyett, hogy végignézzék a filmet. Látja, hogy a gyerekek csipegetnek közben, feleségének is tányérra készít egy-két falatot, és feléje nyújtja. Az asszony nem' veszi észre, a filmet nézi, akkor megböki kicsit, megint odatartja eléje a tányért, és azt mondja hangosan:- Pápai sonkás páros! Kóstold... Beléfojtják a szót felháborodott piszszegéssel. Áll a tányérral a kezében, a képernyő felé fordul, és hirtelen átérzi a helyzet groteszk mivoltát. A tévében egy ballonkabátos nő valami hirdetőoszlopnak dőlve zokog. Majd a lelke kiszakad, annyira sír. A férfi látja, hogy felesége ebben a pillanatban teljesen azonosult azzal a másik nővel, őt is a sírás fojtogatja. S ő itt áll, és ilyen hülyeségeket mond a legdrámaibb pillanatban. Valahogy kirekesztettnek érzi most magát, magányosnak a családja körében, nem érti a filmet, nem beszélhet. Tel- jesen felesleges ő itt a szobában. Aztán legyűri hirtelen feltámadt sértődöttségét, eszébe jut, hogy ő is hasonlóképpen viselkedne a helyükben. Hiszen ez olyan természetes. Addig figyeli a szereplőket, míg maga is érdekesnek kezdi találni a filmet. Rá-rápillant azért néha a fiára, lányára, feleségére, még mindig azzal az örömmel, hogy együtt vannak mind. S a film pereg. Mire végetér, fáradtan néznek ösz- sze, felesége összekapkodja a dohányzóasztalra rakott tányérokat, és azt mondja:- Utálom ezt a rendetlenséget! Fáradt vagyok, feküdjünk le hamar! A gyerekek feltápászkodnak, kimennek a szobából, készülődnek a szobáikba, s az apa kinyitja az ablakot, hogy lekat, s azok - külön törvénnyel - örö időkre a múzeum kurátorainak fennható sága alá kerültek. Nekik pedig tilos szobrokat ki-, netái visszaszolgáltatniuk, hacsak ettől eltér felhatalmazást nem kapnak a brit parla menttől. Csakhogy olyan törvényjavaslata amely módot adna akár elvileg, aká konkrétan a görögök kitartó követelésé re, a kormány aligha fog az alsóház el terjeszteni. Amikor utoljára, 1983-ban brit honatyák megvitatták az ügyet, röví úton elutasították a törvénymódosítás le hetőségét. Egyelőre mindennek esélye igencsa halovány, a márványokért folyó csata jelek szerint nem ér véget a belátható jű vőben. Hiába a nemzetközi kampány, hiába fenyegetőzés a vitának az Európa Parla ment elé utalásáról, annak, aki teljes ké pet akar nyerni az egykori dicső görö fellegvár domborműveiről, nemcsak ma napság, hanem gyaníthatólag még j ideig, két fővárosba, Londonba és Athén ba kell elzarándokolnia. j fekvés előtt kiszellőzzön a szoba. Felesé ge bejön megint, ágyazni kezd, sötét ár nyékok vannak a szemei alatt.- Akartam neked valamint mondani mondja a férfi, és nézi töprengő arcca az asszony pedig visszafelel:- Nem tudom... Én is. Miért értél ház megint ilyen későn?- Vidéken voltam. Hulla vagyok. Te m akartál mondani? Az asszony vetkőzni kezd, a kérdésr megáll egy pillanatra előrebukott fejjel.- Elfelejtettem. Nem tudom. És te?- Mit én?- Te is akartál valamit mondani. Mi az A férfi visszagondol az eltelt napra, úg érzi, így már egy káosz az egész, semn kiemelnivaló, semmi rendkívüli nem tői tént.- Azt hiszem, nem is fontos. Feküdjün le, holnap megint korán kelünk, és ner tudjuk kialudni magunkat. Mégis motoszkál benne valami ki hiányérzet, valami kis fájdalom. Már ner is tudja miért.- Eh! Fáradtak vagyunk... - gondolj! így megy ez, mit lehet csinálni? Aludi kell, aztán jobb lesz. Az ablakot becsukják, elhúzzák a söté títő függönyöket, most csak a kislámp ég az ágya mellett, és olyan meghitt, me leg így a szobájuk. Az asszony már a paplan alatt fekszil csak a feje látszik ki, hosszú haja. A szú fényben most fiatalabbnak látszik a koré nál. Ahogy lefekszik mellé a másik ágybí hirtelen vágyat érez, hogy magához öle je jóillatú, meleg testét, hát felül, és föléb hajol.- Álmos vagy?- Jajfhagyj! - fordul hirtelen a mási oldalára az asszony. - Aludjunk, kérlel teljesen ki vagyok!- Jó éjszakát! - feleli csalódottan, azért egy kis csókot nyom felesége arcé ra. Leoltja a kislámpát, egy pár percig a: hiszi, most nem is tud majd elaludni, d mire sajnálni kezdené magát, már mé lyen alszik ő is. S velük az egész város, alig van világo ablak a lakótelepen. Hétköznap van, mir denki korán kel. Felhő úszik lassan a hold elé, lent lombjavesztett parkban egy fiú és eg lány ballag egymást átölelve. Hallgatnak ök is. Bán Zsuzsa: Beszélgetünk Az athéni Parthenon Arkagyij ínyin: Zsupsz, a gödörbe!
