Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
10ivEPÜJSÄG 1987. szeptember 26. * Háromdecis monológ- Uraságod is bizonyára hallotta, hogy mostanában élénk vita folyik arról, hogy méltóak-e a megbecsülésre azok a dolgozók, akik tizenöt-húsz, sőt ennél is több évet nyomnak le egyazon munkahelyen, avagy - miként a televízióban nyilatkozta valaki „a tavalyi év embere" - ma már nem érdem a vállalathoz való hűség, ragaszkodás, nincs jelentősége annak, ha valaki hosszú évtizedekig egy helyen dolgozik.- Én nem akarok ennek a most fellángolt országos vitának a részese lenni, de ha uraságod hozat még kétszer három decit abból a pusztamér- gesiből, elmesélem önnek, hogy nálunk, a Központi Hólyaggyárban milyen tanulságos a törzsgárdisták helyzete. Tetszik érteni?- Szóval, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt, a hatvanas évek elején kezdték nálunk is megbecsülni a régi dolgozókat. Szabályzatban rögzítették a juttatásokat, a kedvezményeket, pontosan meghatározták, ki lehet törzs- gárdatag, s a vállalatnál leszolgált évek alapján soroltak be mindenkit a különböző kategóriákba. Egy szép napon azt is kimondták, hogy aki 25 éve törzsgárdatag, az a pénzjutalom mellé még arany pecsétgyűrűt is kap ajándékba. Ha egy kicsit utánaszámol uraságod, meg ránéz a naptárra, amely éppen 1965-öt mutat, egyből rájön: olyan ember nincs, aki szocialista vállalatnál húzott volna le huszonöt évet, nem igaz? Ugyanis a felszabadulástól 1965-ig csak húsz esztendő telt el, nem huszonöt. Kinek van tehát 25 éves munkaviszonya? Aki legalább két tanúval tudja igazolni, hogy ő már a mohácsi vész idején is a szocializmust építette. Világos?- Ilyen ember nálunk, a Központi Hólyaggyárban csak a vezérigazgató volt akkoriban. O kapta az első aranygyűrűt. Lehet, hogy nem került be a szocializmus furcsa rekordjainak könyvébe, de uraságodnak elárulom, hogy a következő évben a vezérigazgató-helyettest gyűrűzték meg, aztán a gyáregységvezetők, a főosztályvezetők következtek. Valószínű, hogy bebizonyosodott: akkortájt ebben az országban más nem dolgozott jól, csak ők. A gyűrűosztó ünnepségeken ha adtak is egy-egy melósnak hűséggyűrűt, legalább öt-hat osztályvezető, részlegvezető is odasettenkedett az elnökségi asztalhoz, és tartotta a markát, jobban mondva a gyűrűsujját.- A rosszmájú munkatársak azt mondták, hogy a hetvenes évek végén akkor fejeződött be a gyűrűt osztogató aranykor, amikor már minden góré fölcsípte a magáét. Mások meg azt bizonygatták, hogy a világpiac, a ránk is hatást gyakorló nemzetközi gazdasági helyzet vetett véget a gyűrűs korszaknak.- Azt kérdi uraságod, hogy most hol tartunk? Nézze, azóta már legalább négyszer átírták a kollektív szerződést, amely a törzsgárdisták megbecsülését is rögzíti. Az aranygyűrű szó már régen kiveszett a vállalat szótárából. Ezt honnét tudom? Mert én is jubilálok. Huszonöt évvel ezelőtt álltam munkába a cégnél. Ha hiszi uraságod, ha nem, ebben a nehéz gazdasági helyzetben örülök, ha egy kis pénzjutalmat kapok, a vezér- igazgató meg lejattol velem, és vállon vereget.- Természetesen azzal a kezével, amelyiken a törzsgárdisták aranygyűrűjét hordja. Azt a gyűrűt, amit a mohácsi vész idején szerzett érdemeiért kapott. Világos? Hát akkor kedves egészségére! Kiss György Mihály Schöffer - a fénydinamika művésze A magyar származású, világhírű Schöffer Miklós, aki Párizsban élve Nicolas Schöffer néven aratta legnagyobb sikereit, 1912. szeptember 26-án született Kalocsán, ahol ma múzeuma áll. Főiskolai tanulmányait Budapesten végezte festőként, de konstruktőrként alapozta meg hírnevét. A harmincas években, mint annyi más európai kortársa, ő is a művészetek akkori fővárosa, Párizs felé vette útját. Rövidesen háborús színhellyé vált a forrongó művészeti központ, amely az ő életét is messzehatóan befolyásolta. Az expresszionista, majd szürrealista képeket festő művész a nácizmus elől menekülni kényszerült. Művészi fejlődése évekre megszakadt, és csak a II. világháború vége után teljesedhetett ki, a béke éveiben. Látása akkorra megváltozott. A kor hihetetlen mértékű tudományos haladása kápráztatta el és termékenyítette meg fantáziáját. A festőből mobilo- kat készítő szobrász és konstruktőr lett; műveiben a tudomány ölelkezik a művészettel. Művei látványosak, a szüntelenül viliódzó fények, a mozgó elemek esztétikai élményt is adnak, amellett, hogy lekötik kíváncsiságunkat. Szobrai sok-sok mozgó fémrudacskából, fémlapokból állanak, hegesztett, tükrökkel kombinált fémszerkezetekkel, melyeket a rávetődő fények mindig más és más színekben láttatnak. A gazdag árnyjáték méginkább fokozza hatásukat. Kikisérletezett magának valamit, ami rímel a mai ember mozgáskereső nyugtalanságára, szenzágióéhességére, örök kíváncsiságára. Moholy Nagy László nyomdokain haladt, a geometriai alapformákat és arányokat egyesítette a fény misztikus hatásával. Valószínűleg Calder mobilljai is hatottak rá, de alkotásai inkább nevezhetők konstrukcióknak, mint a szó régebbi értelmében vett szobroknak. A térdinamikai konstrukciókat az ötvenes években kezdett készíteni. Első műveiben függőleges és vízszintes vezérsíkokon többnyire acéllemezeket alkalmazott, esetenként színesre festett négyzetlapokkal és körcikkes tárcsákkal. A fényesre polírozott elemek néha antennákA fénytorony ra hasonlítottak. Ezek még kisméretű kompozíciók voltak, de már monumentális hatással. Nézetük leginkább a főnézetre komponált. 1950-51-ben hat darabból álló reliefsorozatot készített geometriai alapformákból álló fényezett, perforált lemezekkel. A nyílásokon behatoló fény mozgalmas tükrözése csírájában már késői alkotásainak alapgondolatát fejezte ki. Itt aknázta ki először a tükrözés lehetőségeit, amely változatos tér- és síkillúziókat hozott létre. A fénydinamika alaptörvényeit kísérletezte ki bennük. Ezután műveit nagyméretű, szimbolikus tornyokban valósította meg, amelyek közül az elsőt, egy húsz méter magasságút, a Group Espace bioti kiállításán mutatta be. Nagy feltűnést keltett. A sikert azonban az 1955-ös párizsi St. Cloud parkban felállított, 50 méter magas tornya jelentette, melynek hangkibocsájtó berendezése is volt, így a vizualitás és a hangok összekapcsolása révén forradalmi mű jött létre. A zenét Pierre Henry konkrét zenéje szolgáltatta a különféle torony felületekről felvett hanganyag segítségével. Schöffer tehát módszeresen jutott el a térdinamikához, amelyben a művész szavaival: „Okosan ütemezett esztétikai halmazok a rendelkezésre álló tér töredékeinek sorozatát aktualizálhatják, és felszabadíthatják azok vizuális energetikai tartalmát”... Munkáinak lényegét a következőkben foglalta össze: „Minden térnek, minden felületnek van különböző, meghatározott számú luxértéke, azaz különböző erejű világítóerősséggel van töltve, mely a struktúrák ritmusát láthatóvá teszi. A színes, illetve a színtelen fény is áthatol a térdinamikai plasztikán, és a struktúrák, az átlátszó vagy átlátszatlan felületek kivilágításával olyan plasztikai alakulásokat hoz létre, melyek az esztétikai értékek terén roppant nagy potenciát szabadítanak fel. Ez jelentős energiával és rendkívül nagy érzéki átütőerővel rendelkezik. A fényforrások lehetnek statikusak, vagy mozgathatók, működhetnek időszakosan, miközben az arra beállított ernyőkön részben vagy egészen felfoghatók az élesen kirajzolódó árnyékok, illetve a színes vetületek. Tehát a fénydinamika bármilyen nagyságú felület vagy térmetszet művészi kiaknázását jelenti, ahol reális vagy mesterséges mozgásokkal (optikai illúziók) plasztikus és dinamikus, színes, vagy színtelen elemek alakíthatók ki.” 1951-től 1960-ig 13 „fénydinamikus” konstrukciót alkotott. 1960-62-ben szerkesztette Chronos című világsikert aratott hatdarabos sorozatát, melyek közül az egyik Liégeben áll. Központi irányítószerkezete egy üvegezett kalitkában van. Éjszakánként 120 reflektor vetít többszínű fényt a mozgó tükrökre, a torony vonzó ünnepi színjáték a Meuse partján. A hatvanas években készítette Prizma sorozatát, 1973-ban korunk jelképét, a milánói Autó szobrot. Párizsban áll 307 méter magas kibernetikus Fénytornya. Műveit 1982-ben mutatták be Magyar- országon, a Műcsarnokban. Szülővárosában is látható egy monumentális alkotása, mely méltóképpen hirdeti újítását, a kibernetika bevezetését a művészetbe. Ezért nyerte el az 1968-as velencei Bien- nálé nagydíját. BRESTYÁNSZKY ILONA Az idegen belépett a szobába, megállt a kályha mellett, és fázósan összedörzsölte a kezét. Az ódivatú szekrény fénytelen színén homályosan tükröződött szikár alakja. Zsebéből újság kandikált ki, az, amelyikben a hirdetés megjelent.- Vegye le a kabátját, kedveském - mondta az öregasszony. Széket húzott az asztal mellől, és közelébe tolta. - Tessék! Az idegen megköszönte szívességét, de állva maradt. Zavartan topogott, a szőnyegmintát kaparta cipősarkával, és szemmel látható belső harcot vívott önmagával, miközben előadta jövetelének okát. Házinéni mindvégig mosolygott, kedvesen, bátorítóan, mint azok az emberek, akik a legmélyebb szeretettel viszonyulnak embertársaikhoz; néha végigsimított fehér haján, s ilyenkor mintha ráncai is kisimultak volna. Az idegen akadozó hangját mintha beolajozta volna az öregasszonyból áradó jóság és megértés, mely az édesanyjára emlékeztette. Mondatai kikerekedtek, értelmük tömör formában tódult az ajkára, s mert érdekeik természetesen egybevágtak, hamarosan egyezségre jutottak.- Ezeket a megboldogult negyedik férjem szegezte fel - mutatott a falakra szerelt bogártárolókra a néni -, egyenként. Ilyen türelme volt szegénykének, órákig elbíbelődött velük. Nézte, hogyan kapálóznak, miután felszúrta őket gombostűvel a parafadugóra... Mondtam is neki, János, János, miért nem dugod előbb szeszbe, formaiinba szegénykéket, de sohasem válaszolt olyankor. Lekötötte minden gondolatát az inszektárium. Vasárnaponként kisétált a Bükkbe, s minden alkalommal begyűjtött valami ritka példányt. Ez volt egyetlen szórakozása... Bogara. Könyvből határozta meg őket, s így tudta, hogy melyik micsoda... De nem inna egy forró csáját, kedveském?- Nagyon köszönöm - felelte készségesen a fiatalember, s hogy örömét minél inkább kimutassa, végre levetette nehéz nagykabátját, felakasztotta a kályha melletti fogasra, kikészített székét közelebb húzta az asztalhoz, helyet foglalt. - Bizony jólesne, kint hideg van', és nagyon átfáztam. Miközben az öregasszony a konyhában hozzáfogott a teafőzéshez, az idegen alaposan körülnézett a szobában. Fel is állt, lépéseivel felmérte széltében- hosszában, résnyire nyitotta a konyhával szemközti ajtót is, majd elégedetten visszaült a helyére. „Szép lakás - gondolta -, tágas, tiszta, világos! Vajon mennyi lelépést kér majd a néni?” Megtapogatta zsebében a pénzköte- get, és felsóhajtott. Két éve spórolt pénze volt a kék borítékban.- Grúz csája - mondta nyomatékkai Házinéni, s kitöltötte a gőzölgő, illatos folyadékot. Keze öregesen remegett, oda- odakoccantotta az ibriket a csészéhez, s az idegennek szülei jutottak ismét az eszébe. Kései, egyetlen gyermeke volt egy idős házaspárnak; anyás, nagyon is az, s nehezen találta fel magát kényeztető gondoskodásától távol. Most hirtelen, szinte fájdalmasan engedett fel benne szorongása, melyet azóta érzett, amióta idekerült az Idegen Városba... Hálásan nézte az öregasszony remegő kezét, és szerette volna megcsókolni azt. Négy kanál cukrot tett csészéjébe, citromot csavart bele, alaposan felkavarta és belekortyolt.- ízlik, lelkem?- Finom - válaszolta az idegen.- Igya, kedveském, ha ízlik. Van elég. Töltsön még, ne sajnálja. Érezze magát itthon.- Köszönöm. Később rátértek a részletek megbeszélésére:- Mennyire tetszett gondolni?- Hát... Nem is tudom, kedveském, nem is tudom...- Mert hogy - hebegett az idegen -, a lakás... szóval a lakás gyönyörű, nem is, nem is képzelem a hirdetés alapján, hogy ilyen... de... de - hangja rekedtté vált, és elhallgatott. Zsebébe nyúlt és elővette a kék borítékot. Szégyenlősen tette az asztalra. - Szóval ennyim van... Csak ennyim... Ha többre tetszett gondolni, talán részletre a többit... Tessék akkor ezt előlegnek tekinteni... Az öregasszony a boríték után nyúlt, kibontotta és belenézett. Keze már nem reszketett, amint a bankjegyek közé lapozott.- Szóval?- Nyolcvanezer... Mindketten sóhajtottak.- Tölthetek még egy kis teát, kedveském?- Igen, igen, persze, hogy igen! Házinéni töltött, az ibrik ismét ritmust vert a csésze peremén.- Akkor én át is megyek a szomszédomhoz telefonírozni az öcsémnek - mondta az öregasszony, és zsebébe süllyesztette a borítékot. - Jöjjön, hiszen ügyvéd, na meg, mert hát hozzá költözöm. Vele hármasban majd megbeszéljük a további részleteket is. írunk csak úgy magunk között egy szerződést, kedveském... És azt is szeretném, ha megismerné magát... Mert tudja, kedveském, nekem is volt egy magafajta fiam, ott maradt negyvennégyben a fronton, s az öcsém imádta őt! Talán azért, mert neki nem lehetett gyermeke... A sógornőm? Hm... Isten a megmondhatója. Szegény nem volt olyan... Veszített, ahányszor csak úgy maradt. Nyugodjanak békében mindhárman... Az idegen elmosolyodott... „Bohókás mama... Az öccsének megy telefonálni, közben meg úgy beszél róla, mintha már eltemette volna”. Megint a szüleire gondolt akaratlanul. Nem látta őket jó fél éve. Vajon változtak-e az utolsó találkozásuk óta? Öregedtek-e?... Amint berendezkedik majd ide, az Új Lakásba, meghívja őket magához egy teljes hónapra: Jól fog esni nekik is, ha egyetlen fiúk dicsekszik egy kicsit saját lakásával... Majd együtt lemosolyogják az uzsora árú albérleteket... Ami a pénzt illeti, hát csak rendbe szedi... Jól keres, módjával költ, spórolósan él... Gyönyörű, nagyszerű élete lesz ezentúl. Az öregasszony szinte hangtalanul tért vissza. Csak akkor vette észre, amikor ott állt már közvetlenül mellette.- Rendben van, nemsokára itt lesznek - mondta enyhe fújtatással. - Remélem már a héten átadom magának, kedveském, a kulcsokat. Egyelőre csak bejelentem magát állandóra, aztán, ha majd elköltözöm a másik világba, lelkem, rendezheti kedvére a tulajdonjogot. Gondolom, jó lesz így? Tudja, nem kedvelem a hivatalos helyekre való mászkálást, azért szeretném, ha így tennénk. Megérti, kedveském, ugye? Az én koromban...- Nagyon jó lesz így - felelte gyorsan az idegen -, igazán köszönöm, nem is reméltem, hogy ilyen egyszerűen megy majd minden...- Mit akarok kérdezni? - vágott közbe Házinéni. - A pénzt a takarékból vette ki?- Á, nem, úgy gyűjtöttem össze... Ahogy mondani szokás, harisnyában - nevetett kényszeredetten az idegen.- Az jó - ült le az öregasszony. - Jó, mert kellemetlen lenne, ha az irigyek kinyomoznák, hogy pénzébe került a lakás... Egy kérdés a takaréknál, s máris megalapozódik a gyanú, ugyebár! S én, kedveském, nem élném túl a hercehurcát. Az én koromban óvakodnom kell minden izgalomtól, különben... Csengettek. Az öregasszony meglepő frisseséggel sietett ki az előszobába. Pár pillanat múlva nyílt a szobaajtó, és két vállas férfi lépett be.- Ez az? - kérdezte egyikük. Házinéni bólintott, a két megtermett, szigorú tekintetű férfi az idegenhez lépett. Elkapták, hátracsavarták a karját, s mielőtt felocsúdhatott volna, kirángatták a lakásból, mint egy zsákot. Az öregasszony leemelte a kályha melletti fogasról a nagykabátot, nehéz volt és meleg; kicsoszogott vele, s az előszobába visszatérő magas férfinak nyújtotta.- Ez az övé - mondta nyolcvan évére valló hangon, és megkapaszkodott az ajtófélfában. - Tudja, kedveském, az én koromban a láb már nem nagyon szuperál.- Tessék lepihenni - mondta a férfi. - Majd holnap be tetszik fáradni a kapitányságra a jegyzőkönyv végett! Mi addig ellátjuk őkelme baját, hogy egy életre elmegy a kedve a szélhámoskodástól! És a következő héten ismét megjelent a hirdetés: „Két szoba összkomfortot átadok. Érzelmi okokból egyedülálló fiatalemberek előnyben. Cím: Luna-B, 283. Házinéni”. Mátyás B. Ferenc: LUNA-B, 283
