Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-22 / 223. szám
4 NÉPÚJSÁG 1987. szeptember 22. Moziban Partvisnyélhez kötött érzelmek A szolgai engedelmesség, karöltve a pozíció nyújtotta biztonsággal, arra nevel, hogy közbeavatkozásunk nélkül történjenek meg velünk és körülöttünk a dolgok. Ha végleg megalázódunk magas hivatalnoki székünkben, hősiesen fölpofozunk valakit. A pofon a hatalmi-bürokratikus hierarchia szerint tovább vándorol, a sérült lelkű pedellus fölpofozza a kisdiákot, az üres iskolába visszalo- pódzó gyerekeink pedig az akváriumból kifogdosott halakon állnak bosszút sérelmeikért. Majd - ha már exigazgatók vagyunk - fontolóra vesszük, ilyenkor, 1956 őszén, hogy miként is szteppelhet- nénk ki Amerikába. Ha nem is feltétlenül az undok és gazdag Gizi nénihez. Neki persze volt esze. Az anyós csak maradjon Budapesten, őrizgesse a rábízott szirénát, Szidit, a cselédlányt, és olvasgassa a dán Andersen-Nexő századforduló táján született regényfolyamát, a hódító Pellét, amely a rács mögé dugott szocialista eszmék győzelméről szól. Azért nem vagyunk ilyen cinikusak - folytathatná a monológját hősünk, az exigazgató, akit Garas Dezső alakít mesterien. Hiszen Annamari, a legkisebb gyerek is partvisnyélre kötött nemzetiszín zászlót lobogtat a padlásablakból, Rákosi pajtáshoz címzett mondókáját úgy ismételgeti. Addig én - folytathatná az exigazgató - megírnám a levelet Hruscsov- nak és Eisenhowernek, ha már a nagyobbik kölyök a fülemet rágja. Gyerekszemmel nézve pedig csupa vakáció ez az ősz, pincébe száműzött nagy pingpongmeccsekkel, géppisztolysorozattal kísért kirándulásai. E zárt kisvilág számára az ellenség névtelen és arctalan Gárdos Péter filmjében, a Szamárköhögésben. Annál nagyobb a „kimenési” és szesztilalom pikantériája, az összekacsintás a világvevő rádió zöld varázsszemével. Mintha a történelem csak a golyólyuggatta kenyérrel törne be a falak mögé. Kérdés, hogy a félelemből meggyújtott Sztálin-kötetek mennyire világítanak be a történelem kulisszái mögé? Kérdés, hogy a dokumentumok, visz- szaemlékezések és oknyomozói politikai krimi helyett választott látószög - például a fiúgyerek nézőpontja - nem teszi-e bagatelle a szemünkben a társadalom akkori, tragikus görcseit? Nehéz erre elfogulatlanul válaszolni. Gárdos a közelmúlt történelmének erre a banális, kisszerű, falak mögé rejtőző arcára kíváncsi. A középosztálybeli tévelygőkre, értetlenekre és bujkálókra, akik szívük szerint kilépnének a játékból. Az ellenforradalmi felfordulással együtt járó stressz eszméket és indulatokat kirajzoló hatását vizsgálja, amely kisszerű gátlásokat és katartikus fájdalmakat egyaránt felszabadíthat. Az események átélő és túlélő emlékezők - sokan vannak - jól tudják, hogy a fölidézett kor bűneit nem rehabilitálhatja az utókor szelíd, ironikus fölénye, és a véres küzdelemben megőrzött szocialista eszményeinket nem kon- zerválthatja voluntarista önelégültség. A film által elénk tartott görbe tükörbe bele kell néznünk, és mosolygunk is, ki az ártatlan rácsodálkozók, ki az elfogultak keserűbb mosolyával. BÓKA RÓBERT Mözsi-Szabó István: Halász Rádió Az orgonaépítés cölibátust követel A legnagyobb síp hat méter magas, az egy mázsát is eléri, a legkisebb talán fél centiméteres. Egy-egy épületnagyságú orgonában több ezer síp szólal meg, ezért is „lóg ki” a hangszerkészítők sorából az orgona megalkotója, ezt a hangszert építeni és nem készíteni kell. A vasárnap reggeli riportsorozat, a Találkozások újabb adásában nem mindennapi szakma művelőivel találkozhattunk. Nagy Izabella a fővárosi Aquincum orgonaépítő vállalatnál járt, hogy bevezessen bennünket, hallgatókat a szokatlan mesterség rejtelmeibe. Eközben megismerkedtünk világlátott, művelt emberekkel, akik nemcsak a „zeneszerszámot” teremtik, de maguk is szeretik a zenét. Enélkül persze nem is menne. Ami aggasztó, az orgonaépítés nem tartozik a mai divatos szakmák közé, kevesen vannak az ismerői, még kevesebb az utánpótlás. Rendszerint nem közvetlenül erre a pályára készülnek, hanem egy későbbi váltás után kötnek ki itt, gyógyszerész, pedagógus, elektroműszerész - a legkülönfélébb szakmából. Meglehet, éppen ezért, no meg a rendkívül magas követelmények, a nagy lekötöttség miatt tekintik hivatásuknak, áldozzák a munkának életüket az orgonaépítök. Mint azt a harminchat éves brigádvezető nagyon is komolyan mondta, ez a szakma cölibátust követel. Kivételek persze vannak, Gaál István, az erdélyi mesterember harminchat éve él békés házasságában, amihez persze felesége nem kevés lemondása kellett. Hiszen nem műhelymunka az övé, Európát bejárva sok helyen kellett javítani, hangolni az orgonákat, no meg itthon sem nyolc óra a munkaidő. Az „öreg” az orgona minden részét el tudja készíteni, hanem a fiatalok már nehezen vállalják a sok lemondással járó tanulást. Itt pedig komplex tudásra van szükség, hiszen egyszerre kell asztalosnak, fémipari munkásnak, elektromos szakembernek lenni. De éppen ez a szép, vallja a nyugdíjba készülő mester, hogy maga tervezi, rajzolja, alakítja, alkotja a hangszert. Mert a részmunkát megcsinálni szép dolog, de az egészet - az gyönyörű. Érdekes riportban titokzatos mesterséget és nem mindennapi egyéniségeket ismerhettünk meg a Holakovszky István szerkesztette fél órában. Mégis hiányzott egyfajta kitekintés, akárcsak néhány mondatban a sokak számára ismeretlen vállalatra vonatkozó rövid információ, hogy jobban el tudjuk helyezni a hallottakat. De ezzel a végkicsengés, az üzenet nem csorbult, valamennyiünknek szól.-takácsKiállítási jegyzet Gyönkről Soha nem lehet véletlenre bízva vállalni egy képzőművészeti bemutató megnyitását. Akkor könyvelhető sikeresnek, ha a köszöntőt mondó személy szellemi rokonságot mutat a kiállítóval. Csak abban az esetben teheti vonzóvá, érthetőbbé az alkotásokat, ha önmaga szavakkal érzékelteti a kreatív folyamatot, mely elvezet az ihletet adó ponttól a mű befejezéséig. Ilyen szimpátia érződött Zentai András, a szekszárdi Garay János Gimnázium igazgatójának e gyönki kiállítást megnyitó gondolataiból. A két művész emberi kapcsolatára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egymás portréit is megmintázták, illetve megfestették. Hiteles képét adva karaktert ábrázoló képességüknek. A köztük meglevő éppen húszesztendős korkülönbségből fakadó ellentét gazdagabbá teszi a látványt. Egy halkszavú, érettebb, önmaga ösvényét járó, nem művészetből, hanem művészetért élő festő és egy harsányabb, kételkedőbb, az anyag lehetőségeit kutató szobrász egyéni hangja szól színesen, plasztikusan, akár „A régi tolnai Duna”, vagy a „Pásztoróra” jelenetét nézzük. A gyönki kiállítás - mely mindkét művész pályájának csupán közbülső állomása - október 10-ig tekinthető meg. Mözsi-Szabó István és Szatmári Juhos László neve a megyénk képzőművészeti életében ismerősként hangzik. Alkotásaikkal számtalanszor találkoztunk. E kiállítási jegyzetnek tehát nem célja személyük bemutatása, inkább annak az impresz- sziónak a rögzítése, mely a gyönki Körzeti Művelődési Ház és Könyvtár által rendezett tárlaton, a megnyitó perceiben érte a látogatót. Szatmári Juhos László: Reggel Tévénapló Pap Károly emléke Most lenne 90 éves, de már több mint 40 éve halott. 1944 májusában vonultatták be munkaszolgálatra, s Szőnyből vitték Buchenwaldba, ahol a 72733 számot tetoválták rá. Úgy tudjuk, Bergenbelsenbe hurcolták, ahol nyoma veszett. Fogolytársai meg akarták szöktetni, hogy legyen aki majd beszámol keserű életükről, de inkább a közös sorsot választotta. Ekkor 47 éves volt, a két háború közötti időszak legjelentősebb prózaíróinak egyike, a Nyugat állandó munkatársa, de ma alig esik róla szó. Pedig életműve, az erőszakos halál ellenére is teljes, egységes, jóllehet sok mindent elvesztett. Otthonát a nyilasok feldúlták, 800 oldalnyi kéziratát, amit reprezentatív alkotásnak szánt, megsemmisítették, néhány novellája csak német fordításban maradt fenn, ezeket vissza kellett fordítani magyarra. De azzal is, ami pótolhatatlan, a Pap Károly-életmű „valóságos csoda", ahogy Móricz Zsigmond nevezte, hozzátéve, csak világirodalmi mércével mérhető. Apja, Pollák Miksa Sopronban volt főrabbi, az Akadémia levelező tagja, aki tudós irodalomtörténeti tanulmányokat írt. Ebből a világból indult Pap Károly, itt vált magányos lázadóvá, s néhány mesterműben visszhangzik tovább a szülői ház, a rokonság emléke. Érettségi után önként jelentkezett frontszolgálatra, hogy megmutassa, nem gyáva, a proletárdiktatúra alatt vörös katona volt, Murakeresztúr városparancsnoka, amiért megfosztották tiszti rangjától és börtönbe vetették. Szigorú apja nyilvánosan kiátkozta, s ezzel Pap Károlynak minden kapcsolata megszakadt családjával. Kivételes tehetségét korán felismerték, s Mikes Lajos mellett Móricz és Osvátállt mellette. Novellákkal jelentkezett, később több regényt is írt, nem egy közülük megérdemelné a tévé nyilvánosságát épp úgy, mint Mózes drámája, amit annak idején a Goldmark-teremben mutattak be, de azóta sem játszottak. Pap Károly utóélete egyébként is mostoha, az életműhöz képest méltatlan. A felszabadulás után kiadták néhány munkáját, megalakult a nevét viselő társaság, de rövidesen fel is oszlott, s ma minden műve a felfedezés erejével hat. Két megfilmesített novellája is, amit az évforduló alkalmával újított fel a tévé, pedig nem is legjellemzőbb munkái. Mindkettő saját vándorszínész korszakának emléke, hangulatos életképek, látszólag mindenképp, Sipos András rendezése is erre épül. Pedig mindkettő több ennél, a játékba fojtott nyomorúság példázata, a társadalmon kívül élők tragédiája. Sajnos, a második novella, A harmónium, nem is hű az eredetihez, a tévésítő Gáli József merészen, bár fölöslegesen elkanyarodott az eredetitől, így ez a két film inkább arra volt alkalmas, hogy emlékezzünk Pap Károlyra, figyelmeztetve az adósságra is, mert ez a kivételesen gazdag életmű több figyelmet és megbecsülést érdemelne. Verdi Divatja van az életrajzi filmeknek, nekünk azonban nem volt velük szerencsénk. A Lisztnek épp úgy nem volt sikere, mint a Wagner-filmnek, bár nem is olyan egyszerű nagy mesterről filmet készíteni. A film mégis csak legyen érdekes, történjék benne valami, de ha a hős túl sokat forog a szoknyák körül, óhatatlanul fölmerül a kérdés: mikor dolgozott, főleg olyan hatalmas életmű esetében, amilyen Liszté, Wagneré? Kívülről egyébként is minden másnak látszik, az alkotás pedig mindig más, mint amilyennek a régi vicc fordulatával szólva, Móricka elképzeli. Az olasz sorozat félidejéhez érkezett, s most már megállapítható, hogy Renato Castellani filmje mentes az életrajzi filmek visszatérő hibáitól, jól felépített, szakszerű és mindig érdekes film. Verdivel könyvtárnyi irodalom foglalkozik, köztük néhány jó regény is, mint Wer- felé, tehát van miből válogatni, a nehézséget inkább az jelenti, hogy a legjobb forrásokat kell felkutatni. Az olasz író rendezőnek a jelek szerint ez sikerült. Verdije emberi gyengéivel is lángelme, akiről elhisszük, hogy operák remekeit írta, ellentétben a korábbi Wagner-film hősével. A külsőségeket illetően a film nagyvonalú, sehol a szegénység kényszere: ha a velencei Fénice színházról van szó, akkor valóban beléphetünk a nevezetes épületbe, miként a milánói Scalába, ha Párizs a helyszín, akkor felkerekednek a filmesek, s meg sem állnak Párizsig. Verdi mozgalmas korban élt, ekkor alakult ki az egységes Itália, s a film a történelmi környezettel sem marad adós, amiből arra lehet következtetni, hogy készítői nem krajcároskodtak. Jó film, érdekes, látványos, hasznos ismeretterjesztés, amit nyilván segít az is, hogy Ronald Pickup, a címszereplő, megjelenésében is ideális Verdi. Örkény Amikor 1979. június 24-én meghalt, tudtuk, hogy korunk egyik klasszikusa távozott. Pedig ha jól meggondoljuk, körülbelül húsz év adatott neki a remekművekre, a többi, bármennyire is érezni rajta a tehetség jelét, inkább kísérlet, tolipróba, felkészülés, amit a háború is megzavart, s a hadifogságban írt Voronyezs sem az igazi Örkény még. Később az irodalompolitika állt útjába, Lila tinta című novellája 1952-ben valóságos botrányt kavart, s az 1956-ban megjelent Ezüstpisztráng című kötet jelzi, hogy megtalálta hangját. De útja még mindig nem egyenes, a pálya 1966-tól kezd emelkedni, amikor megjelennek az első Egypercesek, majd a következő évben bemutatják az első világsikert, a Tótékat, amit gyors egymásutánban követ a Macskajáték, a Pisti a vérzivatarban, a Vérrokonok, a Kulcskeresők, s már betegágyán fejezi be utolsó drámáját, a Forgatókönyvet. Elsősorban a Tóték szerzőiéként él a köztudatban, ez a pazar komédia tele van sziporkázó ötlettel, de Örkény István módszerét is itt ismerjük fel: a valóságból indul ki, már-már azt gondoljuk, hogy hiánytalan realizmussal van dolgunk, amikor egy- szercsak mintha megbillenne a színpad, vagy mi nézzük más szögből a játékot, minden megmarad a valóságban, csak éppen más hangsúlyt kap. Az Egypercesekben is ez történik, néha még a szöveget sem változtatja meg. Leírja a kivégzési szabályzatot, szó szerint idézi Jányt, Rákosit, 45-ös apróhirdetéseket közöl; s egyszerre úgy érézzük, a hangsúlyeltolódással kapja meg a szöveg igazi jelentését. Esztergályos Károlynak, aki tévéfilmet készített Örkény „szövegeiből", könnyű dolga volt, el kellett mondatnia ezeket a gyakran csak néhány soros történeteket, amelyek akkor is meg rettentenek, ha régóta ismerjük őket. Azt sem kérdezzük, hogyan állnak össze ezek a különböző időben, más-más kort felelevenítő írások, mert az Ezüstpisztrángtól kezdve egységes egész az életmű, minden az emberi esendőség és esetlegesség példázata. De a remény is felismerhető bennük, hogy mindez nem törvényszerű, mert az ember nem arra született, hogy áldozat legyen. Az Örkény-életmű egyébként oly gazdag, hogy felesleges lenne azt firtatnunk, mi maradt ki a mostani válogatásból. r ,- decsi A filmbéli család
