Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

10 Képújság 1987. augusztus 15. Beszélgetés Jevtusenkóval Szépen magyarul - szépen emberül Az „iránt”-tal szemben A nyelvi elkényelmesedés egyik tünete, hogy a bő választékban kínálkozó rokonértel­mű szavakból fölkapunk egyet, derüre-borúra azt használjuk, a többiről szinte teljesen meg­feledkezve. Mint akinek ott lóg a szekrényben az estélyije, az utcai ruhája, de kényelemből örökké farmerben jár, még ha kopott és elfa­kult is. Pedig a szavak kényelmes elfelejtése, henye sutbadobása az értelmi árnyalatok ro­vására megy. Az iránt névutót kezdi kiszorftani a szem­ben, holott, mint példáinkból kitetszik majd, az egyhangúan használt szemben-nél szemben az iránt-nak van olyan árnyalati többlete, amellyel érdemes számolnunk. A szemben névutó átvitt értelmű használa­táról ezt írja Értelmező szótárunk: „Ellenfél­ként a szóban forgó személy vagy dolog ellen fordulva”. S Arany verséből idézi ezt a példát: „Barát a baráttal szembe vl”. A szótár azt is közli, hogy „kissé pongyola használatban” „valaki, valami iránt irányában, valakinek javá­ra” jelentésben is használják. S ilyen irodalmi példát ad: „Gyöngédebb voltam vele szem­ben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve". Egyik zenei műsorunkban hallhattuk Kari Maria Weber születésének 200. évfordulóján a Hartmut Berlin: Pohánka Pálnak a vérében volt a tekin­télytisztelet. Valahol a vörös és fehér vér­sejtek között rózsaszín vértestecskék formájában. Ha valaki mikroszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről bizonyára meggyőződhetett volna, de tehette ezt kevésbé időigényesen is. Elég volt Po­hánka kétrét görnyedt alakjára, hű kutya­szemére vetnie egy pillantást, ha az vala­melyik felettesét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mákgubó.- Derék ember, eszményi munkaerő... - ismerték el a felettesek, és munkáját, de főleg rendkívüli tekintélytiszteletét ju­talmakkal, oklevelekkel honorálták. Persze minden örömbe üröm is vegyül. A tisztelettudó Pohánkának többször is a fülébe jutott, hogy irigy kollégái alpári kifejezésekkel illették a háta mögött. Leg­enyhébb esetben is talpnyalásnak titulál­ták a tekintélytiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy faleleven araszolgató hernyóra.- Aljasok! - fakadt ki Pohánka a fele­ségének. - Ezek el sem tudják képzelni, hogy létezhet tekintélytisztelő ember ér­dek nélkül is. Márpedig én az vagyok. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam, és tisztelgek a rangban fölöttem állóknak.- Nem viszed olykor túlzásba? - kér­dezte aggódva az asszony.- Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez művész saját maga készítette sírfeliratát, eb­ben a fordításban: „Itt nyugszik az, akit igaz és tiszta szándék vezetett az emberekkel és a művészettel szemben.” Még ha ellenséges és gonosz szándékról volna szó, elcsúszna job­ban az ellentétet, a szembeállást jelentő szem­ben; így azonban - „jó és tiszta szándék” em- llttetvén - az iránt volna helyénvaló a fordítás­ban; „Itt nyugszik, akit igaz és tiszta szándék vezetett az emberek és a művészet iránt”. Ugyanebben a hónapban a hírekben hallhat­tuk, hogy a német külügyminiszter szerint „na­gyobb együttműködési szándékot kellene ta­núsítani a Szovjetunióval szemben." Mivel nem ellentétről, hanem éppen „együttműkö­dési szándékról” van szó, ide is az iránt kíván­kozik: „nagyobb együttműködési szándékot kellene tanúsítani a Szovjetunió iránt.” Ogden angol tanár Basic English („Angol alapszókincs") című munkája 850 szóval akarta világgá bocsátani olvasóit. Vannak ná­lunk is, akik beérnék 850 magyar szóval. Csakhogy ezzel a nyelvi árnyalatok mennének veszendőbe, s velük az értelmi árnyalatok is. Szálljunk szembe a kényelmességgel, visel­tessünk több gonddal anyanyelvűnk árnyala­tai iránt! SZILÁGYI FERENC olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képe­sek úgy odapofátlankodni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne mint ők. Ezek a szerencsétlenek tévesen ér­telmezik a demokráciát! Ha én az igazga­tómnak felsegítem a kabátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a pozíciójá­nak adom meg a tiszteletet. Előttem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz dolgozójával. És ha tájékoztatom néhány tiszteletlen kartárs igaztalan megjegyzé­séről, amit azok a háta mögött tesznek, csupán vállalati érdekből cselekszem, és nem személyes előbbrejutásomat egyengetve. Édes szivecském, ez olyan mint a magasabb matematika, és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt soha­sem fogják megérteni. És Pohánka Pál továbbra sem zavar­tatta magát az intrikáktól. Mámoros őnfe- ledtséggel herdálta tisztelettartalékait, hiszen akadt herdálnivalója bőven. És ki tudja, meddig herdálja még, ha egy vá­ratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató he­lyébe őt nevezték ki igazgatónak. Pohánka örömét rögtön bekerítette az aggódás is. Mi lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a temérdek rózsa­szín vérsejtjeivel? Még szerencse, hogy az igazgatói ki­nevezéssel nemcsak rang, de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problé­májáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezen­- Hogyan tekint Ön a Szovjetunióban most folyó demokratizálási folyamatra, a nyíltság megszilárdulására és miben látja azok nehézségeit?- A dolog azért bonyolult, mert nem mindenki támogatja ezt a folyamatot. Mert a nyíltság mindenekelőtt nyílt ver­seny, amelyben minden, ami tehetséges, élenjáró, magától értetődően legyőzi azt, ami harmadrendű, megcsontosodott és zavarja előrelépésünket. Érthető, hogy ellenzik a nyíltságot és az egész átalakí­tást a tehetségtelen emberek, akik ér­demtelenül foglalnak el magas tisztsége­ket. Ez a tiltakozás szerintem nem annyi­ra ideológiai, mint - hogy úgy mondjam - biológiai jellegű, és nem kell rá tekin­tettel lennünk. A nyugati rendszerekkel ellentétben valóban nyitott társadalmat, igazi és nem látszatdemokráciát kell teremtenünk. Eh­hez le kell küzdeni a különféle formák­ban jelentkező ellenállást. De gondoljunk csak az elmúlt nehéz időkre, amikor a fia­tal szovjet államot körbevették ellensé­gei, belül pedig a polgárháború és a pusztulás emésztette. Lenin akkor is tel­jesen nyíltan beszélt a bürokráciáról, a vesztegetésről, a spekulációról, és ezzel megfosztotta ellenfeleinket ezektől az ér­vektől. Ma, amikor államunk a világ egyik nagyhatalma, még kevésbé kell tarta­nunk az önkritikától. A szembenállásnak van egy másik for­mája, amely társadalmunk több rétegé­nek passzivitásával magyarázható. Nincs károsabb annál, amikor mindenki egyformán szavaz, mintha tehetetlen­ségből tenné. Az ilyen formális szavazás aztán akarva-akaratlanul az egységesen elfogadott határozatok szabotálásába fordul. A nyilvánosság természetesen nem le­het öncél, nem válhat olyan emberek eszközévé, akiknek nincs mit monda­niuk. Az értelmetlenül fecsegő semmit- mondásnak nem vagyok híve. Azt a nyíl-' vánosságot becsülöm, ami cselekvési energiává válik.- Nem gondolja, hogy a Szovjetunió­ban ma lanyhult az érdeklődés a költészet iránt?- Nem hiszem. A gyenge verseket nem olvassák és annyi vers „nem szól semmi­ről”, úgy is mondhatom - „ritmusos ma­kulatúra” csupán. Néha rám hivatkoznak, lám, Jevtusen­ko is abbahagyta a versírást. De én nem tált, és már csak olykor villant fel benne tiszteletköröktől sűrűn bekarikázott beosztott múltja. Egyik nap elszunyókált a bőrfotelben, két tárgyalás között az irodájában. Ő legalábbis szundikálásnak hitte, de egy óra múlva saját horkolására ébredt. Riadtan nézett körül, és hirtelen nem tud­ta hol van. Az igazgatói iroda most külö­nösen tágasnak, nagyméretűnek tet­szett, és ő a fotelbe húzódva nevetsége­sen jelentéktelennek. Mint aki tévedés­ből került oda, és aludt el - jutott eszébe hirtelen - az igazgatója jelenlétében, mi­közben nem átallott még horkolni is.- Elképesztő... - motyogta, és a rajta­kapottak gyorsaságával ugrott fel a fotel­ből. - Az ember adja meg a tiszteletet önmagának is. Ezt Pohánka Pál igazgató igazán elvárhatja Pohánka Páltól az em­bertől. Nem lehet lazítani! És mert rózsaszín vérsejtjeiben volt Pohánka Pálnak a tekintélytisztelet, ezentúl tisztelni kezdte Pohánka Pált, az igazgatót. Leste saját szavait, és ha úgy érezte, okosan szólt, gondolatban megdicsérte. A kabátot óvatos tisztelettel segítette önmagára, és vigyázva nyomta kobakjára a kalapot is. Ha eszébe jutott egy vicc, készséggel röhögött, és árgus szemekkel figyelte a beosztottakat. Ha valakiről rossz véleménnyel volt, azt rög­tön „befújta” önmagának, hogy aztán elégedetten nyugtázza az igazgató szi­gorát az illetővel szemben. azért írok prózát, forgatok filmet, mert csökken az érdeklődés a költészet iránt, hanem az önkifejezés vágyától vezérel­tetve. Egyaránt megvannak az előnyei a versnek, a prózának és a filmnek.- Nemrég olvasta fel közönség előtt új elbeszélő költeményét Házunkba nézve címmel. Közéleti töltésű poéma ez, de van olyan vélemény is, hogy Ön túlságosan is nyíltan feltárja magánéletét.- Az elbeszélő költemény még nincs kész. Azért olvastam fel, mert érdekel a közönség reagálása. Lehet, hogy sok sort kihúzok még belőle. Én nem szere­tem, ha egy költő csak a mások leleple­zésében bátor. A világ könyörtelen elem­zését mindig önmagunkon kell kezdeni. Ehhez nagyobb bátorság kell, mint pél­dául a vesztegetők leleplezéséhez. A költőnek fel kell készülnie arra, hogy a gyónásáért adóznia kell. De kell-e ön­vallomás? Szerintem igen. Úgy gondo­lom, hogy az emberiség átformálását an­nak első sejtjével, acsaláddal kell kezde­ni. Mielőtt az emberiségről beszélünk, nem hasznosabb-e egy konkrét ember­ről, gondjairól, köztük magánéleti problé­máiról beszélni? A költő nem állhat oda mentori pózban okítva, hogyan lehet bol­doggá tenni az életet. Hiszen ezt maga sem tudja. Csak saját sorsát elemezve képes önnön hibáin keresztül valamire megtanítani másokat. Ha például a költő válásának tragikus történetéről szól, az okulásul szolgálhat sok házasulandónak és amolyan látha­tatlan segítségül szolgálhat. Otthon is igyekezett önmaga kedvé­ben járni. Külföldi italokkal, cigarettákkal lepte meg Pohánka igazgatót, és a leg­jobb szabóval csináltatott neki divatos öl­tönyöket. Nejével egyre ritkábban társalgott. Rá­jött ugyanis, hogy Pohánka igazgató nem tartja megfelelő társnak az asszonyt. Beosztottként élhetett egy nyolc általá­nost végzett nővel, de az igazgató élén- kebb, izgalmasabb szellemi partnerre vágyott. Beadta hát a válókeresetet, és az asszony néhány idegroham múltán el­költözött. Egy közös barátjukhoz, aki a nehéz időszakban vigasztalta. Maradt a lakásban Pohánka, az igaz­gatóval. Nem lehetett mondani kellemes együttlétnek, mert az igazgató egyre ag­resszívebben uralkodott Pohánkán. Va­dászni meg römizni kényszerítette né­hány gombamódra termett befolyásos barát társaságában, és egy nyaraló épí­tésébe lovalta a Velencei-tó partján. Otthon örökké zsörtölődött, mindig ki­fogásolt valamit. Egyik este aztán már egy szobában sem volt hajlandó aludni Pohánkával, mert a szerencsétlen ember horkolt. Pohánka ezt szó nélkül tudomá­sul vette, átengedte a hálót az igazgató­nak, magának meg a nappaliban ágya­zott meg. Ezentúl így aludtak. Az étkezésnél is hasonló volt a helyzet. Az igazgató nem akart vele egy tányérból enni, mert szerinte Pohánka csámcso­gott, és illetlen módon kenyérdarabkával törölte ki a zaftot. Pohánka egyetértett fő­nöke kívánságával, és attól kezdve két személyre terített. Olykor szerelmi légyottra is kedve tá­madt az igazgatónak. Ez esetben Pohán­ka két nőt ültetett a Zsigulijába. A csú­nyábbikkal ő sörözött a nappaliban, míg a csinosabbat a hálóba vezette, és áten­gedte az igazgatónak. Napóleon konya­kot adott neki, és Hindemithet tett fel a le­mezjátszóra, mert az igazgatónak fejlett A Santiago galambja című elbeszélő költeményemben szó van az öngyilkos­ságról. A teremből, ahol a poémát felol­vastam olyan megjegyzést kaptam: „Hogy lehet ilyet írni? Az öngyilkosságról nem meditálnak, azt vagy végrehajtják, vagy hallgatnak róla”. Én azonban nem húztam ki ezeket a sorokat. Miután a poéma megjelent több európai nyelven, mintegy 300 levelet kaptam különböző országokból, amelyekben azt írták, hogy vallomásom és a chilei kisfiú, Enrique ön- gyilkosságát olvasva letettek arról, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek. Az elbeszélő költemény mondanivalója az, hogy az öngyilkosság nemcsak egy ember életének kioltása, hanem egyide­jűleg önnön tehetségünk megölése, sőt azoké is, akik felneveltek, ez minden em­berbe vetett remény meggyilkolása.- Ön sok országban, köztük az Egyesült Államokban járt. Mennyire ismerik ott a szovjet irodalmat?- Az Egyesült Államokban jól ismerik a szovjet költészetet. Könyvesboltokban láttam Voznyeszenszkij, Ahmadulina meg a magam köteteit. A közelmúltban jelent meg - nagy késéssel Jurij Trifonov Az öreg című regénye. Meggyőződésem, hogy az amerikaiaknak nincs módjuk megismerni az irodalom segítségével a szovjet ember arculatát. Az amerikai ki­adók rendszerint üzleti okokra hivatkoz­nak; „Nálunk - úgymond - nincs igény az Önök irodalmára”. De hogy lehet megha­tározni az igényt vagy annak hiányát, ha egyszerűen nem fordítják le a könyve­ket? Ez bűvös kör. Néhány évvel ezelőtt zajlott le az ame­rikai és a szovjet kiadók találkozója, ahol megállapodtak, hogy megjelentetik a XX. századi amerikai és szovjet klasszikusok sorozatát. A szovjet kiadók állták szavukat, az amerikaiak sajnos nem. Ahhoz, hogy né­peink jobban megismerjék egymást, bő­víteni kell a filmcserét is. A film gonosz varázsló is, jó tündér is lehet. Ameriká­ban sajnos nem kevés film terjeszt ha­zugságot a Szovjetunióról és népéről. A filmvásznon nem látni pozitív szovjet em­bert. Az'Egyesült Államokban is van igazi, erőteljes filmművészet és az alkotások cseréje egyaránt hasznos lenne a költé­szetben, a zenében és a színházművé­szetben is. VLAGYIMIR VOLKOV zenei ízlése volt. Társalgásuk a legszük­ségesebbre szorítkozott, és csaknem ki­zárólag gondolatban. Az igazgató medi­tativ alkat volt, nem szerette, ha fejtegeté­seiben hangos szóval zavarták. Csak fel- indultabb állapotában adott hangosan utasítást Pohánkának, mire Pohánka megszeppenten bólogatott. Olyankor igyekezett minél kisebbre összébbhúzni magát, legszívesebben bebújt volna a saját zsebébe a személyi igazolványa mögé. Aztán egy este végzetes dolog történt. Problémákkal terhes, nehéz nap után fá­radt, ingerült volt az igazgató. Pohánka hiába kereste a kedvét, semmivel sem tudta felvidítani. Idegesen járkált a lakás­ban, majd hirtelen megtorpant, üvölteni kezdett:- Egyedül akarok maradni! Meguntam, hogy állandóan körülöttem sündörögjön. Ha már meglátom a pofáját, kiver a hideg verejték. Maga nem ember, hanem egy amőba, akinek nincs egy önálló gondo­lata. Maga egész életében csak mások­hoz törleszkedett, mint egy korcs kuvasz. Elég! Felmondok magának! Megértette?! Ki van rúgva! Azonnal takarodjon a sze­mem elől! Pohánka reszketve hátrált az ajtó felé, és mint akit rakétából lőttek ki, elrohan! otthonról. Aznap nem mert hazamenni, kint aludt az állomáson, a váróteremben, és másnap feléje sem nézett a munkahe­lyének. Amikor bekerült egy épületbe, a ki- lincstelen ajtó mögé, szomorú monoton- sággal magyarázta az orvosnak:- Nem tudom, kéremszépen, mivel bánthattam meg az igazgatómat. Még a gondolatait is lestem, és akkor egysze­rűen csak kirúgott. Azonnali hatállyal ké­rem... Pedig tessék elhinni, üzletvezető elvtárs, jobban tiszteltem önmagámnál is így igaz, főportás úr kérem, még önma­gámnál is... Autótulajdonosok kálváriája Nyilvánvaló dolog, hogy nekünk autósoknak kicsit nehezünkre esik, ha csak rövid idő­re is, de meg kell válnunk kedvencünktől. így történt ez tilgen úrral is, aki Trabantját 1985 júliusában szervizre jelentette be. Előjegyzésbe vették s fél év múlva már sorra is került. Miután kis kedvence 12 napig állt a szerviz udvarán, a sze­relők nem tudtak vele mit kezdeni, tilgen úr kicsit ideges lett. Személyesen kereste meg a művezetőt, aki sajnálattal tájékoztatta: csak akkor tudják autóját megjavítani, ha szerez hozzá kardántengelyt. lügen úr mit tehetett mást, megvásárolta a kívánt alkatrészt, és elvitte a műhelybe. Néhány nap múlva fékdobbal segítette ki a szerelőket. A meghajtómű egyik nagyon fontos alkatrészének be­szerzése azonban már nagyobb bonyodalmakkal járt. Egyenesen a gyártóüzembe kellett mennie érte, mert üzletekben már nem kapott. Ebből is láthatjuk, hogy nekünk, autósoknak bizonyos áldozatokat kell vállalnunk még akkor is, ha az nem a mi dolgunk lenne. Képzeljék csak el, mi lenne, ha nem lenne autónk, milyen beszerzési örömökről mondhatnánk le. Az önellátás ma már minden szolgáltatás nélkülözhetetlen alkotóele­me. Egy másik példa megmutatja nekünk, hogy a szerelőműhelyekben rövidesen megszűnik a nehéz fizikai munka. Azokon a helyeken, ahol csak félmunkát végeznek, ott a feltételek már ma is rendkívül kedvezőek az ilyen tervek számára. Magdeburgban, Storkmann asszony Wartburgját időszakos ellenőrzésre vitte a helyi műhelybe. Megfelelő várakozási idő után elhozhatta kocsiját, sőt még egy nagyon bensőséges hangú levelet is kapott hozzá, amelyen ez állt: Kedves Ügyfelünk! Autóján a következő hiányosságokat állapítottuk meg, illetve kérjük, hogy a következő munkákat végeztesse el sürgősen: fékbetétcsere, váltójavítás, kuplungállítás. Önmaga biztonsága érdekében reméljük, figyelembe veszi észrevételeinket. Egyébiránt jó utat kíván a helyi szerviz „Lelkesedés” szocialista brigádja. A szerelők igazi minőségi munkát végeztek anélkül, hogy egyetlen ujjal is hozzáértek volna az autóhoz. így a legjobb úton haladtak afelé, hogy nemcsak a nehéz fizikai munka szűnjön mega mű­helyben, hanem maga a munka is. Egy ugyanis világos: ilyen fél- illetve negyedmunkavégzésnek egy szép napon semmilyen köze nem lesz a tényleges, alkotó, értékteremtő munkához. Fordította: SZABÓ BÉLA Tóth-Máté Miklós: Rózsaszín verseitek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom