Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

/TOLNAI

6 NÉPÚJSÁG

1987. július 4.

MÚLTUNKBÓL- Az utóbbi tízegynéhány esztendőben bizony keveset hajoltam a

i MÁV személyforgalmi pénztárainak apró ablakaihoz, vasúti menetjegyért. Autóval utazom többnyire. On, a vasúti vezénylötiszt, mikor ült utoljára vonaton?- Néhány órával az előtt, hogy leültünk beszélgetni egymással. Mindennap vonatra szállók. Reggel indulok fél hatkor Hidas-Bonyhádról a bátaszéki vasútállomásra, ahol dolgozom, és délután négykor érek haza. Egy műszakban dolgozom mint vezénylőtiszt.- Gyermekkori szép emlékeim között őrzöm azokat a kellemes nyárestéket, melyeken kikerékpároztunk a barátaimmal az esti személy- vonathoz. Vártuk a tehercsatlako- zást, számoltuk a vagonokat... 34...39...43... és persze a 424-est, ami húzta. Mert minden fiú mozdonyvezető akar lenni legalább egyszer.- Talán furcsa egy kicsit amit mondok, de tulajdonképpen az én esetemben nem volt tervbe véve a vasút. Az általános iskola után feltétlenül egy közeli középiskolába kívántam kerülni. Igaz, a közlekedés mindig is tetszett valahogy nekem, és ebben azért benne volt a vasút is. Ahogy most visszaemlékszem és kutatok a gyermekkoromban, valójában a legkedvesebb játékaim közé egy favonat tartozott, de erre már csak utólag foghatnám rá a vasutassá válásomat.

I- Ezek szerint a szakközépiskola már biztos volt.- Valóban. Hetedikes lehettem, amikor ráakadtam a Dombóvári Apáczai Csere János Vasútforgalmi Szakközépiskolára, ahová be is iratkoztam. Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy tudtam, hogy mi vár rám, mivel jár a vasutasélet, fogalmam sem volt, hogyan, miképp kell majd dolgozni.

I- A vasút veszélyes üzem, ez köztudott, így gyanítom, hogy bizonyos feltételekhez is van kötve ez a pálya.- Igen, ez feltétlenül fontos kérdés, mert egészségügyi pályaalkalmassági vizsgán kell felvétel előtt átesni. Itt nem lehet az ember színtévesztő, itt nem szabad semmiben téveszteni, óriási értékekről van szó, melyben természetesen a legelső az emberélet. Nem lehet menet közben korrigálgatni, egy-egy szerelvény nagyon sok millió forintba kerül, és sokszor még ennél is nagyobb értéket foglal magában.

I- Túl akkor a reflex- és színvizsgá- laton, meg a négy kollégiumi esztendőn, a „dombóvári” fiú éretté vált a vasutaséletre.- Elméleti felkészültségünket az érettségi bizonyítvány megszerzése azért már valamelyest bizonyította, tisztában voltunk a vonatok közlekedésével, azok összeállításával, irányításával, de mindez csupán a fejemben volt még meg. Forgalmi szolgálattevő tanuló lettem Hidas- Bonyhád állomáson, mivel ide kértem magam pályázati úton. Ekkor kezdődött az igazi vasutassá válásom, én legalábbis csak innen számítom. Eszmélni kezdtem arra, hogy mi is az a vasút egyáltalán. Hamar kiderült, mekkora súlya van az intézkedéseknek, mennyire nincs mód a kapkodásra, és bármennyire is közhelynek tűnhet - de ez valóban egész embert kíván. Kibújik hamar a szög a zsákból, aki nem érez kellő elhivatottságot, az bizony hamar megy innen.

I- Kemény 19 évével az ember, hogyan boldogul a hétköznapokban?- Nehezen... Idős, igazi vasutasembereket kellett igazgatni, akik javarésze a kora szerint apám lehetett volna. Nem volt egyszerű, de nekem nagyobb fejtörést okozott az akkor, mint azoknak, akiket irányítanom kellett. Az emberek segítsége, szívből jövő őszinte természetessége átbillentett a nehéz perceken.

I- Jó pálya. Télen a meleg kályha közelében, nyáron az árnyas gesztenyefák alatt, pár jegy kiadása, vonatindítás és kész... Sokan ennyit érzékelnek a vasútból.- Ez a része már csupán a látvány. Óriási mennyiségű, precíz, minőségi munka és egy hatalmas kollektíva összehangolt, mindenre érzékeny rezdülése van e mögött. Nem is lehet ezt szavakkal elmondani, de nem is kell. Mi, akik ebben élünk, ez a mindenünk - akiknek vérévé vált a vasút és a vasutasság, valójában ezt tartjuk a természetesnek. Egy személyvonatot elereszteni, biztonságosan úgy, hogy az biztosan oda is ér, ahova indult... valami csodálatos érzés.

I- Menjünk csak vissza egy kicsit a múltba. Haza kellett vinni egy olyan famíliába a vasút tiszteletét, melyben ha jól tudom, vasutas még soha nem élt...- Nem jelentett gondot, mert az egész család örült már eleve az érettségimnek, nagy szó volt ez a mi családunkban. Bennem célok gyúltak és keltek életre, én bizonyítani akartam önmagámnak is, hogy képes vagyok valamire, valami többre, a család pedig támogatott. Ahogy egyre több időt töltöttem a sínek közelében, egyre jobban átitatódtam egy különös, a kívülállónak megfoghatatlan szellemmel. Valljam be bátran: én a vasút szerelmese lettem. A napok múlásával mindig jobban és jobban éreztem, hogy jó úton haladok a felé, ami a kezdetkor még csak egy képlékeny, ködös cél volt csupán.

I- Szépen vall a munkájáról, de bennem az vetődik most fel, hogy ehhez az ambícióhoz párosítható-e az előmenetel lehetősége, az anyagi boldogulás, a jövő.- Tizenkét évi aktív vasutasmúlttal, négyévi tanulással, gyakorlati idővel és a fővárosban eltöltött kemény 12 hónappal, 1986 októberében kerültem Báta- székre vezénylőtisztnek. Ez pedig az én szememben siker, szakmai és erkölcsi siker. A ferencvárosi rendező pályaudvaron érezhettem meg a szakma savát-bor- sát. Kemény munkáshétköznapok, tanulás a vasúti tisztképzőben, miközben a családommal olyan lakásban lakhattam, amit a MÁV biztosított. A kezdés majd mindenütt pénztelenséggel is párosul. Kaptunk szolgálati lakást, majd amikor bekivánkoztunk Bonyhádra, a városba, gondolva a gyerekekre - bölcsőde, óvoda, iskola -, munkáslakáshoz juttatott bennünket a vasút. A feleségem három műszakban dolgozott a kórházban, a lányok kicsik voltak még, katona is voltam közben, aztán tanultam, szóval én nem panaszkodhatom. Bátaszéken vezénylőtiszt vagyok, szakmai előrelépésemhez minden lehetőség adott, én pedig szeretek élni a lehetőségeimmel. Egy időszakban keményen megköveteli az élet mindenkitől a magáét, úgy érzem, mi már ezen túl vagyunk. A hidas-bonyhádi vasútállomáson lakunk ismét egy szép családi házban, ami szolgálati lakás.

I- Közeleg a vasutasnap, én pedig arra lennék kiváncsi, milyen emlékek fűződnek ehhez, mekkora értéket képvisel ez az ön szemében...- A tisztté avatásomra vasutasnapkor került sor 1983 júliusában, a második vasárnapon, a fővárosban , a Nyugati pályaudvaron. Mit mondjak, egyszerűen felemelő és nagyon ünnepélyes volt. Körülöttem a család öröme, két kislányom és a feleségem az ünneplő hozzátartozók között. A mi ünnepünk pirosbetűs ünnep, a szakma megbecsülésének hangot adó és kellő rangot biztositó fóruma. Vasúti tiszt lehettem, ami megadta a lehetőségét a további előrelépésnek.

I- Amikor a fényképet készítettük, azt fájlalta, hogy éppen nincs egyenruhában, mert szakszervezeti teendőit látta el. Mit ér a vasutasok egyenruhája?- Érettségi után nem voltam én vasutas. Ma már annak vallhatom magam, akkor bizony érzékenyen érintett, hogy nem azt érzik az emberek a vasutasegyenruha láttán, amit az azoknak a szemében ér, akik viselik. Főleg az idősebb korosztályra gondolok. Ők még néha akkor is azt viselik amikor nem feltétlenül szükséges, mondjuk a borbélyhoz is abban mennek. Apósom nagy példa volt előttem, ő nem iskolapadban tanulta a szakmát, megmászta a szamárlétrát az évek során és nagyszerű vasutas. Tőle aztán lehetett tiszteletet, szeretetet tanulni a szakma, a vasút iránt. E korosztálytól azt tudtam megtanulni amit egyetlen iskola sem képes megtanítani, mert végül is nem is tanítható. Mi négy év alatt többet „tömtünk” a fejünkbe, mint sok vasutas negyven év alatt a tapasztalással begyűjtött, de ami tőlük átragadt ránk, az óriási. Igazi mesterem volt Barcza István is. Befogadtak, elfogadtak és elismertek, amit az is bizonyít talán, hogy három hónap bátaszéki vasutasmúlttal megválasztottak főbizalminak, majd két hónap múlva beválasztottak a dombóvári szakszervezeti bizottságba is. Öt dombóvári mellett egyedül képviselem a Cecétől-Mágo- csig terjedő vidék vasutasainak érdekeit. Ha megbíznak az emberben, nagy dolgokra is képes. Közvetlen főnökeim támogattak, a beosztottak megérezték szinte azonnal, hogy nem a játékvonatok világából jöttem. Egy vasutas önmagában nem vasutas - ez csupán egy egész kollektívával válik érezhető, tapasztalható erővé.

I- Olyan érzésem támadt magát hallgatva, hogy nem kíván a 130 ezer vasutasból csak egy maradni...- Nem! Nem szeretnék egy vasutas lenni a sok közül, ennél többre vágyom, ennél nagyobb terveim vannak, ennél jobban véremmé és életformámmá vált a vasút. A társadalmi megbecsülésén javítanunk kell, komoly, napi feladataink vannak. A csapatnak. Összetartozásról muszáj beszélni, a jövőnkről is szó van már itt. Hatalmas jövő előtt áll a vasút, hiába mondják sokan, hogy a vasútnak lassan csak múltja van. Ez nem igaz! A lehetőségek adottak és óriásiak. A vasúti teherfuvarozásnál jobb, hosszú ideig nem lesz. A vízi út lassú, a repülő drága és korlátozottak a lehetőségei, a közúti fuvarozás gyors, de képtelen nagytömegű áru állandó mozgatására. Nekünk a színvonalat kell javítanunk, és meg istesz- szük. Néha a családi élet rovására is megy ami igazi vasutasságunk, de itt dől el, ki az igazi, az odavaló ember. Nincs szombati discó, meg szilveszteri malac- pecsenye - ha a vezénylés úgy kívánja.

I- Gondolom, egyszer majd állomásfőnök lesz. Receptje biztosan nincs, de ahogy elhallgattam, elképzelése feltétlenül ven erre nézve.- Szakmailag jól összekovácsolódott gárdát, igazi, egymásért, a vasútért tevő kollektívát szeretnék kialakítani, nagy lelkesedéssel és nagyon lelkes emberekkel. A vasút megújul, mi nem csodákat kívánnánk tenni - én magam sem - csak részt vállalni ebből a megújulásból, sok apró lépéssel előrevinni a vagonokat, mozdonyokat, hogy odaérjünk ahhoz a csatlakozáshoz, amihez eleve készülünk. A változtatás lehetőségét pedig nyakon kell csípni, megtisztelni a vágyaimat azzal, hogy a terveket valóra is váltom.

I- Úgy gondolom, dolgoztunk eleget, most lazítsunk egy kicsit a végére! A szabaidő eltöltése sem jelent gondot, az az érzésem.- Mióta ismét Hidas-Bonyhádon lakunk, időnk nagy részét a lakásfelújításra, a csinosításra fordítottuk. Most kedves, lakályos a ház. Örülünk az új autónknak, bejárunk a kertmoziba elég gyakran, nagyokat sétálunk és a nyári kánikulában óriásiakat fürdünk a lányainkkal. Persze, a játék is sok időt kitölt. Nagyszerűen érezzük magunkat, ismét felfedeztük a természetet, újra vannak fák és bokrok körülöttünk, meg zöld fű és kék ég fölöttünk. Szeretjük a zenét, ki is szolgáljuk magunkat vele, imádunk olvasni, így a legjobbnak tartott képes magazinok mindig a kezünkben vannak. Uj, jobb életmódra álltunk át, a városba csak látogatóba megyünk mostanában.- Tudom, kevés a mozdony és a vagon a MÁV-nál, nehéz helyzetben is vannak, mégis azt kívánom: sokan 1 szeressék hasonlóképp a vasutat, és akkor az, amiről beszélt, valóság- : gá is válik. Köszönöm a beszélgetést.

SZABÓ SÁNDOR

Gyakran tapasztaljuk, hogy különösen az ifjabb nemzedékhez tartozók nem értik azt a folyamatot, amely 1944-1948 között, forradalmunk demokratikus szakaszában zajlott le. Noha számos tanulmány, népszerű feldolgozás, tudományos igényű fejtegetés foglalkozik ezzel a korral, a legfőbb összefüggések gyakran „elvesznek” az események sorolásában. Adósunk ennek a kornak feldolgozásával a megyei helytörténetírás ia. Ezt kell megállapítani még akkor is, ha többek között Kisasszondy Éva, Puskás Attila, Bihari Ottó, Máté János, Ambrus Attila, Izsák Lajos és mások átfogóan az egész kort vagy egy-egy periódus történetét már megirák, s ezek szinte mindenki számára hozzáférhetők. A helytörténeti vetélkedők is jobbára csak a felszabadulás időszakát, annak eseményeit várják a rendezők a versenyzőktől.

A korszak közigazgatásának történetéről Bihari Ottó írt vázlatszerű tanulmányt. Az ő írását, megállapításait használjuk fel a koalíciiós időszak első évének áttekintéséhez. Véleménye szerint - annak ellenére, hogy a megyeszékhely úgyszólván harc és pusztítás nélkül szabadult fel - a megyei közigazgatás teljesen széthullott. A101 megyei alkalmazott közül 17 személy nyugatra távozott. Ez a szám igazán akkor mutatja meg a tényleges jelentőségét, ha azt is tudjuk, hogy az elmenekültek között volt az alispán - a megye közigazgatásának vezetője - és három aljegyző is. Másik 17 személy is hiányzott a megyei apparátusból, ők katonai szolgálatot teljesítettek. Gyakorlatilag tehát a teljes létszám egyharmada nem töltötte be hivatalát. A vezetői kar nélkül maradt apparátus nem volt működőképes. (Szerencsére egészen más volt a helyzet a községekben, ahol a kényszerszülte helyzet már a felszabadulást követő napokban mozgásba hozta a helyi politikai, közigazgatási apparátust.) A levéltári források szerint 1945. február közepén hozták létre a megyei igazgatási szerveket, jó két hónappal később, mint a felszabadulás megtörtént.

Bihari Ottó véleménye szerint meglehetősen eltérő politikai arculattal, a megyében két politikai központ jött létre. Az egyik Dombóvár, a másik Szekszárd volt. Abban megegyezett a két város, hogy közvetlen környezetére mind a kettő nagy hatást gyakorolt. Eltértek egymástól a politikai aktivitást illetően, ami részben a korábbi társadalmi struktúrájukból, részben pedig a korábbi politikai arculatukból következett. Abban is mások voltak, hogy másként fogalmazták meg politikai szerepkörüket. Dombóvár megelégedett azzal, hogy közvetlen környezetében befolyásolta az eseményeket. Szekszárd viszont kezdettől fogva megfogalmazta igényét arra, hogy megyei szintű szerepkört töltsön be a politikai események alakításában. Természetesen hosszabb időnek kellett eltelnie, amig ez megvalósulhatott. Példa erre, hogy a megyei nemzeti bizottságnak kezdetben kizárólag szekszárdiak voltak a tagjai, és az ideiglenes megyei törvény- hatósági bizottságnak is csak a megye- székhelyhez közeli községekből voltak küldött tagjai. Ezek a községek a következők: Mözs, Tolna, Sióagárd, Harc, Zomba, Ócsény, Decs, Alsónyék, Sárpilis, Bátaszék, Mórágy, Báta, Bogyiszló, Nagydorog, Tengelic, Szedres és Fadd. A felsorolásból látható, hogy a megye teljes nyugati része, továbbá a megye középső és északi része 1945 februárjában még teljesen kiesett a megyei hatáskörből.

A szerzőnek többek által is vitatott álláspontja szerint a megyére, a felszabadulás időszakában, három sajátosság nyomta rá a bélyegét. Elsőként a megye teljes mezőgazdasági jellegét említi, aminek következtében a munkásosztály jelenléte rendkívül alacsony arányú volt. A szociáldemokrata, vagy különösen a kommunista szervezett munkásság, vagy az agrárproletariátus csak nagyon rövid ideig tudta magát néhány helyen szervezetileg fenntartani a felszabadulás előtt. A másik sajátosságként a felszabadulás előtti időszakból a kisgazdapártot említi, mint olyat, amelynek a megye egyes területein hagyományos többsége volt, s ez a felszabadulás után tovább erősödött. Tagáságát jobbára a jómódú parasztság és a polgárság soraiból toborozta. A harmadik sajátosságot Bihari Ottó véleménye szerint a német nemzetiségiek alkották.

A három okot elemezve a szerző a többi között megállapítja:

„... az elsőnek az volt a következménye, hogy a szegényparasztság a földreform

során, majd pedig a baloldali politika kialakítása terén a megyében nem, vagy alig támaszkodhatott az ipari munkásságra, különösképpen pedig a városias települések nem alakulhattak jelentős baloldali tömegmozgalmak bázisává. Azok a német nagyközségek, ahol jelentősebb számú munkás - elsősorban építőmunkás - volt (Hőgyész, Bátaszék), két okból nem lehettek a munkásosztály szervezkedésének kiinduló ponjaivá: elsősorban azért, mert a Volksbund nem kevés, korábban szervezett munkást a háború alatt magához vonzott, másrészt azért, mert azok, akik a nehéz években sem csatlakoztak a német fasiszta mozgalomhoz, a kitelepítés jó néhány hibás akciója következtében politikailag jog- fosztottnak érezték magukat, vagy legalábbis visszavonultak mindenfajta aktív politizálástól. Ilyen módon a baloldali politika vezető emberei elég nagy számban a fővárosból, vagy más munkásközpontokból kerültek a megyébe, nem egyszer a megyei közigazgatásba is.”

A kisgazdapártról szólva elsősorban a kisgazdapártnak a vezető posztok megszerzésére irányuló törekvéseit említi, majd tömegpárti szerepéről szól. Joggal állapította meg a szerző, hogy a kisgazdapárton belüli mindvégig meglévő ellentétek gyakran gondot okoztak a megye közigazgatásában is, mert „a felszabadulás előtti hagyományos ellenzékiségére hivatkozva sok tisztviselő és tisztségviselő a közigazgatási apparátust megkísérelte a központi kormányzattal, különösen pedig a belügyminisztérium irányvonalával szembeállítani.”

Nem lehet vitatni, hogy a Tolna megyei közigazgatásra befolyást gyakorolt a német kérdés, a németek számottevő hányadának kitelepítése. „A németség problémája nem egyszerűen nemzetiségi kérdés volt; bár Tolna megyében ez volt a legnagyobb létszámú nemzeti kisebbség. A német propaganda azonban különösen a háború éveiben a németség jelentős részét meg tudta nyerni saját céljainak (a »hüségmozgalom« ezt csak kismértékben tudta ellensúlyozni); igy még a kitelepítések megindulása előtt különböző politikai korlátozásokra került sor és különösképpen a vegyes lakosságú községek nagy részében megkísérelték visszaszorítani a politikai és közigazgatási területekből a német lakosság képviselőit. A 9560/1945. ME számú rendelet éppen arra hivatkozva, hogy a lakosság stabil képviseletét nem lehet biztosítani, felfüggesztette Tolna (és Baranya) megye törvényhatóságának önkormányzatát, nem különben a képviselő testület működését azokban a községben, amelyekben kitelepítésekre került sor.”

A szerző nem sőrolja a sajátosságok közé, de megkerülni sem tudja a betelepítést, amely ugyancsak sok gondot okozott a közigazgatásnak. Csak néhányat ezek közül: a lakás biztosítása, termelőeszközökkel való ellátás, az őslakosok és a betelepülők ellentéte, a politikai szervezkedés, az iskoláztatások, stb.

A téma iránt érdeklődők figyelmét nem kerüli el 1945 nyarának politikai küzdelme, amely az alispáni és a főispáni tisztség betöltése körül bontakozott ki. A helybeli főispán rövid ideig töltötte be tisztét, a központi hatalom által delegált személy a megye csak formailag fogadta be. Támadás ellene akkor bontakozott ki igazán, amikor az alispánt karhatalom igénybevételével távolította el hivatalából. A szociáldemokraták kezdték a támadást a főispán ellen. A megyei nemzeti bizottság élesen elítélte tettét, és a sajtó is tele volt a kommunista főispán elleni írással. A szociáldemokraták és az egész jobboldal 1945 nyarán (!) látszólag egységes platformot alakított ki. A főispán számlájára írták, hogy a megye elvesztette önkormányzati szerveinek működési jogát; hogy számos funkciót önkényesen töltött be a megyében; hogy élelmiszerek kiszállítását engedélyezte a megyéből; hogy törvényellenes volt az alispánnal szembeni eljárása.

A főispán ellentámadása október közepén következett be, amikor összehívta a megyei nemzeti bizottság ülését. Itt a jobboldal visszavonult, magyarázkodtak és félreértésekről beszéltek. Nem vitatható, hogy a jobboldal és a kommunista főispán küzdelme már az 1945. novemberi választásokkal volt összefüggésben.

A választások után, pártközi megállapodás alapján, a kormány felmentette a főispánt. Ettől kezdve új szakasz bontakozott ki a megye közigazgatásának történetében.

K. BALOG JÁNOS