Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-21 / 170. szám
4 KÉPÚJSÁG 1987. július 21. A franciáknak soha nem kellett a szomszédba menniük egy kis szerelmi romantikáért. A képlet egyszerű: mi történik, ha egy bájos fiatal diáklány a hűvös Angliát Franciaországra, sőt Párizsra cseréli, mert a Sorbonne-on tanul tovább? Mi történik, ha a nagyvárosi flaszteron gusz- táió férfitekintetek óvják lépteit és a sors oly kiszámíthatatlan törvényei és az alkotók szerény képzelete szerint egy jórava- ló fiatalember is akad? Mi történik, ha szerelmes ostromával és Shakespeare éppoly szenvedélyese tolmácsolásával eléri azt, amit a nők szerint minden férfi akar? Mi történik, ha egy fiatalsága minden méltóságával, önzetlenségével és mulyaságával megáldott norvég fiatalember - aki természetesen szőke és Nils a neve - kevésbé méltóságteljes, kevésbé önzetlen és mulya? Sőt, kevésbé szőke és kevésbé Nils? Mi történik, ha az események nem az Eiffel-torony árnyékában, nem a Tuiller- rák kertjében játszódnak, hanem itthon, mondjuk a Rottenbiller utcában Pesten, és a késve hazatérő diáklányt nem Pe- roche asszony feddi meg, hanem a Csömöri út végén lakó Kovácsné? Mert a helyszínek R. Gilbert „Álomszerelem” című filmjében üdvösen felcserélhetők, s ez utóbbi változatban némi unaloműző illúzió is maradna bennünk, hogy a Rot- tenbiller utcához és Kovácsnéhoz valami közünk is van. Mindenesetre talán kevesebbet ásítoznánk, és legalább a csalódásunk mélyenszántóbb lenne. Az alapul szolgáló mű lehetett akár egy ragyogyó elbeszélés is, fölvértezve a mo„Egyszer ölelj át egy fát” Vitatott, sok indulatot, érveket és ellenérveket kavaró problémája napjainknak a cigányok helyzete. Rokonszenvek és előítéletek, emberiességi szempontok és türelmetlenségek, idegenkedés és megismerni vágyás gomolyognak ekörül a társadalomban. Az utóbbi esztendőkben örvendetes lendületet kapott pozitív változások - az Országos Cigánytanács megalakulása, a Romane Nyevipe, a cigányújság megjelenése, stb. - eredményeként könyvelhetjük el ennek a kölcsönös megismerést szolgáló, elősegítő kötetnek, az „Egyszer ölelj át egy fát” című cigányal- manachnak a megjelenését is. A szerkesztő-összeállító Murányi Gábor lelkiismeretes munkáját dicséri, hogy a beválogatott szövegekkel - tanulmányokkal, interjúkkal, riportokkal, szociográfiai munkákkal és szépíró alkotásokkal - az almanach műfaji követelményeinek is megfelelve, több oldalról igyekszik megvilágítani a tulajdonképpeni tárgyat: a magyarországi cigányság múltját, jelenét, valamint sajátos - tehetséges és kiemelkedő cigányművészek által továbbfejlesztett - kulturális örökségét, hagyományait. A kötetet - épp sokszínűsége miatt - lehetetlen teljes mélységében bemutatni. Ezért meg kell elégednem a számomra legemlékezetesebb írások megemlítésével. Elsőül az egész kérdéskör megközelítéséhez, a helyes szemlélet kialakításához támpontot adó, a HNF főtitkárával, Pozsgay Imrével készült bevezető beszélgetésre hívom föl a figyelmet. A tanulmányok és interjúk sorából Csengey Dé- nesnek a cigányírók és költők magyar irodalomban elfoglalt helyéröl, szerepéről elmélkedő dolgozatát, a Szentand- rássy István képzőművésszel készült beszélgetést, és Kovács István Láthatatlan tömegsírok című írását tartom kiemelkedőnek. A változatos és gazdag szépirodalmi anyag Lakatos Menyhért és Osztojkán Béla régészrészleteiből, Balogh Attila és mások versein, Choli Daróczi József műfordításain át Szepesi József egészséges humorral fűszerezett, lírai hangvételű regényes szociográfiájáig terjed. Az olvasó figyelmébe ajánlom Lojko Lakatos József Tátosok című, eredeti írói tehetségről tanúskodó filmballadáját, Choli Daróczi József „Otthon” voltam Indiában című bensőséges útibeszámolóját és Szepesi József Balázs Jánosra, a salgótarjáni autodidakta cigány festőre-költő- re kesernyés-szomorúan visszaemlékező írását. Tavasz az őszben dern mai próza erényeivel; mégis a filmadaptáció mintha egy szolid, szélsőségektől tartózkodó pöttyösregény didaktikus romantikájára utalna. A történet konfliktusaival együtt megmarad illedelmes, jobbára hétköznapi medrében. Hőseik, akár egy gondosan, de lelemény nélkül felépített iskoladráma profi erényektől sem mentes színészpalántái, csak a metróba költöztetett erkélyjelenetben tesznek egy lépést a valódi szenvedélyek felé. Persze lehet, hogy racio- nálisabbak vagyunk, és ez a fajta hiányérzet igaztalanul követel meg a filmtől olyan tartalmakat, amelyek túllendíthetik az andalító, és kinek-kinek a diákkorát, diákszerelmeit jellemző kedves közhelyeken. Mert is film foglalata mindössze ennyi. Ha ez az „álomszerelem” nem langyo- sítaná szinte békebeli emlékké a diákélet nemegyszer boldog és gazdag nincste- lenségét, hanem csak egy alkalmi kapcsolat gyorsan kialvó tüzével és jóval több humorral melegítene, kisebb lenne a hiányérzetünk. BÓKA RÓBERT Rádió, Sokféleség A meggyszezon közepén vagyunk, ilyenkor gondoskodnak a háziasszonyok a család befőtt- és lekvárkészleteinek feltöltéséről, befűznek, eltesznek napokon keresztül. Aki már csinálta, tudja mit jelent ez, amikor az ember még álmában is meggyet magoz... A szórakozást, a monotónia feloldását közben a rádió adhatja. De ha valaki figyelmesen átböngészi, különösen a hétköznapi műsorokat, csupán percekre, igen rövid időre tud kilépni a zene világából, azaz még a Kossuth adó műsorának is a hetven százalékát - nem hivatalos adat! - a különböző zenei közvetítések, felvételek adják. Találomra a múlt heti szerdai programba lapoztam bele, ahol a megszokottnál is több belpolitikai, kulturális műsor kínálta magát, de itt is: Verbunkosok, nóták, majd Csúfolódó - muzsika gyerekeknek, fél óra múlva Három a kislány, részletek a daljátékból. Ebéd után, Klasz- szikusok délidőben, röviddel később Operaslágerek, Népzenei hangos újság, Brahms-müvek. Kora este Dunajevszkij operettjeiből, Diszkotéka, Az MRT énekkara énekel, végül éjszakáig Operaest. Persze, Kodály és Bartók óta őrizzük zenei nagyhatalmi megítélésünket, annak ellenére, hogy az átlagembert igen nagy szakadék választja el a zenei műveltség alapjaitól is. Bizonyára ennek megszüntetésével, legalábbis a szakadék szűkítésével próbálkoznak a rádió és arányok műsorpolitikájának alakításakor. Hiszen kizárólag ilyen céllal tartották nemrégiben a Bartók rádió keresztelőjét, és a már említett tendencia észlelhető - még erőteljesebben - a Petőfin is. A kritika meghallgatásakor, az ellenérvek felsorakoztatása után is illik azért megkérdezni, hogy akkor mit is akar az „elégedetlenkedő honpolgár”. A válasz persze ezerféle lehet, mégis azokhoz csatlakoznék, akik a tanítva is szórakoztató, könnyed hangvételű, egy-egy országot, embert hétköznapi, esetleg mulatságos oldaláról bemutató műsorokra szavaznak. Nagyszerű példája ennek a vasárnap kora délutáni nemzetközi magazin, a Harminc perc alatt a Föld körül. Politika, művészet, sport - alul- vagy éppen oldalnézetben... Rövid, színes beszámolókkal jelentkeznek itt a külföldi tudósítók, az NSZK-beli, törvényhozásban megindult „glasznosztyról”, a szovjet krimiszínházakról ugyanúgy, mint az angol nőknek támadóikkal szemben ajánlott védekezési módokról... Ez a sokféleség és az arányok az, amiért éppen a könnyed kikapcsolódást ígérő műsort említettem. Mert szükség van a legkülönfélébb műfajú, témájú, megközelítésű műsorokra az adók profiljának megfelelően, mégpedig úgy, hogy legalább a három adón egyszerre ne sugározzanak azonos jellegű programot...-takácsTévénapló Túl vagyunk a hatodik folytatáson is, s bár a sorozatot az idők végezetéig lehet folytatni, ennyi idő alatt kialakulhatott a „teleregény" karaktere, szerzőinek szándéka. Csakhogy nem alakult ki semmi, a jelek szerint életképek laza sorozatáról van szó, amire éppenséggel lehet azt mondani, hogy ilyen az élet, de a művészet számára ez önmagában kevés. Egyébként az élet is tud unalmas lenni, sőt ezt az unalmat is lehet izgalmasan ábrázolni, ezt teszi Móricz is az Úrimuri első felvonásában. A Szomszédok azonban nem tudja mozgásban hozni képzeletünket, tudomásul vesszük, hogy az emberek így élnek környezetünkben, ahogy környezetünk is tudomásul vesz minket. Egy filmhez, sőt filmsorozathoz, mi több teleregény- hez ez kevés. A szerzők szemmel láthatóan viaskodnak a valósággal, amit lefényképeznek, de nem ábrázolnak. Valószínűleg itt van az egész vállalkozás válsága, a képzeletnek nincs mit tovább építenie, a szereplők - nem egyszer didaktikus célzattal - elismétlik az elmúlt két hét újsághíreit, akár azt is, hogy Moszkvában leszállt egy nyugatnémet magánrepülőgép, de a mozaikokból nem áll össze egységes kép. Néha a valósággal is baj van. A szülőknek például nem kell titokban leskelődniök, hogy mi van gyerekükkel az úttörőtáborban, beengedik, sőt hívják is őket. Vagy ha végre történik valami, akkor azt végig kellene vinni. Mondjuk, két ember felmászik az Erzsébet-híd tetejére. Nem mindennapi történet. No de miért e szokatlan kirándulás, ha pedig nem történt semmi, akkor mire jó az egész. Nem érdemes folytatni a példákat. Ebből a sorozatból éppen az hiányzik, amiért érdemes lenne végignézni, s főleg, amiért érdemes lenne sokáig nyújtani. Aranyidő Krúdynak nincs előzménye irodalmunkban, látszólag Mikszáthból indul ki, történetei az anekdota felé hajlanak, de képzelete mindig túllép a valóságon, s felvidéki kisvárosai legtöbbször nem is találhatók a térképen. Hősei már-már mitikus alakok, a tegnapok ködlovagjai, pedig nem egyszer kortársai, mint a legendás kártyás és instállótulajdonos Szemere Miklós, aki Alvinczy Eduard néven tűnik fel regényeiben. Amit elmond, abban soha nem a történet a fontos, hagyományos értelemben alig történik nála valami, de amikor elkísér egy régivágású úriembert a havas budai utcán, vagy megidézi egy vidéki színésznő alakját, aki Pestre költözött, képzelete kilép az időből, a szerepek fel is cserélődhetnek, s a Rotschild bárókisasszony akár szökött cseléd is lehet. Hősei álmok, jóslatok között élnek, mert világában minden megtörténhet, az idő egybefolyik, az elbeszélésnek nincs szabályos menete, s ez Krúdy igazi újítása, amivel megelőzte Virginia Woolfot, d^e végtére még Joyce-t is. De filmre lehet-e vinni ezeket a történeteket, melyekben minden hasonlatok között él, megjeleníthetetlenül. Amikor ezt írja: A varjak oly mélán üldögéltek a havas fákon, mint az örökkévaló emlékezet, - tudjuk, hogy ezt nem lehet képbe foglalni, mert a téli táj mögött titok lappang, s mindent magába foglalhat A Szinbádnak annak idején sikere volt, de Krúdy nem filmre írta történeteit, valószínűleg a Szin- bád-filmet is szerencsés kivételnek kell tekinteni, mert Krúdy alapvetően más, mint Jókai vagy Mikszáth. Vonatkozik ez az Aranyidőre is, amit Mezey Emőke alkalmazott tévére és Katkics Ilona rendezett. Felvonulnak a századforduló jellegzetes képei, úrlovasok poroszkálnak, kisasszonyok sétálnak a budai utcákban, fiakerek kocognak, de a történet nehezen mozdul a hatásos környezetben, Krúdy valamiképp ellenáll az átdolgozásnak. Aki nem buzgó olvasója Krúdynak, el is téved a kisasszonyok, arszlánok, derék polgárok között, mintha minden egy nehezen áttekinthető labirintusban játszódnék, s állandóan Krúdf távollétét érezzük, azt a sugárzást, ami valamennyi művéből árad. A forgatókönyv nem tud lépést tartani Krúdyval, ami marad, romantikus történet, alig sejtetve az eredeti szépségét. Azért nem kell lemondani Krúdy megfilmesítéséről, szerencsés pillanataiban ez a változat is ezt példázta. Szabó Zoltán emléke Bizony alaposan megkésett ez a dokumentumfilm, nem is tudta befejezni a rendező Kígyós Sándor, mert Szabó Zoltán 1984-ben egy Bretagne-i kisvárosban, Josselinben meghalt. Amit a filmben elmondott, bevezető ahhoz, amit még el tudott volna mondani, mert a népi írók legjobbjai közé tartozott, s A tardi helyzet vagy a Cifra nyomorúság - mostanában jelent meg újra mind a kettő - a 30-as évek irodalmának eseménye volt. 1945-ben ott volt Debrecenben, ő lett a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) első elnöke, majd Párizsban, Károlyi Mihály nagykövet mellett kulturális attasé. Nem jött haza, 1949-től emigrációban élt. Mint író. Nyugaton nem könnyű helyzetben, a beszélgetés során el is hangzott, hogy keveset irt, bár ez csak némi fenntartással igaz. A nagy mű nem készült el, de kisebb tanulmányok egész sorát írta, köztük számos visszaemlékezést is, mint Illyés Gyuláról. „A Sió töltésén - Költött beszéd egy képzelt lakomán” címen, felidézve egy régi közös kerékpárkirándulásukat Tolnában. „Emberben gondolkoztam és nem topográfiában” - mondta a beszélgetés során. Emigrációs évtizedei alatt sem lett hűtlen ifjúsága eszményeihez, s magatartását bizonyos mértéktartás jellemezte, amikre „nem illő külföldről rámutatni”. Az interjú, vagy inkább dokumentumfilm, első és sajnos utolsó találkozás volt Szabó Zoltánnal, akit itthon sokáig nem is emlegettek. Két, valószínűleg legfontosabb munkája, most jelent meg itthon, új kiadásban, mindkettő a falukutató mozgalom értékes és maradandó emléke. A hagyatékában nyilván vannak olyan művek, amelyek a mai itthoni olvasó érdeklődésére is számot tarthatnak. Cs. L. Véget ért a szobrász- szimpózium Villányban a zársomlyói szoborparkban befejeződött az idei nemzetközi ozobrász-szimpó- zíum. A résztvevők kollektív , programjának - amelyet az angol Colin Foster vezetett - célkitűzése a szoborpark rendezése, és természetesen egyéni műalkotások létrehozása volt. Az idén két angol - Colin Foster és Mary Kenny & francia Jorge Du Bon és a magyar Farkas Ádám szobrászok vettek részt a szimpózium munkájában. Szomszédok Moziban Föld alatti Rómeó
