Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
10 Képújság 1987. június 20. „A fű lehajlik a szélben, és megmarad” \ Sütő András hatvanéves O Történetesen éppen az ünnepi könyvhét előtt egy kis kerekasztal-beszélge- tést hallgattam végig, amelyen egy olvasásszociológus, egy költő, egy könyvesboltvezető és egy logopédustudós vitte a szót. Az olvasásszociológus a következőket mondta:- Az elmúlt húsz esztendőben három tendenciát figyeltünk meg. Először is szétnyílik az olló a szakmunkások és az értelmiségiek között. Erről beszélek, mert erre van adatunk. Csökkent az olvasási kedv. Az értelmiségé stagnál, a szakmunkásoké - de más rétegeké is -, a felére fogyatkozott. Másodszor - ezzel párhuzamosan - előrelépett a televízió, s valamennyi audiovizuális eszköz. Harmadszor - ezt főleg az általános és a középiskolás tanulóknál figyelték meg -, rendszerszerű elmozdulás tapasztalható: mindenféle intellektuális tevékenység visszavonulóban van, előtérbe lép a „bandázás”, a csapatban, a bandában való ácsorgás, a sportolás, a kirándulás, a hangversenyezés, a diszkózás amikor a kamaszoknak, a tinédzsereknek nem kell egyedül lenniük, szembenézniük saját gondjaikkal, feszültségeikkel. Ha az olvasást vizsgáljuk, akkor pedig azt látjuk, hogy a nonfiction, a valóságos tényeket valóságosan feldolgozó irodalom tör előre erőteljesen. A gyerekeknél egyértelműen, de a felnőtteknél is határozottan tapasztaljuk. Ennek általában a szépirodalom vallja kárát, a legnagyobb vesztes pedig a költészet. Általános „in- fantizálódás”-nak lehetünk a tanúi: a gyermekolvasók látköréből eltűnnek a klasszikusok, a régi romantikusok, s helyükbe a szórakoztató, a csökkentett szintű lektűr lép. A felnőtt olvasók kevesebbet olvasnak, de nő a „könyvhasználók” köre, vagyis azoké, akik a könyvet nem olvassák, hanem egy-egy tény, egy- egy adat kedvéért használják, veszik elő. Azaz előtérbe került a prakticizmus. S a felnőttek is egyre több lektűrt, kommer- szet olvasnak, éppúgy menekülnek feszültségeiktől, gondjaiktól, mint gyermekeik. A költő - írótársai nevében is - a következőket mondta:- Már mi, írók-költők, sem tudunk eleget olvasni. Válogatnunk kellene, de hogyan. A kritikusok nem adnak elég segítséget. S olvasóik? Nem érdekli őket a mai magyar irodalom, ebben a kiadók sem segítenek eléggé, hiszen csökken a kiadott könyvek, s a példányok száma. Egy Kossuth-díjas költő panaszkodott: verseskönyveit régebben hatezer, most csak háromezer példányban jelentetik meg. Még gyermeklrónak lenni a legjobb, őket még nagy példányszámban adják ki. Túl sok a fordítás. Többre becsülnek egy harmadrangú külföldi írót, mint egy másodrangú magyart. A könyvesbolt vezetője:- Csökkent a vásárfások gyakorisága. S mit vásárolnak, akik betérnek hozzánk? Elfújta a szél, Réztábla a kapu alatt, Szilvási, Berkesi, szinészéletrajz (Márkus László, Liv Ullmann), sportbestseller, háborús bestseller, az, ami a legjobban fogy. S a memoárirodalmat, az ötvenes évekről szóló könyveket keresik. A líra a földön hever, már az is nagy eredmény, ha egy Jeszenyin elkel. A logopédia tudós oktatója mondja:- Az egész világon az a kérdés, hogyan tanítsák meg a gyermekeket olvasni. Nincs egyedül üdvözítő olvasástanitás. Úgy tetszik, minden módszer jó, ha jó a tanítója. A gyerekek 3-5 százaléka dislexiás, olvasászavarban szenved, aminek fiziológiai alapja van. Nő a praktikus analfabéták száma, vagyis azoké, akik elméletileg tudnak ugyan olvasni, tanulták, elvégezték az általános iskolát is, de a gyakorlatban csődöt mondanak, könyvet, újságot nem vesznek a kezükbe, mert a betűk sehogysem akarnak nekik értelmes szavakká, mondatokká összeállni. Erre is gondolnunk kell, amikor az olvasásról beszélünk. A költómég azt is mondta: - Nem vagyok derűlátó. Nos, a kép valóban nem derűs. Igaz, egyikőjük sem támasztotta alá számokHa Sütő Andrásról beszélünk, sohasem csak róla van szó. S elérhet-e ennél többet egy író? Elérhet-e többet annál, hogy már életében jelkép lesz? Sütő András nagy úton - ezzel a címmel köszönetté őt évtizede irodalmunk egyik legnagyobbja, az előtte járó nemzedék koronázatlan feje: Illyés Gyula. S kimondta, amit annyian gondoltak: „A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András”. S mivel azóta nemcsak Illyés, de annyian mások, vigaszok szintén, eltávoztak közülünk, az ittmaradókra még több feladat hárul. Tudván tudja ezt Sütő András is, s a bölcsőhely, a nemzet és az emberiség parancsait egyaránt számításba véve dolgozik. Sütő András az erdélyi Mezőség Pusztakamarás nevű falujában született 1927. június 17-én. Életében a fordulatot 1945 hozta meg. Rendkívül hamar fölfedezték, s valóban az iskolapadból került szerkesztőségbe, vált szinte egyik évről a másikra nemcsak ismert, de elismert íróvá is. Gyors karrierje, két Állami díja szinte kínálja a párhuzamot a hazai irodalmi élet jelenségeivel, a fényes szelek nemzedékének útjával. Abban is, hogy a siker túl gyors volt, s az író még nem mindig tudott megfelelni a szakma igazi követelményeinek. Ezért volt szükségszerű a felismerés a valódi tehetségeknél az ötvenes évek derekán: változtatni kell az írói eszközökben s a szemléletben is. Eddig párhuzamos Sütő András útja a magyar- országi fejlődéssel, de innen kezdve eltér attól. Az írói váltás szükségességének felismerésétől a váltás kidolgozásáig majd másfél évtized telik el nála. A tanulás és a tájékozódás időszaka ez, s hogy mennyire eredményesen, azt az 1970-től sorjázó művek mutatják. A magyarországi epika és dráma a hatvanas években nagy megújulásnak és összegzésnek örvendhetett. Sütő András ennek nem volt részese, hiszen amikor újra színre lépett, a hazai irodakai, pontos vizsgálati adatokkal azt, amit mondott, ám csupán azért, mert nem tudományos értekezleten voltunk - mondandójuk mögött azonban pontos vizsgálati, mély tapasztalati adataik vannak. Mindegyikük mögött egy-egy intézmény áll, az ő észrevételeik széles kutatási alapon nyugszanak. (A könyvesbolt vezetőjéé, a költőé pedig sok tapasztalaton.) Belenéztem Nagy Lajos szociográfiáiba. 1932-ben Hódmezővásárhelyen járt: „Szinte mulatságos: a helybeli könyvkereskedő azt állítja, hogy a könyvvásárlás az utóbbi időben erősen fellendült. Tudniillik még egy-két évvel ezelőtt egyáltalán nem vettek könyvet, tehát ha most havonta húsz könyv fogy is el a hatvanezer lakosú városban, az már föllendülés”. Szintén 1932-ben Szolnokon járt: „Tény..., hogy akadnak olvasó emberek..., de az olvasási kedv, s a pénztelenség, úgy látszik, összefüggenek egymással...” 1933-ban Győrbe ment: „Az olcsó ponyvairodaimat vásárolják...” Hajlamosak vagyunk arra, hogy klasszikusainkat idézzük, ha alá akarjuk támasztani gondolatainkat. Szentirás, amit papírra vetettek. Nagy Lajosé egyáltalán nem szentirás, ezekbe a városokba ő csak egy-két napra nézett be, amit megállapít, az nem a kutatóé, csupán a felületesen érdeklődőé. De ki vonná kétségbe, hogy bizony nagyjából- egészéből csakugyan ez lehetett a gazdasági válság idejetájt a helyzet? Most pedig nagyjából-egészéből az a helyzet, amit a kerekasztal-beszélgetés résztvevői elmondtak. De tegyük hozzá: ég és föld a különbség 1932-1933, s a mai állapot között, s csak azon túl van okunk az aggodalomra, arra, hogy olvasászavarban vagyunk. Tudunk olvasni, csak zavarban van egész olvasáskultúránk, nem jó tendenciák tűntek fel a láthatáron. FEHÉR LÁSZLÓ lom már egy újabb szakaszába ért, s már egy másfajta megújulás lett az igazi tét. Ekkor már nem a közéleti, a társadalomra figyelő irodalom hiteles értelmezése és művelése volt csak a tét, hanem a nagy erővel színre lépő, a közéletiség helyett elsősorban a személyiségre figyelő irodalom elfogadása, a kétféle tendencia harcának vagy békés egymás mellett élésének kérdése. S ha innen nézzük Sütő András újraje- lentkezését, ebből a folyamattörténeti szempontból is szükségszerűnek kell látnunk sikerét. Ö ugyanis rögtön az Anyám könnyű álmot ígér (1970) című regényével, majd esszéivel és drámáival (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző, Advent a Hargitán) is választ tudott adni a magyar irodalom további útjára vonatkozó kérdésre. Nemcsak megőrizte, hanem el is mélyítette, szervesebbé is tette a társadalomra figyelő közéletisé- get, de ennek a mélyítésnek, szervülésnek az volt az egyik - ha nem a legfontosabb - előfeltétele, hogy ugyanolyan intenziven figyelt a személyiség kérdéseire is. Ha tehát Sütő András igazi jelentőségére figyelünk, akkor nemcsak azt kell látnunk, hogy a romániai magyarság kultúrájának, következésképpen létének őrzője és megújítója, hanem azt is, hogy mindezt egyetemes szinten teszi, olyan esztétikai elvekre támaszkodva, amelyeknek tágas jövőjük van. Nemzeti-nemzetiségit és általános emberit, társadalmi-közösségit és egyedi személyeset egyaránt látókörébe von. Úgy látja, hogy egyiknek a másik nélkül nincs sok értelme. Egyértelműen és ismételten megvallotta viszont, hogy a nagyobb hangsúlyt a közösségi érdeknek adja. Ami nem közösségi ügy, az nem képviselheti igazán sem az elvont-általánost, sem az egyedit. S a közösség ügye számára elsősorban saját nemzetiségének ügye. Azt is felismerhetjük tehát Sütő András műveit és azok elsöprő erejű sikerét figyelve, hogy csak átmeneti divatjelenség lehet az, ami az irodalom és a közélet szétválasztásáért száll síkra. Nincs olyan ügy, ami kívül esik az irodalmon, az irodalom mindenben illetékes lehet. Illyés Gyula híres vízügyi hivatalmetaforáját alkalmazva: ha a szükség úgy kívánja, akár árvízvédelem dolgaiban is meg kell szólalnia az írónak. A romániai magyar nemzetiség, s továbblépve: Közép- és Kelet- Európa, sőt az egész földgolyó napról napra szolgáltatja azokat az ügyeket, amelyek létkérdéssé váltak. S ilyen helyzetben - miként Sütő András megfogalmazta - „ha csupán Beckett Sámuel úrral kérdezzük: tudja-e uram, hogy ön meg fog halni? - valójában semmit sem kérdeztünk. Legalábbis a magunk meghatározott sorsának dolgában.” Vagyis: Sütő András modern író a szó legnemesebb értelmében. Nem feledte soha a maga Zágonját, s megszenvedi mindig a maga Rodostóit. De elvisel minden Rodostót, kinek a sors Zágont adott. S „a fű lehajlik a szélben, és megmarad.” VASY GÉZA Hans-Joachim Riegenring: A hétfői kenyér titka A hétfői kenyér a környékünkön lévő ABC-áruház egyik specialitása, ifozzá kell tennünk: a hétfői kenyér természetesen csak hétfőn kapható. Mi különbözteti meg a többi kenyérfajtától? Nézzünk néhány szakvéleményt: Schumann asszony, a szomszédunk mesélte:- A férjem megpróbálta egy éles késsel feldarabolni a hétfői kenyeret, nem sok sikerrel. A kenyér megmaradt, a kés három darabba tört. Hasonló a véleménye a házban lakó grafikusnőnek, Waltraud asszonynak is:- Elektromos szeletelővel próbáltuk szétvágni a kenyeret, de tíz perc után leégett a berendezés motorja. Az ötgyermekes Elvira asszony mesélte:- Képzeljék el, milyen csapás ért. Most mindent egyedül kell csinálnom otthon, mert a múlt héten szegény nagymama-lábára esett a hétfői kenyér. Orvosi vélemény szerint három hét múlva ki is jöhet a kórházból. Pozitívan nyilatkozott viszont Kübbner, üvegvágó mester:- Valamelyik nap otthon felejtettem az üvegvágómat, ezért az ablaküveget a hétfői kenyér héjával karcoltam meg. Nem fogják elhinni, kiválóan működött. Azóta mindig van nálam egy kis darab hétfői kenyérhéj. Mindezek a példák a hétfői kenyér speciális jellemzőjét mutatják, mégpedig azt, hogy elképzelhetetlenül kemény. Azonban nem minden vásárló értékeli kellően a sütőipar e remekét. Ezen a hétfőn az ABC-ben az eladó így szólt a vásárlóhoz: - Vegyen mai friss kenyeret, hölgyem. Ő azonban rögtön egy kérdéssel válaszolt: - Nem kaphatnék esetleg szombati kenyeret? Az valószínűleg puhább lehet. Megpróbáltunk utánajárni annak, hogyan készíthetik a hétfői kenyeret. Ha egy kis kitekintést teszünk, akkor megállapíthatjuk, hogy az élelmiszerek előállításában és feldolgozásában egyre újabb technológiákat alkalmaznak. Eme újszerű eljárások sikerei gyakran megdöbbentenek minket. így például a retek, a kelkáposzta, a zöldség fonnyadási idejét sikerült olyan alacsonyra csökkenteni, hogy ezek az áruk a boltokba már eleve fonnyadtan érkeznek. Eddig legalább a vásárló otthonában rothadtak meg. De térjünk vissza a hétfői kenyérhez, a környék specialitásához. Miben is állhat ennek a rejtélye? Lehet, hogy különleges sütési eljárást alkalmaznak, amelyben különböző speciális adalékok révén megakadályozzák, hogy friss, puha, ropogós és illatos legyen a kenyér? Vagy esetleg a raktározás során érik el a hétfői kenyér keménységét? Mi mindenesetre próbát hajtottunk végre: egy kilós kenyeret normál hőmérsékleten és nedvességi viszonyok között tároltunk. A kenyér penészes lett, de nem érte el a hétfői kenyér keménységét. Ekkor a tűző júliusi napra tettük ki a pékárut. Tele lett lyukakkal és hasadásokkal, A hétfői kenyér ezzel szemben mindenhol áthatolhatatlan és kemény. Hosszas gondolkodás után végre megvilágosodott fejünkben a megoldás. Az egyik: építsünk otthon kemencét, s minden hétfői betevőnket süssük meg magunk. A másik: ne együnk kenyeret a hét első napján, valamikor diétázzunk is. Fordította: SZABÓ BÉLA Ivasászavar Bartha Gábor: A nagy öreg A remete igazából nem volt szép ember, okos se volt, de talán még jó sem. Élt kétszo- ba-összkomfortos barlangjában, ahogyan mások, és baja is csak akkor támadt, amikor mások felfedezték, hogy ö a remete. Magánya tapadós volt, mint a sűrű szövésű pókháló, és értelmetlen is, mert nem repkedtek ott magányos legyek. Elfelejtettem írni, hogy a remete újságíró volt. Időnként szívesen váltott volna pályát, de ahányszor próféta szeretett volna lenni, annyiszor összecsipkedték e pókháló szövedékén átbújó közéleti szúnyogok. A csípések viszkedtek ugyan, de hát a hősünk remetesége tulajdonképpen ezzel kezdődött, hamar kitalálta a gyógyszerül használható aforizmát, miszerint az újságot körülbelül annyira írják, mint amennyire nyirják. Úgy aztán ha tévedett is néha, már készen volt a mentsége is a tévedésre. Kétszobás barlangját, ahol kecskebőr helyett cserge lógott a falon, utóbb háromszobás barlangra cserélte. Tehette, hiszen akkortól kezdve, hogy kitalálta a riportkészítések alapképletét, jó újságírónak számított. Ez a képlet egyszerű és áttekinthető volt, amiként a határozott irányú lapokban a világpolitikai helyzet. Megállt egy kerítés mellett, és ha odabent az öreg nénike serénykedett, átkiabált, a minden írásában korhadó deszkakerítésen. Valahogy így: „Ugye, nénikém, szálkásodik az emberben az élet így 80-90 évesen?” A meglepett Mari néni persze hogy azt mondta az idegennek: „Igen". Nos, az én remetém igyeri lett szépszavú íróvá, mert a cikkben már Mari néni mondta a szálkásodik-at, és a riporter az igent. Még később, amikor a világ előrehaladván, a remete megépítette Ladája barlangjál is, amit, mit amit, akit úgy szeretett, mint akármelyik másik remete a kecskéjét, ő is egyre bölcsebb, és egyre magányosabb lett. A Lada nevű kecske tejelt neki szépen. Egy- egy útiszámla-fejéskor hat-nyolcszáz litert is adott még az ólból se kellett kivezetni érte. Hősünk az ágya fölé fel is írta a bölcs jelmondatot: „Nem szabad túllihegni semmit elég ha mások hiszik, hogy velük lihegünk.” Új fejezet kezdődött ezzel az életében. A bölcsességek második virágzása. Szálltak is erre a virágmezőre a kezdőként szorgalmas kicsi méhek. A remete csendes derűvel nézte, tanítgatta őket, és szivében béke volt, megbocsátás és szeretet. Az utóbbi nagyobbik része immár kamatozó kötvényekben, mert minden megadatik a szorgalmasoknak. Ekkor történt, hogy egy kora-reggelen, úgy délelőtt tizenegy felé, minden szokásától eltérően belenézett a reggeli lapba Az ég mindaddig kék volt, a fű selymesen zöld, az UTINFORM jelentése bíztató. Eddig í holnap biztos volt, olyan biztos, mint az, hogy a másnapi újság is megtelik valahogyan Reszkető kezéből kiejtette a lapot, de lehajolt érte, felvette és újra olvasta. Mellkasábar tompa szorítást érzett, szédült, tarkóját mintha kalapáccsal ütögette volna valaki Hányingere nem volt, mert hiszen világnézete semvolt soha, de abban a pillanatbar tudta, hogy valami rettenetes, hogy valami jóvátehetetlen történt. Szeme előtt táncolta! a cím kövér betűi: „Látogatóban Mari néninél”. Nem volt nagy cikk, a lap egyik fiata munkatársának romlott el a gépkocsija, és került így ki egy kis falu szélére. Ott meglá tott egy korhadó palánk-keritést, mögötte egy serénykedő nénikét. Beköszönt illen dőn, úgy, ahogy manapság már csak a népmesékben köszönnek. Kérdezte tisztes séggel, hogy mit csinál a néni. Az meg nem is a kérdésre felelt, hanem elpanaszolta hogy bizony így nyolcvan év felett már megszálkásodik az emberben az élet. Szép ciki volt, prémiumot érőn elegáns, éppen csak annyira népies, amennyire illik, annyira po litikus, amennyire muszáj. Egyszóval remek cikk volt, olyan, amit a szerkesztőn kívül a; olvasószerkesztő is elolvas néha. A remete felpattant a kecskéjére. Tejutalványa sem volt pedig. Kivágtatott az említet faluba, megkereste azt a faluszéli utcát, és alig fordult be a sarkon, már látta is az életé ben még sohasem látott korhadt kerítést, és a virágágyak között ott serényekedett eg; töpörödött kicsi öregasszony. Nem is köszönt. Egy „Hé"-t kiáltott csak át a kerítésen. A nénike felnézett, jóságosai elmosolyodott, és elkezdte magyarázni, hogy bizony ő már elmúlt nyolcvanéves. É: ilyenkor megszálkásodik az emberben az élet... A mentőorvos jelentése szerint a remete szája habzott, egész testében rángatózotl és valamiféle kísértetről beszélt. A szövegek nagy része sajnos elveszett az irodalom történet számára. Szorgos kutatók, egykori ifjúkori barátoktüsténkedése alapján azét összeállítható volt a nagy kolléga, a nagy magányos remete végső üzenete. Nos, nen ment ez kötetekre, de egy aforizma azért megmaradt belőle. Ezt vésik a sírkövére is „Az emberiség legszerencsésebb korszakában az újságok élesztgették, később segí tették a gondolkodást. A remeték halála az, amikor pótolni akarják.”
