Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-05 / 104. szám

1987. május 5. 4 "Képújság Moziban Becéző szavak Azt hiszem, már az indulásnál minden megvolt, hogy James L. Brooks új filmjé­ből, a Becéző szavakból világsiker le­gyen. Mert adott volt egy sikeres regény, írtak belőle egy jó forgatókönyvet, szer­ződtettek néhány világsztárt és egy te­hetséges rendező karmesteri pálcája nyomán szinte biztos, hogy Oscar-esőre számítható film jön létre. így is lett. Korunk egyik súlyos csapásával, a rákkal szinte minden ember találkozott már valamiképp. Erről, a gyógyíthatatlan, végzetszerűen támadó betegségről fil­met készíteni hálás téma. Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy az alkotók csak ezt lovagolták meg, egy édes-bús szerel­mi történet végét, könnyzacskókra ható képsorokkal lezárva valami szentimentá­lis, szirupos filmet alkottak volna. A Becé­ző szavak ennél sokkal mélyebb, igénye­sebb alkotás. Legalább annyi benne a komikum, mint a tragikum, és e kettő együtt nagyon emberi, nagyon valószí­nűvé, valóságossá teszi a történetet. Ter­mészetesen ez a kis szenvedélyekről, apró kalandokról és későn jött nagy ér­zelmekről szóló film hiteléhez nagyban hozzájárultak a történetet megjelenítő színészek. Jack Nicholsont a Szelíd motorosok ügyvéd figurája óta sok filmben láthattuk. A magyar néző számára talán a Száll a kakukk fészkére McMurphy-jeként vált igazán emlékezetessé, de a Postás min­dig kétszer csenget is sokakkal megis­mertette ezt a méltán világsztár színészt. Mostani kiöregedő űrhajóst alakító játé­ka, partnernöjét folyton megbotránkozta­tó, kihívó modora főszereplővé emelte a filmben még ha a történet szerint nem is az általa megformált Garett Breedlove a központi figura. A két főszereplőnő, az anyát alakító Shirley McLaine és a lánya szerepében Debra Winger alakítása a film világsikerének egyértelmű kiváltói. A korán megözvegyült anya hol gyengéd szeretettel, hol önző, már-már erőszakos ragaszkodással kötődik lányához. Az egyedülmaradástól való félelme odáig vi­szi, hogy lánya esküvőjének előestéjén jelenti be, hogy annak kiválasztottja nem tetszik neki és az esküvőre sem megy el. Ezzel a fiatalok egybekelését ugyan nem akadályozza meg, de sikerül eltávolítani magától őket, és még a nézőtéren is hosz- szú félóráknak kell eltelnie addig, amíg újra egymásra találnak. És ha van valami hibája a Becéző szavak című filmnek, az egyedül a hossza. A több, mint kétórás filmet nem sikerült mindenhol tartalom­mal kitölteni, vannak benne üresjáratú, néhol már-már unalmas öt-tíz percek, amelyek tömörítése biztos előnyére vált volna a filmnek. Mindezek ellenére, azt hiszem, keve­sen lesznek, akik megbánják, hogy vé­gignézték a Becéző szavak című filmet, mert igényes, profimunkával létrehozott alkotást láthatnak. A kettős szálon futó történet, az anya és lánya kapcsolata és a korosodó anya körül kialakult állóvizet felkavaró férfi megjelenése olyan-sztori, ami könyvalakban is méltán lett nagy si­ker. Filmen pedig a Kramer kontra Kra­mer óta az egyik leghatásosabb adaptá­ció. TAMÁSI JÁNOS Rádió Mama Marton Józsefné Müller Mónikát har­mincán szólították, szólítják Mamának. Gyerekei közül ma már nem minddel tartja a kapcsolatot, sokan elsodródtak mellőle, nem térnek vissza az egykor ott­hont nyújtó házba, de ma is szívesen gondol valamennyiükre és ereje szerint segíti a hozzáfordulókat. A Vas megyei Kondorfán élő asszony férjével együtt nevelőszülőként élte át mindazt az örö­möt, gondot, amit a legtöbb embernek saját gyermeke felnevelése jelent. Mind­azt, vagy talán többet is annál..., eltűnő­dött ezen az ember a vasárnap délelőtti riportot hallgatva. Aligha köszönthették volna szebben május első vasárnapján az édesanyákat, mint Szabó Éva megindító műsorával. Tiszteletre méltó küldetést vállalt a kis fa­lu postavezetője, mondhatná bárki a har­minc kisgyerekről hallva. Ám az egysze­rű, józan gondolkodású asszony szavai meggyőznek bennünket arról, nem kelle­nek a patetikus szavak: „szigorúságot és a szívemet adtam” - mondja Mama és ez mindent elárul. Sok intézetet megjárt, szívtelen nevelőszülőknél tengődött és Martonéknál otthonra talált fiatalok valla­nak, akik egész életre szóló indíttatást kaptak. Magdi, Edit, Ibi, Judit, Rita és Rozi sorolják emlékeiket, amibe olykor bele­tartozott a jól irányzott anyai pofon is. Tudták mindig, hogy mivel szolgáltak rá és máig nagy könnyebbséget ad szá­mukra, hogy nem felnőtt fejjel kellett megtanulni a házimunkákat, a konyha- művészetet, az állatok gondozását. Családban voltak, ami előfordult, hogy csak néhány évig tartott, vagy éppen a nyári vakációkat jelentette, sokuknál az igazi szülők megjelenésével ért véget. Ez pedig legtöbbször teljes szakítás volt, hi­szen a váratlanul feltámadt „szülői szere­tet” még a levélváltást sem engedte a gyermeket évekig nevelő asszonnyal. Hogy keserűség nincs Mónikában, azt a már felnőttként visszalátogató gyerekei­nek köszönheti és persze az egyhóna­pos dédunokájának. Nélkülük már nem tudná elképzelni az életét. T. Zs. Tévénapló Béni bácsi Rajeczky Benjamin vagy pontosabban Béni bácsi, a magyar zenetudomány nagy öregje, tavaly volt 85 éves. Erre az alkalomra készült a portréfilm, aminek be­mutatása azonban valami oknál fogva késett, de semmi baj, 86 évesen sem fog raj­ta az idő, s élete ma is példaként szolgálhat, mert az aggastyán is oly fiatalos hévvel dolgozik, hogy sok igazi fiatal megirigyelhetné. Valószínűleg neki sem volt könnyű az élete, de a hivatástudat és munkaszeretet határozta meg évtizedeit, ez vezette, bárhova állította is a sors, ami elég sok feladatot rótt rá. Cisztercita szerzetes, de Innsbruckban, noviciátussága alatt zenetörténetet is tanult, kórust vezetett, 1926- tól Pesten tanárkodon, közben Kodály növendéke volt, akitől zeneszerzést tanult. Egyházi rangot is kapott, a pásztói cisztercita rendház priorja lett, majd a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán dolgozott, 1960-tól a Tudományos Akadémia népze­nekutató csoportjának vezetője, s ma, nyugdíjasként is ott dolgozik. Ez pedig azt jelenti, hogy rendszeresen beutazik Pásztóról Pestre, majd vissza, mert ma is Pásztón lakik, s amint a filmben láttuk, ma is fürgén igyekszik a vasútállomásra, biz­tosan rója a pesti utcákat. Nélküle elképzelhetetlen lenne a modern magyar zenetudomány. Munkássága sokrétű, az énekes Ábécé-tői kezdve a greogriánon át a csángó népdalokig, a ma­gyar siratókig ível, a gregorián és a magyar népzene kapcsolatát kutatva pedig fel­tárta középkori zenekultúránkat. Egy órán át beszélt életéről, munkásságáról, láthattuk papi szolgálata közben, a pásztói fiatalok, népi énekesek gyűrűjében, vonaton, Pestre utaztában s a művelő­dési házban, amikor születésnapján felköszöntik. Minden szavából természetes egyszerűség, szeretetreméltóság árad, közben el is feledkezünk arról, hogy a ma­gyar zenetudomány világszerte megbecsült tudósa, aki nemcsak tanítványa volt Kodálynak, hanem munkatársa is. Egész életében szakadatlanul dolgozott, talán ez a titka, hogy késő öregségére is megőrizte hitét az életben és a munkában. Ezt kellene megtanulni dr. Rajeczky Benjámintól, azaz Béni bácsitól. Az operatőr ren­dező Gaál István szép filmje is ezt sugallta. Remenyik Zsigmondi ébresztése Remenyik 1943-ban írta „Akár tetszik, akár nem ” című drámáját, nem sokkal „Az atyai ház" bemutatója után, ez azonban mind a mai népig nem került színpadra. Pe­dig fontos állomás a Remenyik-életműben, akár egzisztencialista kísérletnek is ne­vezhetjük, bár több is annál, mert az emberi kiszolgáltatottság drámája, a kiúttalan­ságé, s hőseinek el kell bukniuk, mert nem ők választják sorsukat, velük csak törté­nik valami s a jóvátehetetlen elől kitérniük is lehetetlen. Ez nem romantikus bordélyházi történet, nem is Bicska Maxi tér itt vissza Gay, majd Brecht darabjából, Féja Géza pontos megfogalmazását idézve, „az emberi egzisztencia és az egzisz- tálás rejtelmes törvényeit kutatta ” Bitang Erid és Frica történetében. A darab elején azt kérdezi Danieli úrtól, hogy az igazságot akarja-e vagy a megnyugvást az igazság rovására? Ez a darab kulcsmondata, s Remenyik minden művében az igazságot akarta, akár azon az áron is, hogy végképp leszámoljon múltjával, mint a Bűntudat­ban vagy Az atyai házban. Sajnos, Felvidéki Judit, aki a forgatókönyvet irta és a tévéváltozatot rendezte is, félreértette Remenyik szándékát, olyan zenés játékot csinált belőle, amelyben csak az alaptörténet maradt meg. Remenyik pedig nagy író, azt gondolom, illenék tiszte­letben tartani szándékát. Sajnos, a részletekkel is nehéz megbékélni. A darab hangulatától idegen zene esetlenül lóg Remenyik tiszta szövegén, amit pedig dalolnak, néha olyan, hogy alig hiszünk a fülünknek („félem a törvényt, mint pokoli őslényt”) - de bármelyik oldalról közeledjünk is ehhez a változathoz, csak arra gondolhatunk, hogy átíró, rendező, dramaturg valami olyasmit olvasott ki Remenyik művéből, ami a felszínén van, következésképp meg sem próbálták értelmezni, titkát kibontani. Ma Remenyik Zsigmondot újra fel kell fedezni, ezt tette a nyíregyházi színház is, Az atyai ház kitűnő előadásával. Az ilyen átdolgozás azonban csak félreértést okoz­hat, miután maga is félreértés. Cs. L. Hangverseny Musica Antiqua Hungarica koncertje Közös dolgaink A Gondolat Kiadó sorozatáról Különleges zenei élményben volt ré­sze mindazoknak, akik ellátogattak a szekszárdi Művészetek Házába, hogy hallgatói legyenek e régi korok muzsiká­ját bemutató együttesnek. A Musica Anti­qua Hungarica 1967-ben alakult első­ként az országban azzal a céllal, hogy a középkor és reneszánsz zenéjét megis­mertesse és terjessze korabeli hangsze­reken. A neves zenekarok muzsikusai­ból, zenetanárokból és alkalmi szólisták­ból álló 6 tagú csoport az elmúlt 20 esz­tendő alatt fellépett az ország legtöbb je­lentős művészeti rendezvényén, múzeu­mokban, történelmi emlékhelyeken. Többször szerepeltek a rádióban, televí­zióban, nagy sikerrel turnéztak Hollan­diában és Belgiumban. Műsorukat hét évszázad - a mai napig is szinte felbecsülhetetlen - zenei anya­gából válogatták. Ízelítőt adtak Európa XI—XVII. századi zenéjéből úgy, hogy egy-egy kor - valamely szempontból ki­emelkedő - művét mutatták be. Mint Kés­márki György, az együttes lelkes és nagy szakértelemről tanúságot tevő vezetője elmondta, az előadott művek a maguk körében nem a hangversenyek hallgatói­nak szórakoztatására, hanem a minden­napi élet bizonyos alkalmaira: esküvőre, koronázásra, lakomára, táncra, mulat­ságra, istentiszteletre készültek. Ezért ar­ra inspirált bennünket, hogy a tökéletes műélvezet elérése érdekében próbáljuk meg beleképzelni magunkat az előadott szám által reprezentált korba és szituá­cióba. E kísérlet nyomán intenzív kontak­tus alakult ki a zenekar és a hallgatóság között. Egy 1223-24-ből származó bibliai szertartási játék részletével indították a hangversenyt, majd időben fokozatosan előre lépve, más-más európai országba „látogattunk” segítségükkel. A középkori angol többszólamúság egyik jellemző formáját képviselte a St. Magnus-Hym- nus XIII. századi ikerének. O Roma nobi­lis elnevezésű zarándok ének egy vatiká­ni és egy montecassinoi kéziratban ma­radt fenn és elevenedett meg az együttes játéka nyomán. Hallgattunk XV. század­ból való lengyel betlehemes éneket, Bre­ve regnum című vidám latin szövegű diákdalt, a Mátyás-kori Magyarországot idéző török Janicsár zenét, XV-XVI. szá­zadi spanyol, francia táncokat és élve­zettel figyeltük az egész Európában nép­szerű magyar tánc, az Ungaresca-Salta- rello előadását. Az együttes hosszú asztal mögött állt, melyen több tucat érdekes hangszer ka­pott helyet. Mint megtudtuk, a zeneszer­számok legtöbbje arabföldről származik, s a keresztesek hozták be azokat. Megis­merkedhettünk a fidulával, a discantok, blockflőték, posaunok, krummhornok családjaival, csengők, csörgők, dobok, kis és nagyobb cintányérok különleges változataival. A hangszerek - mint Kés­márki György ezt is elmondta - nem ere­detiek, hiszen azokból már a múzeumi példányok is jószerével használhatatla­nok, de hiteles másolatok. Az instrumen­tumokat Praetorius: Syntagma Musicum 1619-ből való zeneelméleti műve nevezi a fentiek szerint. S akik oly kiválóan meg­szólaltatták e sokféle vonós, fúvós és ütős hangszert, szépen csengő énekük­kel pedig még szemléletesebbé tették az ismeretterjesztésnek is beillő előadást: Sohonyai Klára, Szabó Sándor, Horváth Tamás, Késmárki György, Lőrinc László, Micsinyei László voltak. LEMLE ZOLTÁN Aligha fejezhetné ki jobban már nevében is a szerkesztőbizottság szándékát egy útjára induló sorozat, mint a Gondolat Kiadóé. A „közös dolgaink” jelzői szerke­zet a közép-kelet-európai intellektus számára - lett légyen az magyar, román, szerb, vagy lengyel - a nemzeti függet­lenségi törekvések jelentkezésének kez­dete óta egyet jelent az etnikai-territoriá­lis különbségek hangsúlyozásával, s ugyanakkor az egymásrautaltságból fa­kadó szükségszerűséggel, a kikerülhe­tetlen (még ha olykor keservesen is kényszerű) integrációs törekvésekkel. A népek e fél-európányi olvasztóten­gelyében a költő váteszi jóslata („A har­cot, amelyet őseink vívtak, / békévé old­ja az emlékezés...”), úgy tetszik, egyre nehezebben akar beteljesedni. Pedig kö­zös dolgaink rendezése apokalipszissel fenyegető korunkban mindennél sürge­tőbb lenne. S bár a herderi értelemben Közép-Európa kis népeit aligha sújthatja ma a megsemmisülés: a szülőhazájukon kívül élő nemzetiség eket reálisan veszé­lyeztetheti az erőszakos asszimiláció, az anyanyelv és kultúra elvesztése. A hamis történelemmagyarázók és elméletgyár­tók valóságos panamáját hozta életre e feszültségekkel teli, kiélezett időszak. Joggal hisszük, a Gondolat Kiadó e soro­zatának köteteit forgatva, hogy a marxis­ta történettudomány kontinuitására fi­gyelemmel, s a fent már idézett József At- tila-i prófécia szellemében, a terhes múl­tat (és jelent) bevallva a közös európai jö­vőnek szerkesztetnek majd e munkák. A Közös dolgaink sorozat eddig meg­jelent öt kötete közül kettő - Fried István: Kelet- és Közép-Európa között és Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés - a három közös évszázad történelmének, politikumának, irodalmának és kultúrhistóriájának átfo­gó, megalapozott képét adják. Petru Gro­za, a felszabadulás utáni demokratikus román kormány elnökének börtönnapló­ja (A börtön homályában) személyes fo- gantatású közösségi érdekű mű, amely saját népe felemelkedésének útjait ke­resve mérlegeli a szomszéd népek érde­keit is. A legutóbb napvilágot látott két váloga­tás, Hajnal István: A Batthyány-kormány külpolitikája, valamint Sziklay László ösz- szehasonlító irodalomtörténeti tanulmá­nyának gyűjteménye, az Együttélés és a többnyelvűség az irodalomban tematiká­ja a korábbiaknál értelemszerűen szű- kebb és egyben speciálisabb is. Hajnal István történészprofesszor munkája 1952-ben készült el a Magyar Történelmi Társulat Kossuth Lajos szüle­tésének 150. évfordulójára szerkeszten­dő emlékkönyvbe. A korszakos tanul­mány címe akkor Kossuth külpolitikája volt, de bizonyos politikai megfontolá­soktól motiválva Hajnal műve kimaradt az Emlékkönyvből. Az 1957-es első kiadás már a mostani címen jelent meg, tulaj­donképpen igazodva a történész kutatá­sainak eredményéhez, hiszen a profesz- szor olyan következtetésekre jutott, hogy a korábban Kossuthnak tulajdonított lé­pések voltaképpen az egész Batthyány- kormány tudtával végrehajtott akciók voltak. Az érdeklődő, ám tárgyban mégis csak laikus olvasót izgalommal lepik meg Hajnal összefüggéseket felfedő megálla­pításai. Az 1848-49-es szabadságharc bukásának okait taglalva nem szoktak szót ejteni például arról a tényről, hogy Magyarország külpolitikai elszigetelődé­se feudális jellegű: honunkban egyetlen nagykövetség, konzulátus sem műkö­dött! Ennek tükrében nemigen lehet cso­dálkozni azon, hogy a Batthyány-kabinet kétségbeesett és kellően nem összehan­golt angol és francia szövetséget kereső kísérletei hamvukba haltak el. Sziklay László közel harminc év tanul­mányait válogatta be Együttélés és több- nyelvűség az irodalomban című köteté­be. Sziklay egyetemi professzorától Eck­hardt Sándortól indítva kezdte meg kom- paratisztikai kutatásait, de munkássá­gára nagy hatást gyakorolt mindenek előtt Bartók népzenei gyűjtőútjának eredménye, valamint Németh Lászlóé, aki mind egyértelműbben sürgette a szerb, a horvát, a cseh irodalom felé való nyitást. Sziklay László tudományos kuta­tásainak egyik axiómája, alapvetése le­hetne az a felismerés, hogy a soknemze­tiségű együttélés mindaddig nem okozott fogalomzavart, nem vált az egymásra fe­nekedés, az ellenségeskedés forrásává, amíg az állam hivatalos nyelve a feudális hatalom (a királyi, fejedelmi udvar), vagy az egyház nyelve (latin, óegyház szláv) volt. A „baj”, a „nemzeti ébredés” korá­ban, a XVIII. század második felében kez­dődött a „nyelvújítás” az új „irodalmi nyelv” megteremtésének idején - állapít­ja meg a professzor. Befejezésül álljon itt a kiadónak Szik­lay kötetéhez irt ajánlása, amely a soro­zat egészére érvényes: „legfőbb óha­junk: pontot tenni a nemzeti elfogultság, a nacionalista gyűlölködés sajátos jelen­ségei után...” TÓDOR JÁNOS Anya és lánya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom