Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

( tolna\ 6 NÉPÚJSÁG 1986. április 11. MÚLTÚNKBÓL- Bevallom, hogy már néhány esztende­je készülök Önhöz Pécsre. Pécsre, ahol él, s ahol nyugdíjasként is tanít. Volt, amikor azért szerettem volna megkeresni, hogy az 1940-es évek szekszárdi zenei életéről be­szélgessünk, volt, amikor pedagógusi munkájáról szerettem volna faggatni, az­után az alapítvány lett volna az első szá­mú apropó. De minden alkalommal arra vágytam, hogy emlékezetében visszahoz­zam Szekszárdra, hogy emlékképeket idézzek a szekszárdiakban a felejthetetlen tanítónőről. Végre itt ülhetek szemben Ön­nel. A költészet napja táján...- Örömmel látom és hallgatom. Jól is esik, amiket mond, dehát nem voltam én olyan jeles személyisége Babits városá­nak. Inkább a kötelességét tudó, hivatá­sát szerető, Babits Mihályt tisztelő város­lakó voltam, és tanítónő. Az utóbbira nem vonatkozik a múlt idő, hiszen most is taní­tok, tanító néni vagyok. És tanító néninek lenni az egy életforma, egy bizonyos mentalitást „követel”, s talán sugároz is. Ez a mentalitás valószínű bennünk fo­gant, amikor erre az útra léptünk, talán másként készítettek föl bennünket a pá­lyára, mint az utánunk következő generá­ciót. Persze, ezt nem rovom föl az utódok­nak, s jó szándékukat sem kérdőjelezem meg. Es szeretném, ha nem érezné, ha nem éreznék túlzásnak, amit most mon­dok, vagy amiről elmélkedek. A mi ko­rosztályunk nem kopott meg. Ki tudja pontosan, hogy miért? Nagymamái le­hetnénk tanítványainknak, s talán foglal­kozásunk, törődésünk enyhít a zaklatott­ságukon. ■ - Hol végzett és...?- Nyugodtan kérdezze meg, hogy mi­kor. Negyven esztendeje vagyok a pá­lyán, szakszervezeti tagságom is ponto­san ennyi idős. De mondhatok néhány szót előbb a gimnáziumról is? ■ - Természetesen. Szívesen hallgatom.- Szekszárdon, egyházi magángimná­ziumban tanultam. Minden évvégén Szé­kesfehérvárra utaztunk és „kisérettség­iztünk’’. Azok izgalmait még mindig ér­zem. De amit akkor megtanultam, azt ma is tudom. A képzőt Dombóváron végez­tem olyan társakkal együtt, akik négy polgári után kerültek oda. I- Pályaalkalmassági vizsga akkor sem volt. Tehát kik lettek akkor tanítónők, s mi­lyen indíttatásból?- Ez végül is érdekes. Az akkori társa­dalmi berendezkedés „diktálta”. Ez volt a legkézenfekvőbb értelmiségi pálya a jó­módú falusi lányok számára, no és a kis­fizetésű tisztviselő réteg gyermekeinek, hiszen az utóbbiaknál fontos tényező volt, hogy a leány minél hamarabb keres­sen. Tehát a társadalmi és családi indít­tatás ez volt. De való igaz, hogy a képző öt éve alatt izig-vérig tanítónők lettünk szin­te valamennyien. I- Mivel azok az esztendők a ma fiataljai­nak már a történelmet jelentik - az imént hatalmazott föl, hogy fogalmazhatok így kérem, szóljon a munkakezdés időszaká­ról.- Fácánkert-Kajmádpusztára kerül­tem friss diplomával 1945-ben. Osztatlan iskolában tanítottam: reggel 8-tól 12-ig a kicsiket, délután 1-től 5-ig a nagyokat. ■ - Miért ez a sóhajtós mosoly?- Az emlékek... Amikor ötkor befejez­tem a tanítást és Szekszárdon hangver­seny volt, betettem a szatyromba az egyetlen sötétkék szoknyámat, az ün- neplős cipőmet és a három fehér blúzom közül az egyiket. Felültem a kerékpárra, lekerekeztem a tizenhárom kilométert. Szekszárdi nagynénikhez mentem átöl­tözni, majd a hangversenyre... Nézze ezeket a műsorkártyákat. Megőriztem őket.- Igen... A Szekszárdi Zenekedvelők Egyesülete a Szabadművelődési Felügye­lőség támogatásával 1949. május 14-én a Szabadság-szálló nagytermében rende­zendő hangversenye... A MÁV Szimfoniku­sokat Szőke Tibor vezényelte.- Aztán a vármegyeháza nagytermé­ben is csodálatos koncerteket rendez­tek. Például 1947 februárjában Dániel Ernő zongoraestjét, 1948 márciusában tartották Odnoposoff hegedűművész önálló estjét, majd három hét múlva, ápri­lis 23-án Fischer Annie zongorázott so­kunk örömére. I- És itt az emlékek között sok-sok kiváló művész autogramja, levele.- Örülök, hogy megőriztem őket. Sze­retem az emlékeket idéző tárgyakat. Na­gyon ragaszkodom hozzájuk. Széppé te­szik az ember életét. Nézze, ezt a levelet Cziffra György irta. Ugyanis annak idején a fiatal Gziffra zongorajátéka Szekszár­don csodálatos élményt jelentett. S most, két évvel ezelőtt itt Pécsett adott hangver­senyt március 15-én. A régi „találkozás” emlékére vittem három szál fehér szegfűt nemzetiszinű szalaggal átkötve. A műsor végén a művész a Rákóczi-indulót ját­szotta, s gomblyukában piros-fehér-zöld szalag. Hogy az én csokromról tette oda, vagy nem... mindegy. De jólesett, aho­gyan ez a levél, amit néhány héttel a kon­cert után írt. I- Közben - kanyarodjunk vissza az idő­ben - Kajmádpusztán kötöttek házasságot férjével, majd Szekszárdra költöztek.- Mégpedig a Babits utca 5-ös számú házba. Férjem a gimnáziumban, én pedig a Babits iskolában, pontosabban annak Kálvin téri épületében tanítottam. Három gyermekünk született: két fiú, majd egy leány. Nem volt akkoriban gyes, meg gyed, s a bölcsődei hálózat sem épült még ki. Mindössze 12 hét szülési sza­badság járt a kismamáknak A mi gyere­keinkre édesanyám ügyelt, délután pe­dig én voltam velük. S ugyanúgy éjszaka írtam a vázlatokat, mind Kajmádpusztán a hangversenyek napjain, legfeljebb any- nyiban változott a dolog, hogy nem pet­róleumlámpa mellett.- A vázlatokról jut eszembe... Egy levelét megőrzők. Ránézésre is igazi pedagógus­levél. Melnyikov jellegű vázlatformában, kiemelésekkel. De tessék folytatni... Nehéz elképzelni, hogy a rövidke szülési szabad­ság után miként lehetett visszatérni a mun­kába! Hogy oldották meg például a baba szoptatását?- Valahogy, vagy sehogy. Mint peda­gógus, viszonylag kedvező helyzetben voltam, hiszen csak délelőtt dolgoztam, S akkor is egyszer hazaszaladtam szoptat­ni. A szakszervezetnek kifejezetten vív­mánya volt, hogy elintézte: öt perccel a kicsöngetés előtt hazaindulhatok, s a kö­vetkező órából is öt percet kaphatok. Szabályosan rohantam ezeken az uta­kon, folyt rólam a víz. De igazán nem pa­naszkodom. Csodaszép évek voltak azok. Minden tekintetben... ■ - Gyerekek, barátok, hangversenyek...- Pontosan. Négy család volt szoros baráti kapcsolatban. Mindegyikünknél három gyerek: két fiú és egy leány. A hat­vanas években már őket is vittük a hang­versenyekre. S egyébként is rendszere­sen, minden hétfőn összejöttünk fölvált­va, valamelyikünknél. Beszélgettünk. A barátság is csodálatos, meg nagyon fon­tos dolog. Fontosabb, mint egy új kabát, egy ékszer. Szerintem legalábbis. Az nem zavart, hogy tíz évig hordtam egy ka­bátot. Az viszont borzasztó lett volna, ha barátokra nem leltünk volna tíz éven át... I- Tiszteletre méltó a ragaszkodása. S ta­lán ez a meghittséget sugárzó érzés indí­totta, hogy volt iskolájának alapítványt hozzon létre.- Illetve kezdeményeztem. A Babits Mi­hály Általános Iskola jubileumi ünnepsé­gén - amikor a költő századik születés­napjáról is megemlékeztünk, úgy érez­tem, tenni kell valamit. Fölálltam, s java­soltam, hogy Babits szülővárosában, a róla elnevezett iskola diákjai közül éven­ként jutalmazzák meg azt, aki a helyi ha­gyományokért a költői örökség ápolá­sáért legtöbbet tesz. Vagyis a díjat egy olyan nyolcadikos kapja, akinek tanul­mányi eredménye nem rosszabb köze­pesnél, aki sok munkát végzett a közös­ségért, a városért, az iskoláért és segíti társait.- És elővett egy dobozt, abba komo­lyabb összeget helyzett... Majd a doboz körbejárt a hajdani diákok és pedagógu­sok között. A pénz azóta is gyarapodott, s talán még gyűlik, úgyhogy annak kamatát először idén adják át az egyik tanulónak.- Az alapítványi összeg odaítéléséről bizottság dönt, s úgy gondoltam, hogy én még egy külön ajándékot is adok a juta­lomra rászolgált tanulónak. Valószínű egy Zsolnay porcelánt. I- Az iskola 1958-ban vette fel Babits Mi­hály nevét. A negyvenes, ötvenes években a költő nevét is csak csendesen lehetett kiejteni.- Sajnos, igy igaz. Az irodalomtörténet és a város is megfeledkezett róla. Bor­zasztó volt látni, hogy a költő szülőháza miként megy tönkre... Nagy rajongója voltam és vagyok is Babitsnak. Itt a ked­venc Babitsom, az én „bibliám”, a Jónás könyve. Ennek kapcsán két csodálatos szellemi találkozásom volt Bánffy György- gyel, egyszer pedig Ascher Oszkárral. Az utóbbi egy Babits-évforduló alkalmával adódhatott. Keresztúry Dezső - akkor művelődési miniszterként - mondott ün­nepi beszédet, Páczai Pál pedig Babits habitusáról beszélt melegen, meghitten, emlékezetesen... S mutatok még egy Ba- bits-kötetet. Ezt 1949-ben adta ki a Franklin Társulat. I- Élete, szellemisége összefonódott a művészettel. Versek, költők...- És Babits! „Was bleibet, aber stiften die Dichter” - mondja Hölderlin. Es Szerb Antal hivatkozik rá. Én pedig mind­kettőjükre. Mert megéltem, s ezért meg is értem a mindig velünk élő költőket. Én ta­lálkoztam Babitsosat. Évtizedek óta ve­lem van. Ö fogalmazta meg nekem a ha­zát: „... egy országot hordozol magaddal, / veled jön egy makacs íz, egy halk dal / viszed, mint a kárhozott a pokolt;”... és az otthont: ... merengeni lepkezáporán ­é des az otthon...” Ez a szó, hogy lepkezá­por, ez egy csoda! ■ - És a szerelmet?- Szintén. „Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, / csodá­latos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, / csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem: / az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!” De Babits mondta ki - ami talán már bennem volt - oly szépen a békesség óhajtását, a lá­zadást, a szemben állást, a hitet. És ki­mondja nekem az elmúlást, a betegsé­get, s a halált is: „Csövek, erek, terek...” - „s mit ér az élet...” S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál. ■ - És az élet? Öt unokája van.- Azt a pluszt igyekszünk nekik nyújta­ni, amit a szülők nem mindig tudnak. Já­runk múzeumba, bábszínházba, uta­zunk... és közben mindig-mindig beszél­getünk. Voltunk együtt a fővárosban, Szentendrén, Gunarasban és voltunk „Apa-túrán”, azaz Szekszárdon. Ezt kommentálnom kell. Azt hiszem, szeretni a hazát - ezt is tanítani kell. Csöppnyi körben állva, lassan elindulva tágul a szemhatár. Nos, az unokák lássák azt a házat, ahol apjuk született, járják végig az utcát, ahol járt, nézzék a mélyben csor­dogáló Sédet, ahol apa számtalan ka­landja megesett. Ez a kis kör, a kis körök. Hogy akárhonnan is - hazataláljanak. I- Fogva a szülők és a nagyszülők kezét. Emlékezve szavaikra, mindig érezve ra­gaszkodó szeretetüket. V. HORVÁTH MÁRIA Széles vonalazású füzetlap két oldalán lila tintával írott statisztikai jelentést kül­dött a megye alispánjához a számvevő­ségi főnök és a vármegyei számvevőségi tanácsos 1936. január 22-én. Arról jelen­tettek, hogy a megyében 1935-ben ki­sebb ügyekben milyen volt a megye la­kosságának a törvénytisztelete, mennyi kihágásról szerzett tudomást a hatóság, hány esetben indított eljárást a vétkezők ellen. Arról is tájékoztatták az alispánt, hogy hány esetben róttak ki pénzbünte­tést, mennyi volt ez az összeg, mit fizettek ebből be 1935 folyamán, mennyi volt az az összeg, amit behajthatatlanság miatt törölni kényszerültek. Végül arról is kö­zöltek adatokat, hogy a befolyt pénzek­ből mennyit kapott az állam és mi jutott azoknak a községeknek, amelyeknek te­rületén a kihágást elkövették. A sok-sok adat járási bontásban áll rendelkezésre, ezáltal összehasonlítást tehetünk a járá­sok között is. Az első, amit meg kell állapítani, hogy az összlakosság túlnyomó többsége tet­te a dolgát, nem ütközött össze a törvény­nyel, alig 3 százalék az, aki kihágás miatt a hatóság elé került, s 7817 esetben lett „ügy”, azaz ennyiről készült egykor irat. A legtöbben a dunaföldvári járásban „bol­dogították” a hatóságokat, összesen 2237 kihágási ügy volt a hatóságok asz­talán'. Második a központi - szekszárdi - járás volt 1378 üggyel, s közvetlenül mö­götte volt a tamási járás (1326). Feltűnő a dombóvári járás utolsó helyezése. Ott mindössze 744 esetben keletkezett irat kihágási ügyben 1935 folyamán. A kevés ügynek nem adták okát, törvénytiszte­lőbbek voltak arra az emberek, vagy ép­pen a hatóságok kezelték kissé liberáli- sabban a kisebb szabálysértéseket? Nem tudjuk. A megyében a 7817 esetből végül is 7074-ben volt tényleges eljárás az alábbi megoszlásban: az az eljárások összes ügy száma %-ában dombóvári járás dunaföldvári 682 91,6 járás 1734 77,5 központi járás simontornyai 1358 98,5 járás 1010 92,9 tamási járás völgységi járás 1326 100 (bonyhádi járás) 964 92,2 A fenti táblázat legszembetűnőbb ada­ta, hogy a tamási járásban minden eset­ben eljárást indítottak a rendeletek meg­szegői ellen, a dunaföldvári járásban ugyanakkor csak alig több mint három­negyed részüket vonták felelősségre. A másik négy járásnál 91-92 százalékos volt az eljárás gyakorisága. A megyében összesen 5916 esetben szabtak ki büntetést. A völgységi járás­ban nyithatta ki legjobban a pénztárcáját az, akinél megállapították a szabálysér­tést. A 720 személyre összesen 12615 pengő büntetést róttak ki. Ez átlagban 17,52 pengőt jelentett. A pénzbírság sú­lyosságát tekintve a második helyen a dombóvári járás állt, ott 12,24 pengő volt az egy személyre jutó büntetés. A leg­enyhébben a központi járásban Ítélték meg a szabálysértéseket, mindössze át­lagban 5 pengő 47 fillért fizettettek a vét­kezőkkel. A hatóságok, amikor megállapították a büntetés összegét, jól tudták, hogy a la­kosság egy részétől hiába várják a befi­zetést, mert fizetésképtelenek. Oly alacsony a jövedelmük, hogy a megélhetéshez sem elegendő, nemhogy büntetést fizessenek. Érdemes össze­vetni táblázat segítségével a büntetéssel összefüggő pénzügyi adatokat: a a behajt­kivetett befolyt hatatlan büntetés összeg összeg dombóvári járás dunaföldvári 5866 3577 1170 járás 12 065 5562 1684 központi járás 6488 4741 995 simontornyai járás 6605 5190 1000 tamási járás 11006 6718 2509 völgységi járás 12615 9680 1570 Összesen: 54 645 35 468 8928 Mintegy 10 00 pengő behajtása 1936- ra várt. A büntetéspénzek 48-50 százaléka az államé lett, 50-52 pedig a községek be­vételét növelte. A völgységi járás közsé­geinek jutott a legtöbb, 5040 pengő, de figyelembe véve a községek nagy szá­mát, alig-alig jutott valami nekik. A számok arról vallanak, hogy elő­deink sem voltak törvénytisztelőbbek, mint mi vagyunk... A községi közalkalmazottak Napjainkban, amikor oly sok szó esik az adminisztratív létszámról, különösen a közalkalmazottak létszámáról, talán ér­dekes lehet az olavsó számára az a sta­tisztika, amit a megyei számvevőség ké­szített az alispánnak 1936. január 24-én. A községi alkalmazottakról készült kimu­tatás a besorolás szerinti bontás mellett a járandóságokat is tartalmazza. Lássuk az adatokat: Vezető jegyző 98 tevékenykedett a megye községeiben. Az adóügyi, má­sod- és stb. önálló hatáskörű jegyzők száma 22 volt. Rajtuk kívül még 46 se­gédjegyzőt is alkalmaztak a községek­ben. A jegyzők csoportjába tehát össze­sen 166 személy tartozott. Szám-, vagy adóügyi tiszt mindössze kettő működött Tolna megyében. Viszonylag magas volt az írnokok száma: 112. Díjnokként 6 sze­mélyt alkalmaztak. Az összeségében nem túl magas létszámba egyetlen mér­nök sem tartozott, aki a községekben dolgozott volna, közalkalmazottként. A megyei számvevő főnők a fentiek alapján megállapította, hogy Tolna megye közsé­geiben 1936. január 1-én 286 közalkal­mazott foglalkozott a lakosság ügyes-ba­jos dolgaival. Évi bérük 480093 pengő volt. Jövedelmüket növelte a terményjá­randóság és a földhaszonélvezet, amely­nek évi pénzbeli értéke 34 582 pengőt tett ki. A fentieken kívül megillette őket a lakáspénz, vagy maga a lakás, amelynek összértéke meghaladta a 115000 pen­gőt. A statisztika szerint a községi alkalma­zottak 190 feleség és 330 családtag (gyermek) után évi 60 030 pengő családi pótlékban részesültek. Egyéb kisebb ösz- szegű járandóságot is figyelembe véve a 286 községi közalkalmazott 693 331 27 pengő évi jövedelemmel rendelkezett a január 1-i besorolás szerint. A közalkalmazottak mellett a hivatko­zott statisztika elkülönítetten tartalmazza a községi orvosok és körorvosok adatait, valamint a községi és körzeti állatorvo­sok számát, jövedelmét tekintve, hogy dí­jazásuk ugyancsak költségvetésből tör­tént. Ezek szerint a megyében mindösz- sze 48 községi és körorvos működött. Fi­zetésük 103 338 pengő volt. Földha­szonélvezet és természetbeni járandó­ságuk gyakorlatilag nem volt, de részük­re is biztosították a lakáspénzt vagy ma­gát a lakást, összesen 23 255 pengő ér­tékben. Az orvosok többsége nős ember volt (40 fő), családonként alig volt egy gyermek. A családi pótlékot és egyéb ki­sebb jövedelmeket összeadva a havi fi­zetésükhöz, évi jövedelmük összesen 114 281 pengő volt. Megközelítően ha­sonló volt a jövedelmük a községi és kör­zeti állatorvosoknak is. A kimutatás, amelynek eredeti példá­nyát az alispán felküldte a belügyminisz­terhez, végső összesítést is tartalmaz. Számításba vettek a költségvetés készí­tésénél 360 személyt 915 903 pengő évi összjövedelemmel. A kimutatásban természetesen nem szerepel mindenki, aki a községi költség- vetésből kapta jövedelmét (pl. a községi tanító). Itt csak a közalkalmazottakat vet­ték számba. Mások egy másik statiszti­kába kerültek. Egyszer volt egy szegény ember... ... aki vagyontalan volt, túljárt már a 72. életévén, bal keze béna volt. Hosszú éve­ket töltött Kismányok és Nagymányok községek szolgálatában. Öreg volt, eltar­tója nem akadt, ezért kérte Kismányok község képviselőtestületét, részesítse rendszeres segélyben. A kérelmet eluta­sították. A pásztort - mert ez volt munka­köre - kitették a lakásból, kocsira rakták a kevés bútorát és Nagymányok község­be irányították. A nagymányoki nagyven- déglö udvarába rakták le a holmit, s őt magát is otthagyták... Tartsa el őt Nagy­mányok... Az eset 1933-ban történt... A két község egymásra mutogatott. A megye közigazgatási bizottsága 1934- ben Kismányokot kötelezte a rendszeres segélyezésre. (Nagymányok sem volt hajlandó adni egyetlen fillért sem részé­re.) Ilyen is volt... K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom