Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
10 Képújság 1987. április 4. Kassák Lajos: Ostrom után Ne tépd ki galambom csőréből az olajágat ha közeleg rombadűlt városunk felé acélkék szárnyai alatt hozván a magasban gyógyírt a betegnek, téglát az építéshez hogy takarjuk el, ami volt a véres napokban s aki él még, dobálja le gyászos rongyait mert születőben a való igazság báránya a fiatal lány szíve új vágyakkal tele. Fogadd be, vendégeld meg messziről jött galambom ki maga is ivott a fájdalom kútjából s most hírét hozza a lassan pirkadó hajnalnak ami után oly tikkadtan szomjúhoz a szív. Ó, szép fényesség, még e nap alkonya előtt vezéreld el hozzám békénk ezüst madarát hogy dalolja ki panaszaink bő áradatát nyűgöző álmából ébressze fel az alvót. Béke Bernáth Hajnal gobelinje A szabadságharc másik Batthyányja ÚJSÁGHÍR: „Batthyány Kázmér hamvait kedden (III. 10.) exhumálták Párizs montmartrei temetőjében, hazánk konzuli képviselőjének jelenlétében. Batthyány Kázmér hamvai visszakerülnek a siklósi családi kriptába...” Gróf Batthyány Kázmért, a reformkor és az 1848/49-es magyar szabadság- harc kimagasló egyéniségét hamar elfeledte az utókor, pedig a múlt század pezsgő éveiben fontos szerepet vitt a nemzet átalakításában és a szabadság- harcban. Bátor, küzdőszellemű férfiú volt, mint családjában oly sokan. Hogy csak néhányat említsünk: Batthyány Boldizsár egymás után nyerte nagy csatáit a török ellen, ezen érdemeit jutalmazta a király főrendi méltósággal, s lett belül zászlósúr. Batthyány Ádám hadvezér 1630-ban lett gróf. Még egy Ádám ugyancsak katona és horvát bán, aki részt vett Budavár visszavételében, majd 1688-ban visszafoglalta Székesfehérvárt. Ekkor kapta meg Siklóst 23 faluval egyetemben, s ez időtől kezdtek a Batthyányak Siklóson temetkezni. A szabadságharc idején a siklósi Batthyány- uradalom feje gróf Batthyány Kázmér volt, aki ifjú korában beutazta Európát, s a külföldet majmoló, idegen szellemű magyar mágnások közé tartozott. Ám nyugaton megismerkedett a politikai és társadalmi fejlődést átható demokratikus és liberális eszmékkel. Ezek a tanok elgondolkodtatták, majd - gróf Széchenyi István példájára, nemzetének jövőjéért aggódva - cselekvésre ösztönözték. Az-1830-as évek végétől egyre gyakrabban találkozott a magyar reform- nemzedék politikai vezetőivel, köztük Széchenyivel, akit azonban egy idő után már nem tartott elég radikálisnak, mert Batthyány Kázmér megközelítőleg azokat az elveket vallotta, amelyeket gróf Teleki László és Kossuth Lajos. Az 1840. évi országgyűlés főrendi táblájának egyik ellenzéki vezére már Batthyány Kázmér volt, s elveit cselekedettel alátámasztandó, hét falvát felszabadította, mentesítette a jobbágyterhek alól. Igazán radikálissá azonban az 1843/44. évi országgyűlés vitáiban érlelődött. E heves, gyakran kíméletlen országgyűlési viták közben úgy elragadtatta magát, hogy a sértegetésekig menő szópárbajnak a végére csak a Habsburg-párti és reformellenes Zichy Ferenc gróffal vívott duel- lummal lehetett pontot tenni. Ezen az országgyűlésen (akkori szó- használattal diétán) alakult meg Kossuth szorgalmazására a Honi Iparvédegyesü- let, röviden Védegylet, amelynek Batthyány Kázmér lett az elnöke. Az Iparvédegyesület a hazai iparcikk vásárlását propagálta, és a gyáralapításokat támogatta. Batthyány Kázmér ezután csakis Magyarországon előállított ruhadarabokat viselt, eképpen tüntetve a hazai iparosodás támogatása mellett. 1848 nyarán ő lett Baranya vármegye főispánja és kormánybiztosa. Toborozta, szervezte a nemzetőrséget, s erélyesen megvédte velük a megye határait Jellasich katonáitól. A nemzetőröket és honvédéit sokszor maga vezette a csatába, egy ízben meg is sebesült. 1849 februárjában új beosztásba került: a Kiskunság, Szeged, Szabadka és Zombor teljhatalmú polgári és katonai biztosává nevezték ki, s itt határozottságával és tapintatos fellépésével igen eredményesen támogatta Perczel Mór hadműveleteit. Népfölkelést hirdetett, minden 18-30 éves férfit felfegyverzett, de még az elítélt bűnözőket is besorozta. Ennek köszönhető a kaponyai győzelem, majd Perczel Mór tábornok diadalmas hadjárata, amelyben egész Bácskát felszabadította a szerb felkelők rémuralma alól. Ez a kiváló diplomáciai érzéket igénylő és sikeresen elvégzett feladat hívta fel rá Kossuth figyelmét. S amikor az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat után - amely örökre kizárta a Habsburg-di- nasztiát az uralkodásból, és ideiglenesen kormányzóelnök választását irta elő - a kormányzóvá választott Kossuth a király személye mellé rendelt minisztériumot külügyminisztériummá alakította át, melynek vezetését a kereskedelmi tárcával együtt gróf Batthyány Kázmérra ruházta, aki mint bebizonyosodott, rendíthetetlen híve volt a magyar szabadság- harc ügyének. Ezen a poszton azonban már nem sokat tehetett az új miniszter, mert a szabadságharc hamarosan leáldozott. Az időközben Szegedre menekülő kormány általános nemzetiségi törvényét 1849. július 21 -én Szemere Bertalan miniszterelnök mellett Batthyány Kázmér fogadtatta el nagy beszédében a képviselőházzal. Ez volt a legelső európai törvényes rendelkezés, amely nem állt meg a nemzetiségi egyenjogúság általános kimondásánál, hanem annak tartalmat és részletes szabályozást is adott. Ez az első liberális, más nemzetek jogait tisztelő és védő kisebbségi törvény Közép-Európá- ban. A világosi fegyverletétel után Batthyány Kázmér Kossuthtal együtt hagyta el az országot. Törökországból 1851- ben ment Párizsba. Közben Haynau vérbírósága távollétében kötél általi halálra ítélte... Batthány Kázmér gróf, aki 1807. június 4-én született és fiatalon, 47 esztendős korában, 1854. november 4-én halt meg, a szabadságharc legrokonszenvesebb alakjai közé tartpzik. Azzá teszik jellemszilárdsága, áldozatkészsége és kötelességtudata. E kiváló férfiúnak valóban itthon, hazai földben kell nyugodnia, a Baranya megyei Siklóson. DR. CSONKARÉTI KÁROLY Csányi László: Tolnából Baranyába XI. Részt veszünk egy hitvitán A török kedvezett a reformációnak, felismerte benne a királyi Magyarország ellenfelét, s a hódoltsági területen élő reformált hitüek nyíltan vallották, hogy jobb a török alatt élni, mint a császár fennhatósága alatt, ahol az inkvizíció is fenyegette őket, s Heltai Gáspár még annak is örült, hogy a török 1566-ban elfoglalta Szigetvárt. Nehéz ebbe a korba képzelni magunkat, mert a török ugyan példát adott vallási türelemből, bár az is igaz, hogy szemében szánnivaló ebhitű volt, aki nem követte a próféta tanítását, s csak arra jó, hogy adót fizessen. Ugyanakkor nemcsak a katolikusok üldözték a protestánsokat, azok egymás között sem fértek meg. ' A hitviták egymást követték, s nem egy véres eseményekkel végződött. Mint a nevezetes nagyharsányi is, 1574 második felében, ahol a helvét irányzatúak, Kálvin hívei, tehát a reformátusok, az unitáriusokat, akkori szóhasználattal antitri- nitáriusokat hívták ki vitára. Észbeli érvekkel arról akarták meggyőzni egymást, hogy Istenben három avagy csak egy személy lakozik-e. Az antitrinitáriusok, akiknek mozgalma Erdélyből indult el s jutott a Dél-Dunántú- lig, tagadták a szentháromságot, de a nagyharsányi reformáltak éppenséggel nem lehettek bizonyosak érveikben, mert nagy csapattal vonultak fel, sőt - biztos, ami biztos - a döntőbírákat is saját soraikból választották, amiről az ellencsapat, a helybéli Alvinczi György és a siklósi lelkész, Tolnai Ambrus Lukács nyilván mit sem tudott. A hetvét irányzatúak élén püspökük, Veresmarti Illés állt, s rajta kívül két hit- sorsosa, Siklósi Miklós és Kálmáncsehi Mányoki Péter volt a döntőbíró. Ezek után könnyű elképzelni az eredményt: Veres- martiék győztek, a két antitrinitárius lelkészt pedig, miután ellenfeleik csalárdsága miatt alulmaradtak a vitában, egyszerűen halálra ítélték. Tolnai Ambrus Lukács üggyel-bajjal eljutott Pécsig, ami abban az időben jelentős unitárius központ volt, a szerencsétlen Alvinczi György azonban a győztesek foglya maradt, akik nem sokat teketóriáztak, s miután az ítélet kimondatott, annak rendje-módja szerint fel is akasztották. Ezt viszont már a török sem tűrte. Az antitrinitáriusok a budai beglerbégnél tettek panaszt, aki elfogatta Veresmartit és két bírótársát, akik azzal mentegetőztek, hogy jogos volt az ítélet, mert eretnekek felett hangzott el. A beglerbég erre nem tudott mit mondani, tehát újabb hitvitát rendelt el, ami 1575 elején zajlott le Budán. Az ítélet ezúttal méltányos volt, a beglerbég ugyanis a vita után kijelentette, hogy Veresmartiéknak nem volt joguk kivégeztetni Alvinczi Györgyöt, következésképp közönséges gyilkosok, amiért őket ítélte halálra, de az ítélet végrehajtásával várt egy ideig. Az igazságon kívül bölcs számítás is vezette, mert azt remélte, hogy foglyait majd jó pénzen ki fogják váltani. Nem is csalódott, mi pedig legföljebb azon csodálkozhatunk, hogy a három halálra ítélt ügyében elsőnek a pécsi antitrinitáriusok jelentkeztek, személy szerint Vála- szuti György, aki kijelentette, hogy a büntetést Istenre bízzák. A beglerbégnek ez ellen nem volt kifogása, a váltságdíjhoz viszont így is ragaszkodott, amit kereken 3333 forintban szabott meg; akkoriban óriási összeg. Veresmartiék nem is tudták kifizetni, ezért híveik körében gyűjtést kezdtek, s végül is együtt volt a tenger pénz. Egy-egy hitvita nem volt kedélyes ösz- szejövetel, baráti beszélgetés, az indulatok magasra csaptak, a papok élete pedig hitviták nélkül is gyakran forgott veszélyben. Sztárai Mihályról jegyezték fel, hogy miután százhúsz egyházközséget alapított, s végül tolnai pap lett, ahol a katolikusokkal közösen bírta a templomot, élete gyakran forgott veszélyben. Nemegyszer menekülnie kellett feldühödött ellenfelei elől, s maga meséli el, hogy egyszer az asszonyok teknő alá bújtatták, majd ráültek, s ezzel sikerült is minden gyanút eloszlatniuk. Népdaltöredék is maradt fenn erről: Pap van a teknőnek alatta, három asszony ül rajta. Máskor csellel élt, s miután esténként nem mert kimenni lakásából, karóra egy tököt tűzött, ami nagy, kopasz fejéhez hasonlított, s meg is tévesztette rá leselkedő ellenfeleit, akik Sztárai helyett a töknek estek furkósbotjaikkal. A nevezetes pécsi hitvita azonban jámbor, békés körülmények között zajlott le. Pécsett ma már nincsenek antitrinitáriusok, a XVI. században azonban erős váruk volt itt, s az sem véletlen, hogy a kor jeles írója, Bo- gáti Fazekas Miklós Erdélyből menekülve körükben talált menedéket, s itt is maradt 1583 tavaszáig. A pécsi disputa, amelynek teljes szövege ránk maradt, néhány évvel később volt, pontosan 1588. augusztus 27-31. között, s két résztvevője Válaszuti György pécsi unitárius és Skaricza Máté ráckevei református pap volt. A helyszín ma is látható, a Mindenszentek templomában rendezték meg a szócsatát. A templom, bár mai berendezése a barokkot idézi, valószínűleg a XII. században épült, s a XV. században gótikus stílusban bővítették. A török, miután kívül esett a városfalon, meghagyta a keresztényeknek, akik deszkával választották el a három hajót, hogy a három felekezet zavartalanul tarthassa isten- tiszteletét. De mielőtt, kései hallgatóként, beülnénk a Mindenszentek templomába a hitvitára, némi kitérőt kell tennünk, mert az égi kérdéseknek földi vetülete is van. Tolna, mint dunai kikötő, kereskedelmi központ volt abban az időben, következésképp Pécs számára sem lehetett közömbös a két város közötti kapcsolat, mert ide vitték áruikat. A hitbéli ellentétek azonban erre is kihatottak, s amikor a tekintélyes Jászberényi György, az unitáriusok pécsi papja 1588-ban meghalt, a református tolnaiak felmondták a kereskedelmi egyezséget, egyben eretneknek nyilvánítva a pécsieket, ami súlyos gazdasági következményekkel is járt. A pécsi unitáriusok tehát tisztázni akarták magukat, hogy szabaduljanak az eretnekség vádjától, s Válaszuti, aki Jászberényi Györgyöt követte a papságban, hitvitára hívta ki a tolnaiakat, lelkészük, De- csi Gáspár azonban nem állt kötélnek, mire a ráckeveiek nem akarván szégyenben maradni, üzentek, hogy papjukat, Skaricza Mátét küldik el Pécsre a vonakodó Decsi Gáspár helyett. Válaszuti György szerencsére hűségesen lejegyezte a disputa lefolyását, s testes könyve irodalom- és művelődés- történeti szempontból egyaránt fontos. Tegyük hozzá, emberi dokumentumként is, amit ebben az indulatokkal fűtött korban érdemes hangsúlyoznunk. Válaszuti mindenekelőtt büszkén állapítja meg, hogy a pécsiek nem csalták tőrbe Máté urat, „nem is czialatot megh az iambor urunk feleollunk való remenséghben”, vagyis mai helyesírással: nem is csalatott meg jámbor urunk felőlünk való reménységében”. Miről is folyt a vita? A mai hallgatóságot semmiképp nem hozná izgalomba, teológiai érvelését sem értenénk meg igazán. Természetesen a szentháromságról vitatkoztak, rengeteg bibliai idézettel bizonyítva fölkészültségüket, de közben korabeli tekintélyek neve is elhangzott, köztük Erasmusé is. Mások is beleszóltak a vitába, Válaszuti jó néhány résztvevő nevét említi, de talán fontosabb és tanulságosabb is, hogy Skaricza, látva Válaszuti jeles tudományát, elismerően jelentette ki, „nem méltó eretnekséget nevével illetni”, mire ő is hasonló bókkal válaszolt, mondván, a reformátusok között „soha ilyen szelíd lélekre nem talált”. Azt azonban a szelíd lelkületű Skaricza Máté már nem merte vállalni, hogy viszonozza a meghívást, mert Ráckevén nem tudta volna biztosítani unitárius paptársa testi épségét. (Folytatjuk.)->
