Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4. Képújság 11 Vlagyimir Bogomolov: TAMANCEV ár világosodott, amikor va­lami mozgolódást vettem észre a házban, majd az ajtó halk, már megszokot­tá vált hangon megnyikor- dult, s a ritkás hajnali köd­függönyön keresztül meg­pillantottam Julia Antonyukot. Az intuíció - óriási dolog! Az éjsza­ka olyan iszonyúan átfáztam, hogy szinte már fájt. Izmaimba valami meg­magyarázhatatlan gyengeség költö­zött, de Júliát meglátva azonnal fel­élénkültem, s erővel, energiával telten, készen álltam az összecsapásra. Térdig érő hálóinget viselt, haját leengedte, és mezítláb volt. A bejárati ajtónál állva kis ideig hallgatódzott, majd körbejárta a házat, a hajnali kö­döt fürkészte, mintha keresne, várna valakit. Körbetekingetett, benézett a csűrbe, elindult az udvaron, tekinteté­vel a környéket pásztázta, időnként megállt és hallgatódzott. Ezután visszatért a bejárathoz, kis­sé megnyitotta a nyikorgó ajtót, és halkan beszólt a házba. Abban a pilla­natban az ajtónyílásban megjelent egy férfi, egy katona, fején tiszti sap­ka, vállán sátorlap, kezében géppisz­toly. Egy pillanat alatt minden izmom pattanásig feszült. Megláttam az ar­cát, alakját, és nem is annyira a fény­képről, hanem inkább a személyleírás alapján felismertem: „Pawlowski.” Hogyan került be a házba?! Hogy lehet az, hogy ilyen ostobán elnéztük, vagy nem hallottuk az érkezését?! Ha ma éjszaka jött - akkor ez biztosan csak a szél zúgása miatt történhetett! Valahol nem messze valószínűleg várhatták a társai (biztosan nem a ház közelében, mert akkor Julia nem jött volna ki egy szál hálóingben), de azt a számomra lélektanilag kedvező lehe­tőséget, hogy Julia szeme láttára kap­jam el, azonnal elvetettem, gondolva az ezzel járó elkerülhetetlen lövöldö­zésre is. A kerítésnél elbúcsúztak, megölel­ték, megcsókolták egymást, majd Pawlowski kiszabadítva magát Julia Öleléséből, elindult, és vissza sem né­zett. Az asszony ott maradt a kertajtó­nál, háromszor keresztet vetett utána, és némán, teljesen hangtalanul elsírta magát. így ahogy együtt láttam őket, ahogyan búcsújukat néztem, az jutott az eszembe, hogy azzal a némettel kapcsolatban bármit mondanak is, színtiszta hazugság, a gyerek bizto­san Pawlowskié. Az is felvillant bennem egy pillanat­ra, hogy Pasa - meg kell adni - ezúttal sem tévedett. Pawlowski megjelenésének pilla­natában az órámra pillantottam - a pontos időt bele kell majd írnom a je­lentésbe. Pontosan öt óra nulla-nulla volt, s azonnal az jutott eszembe, hogy ez így nem lesz jó!... A főnökség nem szereti a pontatlanságot, nem szereti a kerek számokat a jelentésben, s ha az ember azt írja, hogy „öt óra nulla­nullakor” - akkor morognak, és azt hi­szik, hogy az ember csak' a hasára ütött, és még az esemény időpontját sem tudja pontosan megjegyezni. A jelentésemben majd azt írom, hogy négy-ötvennyolckor pillantottam meg... Pawlowski nem az erdő felé indult, hanem pontosan párhuzamosan ha­ladt az erdőszéllel, s alig tíz métér tá­volságra haladt el előttem. Jól meg tudtam figyelni kemény, parancsoló arckifejezését, s bár egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő Pawlowski, s most már tényleg nem lep meg - elkapom, mint a kis­madarat -, magamban egyszer pon- tosítottam személyleírását: „Termete - magas; alakja - közepes; haja - szőke; homloka - széles; orra - vas­tag és egyenes, vízszintes vonalú cim- pákkal; ajka normális, kissé lefelé görbülő; füle - porcos, kicsi és há­romszögletű. Különös ismertetőjele nincs.” Szeme színét és az apró részleteket természetesen most nem tudtam pon­tosan megkülönböztetni, de az azo­nosság egészen egyértelmű volt. Erős, fejlett izomzatú, magabiztos férfi, azt meg kell adni! Az ilyenek tet­szenek a nőknek, de a férfiakra is fel­tétlen hatással vannak... Ez hát Paw­lowski, alias Volkov, Trofimenko, Gri- bowski, Kazimierz, Iván, Vlagyimir, atyai nevén Georgievics, de az is le­het, hogy'Joszifovics. Ezenkívül még más vezeték-és keresztnevek is felté­telezhetők... Kilenc sikeres átdobás, négy kitüntetés a németektől... Feltar­tóztatása esetén rendkívül veszélyes. Mindenre emlékeztem, ami a nyo­mozati tájékoztatóban szerepelt. A fő­nökség figyelmeztetésére, hogy rend­kívül jó lövő, a támadás, az önvédelem minden fogását ismeri, és védeni fog­ja magát az utolsókig. No, jó, majd meglátjuk... Egy pillanatig sem hittem, hogy könnyen megadja majd magát, és biztos voltam benne, hogy ki kell lyukasztanom néhány helyen. Hirte­len arra gondoltam, hogy csak sebkö­töző pólya van nálam, és nem tudom majd mivel összekötözni. Felszerelése hibátlan, egyenruhája se nem új, se nem viseltes. Csillagos tábori tiszti sapka, sátorlap, fényes, fekete csövű, ívtáras, világos fából ké­szült agyú, PPS-típusú géppisztoly, új tiszti csizma. Ahogy a tisztás végére ért, vissza­fordult, Julia felé intett, aki még mindig ott állt a kapuban; átölelte a kapufél­fát, és csúnyán, tátott szájjal zokogott, de halk szipogásán kívül semmi sem hallatszott. Biztosan tudhatta, hogy Pawlowski kicsoda, és elfogása ese­tén mi vár rá. Közben Pawlowskival kapcsolat­ban minden eshetőséget számba vet­tem. Ha elfut, biztosan utolérem. Elő­lem nem tud meglépni, ez teljesen vi­lágos. Ha kézitusára kerül sor, az is menni fog. Ami a lövöldözést illeti, itt nekem kell előnyt adnom: biztosan mindent megtesz, hogy megöljön, de nekem élve kell elkapnom. Még akkor is, ha nem ő a rádiós, hanem a cso­port vezetője. A rádiózáshoz szükség van a vezetőre is. A legfontosabb - a rádiózás!... A harmadikra már nincs is olyan égetően nagy szükség. Csak azt kellene tudni, hogy ki közülük a rá­diós, ki a főnök és ki a harmadik. Ismét arrafelé pillantottam, ahol a mogyorósban Luzsnov és Fomcsen- ko rejtőzött. Vártam tőlük a megbe­szélt jelet, azt, hogy a bokor egyik fel­felé nyúló ágát számomra is láthatóan lefelé húzzák, de ez nem következett be. Elaludtak talán... Biztos voltam benne, hogy az ő oldalukon juthatott be Pawlowski a házba - én nem néz­tem volna el! Sokat érnek az ilyen se­gítőtársak, meg kell adni! Jelt adhattam volna nekik a madár­síppal, de nem tettem. Nem azért, mert mindent magam akartam csinálni, ha­nem azért, mert egy villámgyorsan le­zajló összecsapásban, elfogáskor minden a hozzáértésen múlik s egyál­talán nem a létszámon. Teljesen biz­tos voltam magamban, de ezek köny- nyen összekeverhetnek nekem min­dent. awlowski már eltűnt a bok­rok között. Ahogyan meg­tudtam állapítani, az erdő­szélén kinyúló tölgyfabok­ros rész felé indult. Sátor­lapomat és kenyérzsáko­mat a bokrok között hagy­P va, kezemben a „Schmeisser”-rel zaj­talanul, mintegy ötven méter távolság­ból párhuzamosan követtem. Közben állandóan nyugtattam magam - türel­metlen voltam, már nagyon szerettem volna szemtől szemben állni vele. A sűrű, bozótos silovicsi erdőben megfigyelésről gyakorlatilag szó sem lehetett. Azt szerettem volna legjob­ban, ha itt valahol a bokrok közt találkozott volna társaival, s váratlan­sági tényezőt kihasználva, lerohan­hattam volna őket. Ha a sors szeszé­lye nem hoz valami váratlan fordula­tot, ha nem húzza keresztül a számítá­saimat, akkor már a markomban érez- hetem őket. A magas, pagonyos részt alacso­nyabb bozótos váltotta fel, amögött pedig harmatos tisztás csillogott a hajnali napfényben. Pawlowski egye­nesen arra tartott. A tisztás után kez­dődtek a tölgyfabokrok. Gyors léptek­kel haladt, nem nézelődött semerre. Nyílt terepen, a tisztáson természete­sen már lehetetlen követni. Hát igen, nincs szerencsém. Nincs sem máso­dik, sem harmadik, úgy látszik, már nem is lesz - tehát csak őt magát kaphatom el. Kiválaszva az alkalmas helyet, fel­emelkedtem a csípőig érő alacsony bozótosban, a „Schmeisser”-t jobb kézben, a térdemnél lógattam, bal kezemben felemeltem a „Valter­emet, és rákiáltottam:- Állj! Ne mozdulj! Vagy lövök! Egy szempillantás alatt megfordult, dicséretes gyorsasággal rám fogta géppisztolyát, és villám gyorsan még körbe is pillantott. Mintegy negyven- öt-ötven méter választott el bennün­ket egymástól.- Maga kicsoda? Az iratokat! - tet­tem feléje néhány lépést, s azon igye­keztem, hogy arcom és hangom meg­felelő idességet és izgatottságot tük­rözzön. Kérdésem s az a követelésem, hogy mutassa a papírjait ebben a helyzet­ben és ilyen távolságból, ostobának és naivnak hatott - de éppen erre tö­rekedtem. Az arcát néztem, de közben láttam, hogy ujját a ravaszon tartva, nyugod­tan rám céloz. Egyáltalán nem sietett, sőt kifejezetten érdeklődéssel nézett rám. Számára, akinek géppisztolya volt, s tele volt önbizalommal, kis já- tékágyúcskámmal valószínűleg bo­londnak, zöldfülű kezdőnek tűnhet­tem, és élő céltáblánál semmivel sem tarthatott többre. Nagyon magabiztos volt, és gondo­lom, arról még álmodni sem mert, hogy ezzel a kis pukkantóval legalább két, de legtöbbször három lyukat is ütök egy feldobott konzervdobozon, s a háború évei alatt már több mint száz ejtőernyős ügynököt fogtam el, olya­nokat, akik nagyon jól tudták, hogy el­fogásuk esetén mire számíthatnak, és ezért az utolsókig elkeseredetten vé­dekeztek. Valószínűleg a másodperc tört ré­szével előztem meg, s a géppisztoly­sorozatával egyidőben zuhantam a bokrok közé. Hullottak rám a levelek, oldalamon apró, égető csípést érez­tem - mégis eltalálhatott! A golyók éppen csak súroltak. Kis híján megölt. Ügyes fickó. Nem min­dennap találkozik az ember ilyennel. Gondolatban meg is tapsoltam telje­sítményét. A bokrok közé zuhanva, hangosan felnyögtem, majd gyors mozdulatok­kal vagy tiz méterre balra kúsztam a sűrű mogyoróbokrok mögé. A nedves fűben, a bokrok mögé húzódva, gép­pisztolyomat készenlétbetartva, ismét felnyögtem, a hangot tenyeremmel a föld felé irányítottam, arrafelé, ahol el­zuhantam. Ezt a trükköt már nagyon sokszor alkalmaztam, s biztos voltam benne, hogy Pawlowski majd azt hiszi, hogy súlyosan megsebesültem. Visszajön, hogy végezzen velem, és elvegye az irataimat. Odajön arra a helyre, ahol elzuhan­tam, oldalt kerül nekem, és így a bok­rok mögül két sorozattal használha­tatlanná teszem mindkét kezét. Csak egy pillanatra álljon kissé oldalvást, s ne a mellét fordítsa felém. Ekkor váratlan dolog történt.- Fegyvert eldobni!... Kezeket fel!...— hallottam a kiáltást és körülnéztem. Luzsnovot és Fomcsenkót pillantot­tam meg, ahogy géppisztolyukat lö­vésre készen tartva, mintegy hetven méterre tőlem kiugrottak a bokrok kö­zül. Tehát mégsem aludtak - csak egyszerűen elfelejtettek jelt adni. De akkor is, miért másztak elő anélkül, hogy jelt adtam volna nekik? Pawlowski habozás nélkül géppisz­tolysorozatokkal válaszolt - mire azok ketten gyorsan lehúzódtak. Úgy lát­tam, mintha Fomcsenkót eltalálta vol­na, vagy csak nekem tűnt úgy, de azonnal el kellett ismernem Pawlows­ki gyors felfogóképességét. Természetesen most már tudta, hogy lesben álltunk, és gondolom nem akart kockáztatni - mégis csak egyedül volt hármunk ellen - s azon­nal futásnak eredt. De nem az erdő fe­lé, hanem vissza a bozótosba, ahol a két idevezényelt és köztem kellett el­haladnia. Ezek szerint egy vonalba fo­gunk kerülni, és akkor lövésről már szó sem lehet. így aztán elérte volna a bokrokat. Azonnal meg kellett állítanom! Ki­dugtam a „Schmeisser”-t a bokrok közül, s a térdét megcélozva, elhúz­tam a ravaszt. Közben a géppisztoly csövét kicsit elhúztam balról jobbra, majd visszafelé. Abban a pillantban megrándult, mintha láthatatlan akadályba botlott volna, s összeesett a bozótban. Abból, hogy elesett, láttam, nemcsak egy­szerűen eltaláltam a lábát, hanem, ami ilyenkor követelmény is: szétroncsol­tam a térdizületeit. Feléje vetettem magam. Ahogy hal­lomásból meg tudtam ítélni, körülbelül huszonhét-harminc patront lőhetett ki, és most mindenekelőtt ismét tölte­nie kellett. A másik oldalról Luzsnov és Fom- csenko futott, Luzsnov vállán sötét folt terjengett. Nem tévedtem, megsebe­sült, mégis hirtelen nevethetnékem tá­madt. Ahogy tanítottam őket, rövid cikk- cakkban futottak, csak azt nem tu­dom, miért volt erre most szükség? Hiszen most senki sem lőtt, senki sem célzott rájuk. Egyszerűen röhejes! Részlet a Negyvennégy augusztusában című regényből löször én láttam meg Paw- lowskit, a hátán feküdt. E Megfeszült arccal, lázas gyorsasággal új tárat igyekezett betenni a gép­pisztolyába. Oda akartam--------- ugrani, már csak méterek v álasztottak el tőle, s akkor megtör­tént a legborzalmasabb, amire nem számítottam, és amit Pawlowskitól sem vártam volna semmi esetre sem: mielőtt elértem volna, géppisztolya csövét hirtelen álla alá szorította, és meghúzta a ravaszt... Játék és irónia Péreli Zsuzsa kiállítása a Műcsarnokban Invenciógazdag játékosság, könnyed irónia, némi nosztalgiával idézett szecesz- sziós hangulat jellemzi modern textilmű­vészetünk mesterré érett fiatal képviselő­jének, Péreli Zsuzsának a Műcsarnok­ban megnyílt kiállítását. Az 1947-ben született művész 1974- ben végzett az Iparművészeti Főiskolán. Az elmúlt korok nagy hagyományra visz- szatekintő műfaját, a gobelinszövést mű­veli, amely mesterség nagy figyelmet, ki­tartást és szorgalmat kíván. A megválto­zott korviszonyok azonban nem kedvez­nek e reprezentatív, de igen drága műfaj­nak, az állami, közületi megrendelések gyérek, ezért a művészeknek új utakat kellett keresniük, amelyekkel új rétege­ket kapcsolhatnak a megrendelők köré­be. Ezért nemcsak méreteiket, de mon­danivalójukat is meg kellett változtatniuk. Az újítás a minitextil, a kis, gyakran csak tenyérnyi méretű művek létrehozása, melyben Péreli Zsuzsa úttörő munkát végzett. A hagyományos gobelin műfaj törvényeit áttörve a pop art és a lengyel kortárs textilművészet hatására a szö­vésbe a gyapjúfonál mellé más anyago­kat kevert, például madártollat, amivel meghökkentő hatásokat ért el. A képi mondanivalóhoz hű maradt, de a forrást a századvégi félnépi és kispolgári kör­nyezetből vette. Megsárgult régi fényké­peket, öreg családi albumok féltveőrzött kincseit, dédanyáink portréit, az első világháborúban meghalt apák és fiúk „daliás” ábrázolásait idézik megkérdője­lezett nosztalgiával, vidám fricskával mesteri tudással kivitelezett, nagyon mo­dern megoldású képecskéi. A hangulatot az ötletesen kialakított, ugyancsak textilből készített keretezés­sel emeli, amelyeket kollázstechnikával gazdagít, kis, selyem-és fémszálas mas­nikat, apró csipketöredékeket varrva rá­juk. „Emberközelbe szerettem volna hoz­ni a gobelint” - mondja felfogásmódjáról, melyben új utakra vitte a hazai textil mű­faját. Vöfény A szolgálati idő emlékére Újabb munkáin ezt az anyagvegyitést az ábrázolásokon is alkalmazza, a sze­cesszió mellett más korokat is idéz, első­sorban mindig a félnépi kultúrrétegek szemszögéből. így ábrázolja nagy kedvvel a XVIII. szá­zadi kegyhelyek aranyba öltöztetett Ma­donnáit, népies kialakításukat a giccsig felfokozva, az ugyancsak nagy műves készséggel kialakított XVIII. századi apá­camunkák gyöngyös arany-paszomá- nyos, vertcsipkés, atlaszalapra hímzett szentképeit, melyeknek parafrázisaival éppen a giccs határvonalán mozog, ak­robata ügyességgel. Nagyanyáink hím­zéseit hozza vissza csúfondáros humor­ral, a falvédők stílusában varrott „előszo­ba” képein, így a Blaha Lujza ábrázolá­sán. A vidám nyelvöltögetés teszi emlé­kezetessé „A szolgálati idő emlékére” készült gobelinképét a hőst is elborító fo­lyondárral, vagy az őrségi búcsú ábrázo­lását. (Egy kercaszomori búcsú emléké­re.) A barokk kor reprezentatív kettős­portréit idézi az arisztokratákat kigúnyoló Ikrek című gobelin. Kis remekei az ábrázolt jellemvonásait a kollázsos technika fortélyaival kihang­súlyozó, fácántollakkal gazdagított Ma­dárbarát .és Ásta Nielsen portré. Na­gyobb igényű, elgondolkodtató Amnézia című kétoldalról szövött, bravúros gobe­linje, melynek csak egyik oldalán látható az ábrázolt képmása, mellette a párjáról kialakított gondolatainak tükrözéseként lelógó színes fonalkötegek, amelyek tel­jesen elfedik a másik arcot, annak jeléül, hogy a mellettük élőket hosszú idő után már csak töredékesen érzékeljük. Kortársainkat jeleníti meg torzítótükör­ben a Lakók jegyzéke is, az egyes lakók lelki tükörképeivel, a gobelin felfüggesz­tett fonalrendszerén. Egyéni hangvételé­re felfigyelt a külföld is, kiállításai a nyolc­vanas években Franciaországban és Finnországban is sikert arattak. Péreli Zsuzsa pályája felfelé ível. BRESTYÁNSZKY ILONA Visszajöttek a zenészek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom