Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4. A több emberöltőt megélt apró ablakos házak egy része a löszfalnak támaszko­dik. Előttük tenyérnyi udvarokon bár kés­ve, de bújik a nárcisz, a tulipán. Az öreg falu e részén az évtizedek során mintha megállt volna az idő. Latyakos úton kap­tatunk föl a Tükör utcán. Elnevezése a kolónián élők találékonyságára vall. Gondolom onnan a név eredete, hogy esős vagy fagyos időben gyalogosan is nehézkes a közlekedés. Az elaggott épü­leteket leginkább idősek lakják, egykori simontornyai bőrgyári munkások. Botos Jánosban a gyermekkort idézi a környék, mikor benyitunk a szülői ház kapuján.- Nyolcán vagyunk testvérek, de ma is azt mondom: jól megfértünk egymással a két szoba konyhában. Sokszor negy­ven fős gyerekcsapattal nyargalásztunk a környéken, de a maga rendje szerint mindez már a múlté. Az apró konyhát pörkölt illata tölti be, Mariska néni, Botos Jánosné édesanyja érkezésünkre összecsapja a tenyerét, Katalin a legfiatalabb testvér befejezi a centrifugálást. A Botos dinasztia simontornyai múltja vagy másfél évszázadra vezethető visz- sza. A dédszülők Erdélyből települtek át annak idején. A munkaalkalmat, a helyi bőrgyártást megteremtő Fried család biztosította az ősöknek, s ez a folyamat a Botos famíliát tekintve azóta sem szakadt Morvái Lászlóné, született Botos Mária Munkásdinasztiák A Botos család Botos János szakoktató és tanítványai meg. A nyolc testvér közül hatan kötelez­ték el magukat a nagy hírű gyárral: János, aki egykor a meszesben kezdett, ma szakoktató, László boxfaragó, József festékösszeállító, Ferenc targoncás, Morvainé Botos Mária a kikészítésben, Kópisné Botos Katalin pedig az előkészí­tőben dolgozik.- Mint a legfiatalabb én maradtam a szülői háznál. Innen járunk műszakra a férjemmel: Károly a nyersbőrraktárban, én pedig a ll-es tárolóban bőrválogató vagyok. Jelenleg csak papíron, mert hosz- szú idő múltán végre megszületett Andi- ka és amíg a gyes le nem telik, itthon ma­radok. Nagyon vártuk a picit, szinte egész terhességemet - 147 napot - a kórházi ágyon töltöttem.- Más a világ mint egykoron - szól köz­be özv. Botos Ferencné. Ma már mint a fehér holló olyan ritka a sok gyerek. így vannak ezzel az enyémek is: két déduno­kám és kilenc unokám van. Nekik köny- nyebb, mint a szüleiknek volt. Amikor 1956-ban elhalt az uram, mi mást tehet­tem volna, bementem agyárba, a kikészí­tőbe. A nyugdíj előtti években könnyebb munkára tettek, a laborban lettem kisegí­tő. Botos János gyári világa a 37 esztendő alatt sokat változott. Az egykori segédtí­márból művezető, majd pedig egy évtize­de szakoktató is.- Nehezen adtam be a derekamat, hogy megváljak a megszokottól, végül is belementem. Azóta több száz lány és fiú nőtt fel a kezem alatt. Mind a gyakorla­ti, mind pedig az elméleti tárgyakat okta­tom. Bizony az első időszakban szokat­lan volt ez a munka. Sok a hátrányos helyzetű gyerek, kevés ismeretanyaggal érkeznek, így jóval nagyobb türelmet igényelnek. Botos János, hogy kellő elméleti felké­szültséget szerezzen, felnőtt fejjel végez­te el a vegyipari technikumot. Érkezésünk előtt éppen anyagismereti és munkavédelmi órát tartott az iskolá­ban.- Szerencsére az utóbbi években is­mét felértékelődött a bőrös szakma. Jó negyedszázada uniformizálódott a mes­terség. Az átképzős tanfolyamok nem hozták meg a kívánt eredményt. Amióta beindítottuk a tímárképzést, javult a hely­zet, a végzettek nyolcvan százaléka a szakmában marad. Az elismert szakember hosszú ideig a gyári szolgálati lakásban élt családjával. Két esztendeje jutott el addig, hogy saját hajlékot építsen. Mikor a ház iránt érdeklődöm, tűnődve jegyzi meg, tán maga sem tudja miért húztak ötszobás házat, hiszen két lánya van, s az idősebbik már asszony. A Botos família nemcsupán a gyárban ismert munkásdinasztia. Ma is összetar­tanak a testvérek. A szüret, a disznóvá­gás közös, élménytadó találkozás, de szinte nem telik el hét, hogy ne nyomják le a szülői ház kapujának kilincsét. A szakoktató kiváló bortermelő híré­ben áll: a kétezer-ötszáz négyszögö­lön kordonos magasműveléssel, olasz- rizlinget, kékfrankost és oportót ter­meszt. Morvái Lászlóné Botos Máriával a ki­készítőben találkozom. Az automata-fes­tőgép alá bújva a bőröket továbbító „zsi­nórszőnyeg” egyik szálát kötözi össze. A rövid üzemzavar módot nyújt a beszélge­tésre.- Annak idején 17 éves koromban meg sem fordult más a fejemben minthogy a bőrgyárba jöjjek. Á nyersbőrrészleghez kerültem és jó ideig a fülszőrt nyírtam a marhabőrökröl. Ebben a műhelyben vi­szont legalább negyedszázada vagyok gépkezelő. A hatvanas évek előtt még kézi szórókkal végeztük a börfestést, majd megérkeztek ezek az utcahossznyi automata-festőberendezések. Fornádi emberek „Negyvenkét évvel ezelőtt” Csak a tudat, de a környezet, a tárgyak nehezen hitetik, hogy Fornádon - ahol most négy ember emlékezik - negyven­két évvel ezelőtt cselédházak voltak. AZ idő, mely fölfalta a cseléd fogalmát, kissé meghajlította a vállakat, de a tekintetek egyenes fényességét nem törte meg. Nem tudom milyen utca Kék munkásköpeny, piros arc és fehér haj, így útra kész Köbli Gyula. Van még néhány perce a műszakkezdés előtt, ad­dig szívesen áll a kérdések elé. Hamar ki­derül, hogy felesége, Nyírd Anna néni lesz a szóvivő. így van ez már 1934 óta, amikor házasságra léptek egymással.- Cseléd voltam, meg katona - néz maga elé Gyula bácsi. így ment el az ifjú­ságom. Nyáron kepés aratónak álltunk, télen trágyát hordtunk. Talán 5 pengőt kaptunk negyedévenként. Régen volt már, nem emlékszem pontosan. Arra igen, hogy engem 1937-től 1944-ig szin­te minden évben behívtak katonának. A Donnál is voltam. Erről meséljek? Kíván­csi tényleg az ilyen dolgokra?... Hát... Én szerencsésnek mondhatom magam, mert ott a fronton fogatos voltam. Az ez­redparancsnokot kellett fuvaroznom, aki a legénységet ellenőrizte. Egy szürke, meg egy bogárfekete lovam volt. A nevü­ket nem tudom, mert nem nagyon kellett szólítgatni szegényeket...- Rossz volt akkor annak is, aki a fron­ton volt, annak is, aki itthon - kanyarítja a doni emlékeket fornádi földre Anna néni. tyii itthon rettegtünk, bujkáltunk,amikora Süvegiék rádiójából meghallottuk, hogy jönnek a repülök. Bunkereket ástak itt a házak közelében az emberek. Geren­dákkal lefedték, beföldelték. Padkát hagytak az oldalán, arra lehetett ülni. Két ház népe is szorongott egyben-egyben. Én a háztartásban dolgoztam, mert kicsi volt a fiam, a József. István 1944. júliusá­Pálfi László és Priger Erzsébet ban született. Akkor szilveszterkor el­mentem haza, Medgyespusztára a szü­léimhez. Ez Kónyi és Ireg között van. De­cember 6-án vonultak erre az oroszok. Egy póznára fehér lepedőt kötöttek alföl­di leventék, azzal jelezték, hogy itt nincs ellenség. A németek már elmentek. A mi lakásunkban volt az orosz katonatisztek­nek irodája. Nem bántottak senkit.- Nem hát - bólint Gyula bácsi -, hi­szen úgy mondták 45 tavaszán, hogy föl­szabadítottak bennünket. Földet is kap­tunk 7 holdat, meg egyet-egyet a gyere­kek után. A magunk gazdái lettünk. Két kis tehénkével kezdtem művelni. Na, de aztán majdnem mit mondtam, amikor a gazdaságok, meg a téeszek alakultak, mert a leadásos világ az ugyancsak szo­rongatta a népet. Akkor morogtunk a kö­zös ellen, pedig jobb lett... Előbb kellett volna. Ki hallott a cselédség között nyug­díjról. Én már nyugdíjas vagyok. Azt ne kérdezze, mennyit kapok, mert mindig az asszony veszi föl.- 1508 forinttal indultál - néz a férjére Anna néni - azóta emelkedett. Én is ka­pok egy kis öregségit. A kettőnkké 3904 forint. Ebből élünk. Van hat unokánk.- Egyik lakodalom a másikat érte - mosolyog Gyula bácsi. A fiatalok kezde­nek bokrosodni, akkor aztán ott az eskü­vő. Üres kézzel nem lehet elmenni. Ne­kem meg most már muszáj indulnom, mert telepőr vagyok, nyugdíj mellett. Elköszönéskor mutogatják a lakást. A kisebbik fiú szobáját, ahol a tévé is van, a fürdőszobát hideg-melegvizes csapok­kal, a konyhát, ahol takaros rend uralko­dik.- Három éve lakunk csak itt, azt sem tudom milyen utca - kísér az ajtóig Anna néni. Azelőtt ott laktunk Pálfiék előtt, aho­va most megy. Ott öregedtünk meg, de azt a házat lebontották... Színes lovak az ajtón Kajdi József, Teszler Ferenc, Kódiás István, Schneider Ferenc, Pető Ferenc, Szabó József, Lojbi Ferenc, Délceg La­jos, Tóth József. Ezeket a neveket sorolja Pálfi László és felesége Priger Erzsébet az egykori cse­lédségből.- Egy nagy rokonság volt a puszta - tárja szét karját Laci bácsi. Én az utolsó elemi iskolámat itt jártam Kecsegén. Ti­zenegyen voltunk testvérek. Magyarkim- lén születtem 1924-ben. Szüleim is cse­lédek voltak. Az intéző járt a Tolna megyei Medgyespusztán és azt mondta, erre jobbak a földek. Elhívott magával 10-12 cselédcsaládot is. így kerültem ide. Ez gróf Széchenyi Gyula birtoka volt, amit Weidinger Imre bérelt, úgy körülbelül 1200 holdnyi földet. ízen dolgoztunk, de mi 1944-ben Dalmandra mentünk. Ott a Magyar Állami Honvéd Csikótelepen kaptam munkát. Mindig bolondultam a lovakért... így már érthető a konyha ajtajára ra­gasztott színes újságkép, amelyiken egy fehér ló szoptatja a csikaját. A lovaknál maradva elevenedik meg a ménes me­nekítése a háborús időből:- Arra senki nem gondolt, hogy az oro­szok idáig eljönnek. Hallottuk hírüket, az­tán nyugatra kellett indulnunk. Úgy ter­vezték, hogy Németországba visszük a ménest. Neki is indultunk 800 csikóval, 100 fe­jőstehénnel 1944. októberében. Szent- gotthárdig jutottunk csak, mert a felsza­badító hadsereg gyorsabb volt mint so­kan számolták. Ott estem fogságba és így jutottam a Krim-félszigetre. Szevasz- topol egy romváros volt. Azt építettük. Nem volt jó sorunk, de amikor egy közeli kolhozba vittek bennünket, ott már igen. Kertészetben dolgoztunk, paradi­csom, uborka volt bőven. Mi akkor 20 évesek voltunk. Annyit tudtunk volna en­ni, de... Aztán 1947. október 20-án jöt­tem haza. Apósommal együtt voltunk fogságban, de ő előbb eljöhetett. Akkor itt már földet osztottak. Apósom .10 hol­Köbli Gyula és Nyíró Anna tfÉPCJJSÁG 7 A Tükör utcai szülői háznál: Kópis­né Botos Katalin és édesanyja A bőriparban dolgozó asszonyok és férfiak a megmondhatói, hogy a gépek mellett eltöltött évtizedek, az állómunka, a bőrök mozgatása mennyire igénybe ve­szi a lábat, a kart, a derekat, a három mű­szakot csak elviselni lehet, de megszokni lehetetlen. Morvainén is nyomot hagytak az elmúlt évtizedek. Műszakonként háromezer marhahasi- tékot dob a festőgép szalagjára, bőröktől roskadozó kézikocsit, festékkel teli hor­dókat mozgat. A pénzre nem panaszko­dik, havi átlagban hazaviszi a hat és fél­ezer forintot. Ha lehetne, holnap nyugdíj­ba menne, de ezt csak hat év múlva tehe­ti. A férfias kézszorítású asszony férje halála óta, több mint tíz éve egyedül él a lányával. A kerti munkák azóta rámaradtak. A metszés, a permetezés számára oly megszokottá vált mint másnak a pa­lántázás. A ház körüli kertben hamarosan ismét szegfű és rózsa pompázik, s szirmot bont az alma, körte, szilva, meggy. SALAMON GYULA KAPFINGER ANDRÁS felvételei dat, a feleségem 8-at kapott, árendás földünk is volt 2 hold. Szépen gyarapod­tunk. A feleségem beteg lett, haza akart jönni Fornádra. Akkor én éppen belép­tem a dalmandi téeszbe és otthagytam két lovat, földet. Aláírtam, hogy semmit nem követelek, mert onnét kiléptem. Itt meg be a gazdaságba 1956. áprilisá­ban... Pár percig csönd lesz, amikor Bözsi néni megszólal:- Féltünk, nagyon féltünk negyvenkét évvel ezelőtt. Akkor nekem Takács György volt a férjem, két gyerekünk szü­letett. János ’44. júniusában; György ’46 januárjában. Mind a kettő itt Fornádon, ebben a házban. Hat ilyen cselédház volt. Egy szoba és egy konyha. Már a gazdaság alakította át és így lett fürdő­szoba, víz is. Most 164 forint bért fizetünk a lakásért. Ketten élünk Pálfi Lászlóval. Akkor házasodtunk össze, amikor a fele­sége meghalt. Én is elvesztettem az ura­mat, egyedül voltam... aztán... Ennek is több mint húsz éve már. Közben Takács György szolgálati cse­lédkönyvét veszi elő, amit 1944 február­jában adtak ki, Tolna Vármegye Tamási községének pecsétjével. Mellette egy apró gyűrött fekete-fehér fénykép, ame­lyen Pálfi Laci bácsi - akkor még fiatalon - két lovat hajt fogatban a fornádi tele­pen. Fogatos volt -ő életében, egészen 1984-ig, amikor az állami gazdaságból nyugdíjba ment.- Ezeket hiába meséljük ám az uno­káknak - mosolyog csöndesen Bözsi néni. - Nem hiszik el. Nem is érdekli őket a mi sorsunk. Kinek mondjam el, hogy én még nem voltam Budapesten. Az uram, a Laci volt már egypár városban. A televí­zióban látom, hogy mi minden van a vi­lágban. Azt is hallottam, hogy másfelé a nyugdíjasokat is viszik erre-arra. Nem vágyok én külföldre, csak itt Magyaror­szágot láthatnám, mert ez is nagyon szép. DECSI KISS JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom