Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-16 / 295. szám
1986. december 16. ■ TOI K» __ 4 IRfÉPÛJSÀG Moziban A rejtőzködő Kézdi-Kovács Zsolt filmrendező eddigi munkásságát olyan alkotások jelzik, mint például a Mérsékelt égöv, Ha megjön József, A kedves szomszéd és a Visszaesők. Ezek a filmek a maguk idejében - annak ellenére, hogy szakmai körökben felfigyeltek rájuk - enyhén szólva nem arattak zajos közönségsikert. Ez még nem jelent túl sokat, hiszen a közízlés nem minden esetben az igazi értékkel bíró műveket részesíti előnyben a bóvlival szemben. Kézdi-Kovács legújabb filmjét tekintve azonban újfent bízvást megjósolhatjuk: A rejtőzködő sem fogja megdönteni a nézőszámrekordot, és ez nagy valószínűséggel nem a lanyha reklámnak és propagandának tudható be. A filmrendező korábbi műveiben hangulatteremtő erejével aratott feltűnést, ez a szándék most is világosan kitetszik. Sajnos, a terv nem valósult meg igazán A rejtőzködő-ben, annak ellenére, hogy különös, mondhatni extrém szereplőket láthatunk a mozivásznon. Ebbe a kategóriába sorolható egyébként a főhős, János is, akit Breznyik Berg Péter alakít. Nem különösebben ismert hazánkban ez a név és nem véletlenül, a magyar színész lassan tíz éve New York--" ban él. Kézdi-Kovács Zsolt valószínűleg nem bízott abban, hogy hazai színészeink közül képes lesz valaki hosszabb angol nyelvű párbeszédet folytatni, minden bizonnyal ezért esett választása egy amerikai magyarra. Visszatérve Jánosra, a fiatalembert semmi más nem érdekli, csak a repülés (pilóta a mezőgazdasági repülőknél) és francia barátnője, Odette (megszemélyesítője Camille de Casablanca). Jánosnak egy önhibájából bekövetkezett súlyos baleset következtében mindkét szerelméről le kell mondania. Élete csődbe jut, visszatér az anyai házba, ahol szeretne elrejtőzni önmaga elöl is. Sikerül-e magasba emelkednie saját készítésű sárkányrepülőjével - erre az allegorikus kérdésre kaphatunk választ a film megtekintésekor. A befejezés - mint az várható volt az előzményekből - optimistára sikeredik, ennek ellenére mégsem tudunk szívből örülni a főhőssel. Megakadályozza ezt az azonosulás hiánya. Jánosról a már fentebb említett tényeken kívül semmi érdemlegeset nem tudunk meg, legfeljebb azt, hogy magányos ember. A rendező túlságosan is komolyan vette a címet: A rejtőzködő még azok előtt sem tárulkozik fel igazán, akik számára voltaképpen készült a film, és a nézők ezért hagyják el kissé csalódottan a vetítőtermet SZERI ÁRPÁD Odette és János az elválás előtt Könyv Kanadában zöldebb a fű? Kálmán Zsófia: Kanadában zöldebb a fű... című, az idén megjelent könyve a Gondolat Könyvkiadó Világjárók sorozatának egyik legjobban figyelemre méltó kötete. Nemcsak azért, mert magyar szemmel és írói vénával mutatja be az óriás területű Kanada általa megismert tartományainak világát, hanem mint orvos - elsősorban gyermekgyógyász - megfigyeléseinek tapasztalatait is átadja. Ebben láttató segítségére volt kutatóorvos férje, Sarkadi Balázs kitűnő feketefehér és. színes fényképfelvételeivel, amelyekre gyakran elköltötte ösztöndíjának egy részét. Kálmán Zsófia, férjével együtt már beszámolt a hazai olvasóközönségnek az 1980-ban kiadott Levélcímünk Chicago 60615 című könyvében az Észak-amerikai Egyesült Államokban átélt hasonló ösztöndíjas tanulmányévükről. Az egymással határos kontinensnyi két ország közt azonban akadnak lényeges különbségek, amint a szerző is tapasztalta. De elsősorban az érdekelte, hogyan visel gondot egy gazdag társadalom az elesettjeire, öregjeire, betegeire, milyen a szociális és ifjúságvédelme. Egyebek közt elmondja: „Nem is az a feltűnő Kanadában, hogy az orvostudomány fejlett, hanem az, hogy a mindennapos orvoslás, ha tetszik, az orvosi mesterség, milyen megbecsült és magas színvonalú. A kórházban az is jól lemérhető volt, hogy a gyógyítás összetevői, a kulturált, szép környezet, a jó felszerelés, a gyógyításban való érdekeltség mennyire fontos a betegellátásban. ’’Másutt: ...nemcsak gyógyulni jó benne, hanem dolgozni is.” A szerző a legszívesebben külön eposzt írna a kórház nővéri karáról, nagyon jól képzettek és nálunk ismeretlen önállósággal dolgoznak. A szerző betekintést nyújt a kanadai oktatási rendszerbe, s a társadalom sok irányú segítségnyújtásába a rokkantaknak, a fogyatékosoknak, leírja ottani saját életkörülményeiket, kellemes, ám - főleg a bürokrácia miatt - bosszús élményeiket is. Megismertet Kanada történelmével, kultúrájával, művészetével, népességével, vadregényes nemzeti parkjaival, ahol mesésen zöldek a tavak és a folyók. BALLABÁS LÁSZLÓ Színházi esték Popfesztivál Annak idején őszinte és tartós siker volt a Vígszínházban, felújítása tehát any- nyival is inkább indokolt, mert újabb sikerrel kecsegtet ebben a sikerszegény színházi világban. Presser Gábor népszerű zenéje is a felújítást igazolja, aminek titka talán abban van, hogy egyszerű anyagból építkezik, de ahogyan csinál, jól hangzik, hatásos. Fontosabb azonban ennél Déry Tibor alaptörténete, aki öreg korában is fogékony volt a világ új jelenségei iránt. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról hatásos történet, műfaji meghatározása szerint „tragikus musical”, s Déry történeti hátteret tudott adni a magyar zsidólány, Eszter tragikus sorsának. Ennek a drámának nincs feloldása, a katarzis is elmard, de nincs is rá szükség, mert a „riport” egy állapot rajza, melynek nincsenek hősei, csak áldozatai. Viszont épp itt fenyeget a didaktikus tanulság, mert könnyű lenne azt sugallni, hogy lám, ide jut, aki belép a narkotikumok zsákutcájába, ez azonban távol áll Déry szándékától. Azt sem mondja, hogy ilyen az élet, gyanakodva és kiábrándultán nézi ezt az infernális kavargást, ami egy iszonytató történelmi tabló előtt játszódik, hisz a háttérben halálra kiszemelt zsidók menetelnek a pesti utcán az óbudai téglagyár felé. A Képzelt riport valóban tragikus történet, kétszeresen is, s a veszprémi színház előadása ezt hangsúlyozza a maga történeti feloldhatatlanságával. A színpadra állítás vendégrendező, Ulf Reiher munkája, aki a tragikus elemeket emeli ki. A megoldás emlékeztet Thorton Wilder nevezetes drámájára, A mi kis városunk sejtelmes Rendezője igazgatja így az eseményeket, s ebben a darabban jelenik meg először a teljes eszköztelen- ség is, mindezen azonban nem kell fennakadnunk, minden lelemény előbb- utóbb köztulajdon lesz. A kavargásban azonban időnként személytelenné válnak a sorsok, s a hagnerőt is gazdaságosabban kellene adagolni, mert a gépzene és a beszélt szöveg között nagyon sok decibel a különbség, sajnos, a színészi teljesítmény rovására, a szöveget ugyanis nagyon gyakran nem lehet érteni, bár ebben közrejátszhat néhány színész hiányos beszédkultúrája is. Azt viszont olcsó hatásnak véljük, hogy a darab végén lehullik az amerikai zászló, amely mögött két akasztott ember teteme leng. A kábítószer importcikk, de áldozatait ma már fölösleges kizárólag a tengeren túl keresni. Presser Gábor, mint mondják, keményebbre hangszerelte a zenét, mindenesetre hatásos, viszont Ádamis Anna dalszövegein sem ártott volna csiszolni, ugyanis néhány helyen érzékelhető prozódiai zavarok vannak. Az előadás sikere vitathatatlan, a jó színészi teljesítmények közül is kiemelkedik a két főszereplő, Tarján Györgyi és Mészáros Károly. CS. L. Tévénapló Önt ki jelölte? Kezd újra divatba jönni a freudizmus. A sokáig tilalmi listára tett bécsi mester egyik alapműve a napokban jelent meg új kiadásban, s aki „érett ésszel, józanon” forgatja, Kölcsey tanácsa szerint, okulhat is belőle. Freud, akit József Attila verssel köszöntött, terápiaként a „kibeszélést" ajánlja, mert aki megszabadul a tudat alatti visszafojtott vágyaktól, a gyógyulás útjára lépett. A kérdés azért nem ennyire egyszerű, a részletekről a tudós Pisztora doktor lényegesen többet tud, minién, ám az is igaz, hogy a szereplésben nem szabad pusztán hiú tetszelgést látnunk, mert mindenki szeretné legalább egyszer magát megmutatni, amiről Ady versében olvasunk. Vitray új műsorának alkalmi szereplői is nyilván elégedetten mesélik majd unokáiknak, hogy igenis, ott voltak, szavaltak, énekeltek, táncoltak, sőt, nyertek is ennyi meg ennyi pénzt, s az unokáknak is marad némi aprópénz, mert ők meg azt mesélhetik majd, hogy látták a nagymamát, aki saját versét szavalta, a grószpapa pedig énekelt, s itt már szárnyalhat a képzelet, mert az emlékezésben minden meg- dicsőül. Jól is van idáig minden, akkor is, ha az úgynevezett „világot jelentő deszkák” csak alkalmi szerepléshez adnak pódiumot, legfeljebb azon akadhatunk fenn, hogy az eredményt alkalmi zsűri dönti el, melynek tagjait a véletlen választja ki, mert lámpagyújtási lehetőségük azon múlik, melyik székre ültek. De ez sem biztos. Mert az alkalmi zsűri egy nehezen megfogalmazható közízlést reprezentál, elfogultsága minimális, tehát mindenképp valami átlagot képvisel, következésképp ítélete megszívlelendő. Az artistaiskolás kislány természetesen tetszett, éppúgy, mint az a szolnoki kőműves, aki papírbankót egyensúlyozott az orrán. Sikerűk a látványnak szólt, talán egy kicsit a csodálatnak is, mert ezt nem tudnánk utánuk csinálni, miként a kínai mutatványokra sem vállalkoznék senki. Ám a három hölgy, akiről utólag derült ki, hogy profik, egy menedzselt együttes tagjai, szabályosan megbukott, nem nyerte el a köztetszést, ami szórakoztató iparról lévén szó, mégiscsak elgondolkodtató. Persze, a bukást sem szabad túlértékelni, ahogy a sikert sem, inkább az a kérdés, ennek az esetenként szórakoztató, máskor megmosolyogtató Vitray-vállalkozásnak van-e messzebb mutató jelentősége. A tehetségkutatásra gondolok. Régi rögeszme, hogy tehetséges nép vagyunk, amiben igazság is van, csak az a baj, hogy kudarcukat borba fojtó féltehetségek is sűrűn verik az asztalt, átkozva sorsot és értetlen jelent, pedig csak arról van szó, hogy közepes verset nagyon sokan tudnak írni, s a kortársi értetlenség - van példa rá bőven - soha nem a középszer mellett megy el szótlanul, hanem a nagy művek mellett, legyen szó Csokonairól vagy Stendhalról. No azért Vitray műsorában ilyesmi nem fenyeget. Azt viszont mégsem ártana, legalább utólag, megfontoltan értékelni, hogy ebben a szórakoztatásra szánt műsorban mi az, ami figyelmet érdemel. Aki például szárd népdalokat énekel, amatőrként, de nem amatőr módon, távolról sem jelent azonos kategóriát az angolul éneklő profi hölgytrióval. Persze, játékról van szó, szórakoztatásról. De a játék időnként kilép medréből és akkor már komolyan kell venni. A falu jegyzője Diáknemzedékeket szolgált ki az Aczél Testvérek vállalata, midőn kiadta a klasszikus alkotások nyersfordítását, megfelelő szószedettel és grammatikai magyarázattal, s ide tartozott a tartalmi kivonatok sorozata is, megkímélendő a diákokat olyan testes regények végigolvasásától, amilyen például A falu jegyzője is. Természetesen az ilyen ösz- szefoglalók nem pótolhatták az eredetit, arra azonban jók voltak, hogy a lusta diák tudta a történetet, s akár jelesre is felelhetett Eötvösből, jóllehet kézbe sem vette A falu jegyzőjét. Valami ilyesmire gondolhattunk Sükösd Mihály és Zsurzs Éva vállalkozását látva, midőn igyekeztek megmenteni a regényből mindazt, ami alkalmas arra, hogy négy folytatásban fenntartsa az érdeklődést. Annak idején Szerb Antal is az unalmas-klasszikus párhuzam példájára utalt Eötvös regényével kapcsolatban, pedig aki nekidurálja magát a két kötetnek, növekvő csodálkozással látja, hogy ma is milyen eleven Viola története, s milyen leleplező erővel tudta ábrázolni Eötvös kora társadalmát. De az is igaz, hogy ami a regényes történeten kívül van, a hosszas elmélkedések a pénz hatalmáról vagy az angol börtönviszonyokról, részleteiben fárasztóvá teszik, bár ugyanez vonatkozik Tolsztoj Háború és békéjének hadtörténeti fejtegetéseire is. Jó a filmváltozat? Mondjuk így, hatásos ismeretterjesztés, tetszetős pótlása az annak idején elbliccelt kötelező olvasmánynak. Sajnos, alig több. Eötvös stílusa esetenként nehézkes, helyenként értekező, s mindig oktató, didaktikus. Réty alispán egy alkalommal azt mondja Ákosnak, „nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül semmire sem mehetsz?” - ezt el lehet mondatni a filmbeli szereplővel, de fontosabb ennél maga a légkör, melyben a szavak elhangzanak. A beszélő nevek is ezt igazolják, mert nincs abban semmi erőltetettség, hogy hőseit Tengelyinek, Rétynek, Macskaházynak, Nyúzónak, Zátonyinak, Violának vagy éppen Kislakynak hívják. Eötvös számára csak ürügy a romantikus történet, hogy leleplezhesse a vármegye életét, de az optimizmus sem hiányzik belőle. Regénye végén így szól az olvasóhoz: „Ha nehányan a nyíltságot rosszaljátok, mellyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, higyjétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket senmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam. ” Ezt a hitet szolgálja a regény befejezése is, mert „szívem mondja, közéig az idő” - írja Eötvös. S hűségesen beszámol mindarról, ami hőseivel Viola halála után történt, nem feledkezve meg Nyúzóról sem, aki bizonyos közmunkák miatt bajba keveredett, s „hivatalától esküdtjével együtt elmozdíttatotL "Ez is hozzátartozik Eötvös optimizmusához, mert a szabadságharc küszöbén (a regény 1845-ben jelent meg) mindenképp azt sugallta olvasóinak, hogy „az állapotok megváltoztatása tőlünk függ”. A filmváltozat ezzel adós maradt, mert a lángokban álló parasztporta mintha azt jelképezné, hogy bármi történjék is, a Nyúzókon nem fog ki senki. Pedig Eötvös éppen az ellenkezőjében hitt. Jó film? A maga módján mindenképp. De főleg hasznos. Felhívja a figyelmet egy remekműre, amit manapság nem szoktak már olvasni. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió Vasárnapi anyanyelwédelem Vannak időpontok a hét több napján, amikor ügyeinket, elfoglaltságainkat úgy irányíthatjuk, hogy mindenképpen rádióközeiben legyünk. A dolgozó emberek többségében ezeket a perceket-órákat a hétvége egyik vagy a másik napjára teszik, a háztartásbéli asszonyok, vagy a nyugdíjasok ellenben a hét közepére. Az utóbbiak kedvelt és állandóan nyomon kísért műsora a Napközben, míg az aktív dolgozók bizonyos része hiányt érez, ha egyszer is kihagyná a vasárnapi Lőrin- cze-tízpercet, az Édes anyanyelvűnket. Sajnos, kevés olyan évtizedes műsor van, amely még mindig frissen és izgalmasan él a rádióban, mint Lőrincze professzor nyelvvédelmi adása. E műsor örökös jelenlétét és fontosságát nyilvánvalóan több tény is indokolja. Sorrendiség nélkül, ha elsőként idevesszük nyelvünk állapota iránti közömbösséget, akkor már fontosak is Lőrincze professzor vasárnapi műsorai. De akkor is, ha arra gondolunk, hogy mindennap egyre ko- paszítjuk főneveink, jelzőink és metafó- ráink káprázatos gyűjteményét. Az anyanyelvének tisztasága iránt felelősséget érző ember örökös hallgatója ezeknek a vasárnapi tízperceknek. Akármilyen nyelvtörténeti vagy nyelvhelyességi témákról van is szó, ott ül a hangszóró mellett. Különösen akkor, amikor utóneveink eredetéről általunk nem ismert történetet tudhatunk meg. Sajnos, kevés olyan évtizedes műsor van, mint az Édes anyanyelvűnk. Ajánlom: a magnetofon- és videokazettamásolások időszakában az arra illetékesek az iskolások mellett nyelvünk tisztaságát óvni akaró felnőttekre is szíveskedjenek gondolni... szűcs Jelenet a darabból
