Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-04 / 285. szám

4 KÉPÚJSÁG 1986. december 4.----------------------------------------------:—:______________________________________________________________________________ Az orvos válaszol A hosszú csendes ősz elmúltával most ködös, nyirkos, szeles idővel köszönt ránk Karácsony hava. S bár sokan készülnek máris a szeretet közelgő ünnepé­re, az időjárás sokféle bajt rejteget, különösen a légző-, a keringési-és mozgás­szervek betegségeivel. Ez időtájt lehet számolni az idült hörgőgyulladás rosz- szabbodásával, de heveny hörgőhurut kellemetlenségével is. A hörgő asztmá­sok nehezebben kapnak ilyenkor levegőt, de az ízületek is jelzik a tél közeledtét, és sokszor a szív is nehezebben végzi munkáját, a mandulák is rosszalkodhat­nak. Lehet-e védekezni az ilyenkor gyakrabban jelentkező betegségekkel szem­ben? Igen, és elsősorban megelőzéssel. Ez hasznosabb, mint a már kialakult betegséget gyógyszerekkel visszaszorítani. A leggyakoribb késő őszi beteg­ségcsoportba a légúti gyulladások tartoznak. Elkerülésükre egyik fontos fel­adat a szervezet védekező készségének fokozása, amit a munka és a pihenés ésszerű egyensúlyával, a körülményeknek megfelelő fizikai tevékenységgel, a korszerű étkezési szabályok betartásával és harmonikus lelki élettel kell biztosí­tani. A másik teendő: lehetőleg kerüljük a veszélyforrásokat, a már náthás, to­rokgyulladásos ember pedig kímélje a környezetét és világért se nagyobb meny- nyiségű szeszes itallal „kúrálja” magát! A zárt helyiségek levegőjét naponta jó többször felfrissíteni. Nagyobb ve­szélynek vannak kitéve a szeszes italt bővebben fogyasztók, hiszen jól ismert az alkoholnak a szervezet ellenállókészségét rontó hatása, az értágulat pedig hő­veszteséget okoz. A réteges öltözködéssel, a természetes anyagok - gyapjú, pamut - felhasználásával nemcsak a meghűlést kerülhetjük el, hanem a moz­gásszervek és a húgyivarszervek védelmét is biztosíthatjuk. Ne akarjunk túl di­vatossá válni a szűk cipő viselésével, de a túl bő lábbeli sem hasznos. Kényel­mes kesztyűvel biztosítható az ujjak vérkeringése, ne restelljük fölhúzni már fia­tal korban sem, sok későbbi kínlódást előzhetünk meg így. Röviden: öltözködjünk az évszaknak megfelelően! DR. VECSEY ALBERT Hír Tolnáról A tolnai hajós, kőműves, valamint az öregek napközi otthonába járó nyugdí­jasokat találkozón látta vendégül novem­ber 21-én a szakszervezetek szakmaközi bizottsága. Diófatörténet Magyari Gyulát kora tavasztól késő őszig leginkább a regölyi szőlők vidékén lehet megtalálni. Ha száraz, napos az idő, ritkán tartózkodik otthon. Most mégis egy lakóházának udvarába ültetett diófa alatt állunk meg beszélgetni. Története van ennek a szép lombozatú fának...- A 60-ás években, amikor szervezték a tsz-eket, azt mondja a szomszédom - akinek tanult fia volt -, hogy lépjek be én is, ne bolondozzak. Mondom neki, hagyjon engem, tudom én, hogy mikor kell lépni. Mondtam azt is, ha én belépek, ültetek egy diófát, hogy ahogy az nő, hir­desse szerte a világba, milyen jó ez a de- mokráciás közös gazdaság. El is ültettem a fát. Én akkor már 57 éves voltam. Egy­szer mondom a szomszédnak, „szárad ám a fa". Ez, a tsz első éveiben volt. Na gondoltam magamban ültetek mellé még egyet! Ez már jó lett. Az első terméséből vittem a tsz-irodába és a fiataloknak is el­meséltem a fa történetét. Most évről évre A már hagyományosnak nevezhető nyugdíjastalálkozón a II. Számú Általá­nos Iskola tanulói és az úttörő fúvós- zenekar szolgáltatott vidám, zenés, ver­ses műsort. olyan csudaszép termést hoz, akkora diók vannak rajta, hogy csodálják. Számlálhatatlan hasonló történet szí­nezte Magyari Gyula bácsi életét. Egy­másba folynak ezek a történetek és alig lehet gátat szabni, jó ízű, eleven szellemű beszédének. Mozgalmasak, túlzásoktól mentesek életének epizódjai és alig teg­napi frissességűek. Az édesapja „huszár Magyari” katonaemlékeiről éppen olyan éles kép rajzolódik a mesében, mint ar­ról, hogy ő maga hogyan kezdett szárny­kürtön, klarinéton, citerán muzsikálni. Az oroszlói, felsőnánai, tolnai-baranyai la­kodalmakból is villant egy-egy pillanatot. Arról is szól, hogy közeli barátok temeté­sén nem egyszer mondott már búcsúzta­tót. A napi politikai események is elve- gyülnek a századelejiekkel. A település- fejlesztési hozzájárulás és a nyugdíjasok viszonyáról a mások érdekében fogal­mazott véleményt. Ha a faluban felbosz- szantják valamivel, akkor kivonul a szőlő­hegyi présházba, megfújja öreg klarinét­ját, hogy elmuzsikálja bánatát, örömét a szomszédság kedvére-őrőmére. d. k. j. Névünnep Bátán Már megvoltak a legkedvesebb nóták, a bátai réten elveszítettük zsebbe való késünket, búra hajtotta fejét a kék ibolya is és nem változott a hosszú fehér asztal­ra berendezett színházterem képe. Há­romszáz egynéhányan férnek itt, ha sor­ba állnak a székek. Mi több, mintegyhar- madát töltenénk be a teremnek, ha nem terített asztal mellett ülnénk. Az Erzsébe­teket ünnepeljük a bátai nyugdíjasok klubjában. A klub és a művelődési ház vezetőjén kívül, több tucatnyian viselik ezt a szép nevet. Ez magyarázza, hogy ami a szívbéli derűt illeti, döntetlenre ál­lunk. Köszöntöttek és köszöntők egyként tetőzik a díszkivilágítást azzal, ami az em­berarcon a legszebb. Klarinét adja a ze­nei kíséretet és ha nem csak nyolc fér­fiember árválkodna a vidám asszonyko­szorúban, lenne itt tánc is. így, nóta van és az összeszokottak között dukáló be­szélgetés, mesélgetés. Az alkalom ürü­gyén arról, hogy míg más helyeken „az istent is Jóskának hívják”, mert annyi Jó­zsefük van, itt Bátán a Mihály volt a leg­kedveltebb férfinév, az asszonynakvaló népet pedig az Erzsébetek, Annák, Pan­nikák, Terusok adták. Egészen addig, amíg az élet léptekváltozásaival meg nem törte a Miskák, Erzsik, Pannik egyedural­mát a minél különlegesebb nevek egész országunkat elözönlő divatja. Nahát, hogy akkoriban mik nem történtek! Az egyik nagymama is emlékezetes galibá­ba keveredett, amikor rokonok, ismerő­sök a lányunoka nevét tudakolták tőle.- Ejnye már... nem is tudom, valami in­da... - Tán tökinda, vagy babinda?! - folytatódott a faggatás, de aztán akadt segítség, aki kitalálta, hogy Melinda lesz az az inda, nem más. Másvalaki a Zsanett név miatt került szorongatott helyzetbe, mert amikor fe­lelnie kellett csak az jutott eszébe, hogy Zsanér, ami pedig sarokvasat jelent. Ki tudja hányszor hallgatták, mesélték ha úgy tetszik kritikaként is ezeket a tör­téneteket, mégis bugyogna a meseszó akár éjfélig, ha nem várná őket névnapi ráadásként odaát a moziteremben Makk Károly filmje, a Liliomfi. Látták már sokan és sokszor, de ha valami jó, abból repe- tázni is jó. Kár, hogy az élettel más a hely­zet, s nem lehet közfelkiáltással ha viszo­nozni nem is, de legalább megállítani ki­csit az időt. - li ­ATTALAI SZORGALMASOK Az attalai öregek napközi otthonának - mely rövidesen klubként folytatja műkö­dését— tagjai soha nem tétlenkednek. Kezdettől fogva keresnek valamilyen el­foglaltságot maguknak. Van saját kertjük, amelyben rengeteg zöldségféle terem, eladásra is. Pár évvel ezelőtt gyümölcs­fákat, az idén pedig szőlőt telepítettek az­zal a céllal, hogy a helyi téesz konyhájá­ból szállított ebéd után gyümölcs is ke­rüljön az asztalra. A kerti munkákat in­kább a férfiak végzik. A szorgos asszo­nyok kézimunkázással, kötéssel, varrás­sal foglalják el magukat. Szíjártó Gyuláné aki 14 éve vezeti az intézményt - rhinap azzal dicsekedett, hogy jelenleg is több mint négyezer forint van a közős betét­könyvben. Az önkéntesen végzett külön­munkával összegyűjtött pénzből általá­ban kirándulásokat szerveznek. Az idén a Balaton északi partjának nevezetessé­geit nézték meg. Jövőre pedig Zala- karosra szeretnének menni. November elején Pakson volt egy kiál­lítás a megyében működő szociális ott­honok és ÖNO tagok munkáiból. Az atta- laiak oda „Surda”-kaJapot, rátétes faliké­pet, kötött zoknit és a már híres „attalai” tutyit vitték el. Nemrég szereztek be egy szövőgépet, hogy szőnyeget is készít­hessenek. Munkáikhoz az alapanyagot a Ismerkedés a szövőgéppel így kell kötni az „attalai” tutyit patronáló üzemek hulladékaiból kapják, nagyrészt ingyen. Mert nemcsak eladás­ra dolgozik ez a jól összeszokott közös­ség, alkalmanként egymást is meglepik ajándékokkal. A közelgő karácsonyra szánt meglepetések zöme már most ké­szen várja rejtekén az ünnepet. MAGYARSZÉKI ENDRE Akit számon tartanak Visszatekintve a felszabadulás óta el­telt 41 esztendőre, ma már nyugdíjban van az apáknak az a nemzedéke és a fiáknak az a generációja, amely a párt zászlaja alatt oly sokat dolgozott az új tár­sadalom alapjainak a lerakásában, épí­tésében és védelmében. A történelmi harcok résztvevői közül mára sokan elfá­radtak, megrokkantak, sokan betegek és sokan - sajnos - már nem is járnak közöttünk. A még élőkkel kapcsolatban én úgy érzem, hogy az aktív társadalom minden felelős tényezőjének erkölcsi kö­telessége a társadalmi haladásért meg- küzdött emberek nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülése. Ne tagadjuk, sok nyugdíjas úgy érzi, hogy le van írva. Sajnos akad nem egy ma még aktív vezető, aki úgy tekint a nyugdíjasokra, mint örökölt teherre és nem olyan élő rétegre, amelynek a fiatal­sága, ereje, munkája nem is olyan régen társadalmunk valamely részterületén az új hajtások gyökereit táplálta. Ezt a tényt pedig - sokunk szerint - senkinek sem áll jogában figyelmen kívül hagyni. Ismert gazdasági gondjaink és a meg­oldásra váró problémák ellenére én sze­rencsés és boldog embernek tartom ma­gamat. Szerencsés vagyok, mert 1945 után minden szolgálati helyemen - még a személyi kultusz nyomasztó éveiben is - volt olyan „mag”, amely a szocialista el­veket tiszteletben tartva, tevékenységé­vel az épülő szocialista társadalmat és benne az embert szolgálta. Boldog azért vagyok, mert sokáig a társadalmi hala­dást szolgáló „nagykerék” egy kis lánc­szeme és a munkás-paraszt hatalom hi­vatásos védelmezője lehettem. Mint nyugdíjas sem érzem magam fe­lesleges embernek. Számon tart lakó­helyemen Tamásiban a városi pártbizott­ság, amelynek társadalmi munkatársa vagyok, de számol velem utolsó szolgá­lati helyem is. Saját alapszervezetem is adott munkát, amikor 1985-ben a párt­vezetőség tagjává választott. HIDEG MIHÁLY ny. r. alezredes Idősek otthona Szegeden Az intézmény megnyitása óta alig több mint három kísérleti év telt el, de nem­csak a hazai gerontológiai szakemberek érdeklődését keltette fel, hanem a külföl­diekét is. Látogatóik voltak a szomszé­dos országokból, sőt Svédországból, Angliából és a távoli Vietnambór is. így utólag könnyű konstatálni, mennyi­re időszerű és helyénvaló kezdeménye­zés érett be Szegeden, az úgynevezett „idősek otthona” létrehozásával. A vá­roslakók nem tudnak sokkal többet erről a hazánkban még korántsem általános, tulajdonképpen új ellátási formáról. Az itt lakók havi 3500 forintot fizetnek ellátásu­kért. Működnek ezenkívül a városban a három hagyományos szociális otthon, a különböző napközis ellátási formák, az idén februárban létesült a gondozóház, ahol egy hónapig lakhat egy-egy idős ember, ha eltartója szabadságon, kikül­detésben van, vagy ha a lakását javítják. Mint sok más városban itt is van nyug­imé a ház, amelynek a nyáron szek­szárdi látogatói is voltak díjasház orvosi felügyelettel, klubbal, - nem szólva a havonta félezer embert el­látó területi, házi szociális gondozóháló­zatról. Zlatarov Sztojcsóné, a tanács egész­ségügyi osztályának szociálpolitikai cso­portvezetője mondotta el, hogy a több mint 40 milliós beruházás eredetileg ha­gyományos szociális otthonnak épült. Az Egészségügyi Minisztériummal előzete­sen egyeztetve javasolták, hogy emelt, szintű, igényesebb ellátást biztosító ház­ként működhessen. A mindig előre fize­tendő magasabb térítési díj fejében az 55 garzonlakásos (szobánként kétágyas) épületbe 1983. április elsejével költöz­hettek be az első lakók. A közvélemény - mint azt megtudtuk - nehezen vette tudomásul, hogy azok a magukra maradt idős emberek, akik in­góságaik, visszaadott tanácsi, eladotf. szövetkezeti lakásuk, vagy gyermekeik támogatása révén idekerülhettek, ki­emelt szintű ellátást kapnak. De, ha ezért a térítésért - ami így is pénztámogatással egészül ki - ez a humánus forma az idő­sek javára megvalósítható, miért mond­junk le róla? - mondták a szegediek. Nekik volt igazuk, mert már hetvenen vár­nak arra, hogy idekerülhessenek, és az igénylők száma növekedőben van. A lakók kétharmad része fizikai mun­kakörben dolgozott korábban. Többsé­gük nő. Átlagéletkoruk nyolcvan év, álta­lában hetvenéves koruk fölött kérik elhe­lyezésüket. A tizenhét ápolónűvér mellett gyógy­tornász, foglalkoztató nővér, kozmetikus, fodrász gondoskodik arról, hogy az öre­gek egészségben, tevékenyen élhesse­nek. Biztosított napi három órában bel­gyógyász-, egy órában pedig ideggyó­gyász szakrendelés. A lakóközösségnek nagyobb az önállósága is, mint lenne a hagyományos intézményi keretek közt. Új kezdeményezés most a TIT támogatá­sával induló idősek esti egyeteme, ahol felkészült előadók igyekeznek szélesre tárni a világra nyíló ismeretek kapuját az életkorral sem csökkenő kíváncsiság előtt. B. R. Az úgy volt, hogy... Fiatal legényke voltam, alig tizenkilenc éves és úgy tűnt - ak­kor még nem lehettünk biztosak benne -, hogy a háború a vége felé tart. A szovjet hadsereg fegyverei mindenesetre már Magyarországon dörögtek. Bennünket összetereltek és elvittek munkaszolgálatosnak Csepelre, az akkori Weisz Manfréd-féle gyárba, ami hadiüzem volt. Menétoszlopba állítottak. Voltunk jó pár százan. Sok Tolna megyei srác, de volt köztünk pécsi ismerős is. Egy öttagú gár­da hamar összekovácsolódott, jól megértettük egymást egyet­len intésből is. Abban a lágerszerű barakképületben ahol alud­tunk, döntöttük el, hogy meglépünk. - Mi aztán nem megyünk a frontra! - ez volt a jelszó. Ahogy a táborból vonultunk át Cse­pelre a sportcsarnokba, egy csepeli munkáslány mintha csak minket várt volna az egyik szűk utcán álldogálva, intett: - Most lépjünk le! Kivágódtunk a sorból mi öten, 1944. december 3­án, estefelé. Már sötétedett. Befutottunk egy kapun, a hátsó ki­járaton át meg usgyi... Mária - mert így hívták a segítőnket, és csupán ennyit volt hajlandó elárulni a nevéből - megmutatta merre, kihez menjünk. Mentünk. A Duna mellett egy halász­kunyhóban valóban meg is találtuk János bácsit a halászt, aki átvitt bennünket a budai oldalra. A legutolsó vonattal aztán irány hazafelé a Déli pályaudvarról. Sárbogárdon nagy katonai razziát sikerült kikerülnünk. Sohasem tudta az ember abban a zűrben ki a barát, ki az áruló. Nagydorogon megállították a má­sik vonatot is amire átszálltunk... szóval éppen egy hét alatt ér­tünk haza Decsre a Vas Miska barátommal. Hajnali háromkor kopogtam be a szülői házba, ahol előző nap már kerestek a nyilasok meg a csendőrök. Nem volt mara­dás. Egy ártéri erdő düledező kunyhójában bujkáltam. Az öcsém látott el élelemmel, hírekkel. Csak a család tudta hol vagyok. Aztán két hét után jött: - Gyere haza nyugodtan, megérkeztek a szovjetek! Elmondta: KLAMIK MIHÁLY nyugdíjas gépkocsivezető Lejegyezte: SZABÓ SÁNDOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom