Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-23 / 301. szám
4 "rtlËPÜJSÀG 1986. december 23. Moziban IVÁN Ez talán nem is Amerika. Vagy ha mégis az. akkor nem Ivan Bíbicé. A japán hadifogság borzalmaiból tér haza az egyesült államokbeli kis szláv közösségbe. Ép bőrrel, többedmagával. Győztesen. A riporter kérdésére talán csak ő ad ellágyulás nélküli, határozott választ. Megtévesztően határozottat. Nem kételkedünk magabiztos félmosolyában: az a megnyugtató érzés tölti el, hogy végre otthon lehet. Ezzel a képpel indul A. Koncsalovszkij filmje, a „Mária szerelmei”. És ezzel a képpel is zárul, de már egészen más hangsúlyokkal. Mintha mégsem érkezett volna haza egészen. Mintha mégsem teljesült volna be a szerelem. De ha a testi-, lelki megaláztatások árán beteljesültnek, tisztának is látszik, hiányérzetünk támad, mintha valami képtelen vágyért fizettek volna képtelen nagy árat. Mert a film végén a feloldó testi egyesülés önkívülete kevés ahhoz, hogy helyrebillenjen a világ felborult rendje. Mi is történik valójában? A hazatérő, gyermekkori játszótársához bekopogtató katona a felserdült, lányt egy fiatal tiszt karjaiban találja. Ha ez fájdalmat is okoz Ivánnak, a köznapi féltékenységnél sokkal erősebb benne a szeretet, ami a közös múltból meríti erejét és fölajzott képzeletében egy sosemvolt ártatlanság varázsával teljes. Ebbe a múltba természetesen a szláv közösség sorsa is beletartozik, az otthoné - de már annál kevesebb köze van a kisszerűvé váló győzelem kisszerű hozsannáihoz. A színes léggömbökkel ég beúszó amerikai lobogóhoz. Egymáshoz tartozásuk szelíd, csendes felfedezése, a pravoszláv esküvő ceremóniái még nem sejtetik a rövidesen bekövetkező, eleinte csak tragikomikusnak tetsző fordulatot: Ivánt éppen azzal a nővel hagyja el a férfiereje, akit a legjobban szeret. Vajon miért? És ha csak eny- nyi volna a baj, fordulhatna pszichiáterRádió Mindennapi híreink Nem tudom, kedves olvasó, gondolt-e már valaha arra, hogy mit érezne, ha a reggeli fölkelését követően nem szólalna meg a Magyar Rádió? E sorok szerzője minden bizonnyal hiányt, s egyúttal pokoli mérget. Ezek után pedig nyilvánvalóan áttekerné a gombot egy másik csatornára, hogy megtudja, ki kit rabolt el, ki, kinek ajánlott fel váltságdíjat és melyik országban, mikor veszi át az éppen esedékes hatalmat az éppen illegalitásban lévő fél. De, félre a tréfával! Szerencse, hogy nem kell nap mint nap ilyen gondokkal megküzdenünk. A Magyar Rádió jóvoltából mindennap magunkhoz vesszük a nélkülözhetetlen hírdózisunkat. Öröm és megnyugvás, hogy rádiónk mindhárom adója fél- és egész órákban, ezenfelül pedig még a műsorszünet idejében is szaván fog bennünket. Elmondván és közölvén, hogy melyik földrészen mi és miért történt. Hírek, események, információk. Jó, mert értünk vannak. Jó, mert kielégítik információ-éhségünket. És természetesen azért is jó, mert nem lennénk meg frissesség nélkül. Rádió, események, szenzációk. Mindenki másként lesz társa és barátja az adóknak. Ha pedig akarattal azon morfondírozik, hogy reggelente első kézből fontos legyen neki a hírverés, akkor... Nem tudom, kedves olvasó, gondolt-e már valaha arra, hogy mit érezne, ha a reggeli fölkelését követően nem szólalna meg a rádió? Biztos vagyok benne, hogy nem. És abban is, hogy nagyon jól tudja, hogy miért. Mert a hírek meggátolhatatlanul terjednék. Vevőtől vevőig és hallgatótól- hallgatóig. Mindezek olyan tények, amelyekre állandóan szükségünk van. Mint a mindennapi kenyérre, a sóra... Tehát, minden reggel... ott, a hangszóró mellett. Találkozunk, igen...! szűcs AMERIKÁBAN Jelenet a filmből hez, szexológushoz is. Szerencsénkre Koncsalovszkij sokkal jobb rendező annál, minthogy ilyen gyakorlatias, oknyomozó válaszokat adjon. Gonoszságunk, önpusztító tehetetlenségünk patkány képében is megjelenő, Zolától Camus-ig ismerős metaforája is elárulja, hogy kelet-európai rendezővel van dolgunk, aki jól ismeri az eszmék lelkűnkbe fészkelő voluntarizmusát, tudja, hogy az Iván által képviselt lelkialkat - lásd akár Dosztojevszkij hőseit - az eszmét érzelemmel telíti. A Mária által megtestesülő eszményt tönkretenné a testiség képzete, viszont minden elérhető, ami földi. Iván elérhet minden nőt Márián kívül. Mária testét is megkaphatja más, hiszen a testünknek vágyai vannak és az élet élni parancsol. Máriának testben és lélekben is földi asszonnyá kell válnia, hogy Iván megérinthesse. Gyermekük már nem közös: kakukkfiókagyermek, s ez közvetve utalás a szláv kolónia jövendőbeli sorsára is. Ezért is súlyosul makacsul visszatérő jelképpé a fűtenger hullámaiból előbukkanó szék a brownsville-i domboldalon, valamikori kedvenc búvóhelyükön. Mi volna más, mint egy soha ki nem teljesíthető, de mindig vágyott „genius loci”-nak - a hely varázsának -, a megtalált otthonnak és szerelemnek az ígérete? A lány szerepében polanski felfedezettje, Nasztaszja Kinski nem először hódítja meg játékával a közönséget. John Savage méltó partnernek bizonyul. BÓKA RÓBERT Hangverseny Karácsonyi koncert az újvárosi templomban E nemes, az esztendők folyamán csaknem hagyományt teremtő újvárosi templomi karácsonyi koncerteknek tán épp maga Liszt örülne a legjobban - tudjuk, falai közt nemegyszer megfordult. Bár Liszt-mű december 19-én csupán kettő hangzott fel, az estet az igényes gonddal összeállított műsor, nem kevésbé pedig a remek előadói apparátus jellemezte. Zámbó István Liszt-díjas, érdemes művész karnagy nevét kell mindenekelőtt említeni, illetőleg az általa vezényelt Magyar Néphadsereg Művész- együttesének férfikarát. A dolog annyiban is stílusos, hogy Mesterünk, Szekszárdi miséjét ennek a templomnak szánta, a mű pedig orgonára támaszkodó férfikari darab. A műsor a Nádasdi Kálmántól feldolgozott In dulci jubilo-val indult, Pásztorénekkel folytatódott és Kodály: Karácsonyi pásztortáncát hallhattuk. Itt is, miként később is, káprázatos teljesítményt nyújtottak a Rädda Barnen utcai általános iskola „ifjú férfiai”, fiúkórusa (karigazgatójuk Cseszka Edit). Nehéz szövegeket, bonyolult dallamokat, többségükben kívülről énekeltek. (Hová fért el az apró koponyákban az a temérdek hang, kottafej?...) Zámbó István a tőle megszokott szerénységgel, vezette végig az estét - amelynek „hőfokába” egy másik „hőtényező” sem tudott jelentősen belezavarni, az tudniillik, hogy a kórusnak az ünnepi szmoking fölé bizony még kabátot is kellett vennie. Az egyik kiemelkedő pontnak a magyar gregoriánum darabegyüttesét éreztük, a másik csúcsnak Franck: 150 zsoltárát. Köztük, név szerint: Advent, Sanctus, Verbum caro factum est, a karácsony vonzatában: Veni redemptor gentium, Benedicamus, Hódié Christus natus est, Dies est laetitiae, majd Pitoni: Laudate Dominum-a következett. Bódis Tamás orgonaszólója (egyébként az estét végigkísérte) nagyszerű fényét adta az alkalomnak, e fiatalember művészetéről a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Szép volt Liszt: Ave Maria stellá-ja, megkapó a Mihi authem adhaerere. A már említett Franck: 150. zsoltárt meg is kellett ismételni. - dobai-t Tévénapló A szórakozás csapdái Csak a reformkor óta szórakozunk, annak előtte a magyar múlatta az időt, vagyis eltöltötte lehetőleg valami kellemes dologgal. A szórakozás, egyébként német megfelelőjének tükörfordítása, a szórni igéből származik, tehát aki szórakozik, „szétszórja magát”, s ebből az időből még a „szétszórakozott" kissé erőltetett alakot is ismerjük. De bármiként vélekedjenek is a nyelvészek, a kérdés az, hogyan szórakozunk ma, s hogyan szórakoztatnak bennünket? Erről beszélgetett a Hírháttérben Tibori Tímea szociológus és két minisztériumi főosztályvezető, Pándi András és Kormos Sándor. Fontos kérdés, a szórakozás napi igény, mindenki szívesen szórakozik, tehát kikapcsolódik napi gondjaiból, mégpedig úgy, hogy nem kapcsolódik be semmibe, nevet azon, hogy Chaplin csetlik-botlik a filmvásznon, dummer August pedig tortákkal dobálózik. Ősi ötletek, a filozófus Bergson egész könyvet szentelt a nevetésnek, kutatva forrását, eszközeit. Csakhogy azóta nagyot fordult a világ, megjelent, s hovatovább mindent elborító a giccs, sárrá már kevesen gondolnak, hogy Mozart Varázstuvoiájajs szórakoztató daljáték, Bach szvitjeit pedig a kortársak sör mellett hallgatták, vasárnap délelőtt, mert szórakozni akartak, semmi mást. Azóta kialakult egy nehezen ellenőrizhető kettőség, ami szétválasztja a könnyűt a nehéztől, mintha az, aki beül a Varázsfuvola előadására, olyan feladatra vállalkoznék, hogy ezzel az erővel akár fát is vághatna. A beszélgetők tényként fogadták el a jelenlegi helyzetet, pedig a pillanatnyi tényeken túl más is van. Közepczi Béla miniszter az írószövetség közgyűlésén mondott felszólalásában ezt a kérdést is érintette, mondván, „nagyobb gondot látok abban az értékzavarban, amely etikailag és esztétikailag egyaránt jelentkezik, s amellyel szemben nem tudtunk megfelelő közhangulatot kialakítani”. Itt van a lényeg, s az is kérdés, hogy „a szórakoztatásnak valóban nihcs-e presztízse”. Jelenlegi presztízse ugyanis inkább az értékzavart növeli, amikor jónevű színészek is igen tekintélyes fellépti díjért vállalnak csak vidéki szereplést, ekkor is azzal a feltételiéi, hogy ugyanazon a napon legalább 2-3 előadást szervezzenek nekik. Az Ér- sekcsanádtól Bonyhádig autózó színésztől mit lehet kívánni a harmadik előadáson? Baj van az ízléssel, hallottuk, ellenőrzés pedig nincs, nem is lehet, ehhez szakember sincs elegendő. De ebben a kérdésben ki lehet a megbízható szakember? Elsősorban a néző, aki megveszi a 70-80 forintos jegyet, s ízlésén múlik, hogy bosszankodva megy-e haza, vagy elégedetten emlékezik az előadásra. Viszont az ízléssel valóban baj van, s nem is lehet másként, mert iskoláinkban az esztétikai nevelés egészen háttérbe szorult, a fiataloknak a disco jelenti a kizárólagos zenei élményt, képzőművészettel pedig tulajdonképpen csak a színes hetilapokban találkoznak. A szórakozási igény tehát megnőtt, a szórakozáshoz vezető út pedig tele van csapdával. A művelődési otthonok tehetetlenek: látatlanban kell megvenniük egy- egy műsort, s aggódva figyelik, eladnak-e annyi jegyet, hogy bejöjjön az előadás ára. Az is megtörténik, hogy vissza kell mondani az előadást, mint a közelmúltban Bonyhádon, ahol a százezer forintot megközelítő fellépti díjjal szemben a közönség fizetésképtelennek bizonyult, bár az is lehetséges, hogy pénzéért nem kellett szegényebbnek lennie egy illúzióval. A szórakoztatóipar szabadpiacán egyelőre meglehetősen nagy a zűrzavar, amit csak növel, hogy néhány „vendéglátóipari egység", bevételét fokozandó, vetkőző énekesnőt szerződtet, mellette horrorfilmben is gyönyörködhet a vendég, mert a video is bevonult a profi szórakoztatásba. A háttérbeszélgetés tényei tudatosították a csapdákat, a kommerciálódás veszélyeit, de a beszélgetőknek be kellett érniök ennyivel, mert a megoldástól egyelőre nagyon messze vagyunk. cs. VI. országos karikatúrapályázat A KISZ Kecskeméti Városi Bizottsága és a Szalvay Mihály Úttörő és Ifjúsági Otthon meghirdeti az amatőr rajzolók körében kedvelt és sikert aratott karikatúrapályázatot, belpolitikai témakörben. A pályázaton való részvétel feltételei:- A pályázat jeligés (név, cím, életkor borítékban). Maximum három alkotással lehet nevezni. - A pályzaton bárki részt vehet, aki beküldött rajzait még nem közölte más helyen. - A rajzok a kiállító tulajdonába kerülnek, a zsűrizett alkotások kiállításon vesznek részt. Technikai megkötöttség nincs, a hagyományos grafikai, illetve plasztikai megoldások mellett külön értékelik az új technikát, módszereket. Díjazás: I. helyezett 3000 Ft. II. helyezett 2000 Ft. III. helyezett 1000 Ft. Különdíj: - A Szalvay Mihály Úttörő és Ifjúsági Otthon különdíja a középiskolás korosztály legjobb karikatúrájának.- A Kecskemét Városi Úttörelnökség különdíja az úttörő korosztály legjobb rajzolójának.- Közönségdíj - a kiállításon leadott szavazatok alapján. A Petőfi Népe (Bács-Kiskun megyei napilap) a zsűri által javasolt alkotásokat bemutatja olvasóinak. Emlékeztetőül az elmúlt két év díjazottjai: 1984. I. Máté Tibor (Szekszárd). II. Mező István (Homrogd). III. Bátai Sándor (Kaposvár). 1985. II. Mező István (Homrogd) és Joó József (Győr). III. Weisz Béla (Kecskemét) és Hanyecz Mihály (Budapest). A pályzat beküldési határideje: 1987. február 10. Cím: VI. országos karikatúrapályázat KISZ Kecskemét Városi Bizottsága 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/a. Könyv John Hillaby: Gyalogszerrel a Rudolf-tóhoz John Hillaby neve könnyen összetéveszthető a Himalája legmagasabb csúcsát először meghódító Sir Edmund Hillary hegymászó sportemberével, akinek világhírnevét adó tettéről szintén a Gondolat Könyvkiadó Világjáró sorozatában olvashattunk. De nemcsak névben, hanem abban is hasonlatosak némileg, hogy mindketten a Nagy Kaland nyomán indultak felfedező útra. A különbség az, hogy az alpinista-rekorder annak idején gazdagon felszerelt, nagy expedícióval vállalkozott az így is kétségtelenül életveszélyt rejtő hegyóriás felkutatására, jelen szerzőnk viszont jóval szerényebben, rendszerint egyedül, hátizsákkal barangol élményteljes vándorútjain, amelyek érdekességei azonban vetekednek a Mount Everest (avagy Csomo Lungma) izgalmaival, sőt szórakoztatóbbak, tanulságosabbak is. A londoni John Hillaby két előző könyve, a Gyalogszerrel Európában, valamint a Gyalogszerrel Nagy-Britanniában című kötetei számomra különösen szemléletesek. Kalandvágyó ifjúságom álmaira emlékeztetnek, szinte a szerzővel azonosulva gyalogoltam erdőkön, hegyeken, réteken, síkságokon át országokon keresztül, a benzinfüstös, zajos városokat gondosan kikerülve, s átszelve a brit szigetet is. Ahol szállás nem akadt, sátrat, verve, s néha egy ódon vendégfogadóban is^ kortyolgatva az üditő vagy éppen melegítő italt, egyszerű, köztük igen érdekes embereket megismerve. Hillaby kultúrtörténész, néprajzos, földrajz- és természettudós, igazi természetjáró sportember, amellett, hogy hivatásos újságíró, elsősorban kitűnő író egy személyben, megáldva az önmagát sem kímélő irónikus, angolos humorral. Rokonszenvesen szerény, tárgyilagos, távol áll tőle napjaink divatos „nagypofa” önhittsége, könyvei mégis korszerűek, üdítők - állapították meg róla. Nem teljesítményhajhászatból, hanem kutatásvágyból gyalogol, mert meggyőződése, hogy így lehet megismerni egy- egy tájat teljes egészében, nem az elsuhanó autók, vonatok ablakából. S „háttere”: a minden távoli vándorlásáról őt hazaváró felesége, akivel telefonon is tartja kapcsolatát. Egyszóval, ma már csodálatosan ritka ember, érthető, hogy egyik kedvenc írómmá lett (össze nem tévesztve Hillary-vel). A Gyalogszerrel a Rudolf-tóhoz című könyvében írja, hogy egy kis szafarit kellett megszerveznie. Immár „a világ legnagyobb gyalogjárója” öt bennszülöttel, hat teherhordó tevével, tornacipőben ezerszáz mérföldet (kb. 1770 km-t) tett meg Afrikában három hónap alatt, sokszor kavargó homokviharban, s maga is szinte őrültnek nyílvánította vállalkozását, a Kenya északi határvidékén fekvő, a magyar gróf, Teleki Sámuel által felfedezett és elnevezett Rudolf-(Jade-)-tóhoz, oda-vissza. Dantei kép tárult eléjük, s a szerzőt mélyen megrázta az ott tengődő páriasorsú nép nyomorúsága. BALLABÁS LÁSZLÓ
