Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
-fé^ÉPÜJSÀG 1986. november 1. A belső lázak költője Szilágyi Domokos halálának évfordulóján Ú gy kezdődött, hogy odajött hozzám a gyerek: meséljem el neki, hogyan született. Éppen barkácsoltam valamit az udvaron, meg különben sem akarok beleavatkozni az oktatási reformba... Elküldtem hát az anyjához, mesélje el ő. Végtére is ö jár szülői értekezletre, sőt tagja is a szülői munkaközösségnek. A múltkor is a nejem gyűjtötte össze a pénzt az osztálykirándulásra. Még szabadságot is vett ki, hogy elkísérje a gyereket társadalmi munkában. Mit tudom én, mi van az új tantervben... Ezalatt a kolléganői 563 forintot kerestek a géemkában. No, de nem panaszkodom, mert még azt hihetik, hogy anyagias vagyok. Pedig hát azért a piros pontért nem sokat adnak a közértben. A mi családunkban demokrácia van, joga van hozzá, tegye... Amint így morfondíroztam magamban, egyszer csak jött ám az asszony felháborodva, miért uszítom rá a gyereket ilyen hülye kérdésekkel? Egy ideig gondolkoztam, fölkapjam-e a vizet, vagy se, végül úgy döntöttem, politikusabb, ha nem strapálom magam. Majd holnap a gyárban letolok valakit. Csak ennyit válaszoltam:- Te voltál ott, édesem, neked illik tudni...- Jó, jó - mondta ő -, de hát azt úgyse értené meg a gyerek.- Nekem azt mondta a nagyanyám harminc évvel ezelőtt, hogy a gólya dobott be a kéménylyukon.- Hihihi... - fakadt hangos mosolyra életem párja. - Berci, te hülyébb vagy' mint amilyennek látszol! Hol találsz itt a lakótelepen csak egyetlen kéményt is?! Gólya? Legföljebb ha képeskönyvben láthat olyat, de azt is libának rajzolják. A nagymamák meg százötven kilométerre laknak... Csak nem mondhatom azt, hogy a távfűtő művek ajándéka!?...- Nono! - emeltem föl feddőleg a hangom. - A múltkor is nagyon megnézett az a pofa, akt hőmérőzni jött... - Hát akkor magyarázd meg neki te! - toppantott a nejem, és a fejemhez vágta a partvist.- Vacsora után odaültettem magam mellé a gyereket, és elkezdtem nevelni.- Tudod, édes fiam, az úgy volt, hogy édesanyáddal elhatároztuk...- Most jön a szex? - csillant föl a gyerek szeme.- Mondom: elhatároztuk, hogy lesz egy gyerekünk. Semmi szex! Leültünk és megbeszéltünk mindent. Demokratikus alapon. Ö is elmondta, mit szeretne, én is. Hónapokig tervezgettünk, beszélgettünk, aztán...- Aztán jött a szex. Ezt meséld el, apu!- Mondtam már, hogy hagyj békén azzal a szexszel! Anyád is mindig ezzel öli az életemet. Mi tisztességes, dolgozó emberek vagyunk, nincs időnk pornófilmeket nézni. »- De hát akkor hogyan lettem én? - pityereden el gyermekem.- Hát nem azt magyarázom? A demokrácia nagyon fontos. Talán ez a legfontosabb az életben. Ott van például a mi gyárunk. A múltkor munkásgyűlést hívtunk össze, és meghallgattuk az emberek véleményét. Megmondtuk nekik, mindenki elmondhatja, mit tart a legfontosabbnak, úgysincs pénz a megvalósítására. Ebből lett az ötéves terv.- És engem hány évre terveztetek, apu?- Butaságokat kérdezel fiam... H át jó, látom ma nagyon fáradt, meg ideges vagy. Tudod mit? A srácok majd elmondják, hogyan születik a gyerek. Ök ehhez jobban értenek. Ti már öregek vagytok a szexhez. Mondd el inkább-azt mi a demokrácia! Megvallom, kissé váratlanul ért a kérés. Akárhogy törtem a fejem, semmi nem jutott eszembe. - Tudod mit? - mondtam. - Beszéljünk inkább a szexről! T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Tíz esztendeje halt meg Szilágyi Domokos, az erdélyi magyar költészet egyik legnagyobb tehetsége, akinek korán lezárult lírája ma már az egész magyar költészet klasszikus értéke. Önkezével vetett véget életének, személyes és közösségi csalódások után. Pedig korai verseiben az avantgarde jövőbe sugárzó derűje ragyogott. Az avantgardisták technikai érdeklődése, gépi csodáktól elragadtatva ámulata is feltetszett, elsősorban a repülés öröme, az a lelkesítő érzés, hogy a gépi civilizáció végre meg fogja szüntetni a távolságot nemzetek, kultúrák és emberek között. Az avantgarde nyugtalansága - nemcsak a szabad forma, a vakmerő szóképek, hanem midenekelőtt a lázas és nyugtalan költői érdeklődés, vállalkozó kedv és szenvedély új jelenségnek tetszett a romániai magyar költészetben a hatvanas évek elején. A jövőt birtokba venni vágyó szenvedély mindazonáltal csupán ellentmondásos érzés lehetett. A személyes sors nehéz élményei s a közösségi történelem^ semmivel sem könnyebb tapasztalata szüntelenül beárnyékolták az ódákat és himnuszokat. Szilágyi Domokos költészetét mindinkább korunk tragikus felismerései szőtték át, verseinek poétikájára, nyelvére a nehéz küzdelmek átélése, a belső vívódások drámája nehezedett. Ellentmondásos érzések küzdelméből alkotott költői szintézist. Az egymásnak feszülő indulatokból próbált rendet teremteni. Azt a művészi igényt és poétikát érvényesítette, amelyet hagyományosan Bartók Béla neve jelez. A modern költő többnyire magányos jelenség, szűk körben hallatja szavát, a kultúra vagy az erkölcs nagy értékeit nem ő közvetíti a tömegek számára, legfeljebb magányosan őrzi és gondozza ezeket az értékeket. A modern költészetben testet öltő humánus értékek kisugárzása ezért nagyon is szűk körű. Zárt esztétikai értékek ezek, jelentőségüket többnyire csak a „beavatottak”, az „írástudók” ismerik. S a modern költő vagy gőgösen és gyötrődve vállalja magányát, Szilágyi Domokos portréja csökkenő szerepét, vagy elszánt kísérleteket tesz arra, hogy kitörjön elszigeteltségéből. Az avantgarde is ilyen kitörési kísérlet volt Szilágyi számára: a hagyományos esztétikai elvek, szépségeszmények feladásával próbált új közösségi művészetet teremteni. Valójában új költői magatartást, amely a hagyományos esztétikummal radikálisan szakítva kereste a költészet mai hivatását. Szilágyi Domokos nem „szép” és „formás” verseket akart írni, nem „vallásos lírára” törekedett, hanem arra, hogy minél pontosabban fogalmazza meg személyes, egyszersmind közösségi helyzetét, közérzetét, s minél pontosabban írja le magának a költészetnek megváltozott szerepét, alakuló lehetőségeit. Nem szóképekkel, metaforákkal és jelzőkkel akart hatást elérni, hanem szerkezeteivel, amelyekben az „idegen” szövegnek éppen olyan helye és szerepe lehet, mint a saját invenciónak. Ezért vett kihívó módon „búcsút a trópusoktól", a szóképektöl, a lírai vers hagyományos eszközeitől és díszeitől. Szójátékokból, nyelvi ötletekből, tipográfiai megoldásokból építette fel a költeményt. A szerkesztett vers alkotó elemei különös feszültségbe kerültek, a felhasznált szövegeket ironikus idézőjelek vették körül. A saját és az idegen szöveg parafrazálta egymást, s ennek a parafrázisnak gyakran ironikus értelme volt. Szilágyi Domokos arra tett kísérletet, hogy másfajta, talán erőteljesebb kihívást, vonzást és evo- kációt jelentő költészetet állítson a régi helyére. S ezért mindegyre iróniával „idegenítette el” a költészet hagyományos eljárásait, technikáit és fogásait. Az irónia, korunkban legalábbis, gyakran a moralista öltözete: védőruha, azon erős sokkhatások ellen, amelyek az érzékeny költői tudatot és lelkiismeretet érik és veszélyeztetik. A moralista igény a költészet - mint emberi tevékenység s mint társadalmi feladat -*• áthangolását ígérte: a lírát akarta közelebb vinni a köznapi léthez, visz- szavívni készült a költő régi szerepét. Az iróniával védett morál azonban, úgy tetszik, védtelennek bizonyult a lélek eredendő szorongásával szemben, amelyet újra felidéztek a nemzetiségi létben szerzett súlyos tapasztalatok. Az ironikus moralista nagy vállalkozásokba fogott, a szkeptikus bölcselő azonban mind többet s mind keservesebben vívódott a halál vagy az elnémulás kísérteteivel. Ahogy megsokasodtak a búcsúversek, a rekviemek, a siratók, úgy vált mind zengőbbé és dallamossabbá a nyelv és a forma. Szilágyi Domokos, aki korábban a költészet hagyományos díszeitől búcsúzott, most a világtól s az élettől búcsúzva olyan zengéssel keltette új életre ezeket a díszeket, a költőiséget, a muzsikát, mint korábban talán soha. A régi magyar költészet vagy a nyugatos líra elégi- kusan fájdalmas hangzását szólaltatta meg tiszta és telt zenei hangokon. Kereste az egyszerűséget, személyes és történelmi sorsának hálójából azonban nem bírt szabadulni, önmagát dobta oda áldozatul, s a személyes tragédia, mint any- nyi nagy költőnk esetében, nála is a létrehozott életmű szerves része lett. POMOGÁTS BÉLA Makay Ida: A senki földjén Derkovits-képek kékje villog, emberin túli, szívmetsző hideg. A fagyott senki földjén állok, és nem kiáltok többé senkinek. Mások zászlói fönn az ormon. Mások nyoma a völgybe, lenn. Kilobbant Hold az üres égen. Itt rám nem lel már senki sem. Időtlen misztériumával kent körül a félelem. A halál ornamentikája ragyog a fákon - Szívemen. Szilágyi Domokos: Kiállításon Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. Hát igen: add azt, ami van, ahogy van, hallihó nélkül, mellveretlenül: mert minden többet jelent, mint ami, hisz semmi sincs egyedül. s csakugyan ilyen szürke, seszínű ez a mégis-derűs ég! Ideje, hogy a világ megtanulja: mi az egyszerűség. Bolond festő, hát ilyen fénytelenszíntelen a világ? Ezért súrolták-csiszolták évszázadokon át? Bolond festő, te jól tudod, hogy nincs, sosincs közöny, hogy Napok égnek minden szemben, minden utcakövön, Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. Birtalan Ferenc: És jönnek az indiánok Ahol gyerek van, előbb-utóbb megjelennek az indiánok. Ez nem közmondás. Amolyan népi bölcsesség. Szerénységem tiltakozik, mégis ki kell mondanom: tőlem ered. S hogy mennyire igaz, íme a történet. A gyanútlan atya (láss engem) bemegy a könyvesboltba, nézegeti ezt, azt, s meglátja A KÖNYVET. Melyiket? A Nagy Indiánkönyvet. Mást nem is lát, mert felrémlik előtte hajdanvolt gyerekkora. Arra gondol, elérkezett a pillanat, és eszébe sem jut, nem a pillanat, új korszak érkezett el. Az indiánkorszak. Balázs, ki a könyvvel addig is nagy barátságban volt, örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat. Kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne Vadölő és Csingacsguk története. A tolldíszes, sasorrú-sasszemü indián első látásra megbabonzáta, elkápráztatta. A téli szünet hátralévő részében már jelentkeztek a tünetek. Elsőként a névváltoztatás. Sápadtarcu gyermekünk felvette a Til Lata, magyarul Véres Kéz nevet. Szűk szavú lett (ami nem lett volna baj), célratörő, és úgy osont ide-oda wigwamunkban, mint Tavaszi szellő a prérin. Hamar megszoktuk, hogy a konyha vagy a fürdőszoba irányából co- yote-nevetés, bölénybőgés hallatszik, s időnként feltűnik előszobánkban egy-egy grizzly is. Máig csodálkozom, hogy az esti tábortüzeket sikerült elkerülni, s igy törzsünk tagjai nem tértek meg idő előtt az örök vadászmezökre.Maradt a reménység : elfogynak a mohikánok (az utolsó is), Bőrharisnya nyugdíjba megy, és visszatér a rendes kerékvágásba minden a hadiösvényről. Maradt, mármint a reménység, « mert Til Lata minden spórolt pénze indiánkönyvvé változott. Az Öregek Tanácsának mindkét tagja tanácstalanul sodródott rézbőrüvé vált gyermeke kenujába. Til Lata édesanyja, Lassú Őz (aki a feleségem) s jómagam, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök, éltük egyszerű, szürke hétköznapjainkat. Esténként körbeültük a dohányzóasztalt, elmélázva a régi időkön, de semmi okosat nem tudtunk kitalálni.- Manitou! Manitou! Miért versz minket? Bevallom, ha indiánkönyvet látok, hideg fut végig a hátamon, szemem előtt megjelenik a Sziklás Hegység, álmaimon bölénycsordák gázolnak keresztül. Röviden: indiánózisba estem. Ám minden elmúlik egyszer. Van ami hirtelen, mint a nyári zápor. Áz indiános idő a hosszú, véget nem érő őszi esőzésekre emlékeztet. De egyszer az is véget ért. A nyári üdvözlőlap még igy érkezett Balázsnak: Birtalan Balázs (Til Lata) „Ezen a fán nem szól a pacsirta. Ezt a levelet apacs írta.” Ölel: Szakállas Apacs (Verböczy Antal) És jött új karácsony. Családtagok, barátok, ismerősök szigorú figyelmeztetést kaptak: Bármit, csak indiános könyvet ne! Tudva, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök nem ismeri a tréfát, békés ünnepek elé néztünk. Játékboltokban bóklászva ráakadtam egy varázslatos dobozra. Egy bűvészdobozra. Ez kell nekem! Akarom mondani Til Latának, vagyis Balázsnak (még nem voltam teljesen gyógyult), s vittem. Balázs örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat, kezébe került a vaskos nagy csomag, benne a bűvészdoboz... Uff, én beszéltem!
