Tolna Megyei Népújság, 1986. november (36. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-15 / 269. szám
10 KÉPÚJSÁG 1986. november 15. A magyar dal fejedelemasszonya Bastlides Mária emlékére „A magyar dal fejedelemasszonya” - így nevezték a század derekán Basilides Máriát, az alténekesnőt, Operaházunk örökös tagját. Száz évvel ezelőtt november 11 -én született. A csodálatos tehetségű művésznő 1946. szeptember 26-án, egy évvel Bartók Béla halála után hunyt el, s meggyászolta öt az egész magyar zenei világ. Basilides Mária a Zeneakadémia énektanszakának elvégzése után először a Népopera (mai budapesti Erkel Színház) tagja lett, ahol a Carmen címszerepében tűnt fel, majd a Mignont énekelte. 1915-ben szerződtették az operaház társulatához, ahol 1917-ig ösztöndíjasként működött, Kern Aurél igazgatása idején. Tudjuk jól, elenyészik lassan a természeti tüneménynek számító hangnak az emléke is, hiszen kortárs-emlékezők már alig vannak, elhunyt azóta férje, dr. Péterfi István, a nagy tehetségű zenekritikus is, aki hírlapi tevékenysége után a Magyar Népköztársaság Zenei Alapjának volt az igazgatója. Sajnos, lemez alig maradt Basilides Mária után, hangosfilm sem örökítette meg. A legjobban Tóth Aladár jellemezte: „Ö volt Operaházunk egyik legfőbb büszkesége. A nagyok közt is egyike a kiválasztottaknak, akik csodálatos teljességgel tudták betölteni hivatásukat, akik a művészeti élet belső és külső küzdelmein, megpróbáltatásain keresztül eljutottak a beteljesülés boldogító harmóniájához”. Egy személyes emlék ide kívánkozik. Valamelyik interjúm során Basilides Máriát Eötvös utcai otthonából elkísértem az Operaházig. Amikor odaértünk, ezekkel a szavakkal búcsúzott: . - Én a Hajós utcai művészbejárón át mindig rejtett izgalommal és meghatottsággal lépek be az épületbe. Szentnek tartom a helyet, ahol a művészetet szolgálhatom. Soha nem pályázott könnyű sikerre. Akkor állt oda Bartók és Kodály művészete mellé, amikor ez a szolgálat még nagyon is hálátlan erőpazarlásnak tűnt a közvélemény szemében. 0 vitte ki külföldre népzenénk legszebb remekeit, ő bizonyította be, hogy Bartók és Kodály művészete egyenrangú bármelyik klasz- szikus mesterével. Basilides Mária volt például Kodály Székelyfonójának Háziasszonya. Számtalan dalestjén énekelte a Zeneművészeti Főiskola nagytermében, vidéki városokban és országhatárainkon túl Bartók dalait. Dörgő tapssal fogadta lelkes közönsége a Reinith Béla komponálta Ady-dalok előadását is. Az idő távlatából hadd említsünk néhány különösen kiemelkedő produkciót. Ilyen volt például számos, Kósa György zongorajátékával kísért Bartók-estje, vagy amikor elénekelte a Magyar históriás énekek című sorozatot. Felejthetetlen volt a Hovanscsina női főszerepében, ahogy Hannaként is, Händel utolsú oratóriumában. Mély hatást gyakorolt mindenkire, amikor Frickát énekelte Wagner Richard Walkürjében. Szólistaként működött közre többször is a Magyarországi Munkásdalegy- letek Szövetségének kóruskoncertjein, pedig ezt a hivatalos körök nem nézték jó szemmel. Pompás Azucena volt, és Monteverdi Orfeójá- nak Hírnöke is. Egyetlen próbát nem mulasztott. Előadást nem mondott le, miközben szerény, egyszerű asszony volt, jó feleség és példás családanya. Nagy művész volt, talán a legnagyobb, de olyan egyszerűen élt, mint a dolgozó emberek bármelyike. Az Operaházban olyan szerényen, jóformán észrevétlenül járt a folyosókon, mintha a legkisebb lett volna. A jolsvai születésű énekesnő hangját sokan elemezték. Altregisztere teljes terjedelmében nagy vivőerejü, kiegyenlített és nemes zengésű volt, előadásmódját pedig rendkívüli meggyőző erő jellemezte. A karmesterek - Kernes Istvántól Sergio Failoniig - valamennyien becsülték és szerették Basilides Máriát. Soha vitájuk nem volt ve- ság elé, de akkor is minden alkalommal maradéktalan sikerrel. Noha már kortársai, kollégái, tisztelői tudták róla, hogy alakja eszmei magasságokba emelkedett, utcatábla mégsem örökíti meg a nevét KRISTÓF KÁROLY Eduard Gevorkjan: Átöltözés Az ebédszünetig még jó tizenöt perc volt hátra, de a brigádvezető a tekintetével már kitartóan figyelte Garszevant, az egyik kőművest. Garszevan megrántotta a vállát, és idegesen bólintott a fejévei, amikor a brigád- vezető egy gondosan összehajtogatott, parányi papírcsomagot dobott oda a lába elé. A kőműves lehajolt, mintha a szintmérőt igazítaná a padlón, óvatosan körülnézett, nem figyel-e valaki, aztán zsebrevágta a kis csomagot, ő tudta csak, meg a brigádvezető, hogy a parányi kis csomagban rubelek vannak. Hősünk azonnal munkához látott. Néhány pillanat múlva az épület bejáratához sietett. A lépcsőház előterében a brigádvezető valami kis apróság miatt az építésvezetővel vitatkozott. Amikor Garszevan elment mellettük, a brigádvezető tüzet kért tőle, rágyújtott, de valamilyen fondorlatos trükkel egy másik gyufás dobozt adott vissza. Garszevan fölszaladt az első emeletre, a gyufásdobozból kulcsot vett elő, és kinyitotta a szerelésre váró áramelosztó ajtaját. A huzalok és porcelántestek összevisszaságából begyakorlott mozdulatokkal kiráncigált egy rozoga bőröndött, és gondosan kulcsra zárta az elosztót. Garszevan maga elé tette a bőröndött, majd egy elegáns öltönyt húzott elő, aztán fehér inget nyakkendővel és egy pár cipőt. A fekete napszemüveg csak fokozta a hatást: felismerhetetlenül más ember lett a hirtelen átöltözött kőművesből. Néhány pillanat múlva a szokásos útvonalon Garszevan elhagyta az építkezés területét, majd gyors léptekkel átvágott a főút túlsó oldalára. Öt perc múlva már jött is visszafelé, gúnyos, lekicsinylő pillantást vetve az üzlet kirakatában lévő figyelmeztető szövegre. A kirakatban ugyanis nagy táblára ez volt felírva: „Munkaruhában megjelenő vásárlóinknak szeszes italt nem szolgálunk ki!" Oroszból fordította: KISS GYÖRGY MIHÁLY Bertók László: A vasgolyó A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, beléakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, hogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, s ahol megállni készteti a mély, mindig fölviilan valami tökély, hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap. „Csak a Liebmann fotózhat...” Szent-Györgyi Albert és Magyarország Szent-Györgyi Albert szegedi laboratóriumában a kor ismert színésznőivel. Balról jobbra: Bullá Elma, Fejes Teri, Gombaszögi Ella. A kép bal oldalán: Straub F, Bruno, a tudós egykori tanítványa, a kiváló biokémikus. Aggastyánhoz illő csendben, a legszűkebb családi körben eltemették a 93 éves korában elhunyt Szent-Györgyi Albertet, az egyetlen olyan tudósunkat, aki magyar állampolgárként kapta meg a Nobel-díjat. A gyászhírekben természetesen az is benne állt, hogy 1937-ben, amikor a tudományos kutatók legnagyobb elismerésében részesült, a szegedi egyetem professzora volt, s ott nyerte el a jutalmat „a biológiai égésfolyamtok terén tett felfedezéseiért, különösen a C- vitamin, valamint a furmánsav-katalízis vonatkozásában". Az azonban nyilván kevésbé közismert, hogy a magyar tudománynak ez a kiválósága nem csupán ideiglenesen, egy pesti tanszék megürülésére várva tartózkodott Szegeden, hanem épp ellenkezőleg: hosszan, majd másfél évtizedig élt ott, s 1931-től egészen 1945-ig, a fővárosba való felköltözéséig, az őslakosok módjára igen jól érezte ott magát. Motorbiciklis száguldozásait, replő- gépvezetői tanulmányait, a Tisza sodrásával való legendás birkózásait, majd mindennapos teniszcsatáit máig mesél- getik a helybéliek, s ugyanígy az is anekdotákban él tovább, milyen nagy barátja volt ő a színészeknek, a muzsikusoknak - egyáltalán mindannak, ami a művészetek körébe tartozik. (Az egyetemisták színjátszó körének szintén ő volt a tanár elnöke, patrónusa.) Ez a szűk tizenöt év megszámlálhatatlanul sok fényképről most is visszaidézhető. Működött akkoriban Szegeden egy kiváló fotóriporter, a ma kilencvenedik életéve felé ballagó, máig jó egészségnek örvendő Liebmann Béla, aki mint a város fényképész krónikása, Szent- GyÖrgyi Albertról is rengeteg felvételt készített. Előbb persze őt is be kellett cserkésznie. Ez úgy történt, hogy a teniszpályán szögezte rá néhányszor a masináját, majd pedig amikor elkészültek a fotók - ezek a labda röptetését a legfeszültebb pillanatokban rögzítő pompás képek -, alkalomadtán megmutatta őket az orvosi kémiai tanszék vezetőjének. A megörökített természetesen kért belőlük, majd a laboratóriumába is elhívta Liebmann mestert, ahol éppen egy vadonatúj és méregdrága centrifugát szereltek fel. Celluloid-szalagra került ez is, majd pedig a tudós otthona, motorbiciklije, csodaszámba menő Alfa Rómeó típusú gépkocsija, egyszóval mindaz a sok-sok tárgy, amihez Szent-Györgyinek valami köze volt, és mindaz a sok-sok pillanat, amelyet az ű különleges személyisége, emberi és szakemberi nagysága tett rendkívülivé. . Amikor 1937-ben híre jött, hogy neki ítélték a Nobel-díjat, már jóbarátokként tisztelték és szerették egymást. így aztán Szent-Györgyi egyszerűen kijelentette: senki más, csak Liebmann Béla fényképezheti le e kitüntetés birtokosaként is. Ez a szentencia aztán valóságos csatatérré változtatta a szegedi fényképész műtermet, mert az egyik világlap kérését percek alatt követte a másik, hogy a kor szép számú hazai napilapjait, heti újságjait ne is említsük. Mindenki mindehon- nan Szent-Györgyi fotót követelt! És kapott is, mert Liebmann bácsinak akkorra már volt bőséges tartaléka erről a két lábon járó, örökké kedvenc pipáját szivo- gató, ritka rokonszenves „témá’-ról. Azon a rögtönzött sajtóértekezleten, amelyet a kitüntető hír vétele után nem sokkal hívtak össze,^szintén csak Liebmann Béla fotózhatott. S tette ezt úgy, hogy még az „alany” pozitú- ráját is ő határozta meg. A nagy nyilvánosság előtt megkérte Szent- Györgyit, ne csak úgy, szakember módjára sorolja az idegen szavakat, hanem az előadóterem fekete táblájára legyen szives odakanyí- rati egy nagy C-t - mármint az általa feldezett A Nobel-díjas kutató az újszegedi teniszpályán C-vitamin jelét -, és mutasson is rá erre a legendás betűre. Az újdonsült Nobel-díjas természetesn ezt ismegcselekdte, s ez a kiváló.képi ötlet aztán, mondhatani, bejárta a nagyvilágot. Szó se róla, megérdemelten. Az itt bemutatott képek Liebmann Bélának, a magyar riportfotózás doyenjének különösen jól sikerült felvételei: Szent-Györgyi Albert laboratóriumi tudósként, sportemberként és művészetbarátként egyaránt a maga kamaszos férfibájával, oldott egyéniség benyomását keltve jelenik meg rajtuk. Festő nem idézhetné meg jobban, sem szobrász jellegzetesebben. A. L. Fricsay Ferencnek (középen), a szegedi színház egykori nagy hírű karmesterének a társaságában Hartmut Berlin: Magát ki ajánlotta? A kisvárosban futótűzként terjedt el a hír, hogy végre megérkeztek a BX 2001 lemezjátszó kiegészítő berendezései, a hangfalak és az erősítők. Eddig ugyanis csak magát a lemezjátszót lehetett megvenni, de azt is természetesen csak „pult alól”. Wágner úr is azok közé tartozott, akiknek már volt lemezjátszójuk, de használni egyelőre nem tudták. Erre a napra vártak; hiszen csak azok kaphattak a kiegészítő berendezésekből, akik igazolni tudták, hogy már rendelkeznek a szükséges alap- készülékkel. Már hatalmas, tömeg várakozott az üzlet- . ben, ahol az eladók szakszerűen megvizsgálták az emberek papírjait, nehogy illetéktelenek hozzájuthassanak ezekhez a drága berendezésekhez. Közvetlenül Wágner úr előtt a sorban egy férfi azt kérdezgette, hogy ki tudna egy 100 márkást felváltani két ötvenesre. Nem segített rajta senki, mindenkinek kellett a saját ötvenese. Egy barna kalapos úr, mielőtt a pulthoz ért volna, aktatáskájából írást vett elő, s azt nyújtotta át az ellenőrzést végző egyik eladónak. Az megnézte és csak mosolygott, de szólni nem szólt semmit. Wágner úr egy házaspár vitájára figyelt fel. A hölgy arrogáns hangon felrótta férjének, hogy nem hozott megfelelő számú ajánlást magával, s igy bizonyára nem kapják meg a várva várt készülékeket. A férj nagy nyugalommal jegyezte meg, nem az ajánlások száma a mérvadó, hanem hogy milyen szintről ajánlják az embert S nekünk nem kell félnünk - tette hozzá mosolyogva. Wágner úr belegondolt abba, mennyi szidást kap ő is a feleségétől. Mindig a szemére veti, hogy nincsenek befolyásos ismerőseik. így nem sok esélyem lehet - merengett tovább -, engem nem ajánlott senki. Bár borravalót mindenképpen kell adnom, de nem biztos, hogy célravezető lesz. Amíg így gondolkodott, addig az előtte álló úr került sorra. Kérem, én Otto úr ajánlására jöttem - mondta -, s baráti üdvözletét kell önöknek átadnom. A szakavatott eladó bólintott, s csak éppen úgy mellékesen megnézte a férfi papírjait, majd udvariasan közölte, szólítani fogják, ha itt lesz az ideje. Végül Wágner úr is eljutott a pulthoz. Átnyújtotta a papírjait. Neki sem mondtak semmi különösebbet. Helyet foglalt s várt. Egy kis idő múlva az üzletvezető kijött az irodájából, s sajnálattal közölte, hogy különböző okok miatt csak egyetlen egy komplett berendezés érkezett. Mindenki izgalomba jött, vajon ki kapja meg? Ezt követően Wagner urat a pénztárhoz szólították, s kérték fizesse be a megfelelő összeget, mert ő viheti haza a hangfalakat és az erősítőt. Wágner úr úgy érezte, hogy álmodik. Ilyen szerencse nem érheti. Még hazafelé az utcán is teljes kábulatban volt Egyszercsak lihegést hallott a háta mögött. Felnézett, hát az a férfi volt, aki Otto úr ajánlásával jött az üzletbe.- Ne haragudjon, csak egy nevet mondjon, hogy a legközelebbi alkalommal én kapjam meg az árut Tehát ön nem Otto úr ajánlásával jött, dehát akkor ki ajánlotta? Talán Friedrich úr? - kérdezte nagy izgalommal. Wágner úr hozzáfordult, majd így szólt: Megkérdeztem az üzletvezetőt, hogy miért pont én kapom meg a berendezéseket.- Ez nagyon egyszerű - hangzott a válasz. - Valamilyen módon csak ki kellett választanunk, hogy kinek adjuk a hangfalakat és az erősítőt. S ön volt az egyetlen, akinek nem volt senkitől ajánlása! A férfi hitetlenkedve nézett Wágner úrra. Eddig úgy gondolta, ismeri az életet, s biztos volt abban, hogy meglepetések már nem érhetik. De most igazán meglepődött! Fordította: SZABÓ BÉLA
