Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-07 / 236. szám

4 ÍnTÉPÜJSÁG 1986. október 7. Moziban Képvadászok A három álarcos férfi nagy üggyel-baj- jal felmászik az épület mellett található állványra, beugranak egy terembe a nyi­tott ablakon keresztül, majd leemelik a falon található festményeket. Ezután el­hagyják a helyszínt, autóba ülnek és beindítják a motort. A gépkocsi azonban meg sem mozdul: ismeretlen tettesek el­lopták mind a négy kereket. Hol vagyunk? Az olvasó a fentiekből nyilván kitalálta, Magyarországon. An­nak idején világszerte feltűnést keltett a hazánkban elkövetett „évszázad képrab­lása”. Mint köztudott, néhány „műkedve­lő” egyén különösebb akadály nélkül „megszabadította” a budapesti Szépmű­vészeti Múzeumot több felbecsülhetetlen értékű alkotástól. Az alapötlet tehát adott volt, nem kellett messzire menni Szurdi András és Szurdi Miklós rendezőknek ahhoz, hogy elkészítsék a Képvadászok című új magyar filmvígjátékot. A vászon­ról mégsem a szenvedélyeket felkorbá­csoló képlopás hiteles története tárul a Rádió Mocsár Gábor: ...eleitől fogva A Magvető Könyvkiadó figyelmet keltő újdonsága Mocsár Gábor 563 oldalas, fenti című irodalmi önéletírása. A hatvan­öt éves író mozgalmas életsorsának fe­lidézése nemcsak izgalmas olvasmány, hanem jelentőségteljes kortörténeti mű is. A szerző a Debrecen keleti határát övező erdős tanyavilágban élte gyer­mekkorát többgyermekes családú erdő­kerülő apja révén. Jórészt édesanyja ál­dozatosságából - s korán megnyiladozó tehetsége folytán - a közeli nagyváros­ban végezte el szak- és középiskoláját, s a hírneves kollégium diákjának is mond­hatta magát. Megélhetési lehetőséget keresve, eljutott Miskolcra, Diósgyőrbe, Budapestre, Csepelre, s dolgozott esz­tergályos szakmunkásként és vállalati tisztviselőként; az utóbbiban még a házi villanyszerelést is elvárta tőle a nálánál huszonhatszorosan magasabb havi jö­vedelmű igazgatója. AII. világháborúban behívták katonának rádiótávírásznak és hiteles szemtenúként és szenvedő alanyként őszintén számol be a frontkö­zeli viszontagságairól, a furcsán „eltűnt”, szinte teljesen elfeledett első magyar hadseregbe átélt megpróbáltatásairól, majd nemkevésbé hányattatásos hadi­fogságáról és kalandos megszabadulá­sáról. Mocsár Gábor egynek érezte magát a háború vágóhídjára kényszerített, el- esettségükben is megalázott magyar néptömegek sorából, akiknek hű króni­kásként igazságot szolgáltat könyvében, a tévesen, felületesen, hányavetien ítél­kezőkkel szemben is. Ugyanígy, saját ke­serű tapasztalataiból és dokumentum­forrásokból ismerteti a korszak külpoliti­kai helyzetképét, a szánalmasan tehetet­len és dilettáns úri országvezetést - vesztést, melynek következményeiért vétlenek százezreinek is meg kellett szenvedni. Tények sorakoztatásával új megvilágításba helyezi az „utolsó csat­lós” országról elterjesztett felfogást, szól a hadifoglyokból tervezett magyar légió megalakításának rejtélyes elmaradásá­ról, amelyben mintha már előrevetette volna árnyékát a későbbi személyi kul­tusz hatalmi harca. Mocsár Gábor a guti és a halápi erdő­ből - közhellyel szólva - a magyar élet mélységéből indult pályájára, s már kora ifjúságában úgy érezte, hogy az írás lesz hivatása. Kiemelkedő tehetsége a felsza­badulás után érvényesült, újságíró, fo­lyóirat- s országos központi napilap­szerkesztő, megyei lapfőszerkesztő, Iró- csoport-vezető, könyvkiadói szerkesztő - ám elsősorban mélyen gondolkodó, önmagával is meditáló, felelősségteljes író. Kitűnő humora, szatirikus hajlama még élvezetesebbé teszik írásait, akár­csak e könyvében. Művészetének útját a folytonos küzdés jellemzi - hűség a becsület, a tisztesség eszméjéhez, az igazsághoz - eleitől fog­va. B. L. Könyv Érdekeltek a Reggeli csúcsról Ritka hogy a jegyzetíró kis idő múltán új­fent ugyanarról az adásról írja meg gondo­latait és mondja el a véleményét. A Petőfi adón nemrégiben indult Reggeli csúcs magazinműsorának ismételt napirendre tűzését ezúttal igazán komoly indíték iga­zolja. Nem is olyan régen volt alkalmam több általános- és középiskolás diákkal több más téma mellett erről a speciálisan fiata­loknak készült-készülő műsorról beszél­getni. Az eszmecsere apropóját a minden­napi információszerzés eszközei adták, így került szóba ez az új műsor is. Nekem tetszik ez a műsor. Nemrégiben azt is megírtam, hogy miért. Most, mégis szükségét éreztem, hogy újra foglalkozzam ezzel a műsorral, mert olyan élvezetes és nem ritkán kíméletlen módon minősítették a legfontosabb diákérdekeltek ezt a mű­sort, hogy ez ítéletek elhallgatása bűn len­ne. A diák-beszélgetőtársak mindegyike lé­nyegében jogosnak és aktuálisnak tartotta, hogy a Magyar Rádió második adásában megszülethetett a fiatal újságírók szerkesz­tette olyan magazinműsor, amely a nézet- azonosság és a fiatalos, felelős együttgon­dolkodás miatt számíthat a magyar diák­ság részvételére. Ahhoz sem fér kétség - mint mondták -, hogy a felnőtt-társadalom reggeli készülődése éppen korosztályi sa­játosságok miatt más, minta diákoké. Jól­esik nekik, hogy reggelente velük is foglal­koznak. A parázs vita azonban a műsor néhány szerkesztési sajátossága miatt robbant ki. Furcsának és érdekesnek tűnik, hogy a csúcs időpontközléseit nem a főiskolás vagy középiskolás korosztály tagjai minő­sítik „gügyögésnek”, hanem az általános iskolások. Komolyabb és kevésbé hatás­vadász betéteket várnának ettől a kis rész­től is. Persze azért azt is idegondolhatjuk, hogy kik azok, akik nagyobbnak akarnak látszani a koruknál. A beszélgetés azzal zá­rult, hogy ennek a szerkesztési elgondo­lásnak a további folytatását várnák a diá­kok a rádió más ifjúsági műsoraitól is. Velük együtt várjunk rá... SZŰCS Tévénapló Szeged ünnepe Szeged kezdettől fontos szerepet játszott a magyarszínészet történetében, ada­tok vannak arra is, hogy már Kelemen László társulata vendégeskedett a városban, sőt, arról is tudunk, hogy a városi tanács zsinórpadlással látta el a tanácsteremben felállított színpadot. Szeged dicsekedhet azzal is, hogy az elsők között biztosított ál­landó támogatást színészeinek, már a múlt század hatvanas éveiben működött a színügyi bizottság, s a színháznak juttatott támogatás mindig jelentős összeget tett ki. 1883-ban nyílt meg állandó színháza, amit két évvel később egy tűzvész miatt új­já kellett építeni, s ezt az épületet kellett 1978 áprilisában becsukni, hogy felújítsák. Eredetileg öt évre tervezték a munkát, nyolc lett belőle, aminek okát most már nem érdemes firtatni, fontosabb az eredmény, mert a szegedi színház valóban szebb lett - láthattuk - mint valaha is volt. Az elmúlt években sok szó esett a színház válságáról, a közönség elpártolásáról, közben több színházunk is arra kényszerült, hogy becsukja kapuit, mert az épület életveszélyessé vált, mint Pécsett vagy Veszprémben is. A szegedi színház mit sem érzett ebből a válságból, a kitelepítés nyolc éve alatt is jobbnál jobb előadásokkal lepte meg közönségét, amit Szekszárdon is tapasztalhattunk, olyan előadásokra emlékezve, mint a Csehov- vagy O’Neill-bemutatók. Az ünnepi megnyitó mindenben igazolta a színház jó hírét s a nagy múlthoz is méltó volt, amit az is segített, hogy többen felléptek azok közül, akik valamikor itt kezdték pályájukat. Mint Simándy József, aki nagy szerepével, a Bánk bánnal idézte ifjúkorát, mi pedig örömmel hallottuk ma is töretlen, tiszta hangját. Apollinaire A költészete izgalmasabb, mint az élete, mert Wilhelm Albert Apollinarius Kost- rowitzy, aki Guillome Apollinaire néven vonult be a világirodalomba, meghatározó jelenség a modern lírában, miként meghatározó fontosságú az a környezet is, amelyben élt, mert Picasso volt társa, Max Jacob, Dufy, Cocteau, Chagall, ő fe­dezte fel a finánc Rousseau-t, Derain-t, Braque-ot, s szerepe a modem képzőmű­vészetben felmérhetetlen. Picasso egyik rajzán pápaként ábrázolta, fején tiarával, kezében pásztorbottal, szájában elmaradhatatlan pipájával, s nincs is ebben semmi túlzás, mert Apollinaire-t akár a modern művészet pápájának is tarthatjuk. Az izgal­mas szellemi kapcsolatok mellett az életén átsuhanó nők, annie, Marizibill, Lou, Ma- delaine, de még a festő Marie Laurencin is csak alkalom a versírásra, miközben, mint szép versében, „a Mirabeau híd alatt fut a Szajna..." A franciák kétrészes tévéfilmet készítettek életéről, s indokolt is volt itthoni bemu­tatása, hisz Apollinaire a magyar költészetre is nagy hatással volt. Jó film? Valószí­nűleg inkább hasznos, hűségesen idézi fel a századelő Párizsának vibráló légkörét, Picasso-képek sora villan fel, néha izgalmasan, máskor inkább a megfontolt isme­retterjesztésszínvonalán. Éppen ezért aligha nevezhető szerencsésnek az időpont, a kettes műsorban, késő este, inkább azokra kellett volna gondolni, akik most ízlel­getik az Apollinaire-versek nemes zamatát, bebocsátásra várva ebbe a gazdag vi­lágba. CS. A rotterdami muzsikusok koncertje nézők szeme elé, és ez nem is lenne baj, hiszen a gyengébbnél gyengébb krimi­operettekből amúgy is bőséges választé­kot kínál a hazai tévé és mozi. A film készítői egy régi és ismert fogást melegí­tenek fel. A három tolvaj (közülük az egyi­ket, Kern András alakítja, időnként túl­játszva szerepét) miután a képeket egy bőröndbe rejtik, furcsa kalandba kevere­dik, melynek folyamán a bőröndöt téve­désből egy másik hasonlóra cserélik. A cselekmény ezt követően meglehető­sen szokványos fordulatot vesz. A bűnö­zök egészen a befejezésig ezt a koffert hajszolják és próbálják visszaszerezni. Am a bőröndök valamilyen kiszámítha­tatlan koreográfia szerint cserélődnek és egyre több lesz belőlük. A „képvadá­szok” mind kétségbeesettebben és re­ménytelenül üldözik a festményeket, és amikor már úgy tűnik, végre rátaláltak az igazira, kiderül, hogy hiába fáradoztak... Az eddigi leírtak alapján azt hihetnénk, hogy akár egy kacagtató vígjátékot lát­hattunk. Ez azonban mégsem teljesül, például azért sem, mert a műfaji megjelö­lés kissé megtévesztő. A Képvadászok sokkal inkább beilleszthető abba a vonu­latba, amelyet többek között az Idő van és a Falfúró, szintén nemrég bemutatott magyar filmek reprezentáltak. Ezek az al­kotások nem annyira nevetőizmainkra gyakorolt hatásukkal tűntek ki, hanem iróniába, szatírába hajló groteszkségük­kel. tehát igazságkeresésre és elgondol­kodásra késztették a nézőket. Ez jellemzi a Képvadászokat is, illetve jellemezné, mert csak a jó szándék világlik ki a film­ből. Ez pedig, ismerve a két tehetséges alkotót - ahogy a költő mondja - kevés. SZERI Hangverseny A Szegedi Szimfonikusok és a Nemzeti Színház Operatársulata Szekszárdon Már értjük, miért volt ilyen feldobott, csuda jókedvű a szegedi együttes kar­mesterével, Oberfrank Gézával együtt (akitől igen korrekt, ám csöppet sem tu­dálékoskodó ismertetőt is kaptunk) - időközben „harmadszor” is felavatták házukat, otthonukat, a szegedi nemzetit, amit, mint már tudjuk, nyolc évig voltak kénytelenek felújítás okán nélkülözni. Hallottunk olyan hangokat, hogy mind silányabb a filharmónia műsorkínálata... Nem vagyunk a filharmónia lekötelezett­jei, de azt nem ártana tárgyilagosan felis­merni és leszögezni, hogy a filharmóniai iroda minden időknek legnagyobb szá­mú koncertjét kínálja nálunk ebben az évadban. Gondoljuk: ebbe megítélés és bizalom is testesül meg. (Vessük csak össze magunkat akár Péccsel is: nincs ilyen téren Szekszárdnak, szégyenkezni valója!) Mondhatnánk: a mennyiség még nem egyenlő a minőséggel: ám micsoda finnyálkodás (amit Szekszárdon csupán a szüreti időszakkal lehet úgy-ahogy el­fogadható módon magyarázni), amely nem tekinti érdeklődésre méltónak a Liszt-év nemzetközi Liszt-versenyének első helyezett zongoristáját (most már a nevét is tudjuk: Mocsári Károly), „test­vérországunk" (Finnország) regionális központunk (Pécs) testvérvárosának, Lahti zenekarának közreműködését, jön majd a szovjet zeneművész szövetség vonósnégyese, amely nemzetségről többször, látatlanban leírtuk, hogy ér­deklődésre méltó (különben nem enge­dik ki őket - másokkal ellentétben - ott­honról). Azután Szenthelyi Miklós, akit a közönségünk korábban igen meleg fo­gadtatásban részesített, Sólyom Nagy Sándor, Verebics Ibolya, a pécsiek Brahms: Német Requiemje, hogy már pátriabeli művészünkről, Lányi Péter gazdag műsoráról ne is szóljunk!... Szegényedne hát - mentálisan - a vi­lágunk?!... Térjünk a műsorra. A szándékon túl­menően legnagyobb örömünk az, hogy a dolog nem vált még legparányibb izében sem ripacskodássá (erre a közelmúlt­ban, már együttesnél volt már példa, Gyi- mesi Kálmán - érdemes művész - és Vá- mossy Éva nagyszerű artisztikuma „köz­vetlen életszagot” hozott, ami a pódiu­mon alfa és omega, akár ha Falstaff-dol- gokra gondolunk, akár Don Pasqualera vagy a Traviata szomorúbb ügyeire. A ki- sebb-nagyobb nívókilengések ellenére is csupán az elismerés hangján szólha­tunk Kenesey Gábor, Erdélyi Erzsébet és Bárdi Sándor őszinte örömöt hozó telje­sítményéről, mert valamennyi számban, a Kert-duettben, Rosina és Norina áriájá­ban, Violetta - Germont kettősében, a Hadaró-áriában és más müsorszámok- ban valami olyasféle testesült meg, amely nem mindennapjaink, hanem emelkedett ünnepeink részese: mondjuk a zenei világnapé. Efölötti örömünket még a fele létszámra zsugorodott közön­ség sçm tudta elrontani. DOBAI TAMÁS A „Hollandia Magyarországon” elneve­zésű, egy hónapig tartó, nagyszabású, szé­les spektrumú bemutatkozó rendezvény- sorozat keretében a Rotterdami Konzer­vatórium jazz- és big-band együttese láto­gatott Szekszárdra. A Babits Mihály Megyei Művelődési Központ színháztermében Kir- csi László, a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának tanára köszöntötte a közön­séget és a színpadon helyet foglaló ifjú mu­zsikusokat, akik valamennyien a 800 fős tanintézet növendékei. Mint megtudtuk, ná­luk a zenei oktatás a miénknél nyitottabb. Nincs éles határ a komoly- és könnyűzenei képzés között Az egzotikus afrikai ütős ze­neszerszámoktól a közismert klasszikus hangszerekig mindent tanítanak. Ajól kép­zett ifjú muzsikusok sikeres budapesti fel­lépés után érkeztek a megyeszékhelyre, hogy a zene nemzetközi nyelvén tolmá­csolják hazájuk üdvözletét. Kedves figyel­messég volt részükről, hogy a zongora fe­delére kis magyar zászlót helyeztek, ezzel is kifejezésre juttatva irántunk érzett szim­pátiájukat Nem öltöztek formaruhába, ám színes megjelenésük a közös muzsikálás­ban nagyszerű egységgé ötvöződött. Műsoruk két egymástól jól elkülönülő részre tagozódott. A koncert első felében Ab Schaap vezényletével a 18 tagú jazz és big-bandot hallgathattuk. Hat számot ját­szottak, különféle stílusban. A szvingre épülő nagyzenekari jazztól, a jazz rockig mondén irányzatból ízelítőt kaptunk. Fel­tűnt az együttes tagjainak biztos hangszer- tudása, a dinamikai effektusok tökéletes ki­használása. Különöse rta másodikként ját­szott szám ritmikai feszültsége volt lenyű­göző. Megcsodáltuk a külön is megszólaló háromtagó jazz-trió magasfokú improvizá­ciós készségét, technikai képzettségét. Különleges hangszerelésben élvezhettük a jól ismert O love me-t. A műsor második részében a rotterdami együttes kibővült a Zeneművészeti Főisko­la pécsi tagozatának vonósaival. A nagy, majdhogynem szimfonikus zenekarrá te­rebélyesedett magyar-holland közös együttes Ruud Bős vezetésével szórakoz­tató filmzenét játszott A két európai nemzet fiatal muzsikusai olyan tökéletes összhangba játszottak együtt, mintha állandó partnerei lennének egymásnak. A filmzene természeténél fog­va a képi megjelenítéssel együtt igazán ha­tásos. Ezúttal azonban, mint önálló produk­ció is teljes értékű szórakozást nyújtott. Kedves rotterdamiak, köszönjük az él­ményt. LEMLE ZOLTÁN „Nem öltöztek formaruhába...” Jelenet a filmből <

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom