Tolna Megyei Népújság, 1986. október (36. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-04 / 234. szám

1980. október 4. ^ÍnÉPÜJSÁG Ünnep a Iffasar utcában A városias, szép utca saság első jelentős sikere ez Egy „új" utca van Pak­son, amelyet Vásár utcának h írnák. Harminc család lakik itt. S ők, ma, október 4-én ün­nepelnek. Ünnep abból az alkalomból, hogy elkészítet­ték az utca -betonozását, alatta ott van a szennyvíz- csatorna. Tavaszra a parko­sítás marad. Az ünnep jogos: nincs a harminc család között olyan felnőtt, vagy gyerek, aki ne vett volna részt a társadal­mi munkában. Mert ez a háromszáz méteres utca tár­sadalmi munkával lett utca. Addig csak gödör gödör há­tán volt. A csapadék meg a szennyvíz ott, s úgy folyt el, ahogy a víznek „Műk”, min­dig lefelé,, elöntve szépen munkált kertet, ház előtti virágágyást — és autóval, gyerekkocsival nem lehetett ide behajtani. Az öt és fél méter széles betonút, alatta a szennyvíz- csiátomával, már szép, kert­városi képet ad a harminc háznak. A -mentőállomás, meg a posta műszaki bázisa mögött, szép, csendes helyen van ez az utca. Fél évszáza­da még itt vásárokat tartot­tak, azért is az utca neve Vásár utca. Az ötvenes években építették az első családi házat. S most azt ünnepük, hogy munkájuk révén szép lett a környezel. A társadalmi munka szer­vezője Németh Ferenc vá­roskörzeti népfront titkán volt. — Még tanácstag voltam, amikor évekkel ezelőtt szó­ba került az utca rendezése, akkor sem, most sincsen a tanácsnak elég pénze. Mint népfrontaktivista is szóba hoztam ezt a témát, a tanács ad anyagot, műszaki szem­pontból sem volt gondunk, hiszen a tanács hozzáértő emberei mind mellénk áll­tak. És -a vállalatok is, a vi­zesek éppen úgy, mint a magas- meg a mélyépítők. S nekem „csak” az volt a dol- " gom, hogy az embereket ösz- szehozzam. Pénztárost i-s vá­lasztottunk, s összeadtunk előbb hat-, majd később még háromezer forintot. S június derekán álltunk a tülkör elkészítéséhez, s szep­tember végére kész az utca. A szombatok, a vasárnapok mindig munkával teltek el. Én meg szaladtam gépért, szerveztem a fuvart, meg- * bíztam az idősebb embere­ket, menjenek el csőért, hozzák a -betonszegélyt — szóval amíg -miránk fiata­labbakra maradt a nehéz fi­zikai munka, addig a nyugdí­jasaink — vannak heten — öntözték a betont, ügyeltek a rendre — és az asszonyo­kat mag a gyerekeket se hagyjuk ki. Ők is fogták a lapátot — és a gyerek sza­ladt friss vízért, az asszonyok hoztak pogácsát, láng-ost. Es­te, amikor fáradtak voltunk, akkor leültünk ott, ahol az­nap véget ért a munka, és beszélgettünk. Jóízű beszél­getések voltak ezek. Hiszen még olyanok is összebarát- koztak, igen jó viszonyba kerültek, akik jószerint ad­dig csak köszöntek egymás­nak. A tanács adott százötven méterhez csövet, amely a fő­vezetékből jön az utcáig. Az utca alapjába lerakták a csöveket, volt, ahol -négy mé­ter mély árkot ástak — kéz­zel, mert a terepviszonyok nem engedték a bérelt gép munkáját. S dolgozott min­den hét végén a vízvezeték- szerelő, a gépkocsivezető, a segédmunkás, az autószere­lő, az áll-ami gazdasági dol­gozó, a kőműves, a villany- szerelő, a targoncás. Ebben az utcában is a há­zaknál derítő, szikkasztó volt. Most csatorna. Minden házhoz bevitték a vezetéket, aknát építettek a házhoz közel. A városi városzépítő tár­a Vásár utcai akció. Juhász István tanácstag is szalad­gált éppen eleget a siker ér­dekében, Lovász Aranka, a műszaki osztály főelőadója, Pappné T. Ildikó a tervosz­tály csoportvezetője, Kiss János főmérnök voltak a legjelentősebb patron usai a tanács részéről ennek a szép munkának.-Emlékezzünk csak: június 26-án kezdték a munkát. Ma, október 4-én a Vásár utcaiak a 350 méteres, szép úttest közepén felterítenek három -asztalt. Az asztalra piknik alapon hozzák az asszonyok a süteményt, iá .szendvicset, a fasírozottat, a kalácsot — és a jó szót, amely ebben a közösségben már az embereket összehozta, egy akaratra buzdította az alkotó cselekvés. * A Vásár utcával szomszé­dos Gábor Áron és Zalka Máté u-toa lakói — felbuz­dulva a szomszédok sikerén — ugyancsak megépítették a maguk utcáját szennyvíz- csatornával, betonjárdával és öt és fél méter széles -be­ton -úttesttel, minden házhoz bekötötték a szennyvízcsa­torna leágazását. * Az utca szennyvízcsator­náját a lakók költségéből építették. Az úthoz, a csapa­dékvíz elvezetéséhez a be­tont a tanács adta. A társa­dalmi munka értéke ez utóbbiaknál is meghaladta az egymillió forintot. A Vá­sár utcában a társadalmi munka forintban kifejezhe­tő összértéke megközelítette a hárommillió forintot. PÄLKOVÄCS JENŐ Fotó: GOTTVALD KAROLY Szék szárd története Megyeszékhely a városiasodás útján A török kiűzését követő első évszázadban a megye- gyűléseket a mezővárosok és jelentősebb községek földes­úri kastélyaiban: Bátaszé­ken, Döbröközön, Dunaföld- váron, Kölesden, Pakson, Pincehelyen, Simon-tornyán, Szekszárdon és Tolnán tar­tották. A vendéglátó gazda költségére úri mulatságok követték a gyűléseket. A vármegye funkciója nem merült ki a gyűlésekkel, ha­nem törvénykezésre, levél­tárra, pénztárra és á rabok őrzéséig alkalmas székházra, illetve börtönre is szüksége volt. Ez a felismerés ered­ményezte azt, hogy 1724-ben elkezdték Simontornyán a megyeháza és a börtön épí­tését. Fél évszázados működése alatt az ingoványos mocsár­világ közepén fekvő székház süllyedni kezdett, falai át­nedvesedtek. repedeztek, vé­gül az összeomlás fenyegette. Ezért a 18. század hetvenes éveiben napirendre tűztéK a megyeszékhely Kölesdre, il­letve Szekszárdra való helye­zését. Egy 1778. évi királyi le­irat fényt vet áz érvekre: „Igaz, hogy Kölesd a megye közepén fekszik, de a lako­sok alacsony és piszkos há­zaiban a közgyűlések alkal­mával akár földesurak, akár az adózó és pereskedő felek, előreláthatólag semmivel sem lennének jobban ellátva, mint Simon-tornyán. Ennél­fogva Szekszárd már tiszta vizénél fogva is a foglyok le­tartóztatására és őrzésére egyedül alkalmas hely ... há­zaiban illendő és megfelelőbb kényelmet tud adni : elsősor­ban pedig azért is, mer.t Kö­lesden nem katolikus vallá- súak vannak s így a tör­vényhatósági börtönökben le­tartóztatott foglyok és ezek őrizetére rendelt hajdúk a lelki vigasztalásban csak úgy részesülhetnének, ha egy kápolna építtetnék s egy fi­zetéses káplánt tartana a vár­megye.” — Végül is 1779. január 20-án — a szájha­gyomány szerint egyetlen szó. többséggel — amellett dön­töttek, hogy Szekszárd de- gyen a megyeszékhely. De még két évnek kellett eltel­nie ahhoz, hogy a helytar­tótanács hozzájárulását meg­szerezzék s az építés költ­ségfedezetét előteremtsék. A tűzvész Schiller költői megfogal­mazásában : „A tűz az ember jótevője, míg féken tartja gon­dos ész.” Ám 1794. augusztus 7-én délelőtt 9 órakor a Bar. tinóban tűz ütött ki, amely lángba borította csaknem az egész várost. Mintegy 600 la­kóház, gazdasági épület, az apátsági templom és a vár- megyeháza a tűzvész marta­léka lett. Kovách Aladár vármegyei főlevéltárnok sze­rint: „ha a babonában hin­ni lehetne, éppen a 13-ik év hozta reá (ti. a megyeházá­ra) a veszedelmet, mert 1781- ben vette tényleg birtokába a vármegye és reá 13 évre, 1794-ben égett el.” Gróf Apponyi Antal főis­pán hőgyészi kastélyába hív­ta sürgős tanácskozásra a me­gye földesurait. Előadta a szerencsétlenséget. Javasolta, hogy a megvo/levéltárát és pénztárát ideiglenesen he­lyezzék biztonságba Tolnán.' Rövidesen elkészült a város újjáépítésének terve. Sor ke­rült a korábban rendetlenül épült tűzveszélyes nád- és szalma tetős sérült házak bontására és rendezett ut­cák kialakítására. Míg Mérey Mihály apátot a város újra- telepítőjéként tartjuk szá­mon, addig Szluha György plébánost a városrendezés apostolaként tisztelhetjük. Három évtizedes működése alatt jó! átgondolt, kitűnően komponált Béla tér jön létre, amelyet barokk, copf és klasszicista épületek szegé­lyeznek. Innen indulnak minden irányba a forgalmas utcák és meghitt utcácskák. Az eddig előkerült legré­gibb városrajz az 1830 körü­li Szekszárdot ábrázolja. Jól kivehető rajta a Béla tér több épülete, a Bezerédj ut­cában a plébánia és a Tor- may (Krénmüller) féle ház. Látható a régi kórház és a kápolna, amit János és Pál tiszteletére emeltek. Já­nos és Pál római testvérpár Julianus Apostata idejében (i. sz. 362 ) szenvedtek vér- tanúságot. Közbenjárásukat hazánk egyes vidékein a nép az égiháború idején tartja kívánatosnak. Josephus Brüsztle, a pécsi egyházme­gye történésze szerint a bor­termelő Szekszárdon álló, 1760 körül épült János és Pál kápolnát nyilvánvalóan a helybeli szőlőhegy oltalma­zására emelték. Bálint Sán­dor, a szakrális néprajz nem. rég elhunyt tudós kutatója az osztrák és bajor falusi ká­polnák és búcsújáróhelyek népi barokk oltárain látható János és Pál vértanúk képét tanulmányozva arra az ered­ményre jutott, hogy: „ezt a népies ikonográfiái hagyo­mányt követi Szekszárd ká­polnája is.” A tűzvésznek áldozatául eső belvárosi plébániatemplom újjáépítésére 1802—1805 kö­zött került sor, a vármegye­házat 1828-ban kezdték el építeni. Pollack Mihály ter­vező és Stann Jakab helybe­li építész remekművet hoztak létre, iskolapéldáját adva a vidéki megyeháztípusoknak. A tér nyugati oldalán, a plé­bánia és Martin György ta­nító háza között 1842-ben el­kezdték a ma is funkcionáló városháza építését, 1846-ban avatták fel. A megyeházával harmonizáló klasszicista stí­lusban épült városházát az­óta kétszer bővítették. A 18—19. század forduló­ján benépesült a Bátaszéki (B. Balogh Á.) utca, kiépült a Kutzor utca (a kórházká­polna és a kórházbölcsőde között), az Arany János utca elődje: a Sós utca. Talán a Pándzsó (Kossuth L.) utca és a Fürdőház utca közti te­rületen kereshetjük a Tizen- háromváros-t. Egy másik fel­tevés szerint a Garay tér és kórházkápolna közti útsza­kaszon laktak a tizenhárom- városiak. Az Alkotmány ut­ca alsó szakaszát Vízivárosi utcának, a Honvéd utcát Fa- zékassornak hívták előde­ink. Az uradalmi tisztvise­lők első lakóházai a Pánd- zsón épültek. A majorsági épületek és a pintérműhely a 18. század végéig a Béla téren, utána a vár alatt, a mai általános iskola és piac­tér helyén voltak. A városrajz szerint a Má­tyás király utca eleje és az újváros egy része is kiépült a 19. század első harmadá­ban. A Hármasíhidat Nepo- muki Szent János szobra díszítette. Az Augusz-ház parkját a Kert utca házai zárták le. Ebben az utcában épült fel Babits Mihály tiszti főorvos és Stann Jakab épí­tési vállalkozó háza is. Tall- herr József kamarai építész nevéhez fűződik az óbudai selyemgombolyító üzem épí­tése s az ott szerzett tapasz­talatokat hasznosította Szek­szárd első jelentős ipari lé­tesítményének, a selyemifo- modának 1785. évi megépíté­sénél. A Fürdőház és Kadarka utca találkozásánál látható a Kamarás (Kristofek)-ház, azon túl az Előhegy, az An- gyal-szurdik végében a „Cenci néni keresztje”. A város 18. századi építményei között tartjuk számon a Re­mete-kápolnát (1758.). A re­mete-forráshoz, csodatevő hí­re miatt tömegesen zarán­dokoltak a hívek. Térjünk vissza a Béla tér­re! Eddigi ismereteink sze­rint az 1739—1740. évi pes­tisjárvány ellen a szekszár­diak eredményesen védekez­tek, ezért hálából felépítet­ték a Szentháromság-szobrot. Az 1753-ban emelt szobor 3 oldalát — magyar fordítás­ban — a következő feliratok díszítik: • — Áldassék, dícsértessék a szekszárdiakat pestisvész idején megoltalmazó Szent- háromság. — A legjelesebb gróf Tra- utsohn József apát kor­mányzósága alatt emelték fo­gadalomból. — A kiváló Pinczés úr tiszttartói működése alatt szerencsésen befejeződött. Ha a latin betűs felíratok (kronosztikon) nagybetűinek római számértékeit összead­juk, mindhárom feliratból az 1740. évet kaipjuk eredmé­nyül. A gyakori tüzek megféke­zésére 1815-ben a városi ta­nács rendeletet hozott, s ab­ban minden céhnek pontosan kijelölte feladatát, azaz: „A lakatosok és kovácsok: a fecskendőnél segítsenek, az ácsok és bognárok fejszével jöjjenek, a kádárok a lajtoft mellett legyenek, a kőműve­sek és fazekasok sajtárral és kalapáccsal jöjjenek, hogy szükség esetén falat tudja­nak bontani. A károsultak vagyonára a takácsok vi­gyázzanak.” A szőlőhegy Míg Kecskemétet a barack, Makót a hagyma, Szegedet a paprikája tette híressé, Szekszárd fejlődésének moz­gató rugója a szőlőtermesz­tés volt. A város lakosainak túlnyomó része művelt sző­lőt, még akkor is, ha az il­letőt egyébként iparosnak vagy kereskedőnek ismerték. A szőlőhegyet nemcsak a szekszárdiak, de vidékiek is birtokolták. A gazdák sok segéderőt vettek igénybe. Ezeket az alkalmi munkáso­kat „betyárokénak hívták. Olyan, főként legénysonbain lévő férfiak vállalták az idényszerű szőlőmunkát, a,kik falujukban nem jutottak ke­resethez. A város jövedel­mének több mint felét a sző­lőhegy adta. Mérey idejében csak a barti.nai, csatári, elő- hegyi, palánki, parásztai és remetei dűlők kerülnek szó­ba. A múlt század elején az almási hegyhátat, a Bencze-, Gyűszű-, Iván-, Porkoláb-, Puksz- és Tótvölgyet, a Bö- dőt, Cinkát, Lisztest, Töllőst, Szilfát és a Szent Mihály képe körüli területet is sző­lővel telepítették be. Dr. Szilágyi Mihály Már pihenni lehet a házak előtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom