Tolna Megyei Népújság, 1986. szeptember (36. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
6 NÉPÚJSÁG 1986. szeptember 27. MÚLTUNKBÓL Nyomor I- A legtöbb férfi nehezen viseli a nyakkendőt, zakót..- Az elmúlt huszonnégy esztendő alatt volt időm megszokni az egyenruhát de miután a munköröm lehetővé tette, hogy civil ruhában is megjelenjek, azóta magam is hajlok a könyedebb öltözködésre. Annyi viszont igaz - most látom csak igazán -, hogy kedvezőbb helyzetben vannak a polgári életet élők e téren. Az egyenruhát - bármilyen meleg is van - nem teheti le az ember. Az egyenruha mindig kötelez, még a viselkedésben is. I- Nem érzi, hogy a civil világ az öltözködés terén elszaladt egy kicsit Önök mellett?- De igen. Hosszú évek során nem kellett gondolkodnom azon, hogy egy szürke ruhához milyen nyakkendőt illik venni. Ám mindez másodlagos is volt. I- Igazi, szőlőérlelő vénasszonyok nyara van. Szekszárd ugye történelmi borvidék... Netán Önnek is van szőlője?- Természetesen van... A családom régi tősgyökeres szekszárdi, és szüleim után örököltem egy kis gyalogszőlőt, amit igyekeztem megbecsülni. I - Hogyan alakult a sorsa?- Apám parasztemberként nevelt bennünket, gyerekeket, de szegény, korán meghalt. Akkoriban gimnazista voltam, és bizony nem is volt határozott, kialakult elképzelésem a jövőmről. Tiszti növendékek érkeztek az iskolába, és a legjobb barátommal, a Bodrogi Attilával - meg még jó páran - indultunk a gimnázium után a katonai főiskolára. I- Ahogy a katonéletről, az egyenruháról, a pályafutásáról beszél, nekem úgy tűnik, nem bánta meg a választást- Voltak ugyan nehéz napoka főiskolai évek'alatt, de valóban nem bántam meg. Tanári oklevelet kaptunk az akkor még Egyesített Tiszti iskolán a négyéves képzés után. Szeptember 3-án ennek már húsz esztendeje, ennyi ideje vagyok a Magyar Néphadsereg hivatásos tisztje. I- Javaslom, itt egy pillanatra álljunk meg. Talán nem mindenki tudja, hogy Ön most is katona, az MHSZ megyei titkáraként...- Valójában vezényelt katona vagyok, az MHSZ a munkahelyemet jelenti. I- Rangot, előrelépést, vagy netán visszalépést jelent egy megyei titkári funkció a pályafutásban?-Véleményem szerint ez az eddigi katonai pályafutás elismerése, a munkám megbecsülése. Egyszemélyi vezetőként kell ténykednem, egy egész megye MHSZ-munkáját igazítva. Bizalom ez a javából, bizalom a megyei pártvezetés, és az MHSZ főtitkára részéről egyaránt. I- Szívesen kérném arra, hasonlítsa ezt most egy katonai beosztáshoz, ranghoz.- Ez rendkívül nehéz feladat lenne, de nincs is értelme hasonlitgatni. Mindenki a maga helyén, posztján tegye meg a tőle telhető legtöbbet. Nekem itt kell megtennem a magamét. A megye lakosságának több mint három százaléka tagja szövetségünknek, több mint nyolcezer emberről van szó. A feladatok rendszere féhát adott. I- Az MHSZ a köztudatban összeforrott néhány fogalommal. Úgy mint kispuskalövészet, modellezés, augusztus húszadikán az ejtőernyősök, hadd ne soroljam tovább.- Magam is így gondolom, de hozzátéve ehhez azt is, hogy rendkívül kibővült ezeknek a fogalmaknak a száma, ami any- nyit jelent, hogy az MHSZ tevékenységi köre változott. Kiterjed az autómodele- zéstől a rádiózásig, az ejtőernyőzéstől a gépjárművezető-képzésig. Nagyon nagy örömmel számolhatok be arról, hogy az egykori ejtőernyős gárdának ma már utánpótlása van, mert újra megalakult az öcsényi repülőklubnál az ejtőernyősszakosztály. I- A repülésről hadd tegyek fel most egy kérdést Mi a helyzet a gemenci vitorlázórepülő-bajnoksággal?- Egyszerűen gazdasági okokból kétévenként fogjuk rendezni.- Az MHSZ, ha szabad így fogalmazni, a jogosítványszerzők „Mekkája”... Lehet tudni, hányán szereztek az MHSZ közreműködésével jogosítványt?- A jogosítványszerzők, azt hiszem, ebben a megyében mindannyian ismerik Tárnok Gézát, aki harmincegy esztendeje a Tolna Megyei Gépjárművezető-képző Iskola vezetője. Évente átlagosan kétezer-ötszáz ember szerez a mi közreműködésünkkel jogosítványt, így úgy is számolhatunk, hogy mondjuk a megyében jogosítvánnyal rendelkezők mintegy 60 százaléka az MHSZ-ben tanulta a gépjárművezetést. I- A munkája során nemcsak hivatásos katonákkal dolgozik együtt Sőt., így a munkakapcsolatuk egymással nem is kifejezetten katonás. Valójában Ön katonás ember?- A végével kezdem. Én remélem, hogy az vagyok. Annak tartom magam. Erre kötelez a közel negyedszázados szolgálat is. Korábban a laktanyában mint alegységparancsnok és politikai helyettes ezt az utat jártam, de már akkor is volt kapcsolatom polgári alkalmazottakkal. Az én kapcsolattartásomban soha nem a ruha volt a viszonyítási alap, sokkal inkább a végzett munka minősége és persze mennyisége is. Volt is, meg van is fegyelmezett polgári dolgozó és fegyelmezetlen katona is. A hivatásos állománnyal természetesen más a viszony, de elmondhatom, sikerült jó viszonyt teremteni a katonákkal és a társadalmi aktívákkal egyaránt. Egy barátom mondta, úgy kell tudni kérni, hogy az szinte parancsra sem menjen jobban... Ugye, mennyire igaza van? Az én esetemben kétféle vezetési stílusról beszélhetek, de elvem az is, hogy a meggyőzés az óriási fegyver az ember kezében. Igyekszem ehhez tartani magam, akkor is, ha kérek, akkor is, ha parancsot adok. Bár ami csak parancsra megy, azzal már valami baj van. I- Ünnepet ülünk most is, így ejtsünk szót arról, hogy mit jelent a szövetségnek az ünnep?- Talán nem veszik szerénytelenségnek, ha azt mondom, mi munkával is1u- dunk ünnepelni. A fegyveres erők napja alkalmából tartott rendezvényekre például elhívták a modellezőinket, de szinte nincs is olyan program, amin így vagy úgy, de ne képviseltetné az MHSZ valamilyen formában magát. Akár a lebonyolításról, akár éppen a szervezésről volt vagy van szó. Munkával is lehet ünnepelni. Ezen a napon kitüntetéseket, jutalmakat is adunk a kiváló munkát végzetteknek, akárfőfoglalkozásúakra, akártársa- dalmi aktívákra gondolva.- A szövetség munkájában fontos szerephez jut a hazafias és honvédelmi nevelés kérdése. A katonaéletre való előkészítés, vagy részben felkészítés. Nevelés, képzés és sport terén az MHSZ segíti a fiatalokat- Mint azt szövetségünk főtitkára, Kéri György vezérőrnagy elvtárs elmondta, mi nem katonákat nevelünk, csak egyfajta előképzést adunk. Mi egészséges fiatalokat akarunk látni, ehhez pedig a magunk módszereivel igyekszünk is hozzájárulni. Valójában a megterheléseknek a könnyebb elviselésére igyekszünk felkészíteni minden sorkötelest. A sport az egészséges életmód elengedhetetlen eszköze, és a sportjellegét a tömegek is kezdik rangjához méltóan értékelni. Gondoljunk csak ezúttal a mai moderh technikára, nézzük csak az ejtőernyőzést, vagy a sárkányrepülést. Azt hiszem, az MHSZ berkein belül nagyon sok tehetséges fiatal nevelkedett fel több sportág számára. A repülősöknél Kóré Vilmost hadd említsem, itt nőtt fel, itt versenyzett, itt nevelődött vezetővé. A rádiósoknál a két Weisz-testvérre elég utalni, országosan is elismert, jónevű rádiósok. Az idén a tartalékosok nemzetközi lövészversenyén egyéni első lett Farkas István, vagy a vitorlázórepülésben az MNK 1985. évi eredményei alapján a klubok országos versenyében másodikak vagyunk, pedig ha a lehetőségeket tekintjük, akkor kiderül hogy azok csak jó közepesnek mondhatók. Vitorlás hajó- modell úttörő kategóriában Vári Dorottya első, a PAV sárkányrepülői ott vannak a válogatott keretben. Már kapásból micsoda szép eredménylista kerekedett. Hja, még eszembe jutott például a válogatott autómodellezű, Tímár László is...- Valóban szép lista, valóban az MHSZ klubjaiban folyó sokrétű munkát dicséri, de szeretném, ha kiragadnánk most egyetlen olyan eseményt az idei év történéseiből ami fontos szerepet játszott a szövetség életében és persze a Tolna megyeiben is.- Volt ilyen esemény 1986-ban: az MHSZ-vezetők országos tanácskozása szeptember hatodikán ezúttal ötödik alkalommal. Az ötévenként megrendezésre kerülő rendezvényre klubközgyűlésekkel, megyei aktívaértekezlettel készültünk, bevonva az előkészítésbe és a végrehajtásba a klubtagságot. Értékeltük öt év munkáját és most csak annyit mondok, hogy úgy érzem, nem vallottunk szégyent. A szövetség munkája, célját tekintve igazodik a jövőben is az eddigi jól bevált célokhoz. Továbbra is nagyon fontos szerephez jutnak a klubok amelyek tartalmas, a fiatalokat érdeklő pezsgő klubéletet folytatnak. Mi megbízható támpontjaivá kívánunk válni a magyar fiataloknak, szeretnénk őket segíteni abban, hogy erős, egészséges, művelt és alkotó fiataljai legyenek a Magyar Népköztársaságnak. I- Annyi szó esett már munkáról, eredményekről, feladatokról, szóljon, kérem, a pihenésről is.- A munka után első a családom. Két továbbtanulni vágyó gyermekemé és a feleségemé a szabadidőm jó része, meg a kocsié, és persze mint minden tisztes szőlősgazdáé, a szőlőmé is. I- Látom, még szívesen mondana valamit.. Tessék.- A mi szövetségünk nyitott. Mindenki számára akit érdekel. Nemcsak várjuk a fiatalokat, de hívjuk is őket. I- Köszönöm a beszélgetést, és köszöntőm a fegyveres erők napja alkalmából. SZABÓ SÁNDOR Szinte kétségbeesett hangú, rövid statisztikai értékelés jelent meg a Tolnamegyei Újság 1922. augusztus 19-i számának negyedik oldalán. Arról közöltek ösz- szehasonlító adatokat, hogy pusztul a magyarság, a helytelen nemzetiségi politika következtében mind többen felejtik el a magyar nyelvet a német telepítésű községekben. De idézzük az írást: „Szomorú számok. Simontornyáról írják: a legutóbbi népszámlálás a járás vegyesajkú községeiben megdöbbentő adatokat hozott felszínre. Majdnem mindenütt kevesbedett azok száma, akik magukat magyaroknak vallják. Így pl. Du- zson, hol a lélekszám 30-cal emelkedett, a magyarok száma 22-vel apadt. Felső- nánán legutóbb csak 416 ember tudott magyarul, holott 10 évvel ezelőtt 545. Tehát több mint 100 ember felejtette el a magyar szót. Gyönkön 200 emberrel kevesebb vallotta magát magyarnak. Hő- gyészen pedig majdnem 400-zal kevesebb. Kalaznón 20 emberrel kevesebb lett a magyar, a fővonal mentén fekvő és vasúti állomással bíró Keszőhidegkúton pedig a magyarok száma 158-ról 131-re, a magyarul beszélők száma 389-ről 326- ra apadt. Ennyire jutottunk tehát, hála a háború alatti német kultusznak, a kommunizmus (értsd Magyar Tanácsköztársaság) alatti német Gaunak (a német kö zségeknek nemzetiségi járásáról van szó), az utána következő nemzetiségi miniszterjárásnak. És talán azért kellett most még német kormánybiztosságot is szervezni?!” A fenti cikk nem maradt megválaszolatlan. S a válasz nem érdektelen, vitába száll és szinte cáfolja az 1920-as népszámlálás adatait. A válasz írója nem látja kétségbeejtőnek az adatokat. Miért? Idézzük őt magát: „Köztudomásúvá kezd válni azon szállóige, hogy »minden statisztika hamis«. A simontornyai járás németségére vonatkozó adatok is erősen tévesek. Nyugodtan merném azon családokat felszólítani nyilatkozattételre, akik a nép- számlálásnál állítólag németeknek vallották magukat és biztosan tudom, hogy valamennyi igazi magyarnak vallaná magát. Nézetem szerint a népszámlálásnál történt a hiba, amikor a nyelvtudás alapján a számláló biztos egyszerűen magát németnek vallónak írta be az illető egyént. Az a másik állítás, hogy sokan elfelejtették a magyar nyelvet, szintén téves, mert megengedem, hogy kevesebben tudnak magyarul, de ez nem azt mutatja és bizonyítja, hogy elfelejtették a magyar nyelvet. Az oka annak, hogy a magyarul tudók száma fogyott az, hogy akik a magyar nyelvet ismerték, a fiatalság, elesett a harctéren. Az tény, hogy a forradalmak alatt és a kommunizmus alatt voltak egyesek, akik főként a sajtó útján a germanizálás érdekében dolgoztak (mekkora félreértése ez a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának! - a szerk.), de ezek nagyon kevés eredményt tudtak elérni. Azért szükséges volna, hogy addig is, míg a teljes elmagyaro- sodás bekövetkezik, egy hazafias és keresztény irányzatú német lap álljon a németség rendelkezésére. Mindamellett a német községekben olvassák - még pedig elég tekintélyes számban - a magyar lapokat. Hogy a magyarosodás mily örvendetes lendületet vett a háború előtt, azt bizonyítja, hogy a simontornyai járási német községekben évente a fiú gyermekek közel 50 százaléka volt 1 -2 éven át magyar nyelv elsajátítása végett szomszédos magyar községekben. Sajnos a háború ezt az egészségesés örvendetes mozgalmat is megakasztotta. Jellemző esetként megemlítem azt, hogy szülőfalumba, egy simontornyai járásbeli német kö zségben a háború előtt 15-20 példányban járt a „Vasáraapi Újság", ami bizony a magyarosodás iránti vágyat bizonyítja. Ne szemrehányásképpen tegyük közzé az ilyen híreket, mint amilyen a „szomorú számok” alatti közlemény, hanem a dolgok mélyére hatolva, újítsuk fel a háború előtti egészséges irányú magyaro- sodási mozgalmat, amely a németajkú magyarjaink lelki szükségletéből támadt azon időben, és biztos vagyok, hogy ezen a téren könnyű munkával nagy, sőt teljes sikert lehet elérni rövid idő alatt” A lap nem közölte egyik szerzőnek a nevét sem - de álláspontjuk, nézetük egyértelmű. A fentihez hasonló vita lezajlott az 1930-i népszámlálás után, s még inkább az 1941-es népszámlálást követően, amelynek mint tudjuk, nem csak elvi jellegű vita volt a következménye, hanem pl. kitelepítés is. Az első világháborút követően több esztendőn át tartó gazdasági folyamat eredményeként 1924-re stabilizálódtak a politikai, gazdasági viszonyok. Az emberek annak is örültek, ha már nem romlott a helyzetük. Mert az országban nagy volt a nyomor. Minden esztendőben meghirdettek bizonyos nyomorenyhítő akciót. 1922-ben például a kormányzó nevével fémjelzett akció bontakozott ki. A megyei lap október 28-án számadatokkal illusztrált cikkecskét közölt arról, hogy hány családfőnek nem jutott munka a mezőgazdaságban - az iparról nem is szólva! -, s melyik községekben kezdeményeztek ínségakciós közmunkát. Idézzünk a cikkből: „Az összeírás eddig beérkezett adatai szerint körülbelül 1800 azoknak a családfőknek a száma, akik mint mezőgazdasági napszámos munkások, az idén aratási munkát nem kaptak és így gabona nélkül maradtak. Ezek közül eddig 1590 családfő és2780 személy ajánlkozik az ínségmunkák során végzendő földmunkákra. Ezeknek az egyéneknek a lisztszükséglete körülbelül 25 vagon gabonára tehető. Mivel a vármegyének ezeken a gazdasági munkásokon kívül még 4100 egyéb olyan ínségese is van, akik a társadalom segélyére szorulnak, ezeknek a szükséglete is felrúg - a hatósági liszten felül - 7-8 millióra (koronáról van szó), úgy hogy legalább is 35 milliónak kell a vármegyében befolyni a félig-med- dig való legszükségesebb segítségre.” Ezt követően megtudjuk, hogy a megye minden térségében folyta begyűjtés. Különösen elismeréssel szól a cikk a simontornyai járás községeiről, ahol a legmagasabb volt a pótadók kivetése. Du- naföldvár képviselőtestülete 7 vagon, a paksiak 5 vagon gabonát, Szekszárd pedig 1 200 000 koronát szavazott meg az ínségakció részére. Néhány nagybirtkos adományát is megemlítik: herceg Monte- nuovó 130000, Őrffy Gyula 5000, Fehér Lőrinc 50000, Kunffy Károlyné, Balog Bruno és Illés Imre fácánkerti birtokosok egyenként 250 000 koronát adományoztak. „Tolna vármegye községeinek és birtokosainak követésre méltó példa gyanánt említjük fel - írta a lap -, hogy a gyűjtés a megcsonkított Békés és Baranya vármegyék mindegyikében túlhaladta már a 100 vagon búzát”. Közvetlen karácsony előtt, 1922. december 23-án jelent meg egy hosszabb tudósítás: „Nyomorognak a menhelyi gyermekek” címmel. Az információt a lap tudósítója a polgármesteri hivatalban kapta, oda pedig Pécsről, a gyermek- menhely igazgatóságától érkezett meg a szomorú viszonyokról szóló levél, amely feltárja a menhely által a családokhoz kihelyezett gyermekek sorsát. Idézünk ebből a cikkből is egy részletet: „A magyar állam, amely e kicsikéket gondozásába és védelmébe fogadta, mostani súlyos helyzetében nem képes érettük annyi tartásdíjat fizetni, amennyi a legszükségesebb és legegyszerűbb élelmezésükre is elegendő volna. Emiatt a gyermekek közül sokan vagy éheznek, vagy nélkülöznek, vagy szegénysorsú nevelőszülőik kénytelenek őket visz- szaadni a menhelybe, amely már annyira túlzsúfolt, hogy egy ágyban 4-5 gyermek is alszik, vagy a padlóra tett szalmazsákon, a csecsemők székeken, asztalokte- tején és fürdőkádakban is feküsznek, ami egészségükre igen káros.” „A gyermekmenhely igazgatósága - olvashatjuk az újságban - Szekszárdhoz fordul, hogy amíg az állam a jelenlegi 25 koronás tartásdíjakat a tervezett 100-300 koronára felemelheti, a szegénysorsú, de jószívű gondozó szülőket a náluk elhelyezett menhelyi gyermekek után anyagi támogatásban részesítse.” Az újságíró arról értesült, hogy „a megkeresés nyomán a város foglalkozik a segítés lehetőségeivel” Közismert tény, hogy Szekszárdon báró Augusz nevét viselő árvaház is volt. A város 1922. év karácsonyára az itt élő gondozottak részére 10 000 koronát, továbbá 10 kg borjú és 11 kg marhahúst ajándékozott. Még egy rövid hír 1922. november 11-ről: „Egy szegény, tehetséges kőmives diák télikabátjára adakoztak: M. J. 1000, özv. Józsa Lászlóné Szekszárd 300, a gyönki gimnázium 1000 koronát. Még a nagy hideg beállta előtt további szives adományokat kér Reich Oszkár gyönki főszolgabíró.” K. BALOG JÁNOS Durgonics János őrnaggyal, az MHSZ megyei titkárával
