Tolna Megyei Népújság, 1986. augusztus (36. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
10 KÉPÚJSÁG 1986. augusztus 9. Matúz Gábor: Emberek lesznek Elegáns mozdulattal rúgta fejbe a nála valamivel magasabb fiút. Amikor látta, hogy az a földre hanyatlik, kissé oldalt lépett, erőszakolt tartással a vécé felé indult, halkan kinyitotta, majd betette maga mögött az ajtót. Az addig passzív, tehetetlenül bámuló nézők a földön heverő fiú köré sereglettek, és izgatottan vitatni kezdték a történteket. Ottót, az idekerülése óta eltelt néhány napban, társai csendesnek, visszahúzó- dónak ismerték meg, senki nem gondolta volna, hogy ennyire vad és durva lehet. Amint kilépett a vécéből, az éppen fel- tápászkodó Pisti rákiáltott:- Tudod, kit verjél?! A kurva anyádat! Ottó szégyenlősen leghajtotta a fejét, és si'rós hangon követelt:- Ne bántsd az anyut!- Akkor is a kurva anyádat'verjed! A következő pillantban Ottó már Pistin térdelt, ütötte, harapta, tépte. Kis idő elteltével észrevette, hogy a fejet, amit remegő kezei markolásznak, teljesen elborította a vér. Ekkor elengedte, felemelkedett, kisírt szemeit a többiekre meresztette.- Miért szidta az anyut? Senki nem válaszolt. Hirtelen kivágódott az udvarra nyíló ajtó, fehérköpenyes nő jelent meg a küszöbön.- Mi történik itt? A hátulról érkező napsugarakkal sokat sejtetően keretezett fiatal, idegességében néha meg-megrángó test látványát felcsillanó szempárok tucatjai nyugtázták pajkosnak ható, csámcsogó elégedettséggel. Egy lány, aki ijedten a nő mellé húzódott, megszólalt:- Óvó néni! Az Ottó megverte a Pistit! Az óvónő leguggolt, gyengéden megrázta a mozdulatlanul elterülő fiút, előbukkanó tehetetlenségében megsimogatta a véres arcot, aztán a csuklón próbált valamit mégis tapintani... újjai lassan csúsztak le a még meleg bőrről. Hátrafordult.- Mit csináltál, te szerencsétlen? - kérdezte fojtottan.- Azt mondta, hogy kurva az anyu, pedig már nem is él. Nógrádi Gábor: A mandarin Újpalotán Viseletes kék öltönyben alacsony férfi állt az ajtó előtt.- Tessék - nézett rá az asz- szony a keskenyre nyitott résből, és vékony, lányos testén összehúzta a köntöst. - Kit keres?- Én vagyok az - bólintott a férfi, és látszott az ádámcsutkáján, hogy nehezen nyel. A nyakkendője keskeny volt, virágos mintázatú, amilyeneket hosszú évekkel ezelőtt kötöttek az alacsonyabb beosztású vezetők, akik divatosan próbáltak öltözködni. Kezében újságpapírba burkolt virágot tartott, és egy barna svájcisapkát. Őszes szökés haja alig fedte a terjengő kopaszságot. Az efféle hajhullás gyakran utoléri a folyton sapkában dolgozó mesterembereket.- A férjem keresi? Elutazott- mondta a nő, és végigpillantott a félhomályos folyosón sorakozó ajtómélyedéseken.- Tudom, tetszett mondani - suttogta az ember, és ő is az ajtókra nézett. - Azért jöttem most. Ahogy megbeszéltük.- Ahogy megbeszéltük? A nő a férfi arcába bámult, . az ajka lefittyedt, és elengedte az ajtót. Két melle között apró, sötétbarna anyajegy bukkant ki a köntös alól. A férfi, kicserepesedett száját alig mozgatva, közelebb hajolt.- Mikor a zárat...- Maga? - hőkölt hátra a nő. - Jaj, maga az? Ne haragudjon! Olyan félhomály van itt a folyosón. Mindig a leggyöngébb körtéket teszik fel. Ez a takarékoskodás! Miért áll itt? Jöjjön beljebb! - És kinyitotta az ajtót. A lakatos! Nem ismerte meg. Ez az öltöny! Abban a koszos, kék munkaruhában, ahogy néhány napja guggolt az ajtó előtt. Mikor is? Az olajos kezeivel. Meg a kihasado- zott cipő. Most mintha fiatalabb lenne. Igaz, akkor meg sem nézte az arcát rendesen.- Rendben van a zár. Már nem esik ki a kilincs - nevetett a nő, és az erkélyajtóhoz ment. Tessék! Nézze meg! - És visszafordult.- Mit beszéltünk meg?- Hát hogy ma... Ma idejövök. - A férfi megállt a szobaajtóban.- Mert a férje elutazik vidékre. Szegedre.- Ne haragudjon, nem értem - mondta a nő tétován, és a székről a vetetlen ágyra dobta a hálóinget. A férfi nézte. Halványkék hálóing volt, keskeny csipkével a vállaknál és a mellrész körül. - Mit beszéltünk meg? Foglaljon már helyet!- Mondani tetszett, hogy ilyen ügyes ember... Hogy én... Biztos mindent jól csinál.- A férfi leült, és a virágot a kisasztalra helyezte. - Meg hogy hálás lenne, ha én ezt a munkát gyorsan és jól megcsinálnám. Aztán tetézett mondani, hogy ma úgysem lesz itthon a férje. Mert Szegedre utazik. A nő a fotelba csúszott, lábait összezárta, köntösét a combjaira hajtotta, és lesimította a térdén.- Azt tetszett kérdezni, hogy én mindent ilyen módszeresen csinálok? Biztos az asszonyokkal is. Nevetni tetszett. És hogy... Szóval hogy szívesen megpróbálná. A férfi komoly arccal lassan beszélt. Körbepislantott a szobában, a mennyezetig érő könyvespolcra nézett, meg a vetetlen ágyra, aztán csak az asszonyra meredt, szinte szomorúan. A sapkát a combjai közé szorította. Kissé előredőlt.- Én kérem elvált ember vagyok - suttogta. Aztán az egyik kezét az újságpapírra helyezte. - Hoztam virágot.- Köszönöm - mondta a nő. - Nagyon kedves. De bocsásson meg, nem értem. Elhallgatott. Hát persze, hogy mondta, az ember mindenfélét mond egy lakatosnak. Különben nem végzi el a munkáját tisztességesen. Mondta máskor is, másnak is. Dehát ez csak évődés, játék. Hogy lehet így félreérteni?- Félreértette...- Nem kérem. Ma péntek van. Azt tetszett mondani, ha pénteken eljönnék, nem bánnám meg. így jöttem a... virággal. A nő élnevette magát. Sápadt volt.- De kedves mester! Azt nem úgy gondoltam!- Nem?- Az ember viccelődik...- Ez nem volt vicc, kérem. Meg tetszett mondani, hogy pénteken nem lesz itt a férje. Mert Szegedre megy. Te jó ég! Tényleg mondta volna? Csak a hallgatag emberre emlékezett. Egyetlen szót sem szólt, míg dolgozott. Most mit lehet csinálni? Csak nem fog nekemjönni?! Fene ezt a kölyköt! Most bezzeg nem tud bőgni, hogy átmehessen a másik szobába. Látta, hogy a férfi csontos arcában szinte lüktetnek a szemei. Mit néz ez? Megfogta a hasán a köntöst, rajta volt.- És hogy jöhetek nyugodtan - folytatta a férfi. - Nem bánom meg.- Ne haragudjon, dehát ez lehetetlen - mondta a nő.- De igen. Tetszett mondani. A nő felállt, a könyvespolchoz lépett, és leemelt egy csomag cigarettát.- Rágyújt?- Nem dohányzom. - A férfi letette a sapkát az asztalra. A nő végigcsúszott a fotelbe. Hátrasimitotta a haját. Nem dobhatja ki csak úgy. Ezek kiszámíthatatlanok. Meg végül is: a zárat rendesen megcsinálta.- Van családja?- Két lányom.- Magával élnek, ugye?- Nem kérem, a feleségemnél maradtak. Én egyedül vagyok.- De barátnője... Barátnője biztosan van.- Nincs. Én nem szoktam így. Most is csak azért, mert mondani tetszett. A nő leverte a hamut a cigarettájáról egy kistányérba.- Jaj, ne beszéljen már! A férfi a kezeire nézett. Alaposan megmosta. A körmét is levágta, a körme sarkából a bicskával kiszedte a feketeséget. Persze a redőkbe már régen beleivódott valami, fémpor és olaj keveréke, amit nem lehetett letisztítani. Dehát az már nem kosz, az már maga a bőr. Az ujjhegyei érdesek, a felesége is mondta annak idején. Mit csináljon? Ö nem pék vagy fodrász, hogy a bőre bársonyos maradjon. Nem azt kell nézni. Régen volt asszonnyal. Öt vagy hat hónapja is van már. így, munkát vállalt, mint itt. De az kövér volt, meg idősebb is. A férfi felnézett, az arca elvörösödött. A vér meleg hullámokban rohant szét a testében. Kamaszkorában volt így. De akkor verekedhetett vagy könnyített magán. Hirtelen felállt.- Hát akkor...? Tessék mondani, levetkőzzek?- Nem! Ne! - emelkedett fel a nő is, és a cigarettát maga elé tartotta. - Higgye el, félreértett! A férfi lépett egyet. A nő hadart.- Én azt nem gondoltam komolyan. Hogy képzeli? Én magával? - És nevetni próbált. Úristem! Ez most nekem jön. Még kiabálni se... Felijed a gyerek.- Nem? - A férfi bambán bámult a nő szemébe. - Hát nem? Dehát hogy? Én kivettem egy nap szabadságot. Hát ez... - Sziszegett. - Maga azt hiszi...? Maguk azt hiszik? Beszélhetnek akármit? Én bejöttem Dunakesziről. Virágot vettem! Nekem költségeim voltak! A nő a polchoz húzódott, és az ablakra pillantott: nyolcadik emelet. A cigarettáról a szőnyegre esett a hamu.- Ne haragudjon - dadogta az asszony. - Tényleg... Maga komolyan?- Szabadságot vettem ki...- Én azt... Én csak...- Akkor most? - A férfi to- porgott. - Most mi lesz? Elmenjek?- Bocsásson meg!- De miért? Miért játszanak?- A férfi felkapta a sapkáját, gyűrögette, aztán elindult a kijárat felé.- Tudja kivel!? A jó édesanyjával... Azzal játsszon! Az ajtó előtt hirtelen megtorpant és visszasietett. A nő a könyvespolcba kapaszkodott. Újjai elfehéredtek a körömágy alatt.- A virág... - lihegett az ember. - Nem fogom itthagyni.- Igen - dadogott a nő. - Persze. A férfi a nőre meredt, aztán a fejére tette a sapkáját, megigazította, felemelte az újságpapírba burkolt csokrot, és szitkozódva kisietett. Csattant a bejárati ajtó. A gyerek felsírt. Tisztába kell tenni - gondolta a nő. Itt az ideje. És remegő lábakkal a fotelbe ereszkedett. Szépen magyarul, szépen emberül Tájszeretet Valamikor tájtü volt az iránytű. Ma már nem mondjuk így. Szó sincs azonban arról, hogy háttérbe szorultak volna tájelő- tagú kiféjezéseink. Sőt mintha egyre jobban szeretnénk őket. Tájékozódjunk csak! Jó néhány éve, amikor a tájékozódási futásként emlegetett sportágból tájfutás lett, többen idegenkedtek tőle, mondván, hogy az új név megcsonkította a régit. A valóság ellenben azokat igazolta, akik táj szavunkkal hozták összefüggésbe ezt a sajátos összetételt. Polgárjogot nyert ugyanis a tájfutás nyelvhasználatunkban. Kedvezhetett neki az is, hogy egyre többet törődünk a természet, a hagyományos életmód értékeivel. így hát nem csoda, hogy bűvül a táj-tagú összetett szóknak az egyéként is népes családja. Ősi eredetű szavunknak korábbról olyan társulásait ismerjük, mint a tájjelleg, a tájkép, a tájrajz, a tájszólás stb. Szívesen fogadták a szaknyelvek is. Például a földrajzból kerül be a köznyelvi megnyilatkozásokba a tájegység, a képző- művészetből a tájfestmény, az irodalomból a tájköltészet, a nyelvészetből a tájszótár. Újabban tájházak gazdagítják a tájmúzeumok körét. A természetet utánzó tájkertészet mellett fontos szerephez jut a tájrendezés. Az egyes vidékek kultúráját tájkutatók vizsgálják, hogy tájrendezvényeken méltassák. A környék azonos foglalkozású emberei tájértekezleten cserélik ki tapasztalataikat. A nagy világban csupán egy apró, de mindennél kedvesebb pont a tájhaza. Ilyen helyeken a tájnyelvek nyelvtájakat szólaltatnak meg. Mi másról árulkodik ez, mint a táj sze- retetéről? A szülőföldéről és a szóéról is. Mert embernek lenni, hazát és emberiséget szolgálni csak ott tud az ember, ahol él. Mennyivel emberségesebb, hogy a tömegközlekedés megyei vállalatait immáron nem számmal, hanem tájékra utaló névvel illetjük: Balaton Volán (Veszprém megye), Jászkun Volán (Szolnok), Kisalföld Volán (Györ-Sopron), Kunság Volán (Bács-Kiskun), Pest Megyei Volán, Vasi Volán stb. A tömegtájékoztatás területi fórumai címünkben már régóta így utalnak az országos lapokkal való munkamegosztásukra: Dunántúli Napló (Baranya megye), Fejér Megyei Hírlap, Hajdú-bihari Napló, Kelet-Magyarország (Szabolcs- Szatmár), Nógrád, Zalai Hírlap, Tolna Megyei Népújság, stb. Sorolhatnánk, esetleg részletezhetnénk még tovább az ember-nyelv-haza összefüggésének szép példáit. De talán a táj is elég iránytű.- M.Z.M. Irodalmi emlékek a Balaton körül Nincs mindenki abban a szerencsés helyzetben, amelyben Eötvös Károly volt a múlt század végén, hogy körutazásokat tehessen a Balaton körül. Manapság legfeljebb arra adódik lehetőség, hogy egy- egy helyen letáborozva, s az eső teremtette időt kihasználva nézelődjünk múzeumokban, emlékhelyeken. A hajdani Déli Vasút vonalán Budapesttől leghamarabb Siófokra érkezünk. Gyorsabban persze, mint mondjuk Krúdy Gyula vagy Karinthy Frigyes. Siófok nevének halltán óhatatlanul felmerül Kálmán Imre neve, kinek emlékmúzeumát születésének századik évfordulóján nyitották meg. A nagy zeneszerző neve valóban egybeforrt a Siófokon zajló élettel, melódiától esténként hangos volt a part. Azt viszont kevesebben emlegetik már, hogy a Zsuzsi kisasszony bemutatóját követő banketten Krúdy Gyula is részt vett. Az írónak a tabáni, óbudai telek után a tó partja jelentette a napfényt, a szerelem és az ifjúság hangulatát. Lánya, Krúdy Zsuzsa Apám Szindbád című könyvében olvashatjuk: „Nyáron Rezsá- nék Siófokon éltek, ahol Szindbád gyakori vendég volt. Itt éjjel szinte sohasem feküdt le. Délelőtt a strandon aludt. Délután a besötétített szobában dolgozott, majd a parton órákig lankadatlan érdeklődéssel nézte a Balatont. Nagyon szerette ezt a vizet és a tájat.” Siófokon még csak készül az állandó múzeum, ahol az irodalomtörténeti érdekességek is helyet kaphatnak majd, Szántódpusztán viszont évek óta áll és az idényben megtekinthető a Pálóczi Horváth Ádám emlékkiállítás. A pusztát a XVIII. század végén bérelte Horváth, s érdekesség, hogy vendégként megfordult ott Kazinczy Ferenc is. így jó alkalom kínálkozott arra, hogy a felvilágosodás korát könyvekben, fényképekben és egyéb dokumentumokban bemutassák. A pusztától több irányba mehetünk tovább, s bármelyiket választjuk, mindig találunk irodalmi érdekességeket. Az egyik: Tihanyba átkelve már láthatjuk a visszhang-dombon Borsos Miklós Echó című alkotását. Csak röviden kell az emlékezetben kutatni ahhoz, hogy eszünkbe jusson Csokonai Vitéz Mihály versének címe: A tihanyi echóhoz. Vitéz Mihály 1796 nyarán Bala tonfüreden meglátogatta Pálóczi Horváth Ádá- mot. Füred akkor már nevezetes volt irodalmi szempontból is, hiszen öt évvel korábban költöverseny is volt ott (Péczeli József, Horváth Ádám, Somssich Lázár részvételével). Füreden nevezetesebb persze az a társaság, amelyik Kisfaludy Sándor irányításával sokat tett azért, hogy 1831 nyarán ott színház nyíljék. Az irodalom és a színészet így egybekapcsolódott. Ez ma az emlékhelyekben is látszik, hiszen egyformán látogatott hely a Jókai-villa és Blaha Lujza háza. A balatonfüredi parti sétány több szempontból is érdekes. Széchenyi István, Kisfaludy Sándor, Körösi Csorna Sándor, Rabindranath Tagore szobrai láthatók rajta. A Rabindranath Tagore sétány nevezetességei azok az emlékfák, amelyeket tudósok, politikusok, költők ültettek. Füreden időzhetnénk meg, de ne feledjük, hogy Szántódpusztáról nemcsak Tihanyba, hanem Balatonszárszóra is vezethet az út. E település neve 1937. december 3. óta különösen ismert a magyar irodalom történetében. Tudjuk, hogy dr. Bak Róbert tanácsára hívták nővérei a költőt Szárszóra, hátha a Siesta szanatórium kezelését követőn a vidéki levegő és nyugalom használ neki. „Hiába kísértette meg a lehetetetlent” - írta kezelőorvosának József Attila utolsó levelében. Ezt a mondatot többen úgy értelmezik, mint az öngyilkosság világos bizonyítékát. Azt azonban nem szabad elfelednünk, hogy a korabeli szemtanúk - amint Fodor András megírta - nem úgy nézték a sorompónál álló fiatalembert, mint aki el akarja dobni az életét. A szárszói emlékmúzeum anyaga csak a tényekre épít. S ekként a megtekinthető anyagban az utolsó stáció szerepel a legtöbb dokumentummal. Szárszóról a déli parton Szemesre, Boglárlellére, Fonyódra vezet tovább az út. S bár nem mindenhol jelöli még emléktábla, de a települések nevét irodalmi szempontból Szabó Lőrinc neve kapcsolja össze. Olyannyira, hogy az általa kezdeményezett írói találkozások sorozatát folytatják a boglárlelleiek a múzsák testvériségének bizonyításával. S valami hasonló éledt újjá a Fonyódi Helikonokban. Az ott megjelenő írók, költők ugyanis azt igyekeznek bizonyítani, hogy a művészet végül is egységet alkot - legfeljebb az eszközök miatt szükséges a megkülönböztetés. Innen hamar Keszthelyre jutunk, ahol a Helikoni Kastélymúzeum kínál irodalmi emlékeket. Emellett a Goldmark Károly Művelődési Központ emléktábla-galériáját érdemes felkeresni (Kossuth utca). Laczkó András József Attila szobra Szárszón Pálóczi Horváth Ádám emlékháza
