Tolna Megyei Népújság, 1986. július (36. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

10NÊPÜJSÀG

1986. július 12.

Iszlai Zoltán:

VÉDETT SZÍNEK

(Ajánlom Pete Wilkinsonnak)

egbántottam egy (jólöltöM

zött) kislányt, aki - talán - még semmiről sem tehet. A szőke lányka egyik fiatal dobermanját rúgtam ----------------- föl. Kétszer is; némi indulattal a fejemben. A tenyésztett eb nyolcadszor rohant bele alig féléves, gondosan őrzött bokorsávunkba. Kapart, rágott, viháncolva ürített. Nem ismerte a Duna-parti hóbogyóbokrok előtörténetét.

É

n föl tudom mérni jelentőségüket. Ott lakom, a parton. Élvezem a panorámát, negyedik éve. Ezt (akár különös, akár nem) annak köszönhetem, hogy családunkban vannak siketek. Próbáltam utánajárni, hogy (kibírható) betegségünk miként öröklődik négy nemzedéken át. Orvos informátoraim egymásnak ellentmondottak, s ezzel óvatosságra intettek.

Egyikőjük, dr. Madar Imre (nem gyével, dével) megvigasztalt. Mit izgatom magamat esetlen unokáim leendő halláskáro- súltsága miatt? Miközben nemcsak fölemelte hangját (hogy megértsem), hanem látnivalóan formálta is a szavakat, arra hívta föl figyelmemet, hogy bizonyos mértékű tompa hallás abban az időben nemhogy hátrányos lesz, hanem kívánatos.

A világot ugyanis, s benne a fővárosokat annyire elönti addigra a zajszenny, hogy kiszűrését egyedi védőfelszerelésekkel fogja megoldani az emberiség. Közte a magyarok. (Habár - összlétszámúkat tekintve - föltehetően tovább csökkenőleg.)

így tehát, nyugtatgatott Madar doktor, elég valószínű, hogy polgártársaink és -nőink többsége bizonyos zajszintfölötti helyeken ugyanolyan, csak ellenkező célzatú elektromechanikus eszközöcs- kéket fog hordani fülében, mint amilyeneket most én viselek. (Főként, ha a még szabályosan hallók társaságában vagy - hát - színházban-tévénél üldögélek, halló szemüvegesen.) Mivel a feleségem is (bár liechtensteini származék, de) született siket, s lakásunkat zongoratanárnak készülő leányunkkal együtt kinőttük, kettős siketségünk előnyeit használtuk ki akkor, midőn átköltöztünk Budapest egyik legzajosabb helyére. Nevezetesen a budai Duná-partra, pesti Parlamentünkkel szembe-srégen.

A szépfekvésű, kényelmes lakásra úgy Jeltünk rá, hogy megtdSintettük az apró- hirdetéseket. Fölírtuk azokat a címeket,

melyek birtokosai úgymond, csendes kis lakást kerestek. Mellékutcában. Ez volt a mienk, hol a csöndet - idegesebb szomszédaink szerint - egyetlen tényező (ki nem találnák), a mi kétféleképpen abszolút hallású leánykánk fenyegette - bíztatóan kibontakozó zongoragyakorlataival. (Holott azokon nemhogy dühöngeni, hanem azokat - mondják a szakértők - élvezni is lehetett volna.)

A lakáscserékben mára második partnerünkkel megegyeztünk. Miénk lett a csodás panoráma, Izabellánké a sarokszoba, hol remekül gyakorolhatott, miközben gyönyörködött a napszakok szerint változó, folyammenti látványokban. Egy ideig mi is elégülten szemlélgettük gyönyörű Márikámmal együtt új életterünk tágasságát; az erkély fölé feszülő nagy-nagy eget, a háromhidas perspektívát, a fehér hajók, a sárga villamosok s a kék autóbuszok igyekvését. (Valamint a tarkabarka autócsorda tülekedését, amint (üvegpotrohukban feszült arckife- jezésű gazdáikkal) négy forgalmi sávban egyetlen irányba, a barátságos Szentendre felé igyekeznek.

Csupán egy dolog hiányzott halk örömünk teljességéhöz. A sokféle színhez alig párosúltak e tájon az alaphangot adó növényzöldek. Pedig lett volna hová ültetni a füveket s a bokrokat! A villamos meg az autóbusz pályák között öt méter széles sáv húzódott; zöldféléket hívoga- tólagosan. A főváros kertészei a szabadtéri mozi vonaláig valamikor gondosan be is ültették; időtálló kúszórózsa féleségekkel. Előttünk azonban, a két-három- száz méter hosszú, sanyarú agyagtalajon - a hamar sárguló gizgazon kívül - semmi se pihentette a horizontról a föld felé visszahajló tekintetünket.

Annál kellemesebb volt meglepetésünk, mikor - három éve - a nyár végén izmos asszonycsapat jelent meg erkélyünk alatt, a terepen. Lassan, de biztosan végigásták a gránitkockákkal szegélyezett termőcsíkot. A légiparádé napjára már készen is voltak az egészséges munkával. (A közeli borharapó tulajdonos ugyan lefogadta, hogy addig tartanak ki a környéken, amíg a rizling-szilvá- ni betart!) * Szeptemberben megjöttek utánuk a humuszt szállító billenőkocsik. Egymás után dobbantották a friss hantokra talajjavító terhüket.

Izabellánk ötletére akkor négy vödörrel mi hárman is vittünk haza a kitűnő kerti talajból balkonládáink földcseréjéhez. Hagytunk persze (eszmei) elegyengetni valót úgy is az októberben érkező ültetőkertészeknek. Ugyanazt ültetik ide, ami arréb tenyészik, közölte - kérdésemre - az egyik hegesztőkesztyűs (?) fiatalember. (Beszélgetésünkhöz nem mulasztottam el föltenni halló szemüvegemet. Ettől elkezdtem a saját szavamat is alig hallani.)

A következő két évben ismétlődtek az előző események. Az elültetett tövek azonban mindahányszor részint gyanúsan elritkultak, másfelől (útsózás télen!) egyáltalán nem fogantak meg. Végül Bel- likénk unszolására a múlt évben mi is átültettük szentendrei telkünkre az egyik utolsót a hírmondók közül. Azt amit nem kapartak ki, vagy nem tiszteltek sorvadttá a megújuló bogáncsvidéken hancurozó ebek.

Valaki, úgy tetszik, kívülünk is belátta, hogy szívósabb nyövények kellenének a székesfővárosnak ezen az idegenektől forgalmas, exponált helyén. Fölismerését a reformáló ismeretlen azzal bizonyította, hogy az ásás, a humuszbillentés, a talajterítés, az ültetés munkáját - októberben elkezdve - közvetlenül egymás után ütemezte be! A rosszul Jábrakapó rózsatövek helyett ^ erős - még a kipufogógázra sem hederitö - hóbogyócse- meték telepítésére adott utasítást.

A jelentéktelen tövecskékhez kegyes volt a nagy ég. Lévén lényegében levéltermők, szerény virágjuk kedvéért nem lopdosták - na jó, lopdostuk - ki őket térvényükből. Másfelől hamar rájuk esett névadó elemük, a fehér hó. Zömükben igy megmenekültek a nemtörődöm kutyák közvetlenségétől. Mire a kutyások észbekaptak, a cserjék tavasszal az esőben oly magasra nőttek - kétszáz méter hosszan -, hogy kutyákkal beléjük menni bonyolultabb volt, mint mellettük késztetni sétálásra a blökkentőket. Csak hetek múlva kezdett ismét előállni a veszély- helyzet. Kánikulai dekádok váltották föl a tartósan esős napokat. Ekkor határoztuk el (csöndben) Márikámmal - Izabella heves ellenkedése dacára -, hogy amíg lesz ez a kánikula, segítünk a bokroknak.

Gyöngülésüket kihasználva már a kutyák gazdái is, állataiknak példát mutatva, újólag nekik csörtettek. Mi kijelöltünk magunknak egy olyan harminc méteres sávot, ameddig használt kerti tömlőnk sugara kényelmesen elért. A javított slagot rászereltük konyhai vízcsapunkra. A halion, valamint - külföldi kurzuson részt vevő - leányunk szobáján keresztül erkélyünkre vezettük az alkalmai vízköpő alkalmatosságot. Nem is maradt egyéb teendőnk, mint hogy éjenként megeresz- szük konyhánkban a csapot, s az első emeletről ügyesen irányítva a csőfejet, addig pásztázzunk véle, ameddig a sugarunk ér. Jó nedvesre áztattuk a földet úgy éjféltájt, hogy a területük visszahódí- tásán mesterkedő ebnevelőket a négylábúak lábának besározódása is valamiféle óvatossági és tartózkodásra intse!

' A jólöltözött, szőke kislány nem törődött vele, hogy a reggeli sétából hazatérve bejárónőjük otthon - a porszáraz időjárás ellenére - mindhármójuk után rendszeresen takarítani kényszerül. Bátran belegázolt a két ifjú fajtisztával a vidáman zöldellő bokorcsoportba.

Egy hét múlva nem voltam rest, és szóba elegyedtem a kisportolt kislánnyal. Arra kértem, ne mászkáljanak az ápolt területen. Inkább a kijelölt gyalogjárón közelítse meg a rakoncátlan játszótársaival a járdát. Különben? Különben újabb figyelmeztetés nélkül fölrúgom egyik-másikat. Vagy ha úgy esik, az egyiket.

A legújabb divatú tinédzser válaszolt valamit. De - nem volt rajtam a szemüvegem.

így érkezett el az a bizonyos nap. Kitekintve az erkélyről, ugyanazt láttam tőlük, amit addig. Azt is észrevettem, hogy három girbegurba ösvényt tapostak ki maguknak. Mit tehettem? Tettetett nyugalommal - Márikával együtt - a szokottnál korábban megreggeliztem. Kisétáltam kapunkon. Átmentem a túloldalra. Türelemmel vártam.

Semmi szándékosság nem volt abban, hogy - állítólag - az értékesebbik ku- tyuskába rúgtam bele egymás után kétszer. És nem - szintén kétizben - a másikba! Abba, amelyik - tenyésztési szempontból - szemrevalótlanabbra sikeredett.

Ahogy a kislány kövér, ám nem erős testalkatú atyjától később értesültem; a járókelők a kiskutya vonítására összecsődültek. A lányka sírógörcsöt kapott. Én ellenben, mint ki jól végezte dolgát, rájuk se hederitettem. Rezzenéstelen arccal a dolgomra mentem.

Utóirat:

Miután én sem láttam másként azon a bizonyos reggelen a magam halkszavú következetességgel beváltott ígéretét kutyafölrugás témájában, az atya - társalgásunk kezdetének szánt, hevült - szavaira egyszerűen bólintottam. Megtöröltem fölindult lélegzete következtében enyhén telefröcskölt szemüvegemet, és föl se tettem.

Csak a szájolvasás mestere, Márika mesélte minap, hogy a szőke kislány pulykavörösbe játszó apja miféle sértéseket vagdosott még a fejemhez. Azt is megkockáztatta, hogy süketnek nevezzen.

Talán nem tudja, hogy erre a brutalitásra mi siketek legalább oly háklisak vagyunk, mint arra, hogy ha az emberek és a kutyák szándékosan tönkreteszik a szemünknek daloló, természetes színeket.

Pardi Anna:

ŐSERDEI VISSZHANG

A majmok csekély sorsa izgat.

De legalább nem átlőtt a karjuk.

Nem isznak estétől reggelig.

S ha ketrecbe zárják őket, az még nem misszió.

És ha gyűlölik egymás nyafogását, abból nem lesz vitairat újsághasábokon.

Vidám traumájuk támadna a pszichológusoktól.

Szőrzetük metruma bozótba írt verssor.

S az erdők nem kamatlábra engedik előre csapatuk, és ha folyó tükrébe néznek, nem az olajárfolymatól riadt az arcuk,

szerelmükben nem a gázvezetékekkel kapnak a petevezetékek lángra, s a hajnal nem úgy szűköl a láthatáron, mint egy felderített, ellenséges állat.

Különben is:

megfojtani egymást, vagy magukat

nem fejlődött ki náluk az erre alkalmas, szorító kéz.

Készül az Új Magyar Tájszótár harmadik kötete

Akik szakmájukból következően vagy akár csak merő érdeklődésből figyelemmel kísérik a magyar nyelvtudomány nagy szintéziseinek, köztük az Új Magyar Tájszótárnak a sorsát, bizonyára meglepődve olvassák a fenti címet. Készül a harmadik kötet? De hiszen még a máso-v dikat sem láttuk, csak az első (A-D) kötet jelent meg 1979-es keltezéssel 1980 januárjában. Sokan talán még arra is gondolnak, hogy ennek megjelenése valamilyen úton-módon elkerülte a figyelmüket. Pedig - sajnos - nem erről van szó. A fenti cím igaz, a szótárt készítő munkaközösség 1984 augusztusa óta már a K-be-' tűs anyaggal kezdődő harmadik köteten dolgozik. Ekkor adta le ugyanis a II. (E-J) .kötet kb. 140 szerzői ívét kitevő nyomdakész kéziratát az Akadémia Kiadóba. Az, hogy ennek kiadása lassanként két esztendeje miért húzódik, hogy azóta még a szedés megkezdéséig sem juthatott el, már nem az Új Magyar Tájszótár sajátos, hanem a tudományos könyvkiadás általános problémája, amelynek ismertetése semmi esetre sem tartozik e rövid cikkecske körébe; annál kevésbé, mert ezeknek a kérdéseknek a taglalására magam távolról sem vagyok illetékes. Én mint a szótár főszerkesztője tiz-tizenkét fős munkacsoportom élén csak egyike

vagyok azoknak a szerzőknek, szerkesztőknek, akik hol kisebb, hol nagyobb türelmetlenséggel várják, hogy hosszú évek munkájának eredményét végre valóban, a szó szoros értelmében közzéte- hessék.

A mi türelmetlenségünk annál is inkább érthető, mert szótárun|; munkálatainak kezdetei igen messze, egészen 1950-ig nyúlnak vissza, s elhúzódásuk oka csakis abban kereshető, hogy a magyar nyelvtudománytól ezekben az évtizedekben elvállalt nagy közösségi alkotások sorában csak a hetvenes évek végétől kezdve nyílt igazán lehetőség e munka méreteivel arányos munkaközösség kialakítására.

Ez az időpont különben nem véletlen: ekkoriban támadt komoly érdeklődés nemzeti hagyományaink iránt: ekkor kezdtek a különböző szaktudományok (irodalom, nyelvészet, néprajz stb.) képviselői a korábbinál nagyobb gondot fordítani e hagyományok megőrzésére és továbbörökítésére.

A XX. század első felének (egészen pontosan az 1890 és 1960 közé eső időszaknak) paraszti szókincsét hordozza az a 600 ezer cédula, amelyből az Új Magyar Tájszótár négy kötete készült, illetőleg készül. B. L. É.

Infláció

Erkölcsi értékeink változásai

Az infláció erdekes dolog: szó szerint felfújódást jelent, és igen sokatmondó az alapszó, csakhogy pontosan senki sem tudja, mitől fúvódnak fel az* árak, mitől csökkennek az értékek napról napra. Vagyis: csökkennek az értékek és nőnek az árak. Minden közgazdasági magyarázat ellenére van a szóban valami misztikus: hát még a szellemi értékek inflációjában! Mert a zöldségárak növekedését még csak lehet magyarázni éghajlati, piaci okokkal, ám egy-egy szellemi, erkölcsi „árucikk” értékcsökkenését, árzuhanását aligha lehet pusztán a vásárlóerőre, kereslet-kínálat arányainak alakulására visszavezetni. És mégis...

Az utóbbi években egyre ritkábban hallottam értékmérő jelzőként elhangzani a „tisztességes, becsületes” rokonértelmű fogalmait. Mintha a hétköznapi, állampolgári értékítéletek is elveszítették volna aranyalapjukat, erkölcsi etalonjukat. Igaz, továbbra is dicsérjük az újat, kezdeményezőt, de ritkán minősítjük erkölcsi értelemben, mintha a sajtó nyelvéből is kikoptak volna e hagyományos fogalmak: csak a változó törvények és rendeletek pislákoló irányfényeit látjuk, melyek a tegnapi visszaélést holnapra követendő példaként állítják elénk, s a holnapi innováció esetleg ma még törvénybe ütköző, gyanús, esetleg büntetendő cselekmény. Ember legyen a talpán, aki elmélet és gyakorlat között eligazodik, azon a senkiföldjén, ahol csak „ügyesség” és „ügyeskedés” létezik, ahol a korrupció a gazdasági létezés eszköze, nevezzük akár hálapénznek, borravalónak, csúszópénznek vagy megvesztegetésnek, akár hatalommal való visszaélésnek, bizonyíthatatlan zsarolásnak, ál-kö- zéletiségnek és áldemokráciának.

Mintha a nemzeti egységet úgy értelmeznénk, hogy abba a korruptak, véleménynélküliek, tolvajok, sikkasztók is beletartoznának.

Az infláció rejtélyes folyamat a közgazdaságban is, hát még a közéletben, az erkölcsben! Hol kezdődik a durvaság, agresszivitás, ami még eltűrhető egyre lazuló mindennapi normáink szerint? Milyen közterületen elkövetett garázdaságon háborodhatunk fel, milyen közéleti visszásság élesztheti fel jogos haragunkat? Mintha egyre bizonytalanabb lenne az összkép. Kis és nagy dolgok összemosódnak, az állampolgár ingerülten legyint, mereven maga elé bámul, nem akar beleavatkozni, nem akar bajt. Hallgat a gyűléseken, ahol csak fizikai jelenlétét jegyzik, ahol csak igenlő szavazatát veszik tudomásul, hallgat a félreütött pénztárgép, a megcsúszott számla előtt, hallgat a buszon, ha a lábára lépnek, félrelökik, hallgat az üvegvisszaváltónál, ha göngyöleg hiányában hazaküldik, mert már morogni sincs kedve. A kis dolgók felfúvódnak, dagadnak, a jogos tiltakozás okvetetle.nkedéssé torzul, a durvaság és ügyeskedés pedig önkifejezéssé.

A végeredmény: lesznek hivatalból mindent lelkesen helyeslők, lesznek mogorva legyintők, s középen a sűrű, kétségbeejtő tömeg: a tompán tűrök, az értelmetlen sorállók, a felheccelhetők és leinthetők, az erkölcsi infláció legnagyobb vesztesei.

Az erkölcsi infláció: erkölcsi kopás. A semmire sém kötelező utca erkölcse. A szabad helyre autók állnak be, az elvesztett tárgyak új gazdára találnak, ne tartsuk fel a forgalmat, haladjunk, emberek. Ki kérdezné meg, hogy miért és merre? Csak a véres balesetek keltenek némi figyelmet, összegyűlnek a bámészkodók, ám nem segítő embermivoltukban, hanem nézőként. A hatóságok intézkednek, élvezzük a látványt.

Ez az infláció nem közgazdasági természetű: a felnőttek műve. S a felnőttek néha csodálkoznak, hogy gyermekeik rájuk hasonlítanak. Durvák és közönyösek. A megfelelő kötőszavakat már megtanulták az élethez. Fizikai erejük is nő: nemsokára ők is félre tudnak lökni valakit az utcán. Az autódudát már most is meg tudják nyomni.

Uramisten, miféle fantasztikus filmet álmodom? Csak nem épülő-szépülő hazánkban játszódik, kiművelt emberfők, nagy közös célok, remek vezércikkek és kitűnő orvosi tanácsok földjén?

Szentmihályi Szabó Péter