Tolna Megyei Népújság, 1986. június (36. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

10 NÉPÚJSÁG 1986. június 14. Anekdotakincstár A „hírős VÁROS” ANEKDOTAKINCSE Az anekdotás kötetek szerzői általában híres emberekről állítják össze történetei­ket: elsősorban politikusokról, színészek­ről, írókról, tudósokról gyűjtik össze az ér­dekességeket. Ezért számít különleges­ségnek Szabó Kálmán gyűjteménye, aki A „hirős város” anekdotakincse címmel Kecskemét érdekes történeteit kötötte csokorba. Az anekdoták szereplői közt vannak történelmi nagyságok, muzsikus cigányok, polgármesterek, rendőrtisztek, tehetős gazdák, egyszóval a társadalom szinte valamennyi rétegének képviselője ott van a nevettetők és kigúnyoltak sorai­ban. Kecskemét és a szomszédos Nagykő­rös egykori vetélkedéséről sok történet maradt fenn. íme, az egyik: Nagy ünnepség volt egyszer Nagykőrö­sön. A tolongásban egy kecskeméti hölgy ijedten konstatálta, hogy eltűnt a tárcája. Rendőrhöz fordult panaszolva, hogy tár­cáját vagy elvesztette vagy ellopták. Mire a körösi rendőr teljes meggyőződéssel jelentette ki:- Biztos, hogy ellopták, mert most na­gyon sok kecskeméti van ideát. >* Lakodalmat ültek a század elején az- egyik jómódú gazda házánál. Az ebéd vé­gén a torta elfogyasztása következett, de az asztal végére már nem jutott belőle. Oda valami barnára festett gipszfigurát tettek. A vendégek összetörték és rág­csálni kezdték. Evés közben az egyik ven­dég odafordul a szomszédjához:- ízlik-e János bácsi?- Hát ízleni ízlik, csak a fene se győzi nyállal! >K Vitatkozik a kecskeméti meg a körösi ember.- Hiába - mondja a kecskeméti -, még­iscsak előbbre való Kecskemét, mert an­nak két követe van, Kőrösnek csak egy. Mire a körösi:- Igaz, igaz, de annak az egynek aztán több esze van, mint a ti kettőtöknek! Amit el is lehetett hinni, mert akkoriban Eötvös Károly volt Nagykőrös követe. )K Dömötör Elek alkapitány egy éjszaka - disznótorról hazatérőben - a kriminálisán rossz utak és a gyér világítás miatt árokba esett. Amint kimászni készült, észrevette, hogy éppen arrafelé tart az éjszakai rend­őrjárőr. Nehogy a legényei rosszat gon­doljanak felőle, lehúzódott hát az árok al­jára. Ennek ellenére az egyik rendőr csak észrevette, és felkiáltott:- Az istenért, mit csinál itt, tekintetes uram?- Pszt, csendesen, te tökfilkó - mordult rá az alkapitány - nem látod, hogy lesben vagyok?! Iparosbál volt Kecskeméten, s nagyban készült mindenki a tánchoz. Különösen egy sánta szabó volt felettébb nyughatat­lan. Izgett-mozgott, s egyszercsak kiug­rott a táncterem közepére, majd odakur­jantott a cigányoknak: Kezdjétek meg, füstösök! Ránéz a prímás a sánta szabóra, s hu­nyorít egyet:- Kezdje c’sak az úr! Az urat úgyis utol­érjük! >K A kecskeméti kaszinó épületére Iványi Grünwald Béla festette a freskókat. A félig meztelen, lepedős alakok a tudomány, a művészet megszemélyesítését szolgál­ták. Nagykőrösről átjött néhány atyafi, s a nagyobb épületek között a kórházat ke­resték, hogy melyik lenne az. Meglátja egyikük a freskókat, s már szól is társai­nak:- Ez lesz az, lássa kend, ki is vannak raj­zolva a betegek! K. Gy. M. Nem fantaszta, csak álmodozó... Új karmester az ÁHZ élén- Úgy tartjuk, a jó karmester'keve- set beszél. Aki sokat beszél, annak nem biztos, hogy sok a mondaniva­lója. Kobayashi mindent el tud diri­gálni, s ha mégsem, elég egy-egy szó: napsütés, köd, Duna... Amikor pedig azt mondta: „Haragszom, és úgy fájdalmasan...!”, azonnal meg­szólalt a keze alatt a bartóki gondo­lat. Kobayashi olyan karmesteri tu­lajdonságokkal rendelkezik, ame­lyeket nem lehet megszerezni. Pon­tosan tudja mi az, amivel foglalkozik. Nem fantaszta, csak álmodozó, azt valósítja meg, amit Debussy olyan találóan fejezett ki: a zene ott kezdő­dik, ahol véget ér a szó... A Magyar Állami Hangversenyze­nekar egyik muzsikusának szavait idéztük abból a beszélgetésből, amely Kobayashi Kenichiro japán karmester, a zenekar újonnan kine­vezett művészeti vezetője és újság­írók között zajlott le, s melyen jelen voltak néhányan az együttesből is.- Nem titok, hogy az ÁHZ tagjai kü­lönösen szorgalmazták, hogy Ön le­gyen az együttes vezető karmestere. Mit gondol, mi lehetett ennek oka? - kérdeztük a fiatal művésztől, a Ma­gyar Televízió első 1974-es karmes­terversenyének győztesétől.- Talán a régmúlt, ősi időkben ta­lálkoztunk már, s az együttmuzsiká- lás során újra felfedeztük egymást. Nagyon örültem, hogy a zenekar en­gem választott vezetőjéül, hogy eny­nyire megbízik bennem. Igen nagy megtiszteltetés ez számomra.- Vannak-e már a zenekarral való együttműködésre vonatkozó határo­zott elképzelései?- Sokféle elképzelésem van, de ezek egy részéről még korai beszél­ni. A müsorpolitikával egyelőre nem kívánok foglalkozni, inkább a zene­kari munka színvonalának emelésé­vel. Például az egyes hangszercso­portokkal, a fa- és rézfúvósok szá­mának növelésével. Jó lenne, ha tudnánk előbb-utóbb önálló épüle­Kobayashi vezényel tét, hangversenytermet is biztosítani a zenekarnak, amilyen jónéhány kül­földi nagy együttesnek van. (Ilyen egyebek közt a lipcsei Gewand­haus.) Ez is segítene a színvonala­sabb muzsikálásban, a művek jobb technikai kidolgozásában.- Úgy hírlik, szeretne a zenekar számára megnyerni néhány nagyhí­rű japán céget, amelyek támogatnák valamiképp együttesünket.- Ez is távolabbi terv csak, de ha sikerül, biztosan sokat segítene az együttes utaztatásában, hangszerek beszerzésében stb.- Néhány hete több vidéki város­ban hangversenyezett az ÁHZ-val, Miskolcon, Szekszárdon, Szombat­helyen például. Szándékában áll a jövőben rendszeresen koncertezni a együttessel vidéki városainkban?-Természetesen, ezt nagyon fon­tosnak tartom. Úgy gondolom, hogy valamiféle missziót teljesítünk azzal, hogy ha a Magyar Állami Hangver­senyzenekar művészetét a főváro­son kívül minél több helyen megis­merik. Tudom, hogy vidéken műkö­dik nem egy kitűnő magyar zene­kar, de amennyire fontos, hogy ők is megszólaljanák időnként Budapes­ten, annyira fontos szerintem az is, hogy az ő közönségük is hallja alkal­manként a fővárosiakat. Mint ahogy az is fontos, hogy a magyar zeneka­rokat külföldön egyre jobban megis­merjék. Terveimben szerepel tehát, hogy minél gyakrabban fellépjünk a világ városaiban. Jövő év januárjá­ban máris tervezünk egy turnét az NSZK-ba, ahol Lukács Ervinnel fel­váltva vezényeljük a zenekart több koncerten.- Ha jól emlékszem, magyarorszá­gi fellépései során minden koncert­jén kotta nélkül dirigált. Ez azt jelenti, hogy igen könnyen megtanulja a műveket vagy inkább tudatos ten­dencia?- Szerintem a karmesternek a hangversenyen a zenekar minden tagjával közvetlenül szemtől szembe kell kapcsolatot tartania, ezzel ösz­tönzőm őket arra, hogy rám figyelje­nek. Ott nincs idő arra, hogy a kar­mester a kottába merüljön. És a ze­nekar minden tagját megbecsülöm azzal - úgy vélem -, ha a művet kotta nélkül vezényelem... A Kobayashi Kenichiróval való ta­lálkozás után ismét a zenekar egyik tagja mondotta:- Hogy miért választottuk egyönte­tűen Kobayashit az együttes vezető karnagyául? Nos, talán úgy fogal­mazhatnám meg: Kobayashi nem csupán nagy művész, de végtelenül megnyerő egyéniség is; türelmes, jóindulatú, aki nagyszerűen tud bán­ni az emberekkel, végtelenül tud örülni, ha valamit jól megcsinálunk. A zenében megtalált öröme olyan mér­tékben kisugárzik az együttes min­den tagjára, a sikeres megoldásért oly hálás tud lenni, hogy a zenekar megszállottan követi őt. Szinte szé­gyellnénk nem átvenni a lelkesedé­sét. Annyira, hogy például az idén nyugdíjba menő kollégáink azt saj­nálják legjobban, hogy ezután nem fognak vele muzsikálni. SZOMORY GYÖRGY Egy fiatal lengyel műfordító vallomása A magyar költészet lengyelországi fogadtatása Hogyan fogadják a magyar költészetet Lengyelországban? Az e kérdésre adan­dó válasz, bevallom, több szempontból is suta helyzetbe hoz. Azért érkeztem Ma­gyarországra, hogy megkíséreljem elsa­játítani - legalábbis bizonyos fokig - a nyelvét. Legárulkodóbb gyümölcseinek formáit, színeit - mert nem ily gyümöl- csök-e a versek - nyersfordításokra, szótárra és beleérzűképességemre ha­gyatkozva tízegynéhány év óta igyek­szem, bizonyára eltérő eredménnyel, közvetíteni a lengyelségnek. Tizenöt évvel ezelőtt annyit tudtam a magyar költészetről, amennyit honfitá­raim többsége. Márminthogy Petőfi Sán­dor magyar költő volt. Amikor annak ide­jén levelet kaptam Kerényi Gráciától, hogy fordítsak le három verset - (egyet Bornemisza Pétertől, egyet Rimay János­tól és egyet még valakitől) - az Állami Kiadóvállalat (PIW) gondozásában ké­szülő magyar költészeti antológia szá­mára, megfordult a fejemben - szeret­ném elfelejteni, de nem tudom -, hogy illő dolog-e egy szépreményű fiatal poétá­nak magyar verseket fordítani, s vajon e pótszerként ható foglalatosságot nem szenvedi-e meg saját költői tekintélyem. A Magyarország iránt érzett rokonszenv, melyhez az a hiú becsvágy is társult, hogy megmutatom: tisztességgel megfe­lelek a feladatnak, döntött arról, hogy igent mondtam. Amikor az első három vers után további fordítandó müveket kaptam (Áprilyt, Juhász Gyulát, Tóth Ár­pádot, Szabó Lörincet), kezdeti apriori, „felsöbbrendüségi” érzésem szétpor­ladt, s kezdetét vette a máig tartó kaland. Az antológia kapcsán bennem végbe­ment változás nem mondható kivételes jelenségnek. A költök és az olvasók köré­ben szellemi divat lett 1975-ben a ma­gyar költészettel foglalkozni. A Csapiáros István, Kerényi Grácia, Andrzej Sieroszewski neve által fémjel­zett antológia megjelenése óta tizenegy év telt el. E tizenegy év múltán a társadal­mi tudatban, vagy hogy óvatossabban fogalmazzak, az irodalom iránt érdeklő­dő emberek tudatában, úgy gondolom, Babits Mihály, Illyés Gyula, Radnóti Mik­lós, Pilinszky János* József Attila, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor neve már elevenen él. Az első an­tológiát két újabb követte. A modern magyar költészet 13 költője Szczepan Woronowicz válogatásában 1983-ban jelent meg, a Jóslás a te idődről című an­tológia Konrad Sutarski válogatásában pedig tavaly. A rangot és a betöltött vagy betölthető szerepet illetően is ugyanez a sorrend. És nemcsak az oly személyes jellegű szempontok miatt, minthogy az első an­tológiáról - nevemre szólóan is - Jaros- law Iwaszkiewicz nyilatkozott elragadta­tottan, hogy a másodiknak költői szer­kesztője voltam, a harmadikba pedig szintén fordítottam. Az első antológia hét évszázad 70 magyar költőjének közel 300 versét tartalmazta, a másodikban 13 költő szerepelt 185 verssel, a harmadik pedig 36 költő 142 versét tette közzé. Már maguk a számjegyek is elárulnak valamit e könyvek jellegéről. Hogy az első anto­lógia kivételes eseménynek bizonyult a lengyel irodalmi életben, az abból fakadt, hogy Magyarország költöi térképet kiraj­zolva szintézist adott költészetéről. Wo­ronowicz antológiája (Zelk Zoltán kivéte­lével) az elsőből már ismert költőket mu­tatott be, jellegéből következően tehát az említett térkép kisebb részét fogta át, de ennek megfelelő nagyításban. A Magyar- országon élő Konrad Sutarski antológiá­jában másként alakulnak az arányok: a harminchat szerző közül csak hat (Csoó­ri Sándor, Garai Gábor, Juhász Ferenc, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Pi­linszky János) szerepelt az előző antoló­giában, tehát e könyv 30 új nevet tartal­mazott. Már maga ez a tény is arról árul­kodik, hogy a Jóslás a te idődről na­gyobbrészt felfedező jellegű vállalkozás, s a valószinüségszámítás szabályait szem előtt tartva, hibalehetősége is na­gyobb, az idő biztos hogy korrekciót, átértékelést végez rajta. Ismerik-e a magyar költészetet Len­gyelországban? Ismerik-e az angol köl­tészetet Lengyelországban? Ismerik-e a lengyel költészetet Lengyelországban? Ne várjunk csodát! A csepp repeszti meg a sziklatömböt. Az a fontos, hogy egyre bővebben hull­jon. BOHDAN ZADURA Utazni szép, utazni jó Épp csak mar nem nekem v.alo, szoktam néha mondogatni, túl a hatvanon, meg azt is, hogy: öregszem, öregszem, már a szemem is öreg szem... Márpedig ha nem lát jól az ember, akkor nem sokat ér a világban való nézgelődés. De persze látni csak akkor lehet, ha nézni tudunk, ha jól kiválasztjuk a látványt, s akkor a gyöngü­lő szem sem akadály. Ezért végülis minden évben rászánom magam egy-egy utazásra, hol családostul, hol egy-két jóbaráttal. Mert egyedül utazni fél öröm sincs. És ha jól tudjuk, netán együtt fedezzük fel a néznivalókat: az éppenség­gel sokszoros öröm. Miért utazunk? Hogy gyönyörködjünk a messzi (vagy közeli, de a miénktől eltérő, netán egyben-másban azzal épp rokon) tájakban, városok­ban, s megismerjük a külhoni kiimát, az emberek életvitelét: élvezzük élénkségü­ket vagy csodáljuk higgadt nyugalmukat - tanuljunk tőlük vagy tán saját önbecsü­lésünk növekedjék. Az élet másmilyen volta is élni segít, hát még ha ellesünk ezt- azt, amit emberségben, Ízlésben, udvariasságban az ottaniaktól megtanulha­tunk... Ez a legfontosabb, de nem kevésbé érdekesek az élet olyan nem meg­vetendő részletei, mint a kirakatok, boltok, áruházak, az árak, a közlekedés, az ét­kezési szokások, lakberendezés, és így tovább. Pár héttel a háború kitörése előtt jöttem rá, hogy ha csak néhány napom s vagy esetleg csak néhány órám van egy- egy nagyváros megtekintésére, mit kell akkor okvetlenül megnéznem: a székes- egyházat és a nagyáruházát. A katedrális a város (és az ország) múltja, az áruház a jelene... Ez persze szimplifikálás, de hogy a múlt tanulmányozása, s ezen belül a műemlékeké, műkincseké éppoly fontos és sokatmodó, mint napjaink jelenségei­nek fölfedezése, az bizonyos. Csakhogy - különösen a műemlékekben gazdag városokban - könnyen beleveszhetünk a részletekbe^ mégis talán a legfontosab­bakat mulasztjuk el, ha nem tájékozódunk jó előre, mégpedig nemcsak térképpel, hanem fejben is. Az utazásra föl kell készülnünk, eleve ismernünk kell, amit látni fogunk: az épületek, meg a múzeumok kincsei akkor mutatják meg igazán magu­kat. Micsoda öröm, ha - mondjuk - Firenzében nem kis keresés után egyszerre szemben találjuk magunkat Alberti müvével, a Palazzo Rucellaival, az első tökéle­tes reneszánsz palotával, aztán a Palazzo Strozzival: Íme ez az! Ismertük már kép­ről, sőt a pesti városképből is, hiszen nálunk is Ízléses, rangos körúti paloták utá­nozzák éppúgy, mint világszerte, de az ötszáz éve felül nem múlt minta épp első voltával és tökélyével szinte megrendít. Igen, jó mindent történetileg látni, s ehhez előzetes tájékozódás szükséges. Ugyanígy a múzeumokban. Nincs az a színes fénykép, nyomat, amely a méretet, a felületet s az eredeti színeket visszaadná... Nem is szólva arról, hogy némely.mű megújul: Botticelli Tavasza ma épp oly fris­sen ragyog, mint mikor a művész megfestette, mert több éves munkával nemrégi­ben tisztították meg. (Ugyanezen okból nem lehet most látni a Vénusz születését.) Éppily friss sugárzása van Michelangelo köralakú Szent családjának. Szomorúan szükségszerű megújításon esett át a római Szent Péter székesegyházban, a világ legnagyobb templomában Michelangelo Pietája is, amit egy örült magyar disszi- dens kalapáccsal csonkított meg. Azóta golyóálló üveg védi A távolságért pedig kárpótol a remek megvilágítás. Kiemeli, amit semmilyen könyvben nem érzékel-’ hetünk, hogy tudniillik a Madonna fehérmárvány figurája bársonyosan fénylik, a halott Krisztusé pedig szürkés. Szó sincs színezésről: Michelangelo így választot­ta meg a márványtömböt, és ahogy maga írta: „lefaragta a fölösleget”. Ennél aztán csak a milánói (befejezetlen?) Rondanini Pieta a szebb, amely már szinte expresz- szionista mű. Sokak szerint - évszázadok óta, máig is - magyar szójátékkal: ron­da, nem is igazi mű, az agg művész eltévelyedése. Ám akinek van szeme a látásra, az az idős zseni müvének megrendítő monumentalitását éppúgy felfogja majd, mint a San Pietro páratlan kupolájáét, vagy a Sixtusi kápolna Utolsó Ítéletét, amelynek restaurálásához szintén most kezdtek hozzá. A kiemelkedő müveket reprodukcióból, művészettörténetből ismerni illik, s a ráismerés kettős élvezettel jár. Ami nem zárja ki, hogy ismeretlen müvek is megszólítsanak, mikor is saját föl­fedezésünknek külön örvendhetünk... De éppígy ismernünk kell a pénznemet, fej­ből tudnunk az átszámítási kulcsot, a vendéglők vagy taxisok trükkjeit (nehogy bolyongjanak velünk egy pár perces út helyett), és így tovább. Érdemes hát ké­szülni, hogy jobban kihasználjuk, ami külföldön a legdrágább: - az időt! KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom