Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

10 "NÉPÚJSÁG 1986. május 1. Régi május elsejékről Beszélgetés Neményi Lilivel Neményi Lili otthonában Azon a május elsején nem volt munka­szünet, sem vidám felvonulás. Egyenru­hás rendőrök és munkásnak álcázott spiclik „vigyáztak” a Magdolna utcai Vasas-székházra, jól megjegyezve maguknak mindazoknak az arcát, akik oda merészkedtek. Mégis mentek: művészi műsor hallgatásával ünnepelni. S ha veszélyes volt a műsort megnézni, végighallgatni; kétszeres veszélyt jelen­tett kiállni a dobogóra, Petőfi, Ady, József Attila verseit.elmondani, megzenésített műveiket énekelni. Neményi Lili 1940. május 1-én Ady-Reinitz, József Attila- Reinitz dalokat adott elő Budapest Vili. kerületében, a munkásfellegvárban, a Magdolna (ma Koltói Anna) utcai Vasas­székházban.- Mi azt akartuk - mondja az Operaház immár nyugdíjban élő magánénekesnője -, hogy minél több munkás eljöjjön, ismerje meg a kultúra értékeit. Ezeket a műsorlapokat kézről kézre adták, és megtelet a nagyterem munkásokkal. Volt ott még egy május elseje, egy évvel később, amely örökre emlékezetes marad. Orosz estet rendeztek a Vasas­ban, bátorságot merítve abból, hogy a Szovjetunió bejelentette: részt vesz a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Az est­nek nagy sikere volt. És a budapesti rendőrség politikai osztályán újabb neveket jegyeztek fel a „gyanús szemé­lyek” listájára. Neményi Lilinek akkor már régi és erős kapcsolatai voltak a munkásmozgalom­mal. Hogyan kezdődött?- Még a harmincas évek első felében, nem sokkal azután, hogy átjöttem Erdélyből. Férjem, Horváth Árpád, aki akkor a Nemzeti Színház főrendezője volt, összehozott régi barátaival: Reinitz Bélával, Braun Somával, Hajdú Henrik­kel, Szakasits Árpáddal és másokkal. Egy napon azt mondta: „Ady-Reinitz dalokkal készülj, egy kis klubban fogsz énekelni”. Hogy kik voltak ebben a klub­ban, meg a többiben, ahová ezután jár­tunk, soha nem kérdeztem. Árpád elő­adásokat tartott, nemcsak művészetről, hanem politikáról is. Én pedig énekeltem és szavaltam. Adyt, József Attilát, Brech- tet, Kassákot, Kodályt, Bartókot, Vándor Sándor müveit. Horváth Árpád nem sokáig maradt a Nemzeti Színház főrendezője. 1935-ben az új igazgató első dolga volt, hogy - mint mondta - eltávolítsa a „baloldali mételyt”.- Kassán jártunk akkor - mondja Neményi Lili -, a szlovákiai magyaroknak énekeltem, s vittem üzeneteket, írásokat. Hogy kiknek és mit? Azzal kaptam meg a feladatot, hogy amint teljesítettem, felejt­sem el. Akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy ezek valamilyen illegális, konspirációs üzenetek voltak. Egy évig a szlovákiai felléptidíjakból éltek. 1936 őszén - második próbálko­zásra - Horváth Árpád megnyerte a Deb­receni Csokonai Színház igazgatására kiírt pályázatot. Úgy érezte, most megva­lósíthatja nagy tervét: behozni a munkás­ságot a színházba, bevonni a kultúrába. Megsárgult újságlapok kerülnek elő. Az 1937-es Színházi Újságok Debrecen­ből. A műsorok mellett hirdetik az Ady Társaság Színházi Szabadegyetemét. Előadók: Hankiss János egyetemi pro­fesszor, Thury Levente főszerkesztő és Horváth Árpád színigazgató; a Figaró házassága nagymonológját Kőmlves Sándor adja elő. Egy másik alkalommal matiné az „Édes”, Ady anyja javára. Gulyás Pál költő, Juhász Géza (később professzor) előadásai után Neményi Lili énekelt Ady-dalokat. Aztán Kodály Székelyfonója Basilides Máriával és - életének első operaszere­pében - Neményi Lilivel, bevezetőt Tóth Aladár (akkor zenekritikus, a felszabadu­lás után az Operaház igazgatója) mon­dott. Lassanként megváltozott a közönség. Horváth Árpád meghirdette: „A Csokonai Színház a jövő közönségéért - Ifjúsági és munkáselőadások”. Meghívta egy-egy előadásra a Vagongyár (ma Járműjavító) munkásait, az egyetem hallgatóig Politikai harc kezdődött a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A helybeli job­boldal is megmozdult. A Debreceni Újság-Hajdúföld című lap (főszerkesz­tője a később háborús bűneiért kivégzett Kolosváry-Borcsa Mihály volt) támadta Horváth Árpád színházát, gazdász-hall- gatók egy csoportja pedig a Néma levente előadásán bűzbombát dobott a bemutatón megjelent szerző, Heltai Jenő és a női főszereplő, Neményi Lili felé... Pesterzsébet - akkor még önálló város - volt a debreceni társulat egyik nyári állomása.- Egy fabódéban játszottunk - emlé­kezik Neményi Lili. - Inkább bokszmecs- csek, mint színházi előadásnak való helyiség volt, a csöppnyi színpadon nem is fértek el a színészek, de azért mi ját­szottunk. Igaz, eleinte még előadás köz­ben sokszor megzörgették a deszkaajtót, kihívtak valakit vagy üzentek, de hamaro­san megváltozott a helyzet. A nyár máso­dik felében már ünneplőbe öltözött a munkás-közönség, mégha egyetlen jó ruhájukat vették is föl. Kezdés előtt tíz perccel már tele volt a nézőtér. S volt úgy is, hogy csepeli munkás-színjátszókkal együtt léptünk fel Erzsébeten. Mindezeknek véget vetett a fasizmus. A pesterzsébeti Városháza urai 1939 nyarán váratlanul „tűzveszélyesnek” nyilvánították a mindaddig megfelelőnek tartott fabódét. S ugyanakkor a minden­ható Színészkamara megvonta Horváth Árpádtól a színjátszás jogát, Debrecen város törvényhatósága pedig felmondta az 1936-ban hat évre kötött szerződést.- Pesterzsébeten egy varrónő ajánlá­sával léptem be a Szociáldemokrata Pártba - folytatja Neményi Lili az emléke­zést. - Később én ajánlottam féltestvére­met Szabó Ernő színészt. Akkor már hírük volt a munkás-előadásoknak, Baló Elemér beszélt rólunk Szakasits Árpád­nak, ő régről ismerte Árpádot is, engem is, meghívott, hogy lépjek fel a párt mati­néin. Ez volt a két május elsejei előadás előtörténete. S a folytatás:- 1944. március 15-én Petőfi Egy gon­dolat bánt engemet című versét kellett vol­na elszavalnom, de a cenzúra nem enged­te. Más programot ajánlottunk, azt is veszé­lyesnek tartották. Az erzsébeti Csiliben hir­dették a fellépésemet, a rendező kérésére kimentem a színpadra, bemondtam, hogy nem tudok énekelni. Hátulról egy hang be­kiáltott: „Tud maga!” Kénytelen voltam vá­laszolni, hiszen azt nem tiltotta a cenzúra: „Tudnék, ha volna mit, de a cenzúra betil­totta minden számomat!” A közönség - megtapsolt. Egyre nehezebb idők következtek. Hor­váth Árpád a háborús években elköltözött a Continental szállóbeli közös lakásból. Ha­vonta egyszer felhívta valaki - mindig más és más - Neményi Lilit és közölte: „Laci bá­csi jól van!” (Laci bácsi volt Horváth Árpád fedőneve az illegalitásban.) Utoljára 1944 novemberében hívták Neményi Lilit tele­fonhoz, s a hívó azt mondta: „Laci bácsi nincs jól!” Ebből tudta, hogy valami nagy baj van. Horváth Árpádot elfogták, bevitték a Margit körúti katonai fegyház különleges részlegébe, a nyilas Számonkérő Különít­mény celláiba. További sorsáról senki nem tud biztosat. VÁRKONYI ENDRE Elmozduló emberek Munkásábrázolás az irodalomban Lehet-e, kell-e ma munkást ábrázolni az irodalomban? Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás” előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő munkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hogy a műszakiak jelentős része keveseb­bet keres, mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen része­sei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérvadó? Ebbe az irányba elindulni még nehe­zebb. Fel kellene tételezni az osztálytudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folytatók - autószerelők, egyes szállítók, sobafestők, kőművesek stb. - olyan jövedelmekre tehetnek és tesz­nek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Azt mond­hatja valaki: ez mindig is így volt. Valóban. De az osztálytársadalmakban a „leggaz­dagabb" munkás is szegény egy kórházi főorvoshoz mint középosztálybelihez képest, nem is beszélve a termelőeszközök tulajdonosairól. A kizsákmányoló társa- dálmi rendben a legdifferenciáltabb munkásosztályt is osztálytudattal jelöli meg helyzete. Milyen munkást ábrázoljon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemu­tatni? Akkor cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demok­ratikus fórumokon sürög, hallatja hangját? Minden más mozzanat, mozdulás érdek­telen, ábrázolásra méltatlan? Úgy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott kép éppúgy a társadalom minőségét jellemzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megcsillannia. A társadalmi létnek. Csak az összefüg­gések teszik beláthatóvá, hogy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. Samit fáj­lalnak, miért, mitől fájlalják. De az öröm is csak akkor érthető tartalma szerint, ha viszo­nyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy részeges értelmiségi is örül, ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? A tisztessé­ges, szorgos munkás örül, ha keserves munkával, áldozatok árán lakáshoz jut. A „szocia­lista vállalkozó " is örül, ha elkészül az új háza. Milyen áron és árért jutott hozzá az egyik, s miként, milyen értékek teremtése - vagy nem teremtése - révén a másik? Milyen az egyiké, és milyen a másiké? Például az ilyen alaphelyzetek konkrét ábrázolata nem csupán az adott állapotokra vet fényt, hanem a mélyebb üzenetekben, a kiolvasható összefüggésekben a társadalmi közállapotokra is. Én az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek. A főorvosnak szenet trógeroló munkás, aki borravalót vár és kér, s a szénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vár és kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban az összefüggésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szénhordó mun­kás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudha­tunk az erkölcsökről és közerkölcsökről, egy társadalom önismeretéről, jelene, jövője minőségéről. Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozdul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált arculatú munkásság is, amelyet néma bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az az ellentmondás-világ, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy olyan munkásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol sincs, vagy nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz, illetve nem vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrá­zolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializmus mint eszme, mint filozófia, mit ígért a munkásnak, s mit tudott adni neki konkrét testetöltése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok min- dennapiságából. Azt hihetné bárki, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen valamennyien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír, azt látnia, tapasztalnia is kell, külön­ben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele. De ha szétszaggatott a mai mun­kásság, szétszaggatott a mai író is. A létviszonyok őt is áthatják és meggyötrik. Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a teremtéstől vonja el. Drasztiku­san fogalmazva valahogy úgy vpn, hogy vagy tapasztalatot gyűjtvalaki, vagy alkot. A kettő egyre nehezebben egyeztethető össze. A tapasztalatszerzés „költséges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az Író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is, hogy mire jutatapasztaltakkal, ha azok nem akarnak művé összeállni. Vagy ha összeálltak, túlságo­san ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rögös útra jut. S ha mindez végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a munkája azokhoz, akik­nek szánta? Mert a legelső kérdés idáig vezet! Csak akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az író számára a valóságnak ez az összetettebb, „rizikósabb” tükrözése, ha visszaigazo­lást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik - mások mellett - meghatározó szereplői az alkotásnak: a munkások. Dehát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségiek is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy mun­kásról vagy más helyzetű emberről bszélünk. A ma munkását ábrázolni, e nagy egész figyelembe vétele nélkül, éppoly reménytelen vállalkozás, mint bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él. , ASPERJAN GYÖRGY A mozgalom derűje Tény, hogy kevés munkásmozgalmi anekdotánk van, a baloldali mozgalmak papírra vetett történései közt alig akad mosolyt fakasztó epizód, a megörökített történetek komorak, hiányzik belőlük a derű, a könnyedség. Békés István érdeme, hogy anekdotás köteteiben megörökít néhány derűs epi­zódot a Tanácsköztársaság vezetőinek életéből, s hogy felkutatott számos, a Horthy-korszakból és a felszabadulást követő évekből származó politikai anek­dotát is. Május elseje tiszteletére ezekből készült válogatásunk. oo A Tanácsköztársaság idején Alpári Gyula gyakran járt ki az üzemekbe gyű­lésre. Egy hűvös márciusi napon valame­lyik csepeli gyár udvarán beszélt a mun­kásokhoz. Hideg szél fújt, a politikus kabátban állt az emelvényen.- Az elvtárs is csak beszél, beszél - vágja oda neki valaki a vita hevében -, aztán micsoda úri kabátot hord... Pedig az efféle rongyos, mint én, inkább hallgat a magafajta másik rongyosra... Alpári kis szünet után szólal meg:- Elvtárs - mondja neki csendesen -, a proletárdiktatúrának nem az a feladata, hogy a nyomort minél szélesebb körben elterjessze... Nem az én jó kabátomat akarjuk rongyokra felcserélni, hanem magát akarjuk, elvtársam, rongyok helyett jó kabáthoz juttatni! oo A tízes évek elején Károlyi Mihály a Függetlenségi Párt elnökeként előadást tartott a magyarországi földbirtok­megoszlás kérdéseiről. Részletesen kifejtette, hány ezer meg tízezer hold föld van a mágnások kezén, a klérus tulajdo­nában. Olyan élesen hangsúlyozta a hazai agrárpolitika égbekiáltó igazságta­lanságát, hogy a hallgatóság köréből az előadás végén egy diáklány megkér­dezte tőle:- Ha ilyen világosan látja a helyzetet a tisztelt előadó, miért nem adja oda a föld­jeit a nincstelen parasztoknak?- Mi vagyok én, isten, hogy földet adjak a népnek? - kérdezett vissza Károlyi. - Jöjjenek, és vegyék el maguk! co A proletárdiktatúra első napjaiban Karinthy Frigyes megáll egy bérko­csistand előtt. Szeretne beülni az egyet­len ócska konflisba, de a kocsi gazdája nincs sehol. Megszólítja hát a kocsimo­sót:- Nem tudja kérem, hol ennek a konf­lisnak a kocsisa? A kocsimosó a foga közül, a pipa mel­lől veti oda flegmán:- Nincsen már kocsis, csak elvtárs.- Akkor, mondja meg kérem - szól Karinthy -, hogy hol van ennek a lónak az elvtársa! A tanácskormány hivatalba lépése után a Szociális Termelés Népbiztos­sága a Tözsdepalotában (ma: az MTV székháza) kapott helyet. A három kineve­zett népbiztos: Kelen József, Hevesi Gyula és Dovcsák Antal közül elsőként Kelen érkezett a kijelölt helyiségekbe, s bizony, elég zavaros állapotokat talált ott. Nem sokáig tűnődött, hanem kiválasztott egy alkalmas szobát, seprőt fogott, és hozzálátott a takarításhoz. Az utána érkező Hevesi Gyula is serényen csatla­kozott a munkához. Ekkor futott be harmadiknak Dovcsák Antal. Viszolyogva nézett szét a börze szemétdombján, majd megkérdezte:- Melyik lesz az én szobám? Kelen máris válaszolt:- Amelyiket kisepred magadnak! A második világháború alatt, a negyve­nes években a nyilvánosság előtt egyre nehezebb volt haladó szellemű kultúres- teket rendezni, így aztán a műsor teljesen illegális körülmények között pergett le. Tapsolni, éljenezni nem lehetett, mert a lármára felfigyelt volna a szomszédság. Taps helyett öklök emelkedtek a magasba, s abból, hogy meddig tartott a néma ökölrázás, pontosan le lehetett mérni az előadás hatását. Major Tamással történt, hogy miután műsorát előadta, sürgősen távoznia kel­lett. Az ajtóban elkapta az őrszem, és ala­posan megszorongatta a kezét:- Gratulálok, elvtárs! Óriási sikered volt!- Honnét tudod? - kérdezte Major. - Bent sem voltál...- Ugyan - mondta az őrszem -, kintről is meg lehetett azt állapítani. A szavalatod után majdnem három percig tartott - a csend! K. Gy. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalom