Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
1986. május 1. Holdosi József: A boldogtalanoké a remény Be nem váltott ígéretekkel teli az életem: Tükrös Rózsinak, aki pár forintért adta el naponta testét rövid, öngyilkossággal záruló életében, szerelmes levéllel tartozom, Borosának, aki csak álmában ehetett eleget, pedig azzal, hogy az egyetem után királyfiként visszatérve magammal viszem, és olyan asztalhoz ültetem, ahol mindig jóllakhat. A nagy családomnak: gyász-szívü anyámnak, nagynénéimnek, akik úgy éltek, hogy én már azzá lehessek, amire az agyam, szivem képessé tett, mit ígértem? Ök semmit sem kértek, így semmit sem kellett ígérnem. Egy nap mégis megkeresnek, a legfiatalabb közülük kórházba került: valami eddig ismeretlen szörnyűség ellenében várnak tőlem segítséget. A hematológiai osztály vezetőjével beszélek.- Leukémiás a nagynénje, csak hetekben, talán hónapokban lehet gondolkozni - szorítja meg a kezemet a professzor. Az érzelmeim rést keresnek ezen az egyértelműségen:- Hátha... mégis... valamit talán... hiszen csak harminckilenc éves, két gyereke van.- Ami tölünk telik, mindent megteszünk. Az orvosok tudják, hogy mi a kötelességük. És én? Elvégeztem az egyetemet, gimnáziumban tanítok, családot alapítottam, lakásom van: egzisztenciám megalapozva. Ha voltak valaha elvárásaik velem szemben, azoknak maximálisan megfeleltem. Távol kerültem tőlük, ez is a világ rendjéhez tartozik. Most mégis lekiis- meretfurdalás tör rám. Gyakrabban kellett volna hazamenni, beszélgetni vele, a betegségeire oda nem figyelővel, jobban örülni a gyarapodásnak. Oda kellett volna figyelnem a mind gyakoribb magába fordulására, megállítani az önhajszolásban, időben figyelmeztetni... Törlesztenem kell. A közvetítő leszek az orvosok, nagynéném és a család között. Hazudni fogok neki, mikor a haja kihullik, mikor a láz eszméletvesztésig hatalmába keríti, és ő hinni fog nekem. A család is bízik bennem, én talán elérem, hogy néhány évvel meghosszabbodjon az élete... Könnyű dolgom lett volna, ha úgy megyek’ el az egyetemre, hogy „nem tagadlak meg benneteket, nem tagadom meg, hogy cigány vagyok”. Most bizonyíthatnám az együttszomorkodással, kétségbeeséssel, hogy tartottam a szavam. Egyik napról a másikra jelenlévők lesznek az életemben, kétszer mernek levest a tányéromba, házi csirkesülttel traktál- nak, a fürdőkádban ők szappanozzák be a hátamat, megszabják, hogy mennyit aludjak, a barátaim elé állnak, hogy csak őket lássam, csak őket halljam, csak az ö szomorúságukat erezzem. - A legtöbb családban van olyan, aki felvállalja az ügyes-bajos dolgaikat a társadalmi életben, mert ő tanultabb, jobb beszédű, vagy talpraesettebb, mint a többiek. Magának jutott ez a szerep, ma ezt mondja a férjnek és a családtagoknak, maga pedig tudja a következőket... Kell, hogy legyen elég ereje! Nehéz, a nagynéném arcrezdülésemből próbál olvasni: - Azért vagy szomorú, mert megmondták, hogy meghalok?- Ugye nem hal meg? - kérdezik anyá- mék. - Nem tudom, nem tudom, csak az biztos, hogy reggel hatkor csörög az óra, mosakszom, reggelizem, kávét iszom, elszívok egy cigarettát, megnézem az alvó kisfiámat, elbúcsúzom a feleségemtől, a busz, mint mindig zsúfolt, a gimnáziumot is a helyén találom, az igazgató, a kollégák sem változtak. A szánakozó részvétükre valamit morgok, amit nem értenek, de én sem tudom, hogy mit akartam nekik mondani. Várom, hogy a tanítási órák mielőbb befejeződjenek, aztán irány a kórház, az orvosok, naponta érdeklődöm, noha ők is, én is tudom, hogy nagynénémben feltartóztathatatlanul halad előre a halál. A kórteremben már csak üldögélek mellette, kifogytam a hazugságokból. Próbálok érdekes dolgokat mesélni az iskolai életről, de ott ma sem történt olyan, amit tegnap nem mondhattam volna el neki. Zavarba jövök, megfogom a kezét. Érzem, hogy lüktet az ér. Fájdalom hasit belém...- Fáradt vagy, látom az arcodon - mondja. - Ma még nem is ebédeltél, csak futsz hozzám tanítás után. A fiókomban találsz szalámit, idehordanak nekem hat emberre valót.- Neked kellene inkább...- Majd ha hazamegyek, itt a kórházszag miatt nem tudok. Nem lehet vele ellenkezni. Legyűrök néhány falatot. A termoszból kávéval kínál, mint otthon szokta.- Nem kell félned, nem vagyok fertőző - folytatja. - A névnapodra már kigondoltam, hogy mit kapsz tőlem. Biztosan örülni fogsz neki. Megsimogatom az arcát.- Még mindig szép vagy - mondom.- Kopasz vagyok - hessent el. Nem bírom! - tántorgók ki a kórházból. Már egy hónapja tart ez így. Otthon vár a fiam, feleségem, vár az ebéd, a beszélgetés, a gyerekkel a játék, a készülés a másnapi órákra, esténként elszoktam menni moziba, vagy a barátaimmal találkozom, most mindez nem érdekel, csak egyedül akarok maradni önmagámmal.- Pihennie kellene - mondja a profesz- szor. - Menjen el két hétre üdülni. A nagynénjének, sajnos, már nincs sok hátra, a férje és a családtagok a többit már maga nélkül is el tudják intézni. Elfutni, elmenekülni, de mit mondok majd neki, mit anyáméknak, miért döntöttem így?- Önmagam miatt is itthon kell maradnom - válaszolom. Meg kell értenem, hogy miért nem ugyanaz az öröm számomra, mint eddig volt, miért nem ugyanazt jelenti számomra a tanítás, a barátok, a feleség, a fiam, mint korábban. Nagynéném agyvérzést kap, a lázas állapot rendszeressé válik, nem segít az infúzió, az injekció. Anyámék közül valamelyik állandóan mellette van, az otthonról hozott ebédből próbálnak néhány kanállal beleeröszakolni. Feleslegesek a szavak, csak arcizmaik összerándulása mutatja a fájdalmat. Ha azt kérték volna tőlük, hogy takarítsák ki az egész kórházat, megteszik, csak testvérük mellett maradhassanak, pedig az néhány nap múlva átkerült a megőrzőbe, a rák áttételessé vált. A legidősebb nagynéném engedéllyel mellette maradhat éjszakánként. A hónapokból hetek, a hetekből napok vannak vissza már csak az életéből. Most már nem kell hazudnom neki, eszméletét vesztve fekszik, a családtagoknak sem kell már közvetítő, napközben felváltva jönnek, egy percre sem mozdulnak el mellőle, ha lázas, jégkockákkal teli tömlőt raknak a mellére, kicserepesedett ajkát nedvesítik meg, futnak a nővérért, ha fájdalmában hangosan feljajdul...- Menj haza - küldenek el -, vár a családod. Pihenj, holnap tanítanod kell!- És ti?- Velünk ne törődj! Érzem: többről van itt szó, mint testvér- szeretetről. Hogy érthetem meg valaha is őket? Otthon vár a munka, a másnapi tanításra készülés, Csokonai Reményhez című versének értelmezése. „Földiekkel játszó Égi tünemény...” Éjszaka van, a nagynéném virraszt a haldokló testvére mellett, megmasszírozza a tehetetlen kezet, lábat... Miért teszi, mikor úgyis tudja, hogy felesleges, talán órák kérdése, és az meghal. A többiek sem alszanak otthon, gondolatban ott vannak vele a megőrzőben: „Jaj, nem figyelsz eléggé, most erősödik a légzése, ez a láz jele, borítsd be vizes ruhával!" Most is együtt, mint egész életükben. Az anyjuk és az apjuk nyomora nem kellett nekik. A társadalom lehetőséget ad mindenkinek: éljetek vele, mondja. Ök megértik, dolgozni mennek. El kell kerülni Közösségi ház, olvasókör, művelődési egyesület Részlet egy egyesületi alapszabályból: „... Az egyesület célja a város közművelődési életének gazdagítása. Önfenntartói módon lehetőséget teremteni a helyi szellemi élet még szélesebb körű kibontakozásának úgy, hogy rendszeres kapcsolatot tartva a településpolitika képviseletével hozzájárul annak fejlesztéséhez. Tagjai részére érdekképviseletet teremt a közélet alkotó módon történő alakításához. Segíti a település jövőjének biztonságát, az állampolgári közérzet és öntudat fejlesztését”. A művelődő közösségek alkalmasak-e valójában arra, hogy egy lakóhelyen közreműködjenek a település gondjainak megoldásában, terveinek, reményeinek kibontásában? Manapság országszerte számtalan példával találkozni ennek bizonyítékaival. Az idézett tervek a Hatvani Köz- művelődési Egyesület működését szabályozó dokumentumban olvashatók, a vállalkozás legfőbb patrónusa, irányitója, szervezője a városi könyvtár. Ez az intézmény az évek során nemcsak az olvasási kultúra gyarapítását segíti, hanem egyúttal olyan szellemi műhelyt is teremtett, ahol pedagógusok, mérnökök, çrvosok, a cukorgyár szakmunkásai, a MÁV helyi dolgozói érdeklődésüknek és művelődési igényeiknek megfelelően gyarapíthatják művészeti, politikai, irodalmi ismereteiket, foglalkozhatnak a nyelv embert és magatartást formáló eszközeivel. Az egyesület - természetszerűleg - a közéleti demokratizmus erősödését is szolgaija. A kisközösség igényli, hogy a városfejlesztés gondjait megismerhesse és szükség esetén részt és felelősséget vállalhasson azok megoldásában. A helyi állami és társadalmi vezetés partnerra talált ebben a munkában, számít ezekre a javaslatokra, elősegítve ezáltal a lakossági érdekvédelem fejlődését, az egészséges vitakultúra gyakorlását. Egy könyvtár munkájában ez az új jellegzetesség nem jelent eltérést alapvető feladataitól, sőt erősiti, tartalmasabbá teszi a könyvtárlátogatókkal való kapcsolatainak formáját. Hasonlóképpen gondolkodtak a Haj- dú-Bihar megyei Álmosdon vagy a Somogy megyei Tab és Vörs községekben is, ahol a könyvtár támogatásával létrejöhettek a közösségi lét különféle formai. Itt a közös akarat alkalmas arra, hogy gondolati ösztönzést, ötletet, kezdeményezést adjon a település lakosságának, a községek önkormányzati szerveinek. A legújabb tanácstörvényben hangsúlyt kapott népképviseleti, önkormányzati jelleg, az új választási törvény, a megalakult alöljáróságok, a közigazgatás korábbi reformja következtében bármely nagyság- rendű településen (lakótelepeken is!) szükség van ezekre az ösztönzésekre, mert a jogalkotásban megnyilvánuló demokratikus tendenciák élettelen közösségi szellem esetén vagy annak mesterséges elfojtása következtében halvaszületett javaslatok maradnak. Az olvasókörök, az egyesületek jelenAz elmúlt ev legjobb sajtófotóiból rendezett kiállítást a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Reprodukcióink a tárlat anyagából mutatnak be néhányat. Wéber Lajos: Zuhanórepülés Habik Csaba: Bridzs Urbán Tamás: Kisiklott sorsok című sorozatából Manek Attila: A tarlón Fekete Zsuzsa: Együtt című sorozatából ^ÉPÜJSÁG 11 a cigányutcából! Az öccseiket tanulni küldik: a legkisebb kőműves lesz, aki felépíti a házaikat, a másikat az állatok érdeklik, mezőgazdasági szakmunkásképzőbe adják. „Majd nevelünk festőt, lakatost, bolti eladót, még tanárt is!” A boldogtalanoké a remény, Csokonai tudta. Közben elmaradtak a szép ruhák, a divat, az utazások... „Nem baj, majd a gyerekeink...” Csak néha egy-egy összejövetelen szakadt fel bennük a fájdalom, amit sírva énekeltek ki magukból. Felépültek a házak, a gyerekek nőnek, csak belül szorít valami, csak belül akar valami megszakadni. Jaj a boldogtalanoknak, csalfa és vak remény. Vajon Csokonai nem érezte-é, hogy kétségbeesett álláskeresése is, hogy Lillát megkapja, a rítus része, amit Elpisz birodalmában ró le. Nagynéném, amikor néhány percre magához tért, nem sikítozott. Keserű mosolyra húzódott a szája, majd kiszedte füléből az arany fülbevalóját.- Tegyétek el a lányomnak - mondta. Ezután kezdett el visszafelé járni az órája. Újból megszülte az első gyermekét:- Fiú, ugye megmondtam... Majd lánykorát élte.- Bálba megyek, nézzétek meg az új ruhámat, hogy tetszik... Később torz gyermekhangon vitázott valakivel, nem értettük, hogy mit mond... Csokonai órája, Lilla elvesztése után, melyik irányban kezdte járni az útját a felköhögött vértől átázott zsebkendők mit mutattak? Megjelenik a világban az abszolút reménytelenség, a halál.- Hallod, amit mondunk, drága testvérünk? Hörgő hang jön fél a torkán... „Nékem már a rét hímeden, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt” A költőt nem fogadja be a társadalom, az övéihez visszatérés képtelenségét a leégett családi ház mutatja. A sehova sem tartozás sorssá érlelődhet? mint nagyné- néimnél: a cigányokhoz már nem tartoznak, a társadalom pedig még nem tud mit kezdeni az elsőként indulók fájdalmával, sebeivel... Elhal a láb, a kéz, a különböző szervek, végül az agy is? A boldogtalanokba beköltözik a reménytelenség. Vagy mégsem? Csokonai versét végigbúgja Kossowits József. Óh, szegény országunk... jakobinus dalának indulata, így lesz a zárás a mégis-morálé, az annak ellenére is dacáé: „Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!” A nagynéném megigazítja a lecsúszott takarót a húgán, közben beszél hozzá:- Holnap éjszakára is én jövök. Húsz év alatt megszoktam már az éjszakázást a gyárban. Szabadságot kértem két hétre, megértették, hogy nem hagyhatlak egyedül... Holnap sz óra végén valamiféle erkölcsi tanulsághoz kell majd eljutnunk a második D osztályban. Tudom, hogy az éltanuló Kovács majd elsőként mondja:- A reményt sosem szabad feladni! Az osztály nevetni fog, nekem valamiféleképpen reagálnom kell rá... tős múltra tekinthetnek vissza. A kulturális autonómia eredményeként bontakoztak ki a múlt század második felétől erősödő szociális mozgalmak, miközben otthont adtak a szűkebb kultúraértelmezésen túlmutató érdekeknek és érdeklődésnek is. Hagyományikat, gazdag tapasztalataikat természetesen a jelen történelmi, politikai, gazdasági körülményeihez érdemes igazítani. Legfőbb feladatuk az lehet, hogy vállalják a település fejlődésének meggyorsítását, a magárahagyatottság érzésének megszüntetését, a közhangulat, a lakóhelyi közérzet, a helyi tettrekészség javítását. Mindez nem attól függ, hogy ezen társulások neve olvasókör, egyesület, faluház, közösségi ház vagy könyvesház, hanem attól, hogy programjukat mennyire tudják világosan megfogalmazni, és munkájukkal mennyiben sikerül bizonyítani a közösségi lét, a közösségi művelődés érvényesítésének társadalmi szükségessé9ét MARÓTI ISTVÁN
