Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
10 "NÉPÚJSÁG 1986. május 1. Régi május elsejékről Beszélgetés Neményi Lilivel Neményi Lili otthonában Azon a május elsején nem volt munkaszünet, sem vidám felvonulás. Egyenruhás rendőrök és munkásnak álcázott spiclik „vigyáztak” a Magdolna utcai Vasas-székházra, jól megjegyezve maguknak mindazoknak az arcát, akik oda merészkedtek. Mégis mentek: művészi műsor hallgatásával ünnepelni. S ha veszélyes volt a műsort megnézni, végighallgatni; kétszeres veszélyt jelentett kiállni a dobogóra, Petőfi, Ady, József Attila verseit.elmondani, megzenésített műveiket énekelni. Neményi Lili 1940. május 1-én Ady-Reinitz, József Attila- Reinitz dalokat adott elő Budapest Vili. kerületében, a munkásfellegvárban, a Magdolna (ma Koltói Anna) utcai Vasasszékházban.- Mi azt akartuk - mondja az Operaház immár nyugdíjban élő magánénekesnője -, hogy minél több munkás eljöjjön, ismerje meg a kultúra értékeit. Ezeket a műsorlapokat kézről kézre adták, és megtelet a nagyterem munkásokkal. Volt ott még egy május elseje, egy évvel később, amely örökre emlékezetes marad. Orosz estet rendeztek a Vasasban, bátorságot merítve abból, hogy a Szovjetunió bejelentette: részt vesz a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Az estnek nagy sikere volt. És a budapesti rendőrség politikai osztályán újabb neveket jegyeztek fel a „gyanús személyek” listájára. Neményi Lilinek akkor már régi és erős kapcsolatai voltak a munkásmozgalommal. Hogyan kezdődött?- Még a harmincas évek első felében, nem sokkal azután, hogy átjöttem Erdélyből. Férjem, Horváth Árpád, aki akkor a Nemzeti Színház főrendezője volt, összehozott régi barátaival: Reinitz Bélával, Braun Somával, Hajdú Henrikkel, Szakasits Árpáddal és másokkal. Egy napon azt mondta: „Ady-Reinitz dalokkal készülj, egy kis klubban fogsz énekelni”. Hogy kik voltak ebben a klubban, meg a többiben, ahová ezután jártunk, soha nem kérdeztem. Árpád előadásokat tartott, nemcsak művészetről, hanem politikáról is. Én pedig énekeltem és szavaltam. Adyt, József Attilát, Brech- tet, Kassákot, Kodályt, Bartókot, Vándor Sándor müveit. Horváth Árpád nem sokáig maradt a Nemzeti Színház főrendezője. 1935-ben az új igazgató első dolga volt, hogy - mint mondta - eltávolítsa a „baloldali mételyt”.- Kassán jártunk akkor - mondja Neményi Lili -, a szlovákiai magyaroknak énekeltem, s vittem üzeneteket, írásokat. Hogy kiknek és mit? Azzal kaptam meg a feladatot, hogy amint teljesítettem, felejtsem el. Akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy ezek valamilyen illegális, konspirációs üzenetek voltak. Egy évig a szlovákiai felléptidíjakból éltek. 1936 őszén - második próbálkozásra - Horváth Árpád megnyerte a Debreceni Csokonai Színház igazgatására kiírt pályázatot. Úgy érezte, most megvalósíthatja nagy tervét: behozni a munkásságot a színházba, bevonni a kultúrába. Megsárgult újságlapok kerülnek elő. Az 1937-es Színházi Újságok Debrecenből. A műsorok mellett hirdetik az Ady Társaság Színházi Szabadegyetemét. Előadók: Hankiss János egyetemi professzor, Thury Levente főszerkesztő és Horváth Árpád színigazgató; a Figaró házassága nagymonológját Kőmlves Sándor adja elő. Egy másik alkalommal matiné az „Édes”, Ady anyja javára. Gulyás Pál költő, Juhász Géza (később professzor) előadásai után Neményi Lili énekelt Ady-dalokat. Aztán Kodály Székelyfonója Basilides Máriával és - életének első operaszerepében - Neményi Lilivel, bevezetőt Tóth Aladár (akkor zenekritikus, a felszabadulás után az Operaház igazgatója) mondott. Lassanként megváltozott a közönség. Horváth Árpád meghirdette: „A Csokonai Színház a jövő közönségéért - Ifjúsági és munkáselőadások”. Meghívta egy-egy előadásra a Vagongyár (ma Járműjavító) munkásait, az egyetem hallgatóig Politikai harc kezdődött a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A helybeli jobboldal is megmozdult. A Debreceni Újság-Hajdúföld című lap (főszerkesztője a később háborús bűneiért kivégzett Kolosváry-Borcsa Mihály volt) támadta Horváth Árpád színházát, gazdász-hall- gatók egy csoportja pedig a Néma levente előadásán bűzbombát dobott a bemutatón megjelent szerző, Heltai Jenő és a női főszereplő, Neményi Lili felé... Pesterzsébet - akkor még önálló város - volt a debreceni társulat egyik nyári állomása.- Egy fabódéban játszottunk - emlékezik Neményi Lili. - Inkább bokszmecs- csek, mint színházi előadásnak való helyiség volt, a csöppnyi színpadon nem is fértek el a színészek, de azért mi játszottunk. Igaz, eleinte még előadás közben sokszor megzörgették a deszkaajtót, kihívtak valakit vagy üzentek, de hamarosan megváltozott a helyzet. A nyár második felében már ünneplőbe öltözött a munkás-közönség, mégha egyetlen jó ruhájukat vették is föl. Kezdés előtt tíz perccel már tele volt a nézőtér. S volt úgy is, hogy csepeli munkás-színjátszókkal együtt léptünk fel Erzsébeten. Mindezeknek véget vetett a fasizmus. A pesterzsébeti Városháza urai 1939 nyarán váratlanul „tűzveszélyesnek” nyilvánították a mindaddig megfelelőnek tartott fabódét. S ugyanakkor a mindenható Színészkamara megvonta Horváth Árpádtól a színjátszás jogát, Debrecen város törvényhatósága pedig felmondta az 1936-ban hat évre kötött szerződést.- Pesterzsébeten egy varrónő ajánlásával léptem be a Szociáldemokrata Pártba - folytatja Neményi Lili az emlékezést. - Később én ajánlottam féltestvéremet Szabó Ernő színészt. Akkor már hírük volt a munkás-előadásoknak, Baló Elemér beszélt rólunk Szakasits Árpádnak, ő régről ismerte Árpádot is, engem is, meghívott, hogy lépjek fel a párt matinéin. Ez volt a két május elsejei előadás előtörténete. S a folytatás:- 1944. március 15-én Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét kellett volna elszavalnom, de a cenzúra nem engedte. Más programot ajánlottunk, azt is veszélyesnek tartották. Az erzsébeti Csiliben hirdették a fellépésemet, a rendező kérésére kimentem a színpadra, bemondtam, hogy nem tudok énekelni. Hátulról egy hang bekiáltott: „Tud maga!” Kénytelen voltam válaszolni, hiszen azt nem tiltotta a cenzúra: „Tudnék, ha volna mit, de a cenzúra betiltotta minden számomat!” A közönség - megtapsolt. Egyre nehezebb idők következtek. Horváth Árpád a háborús években elköltözött a Continental szállóbeli közös lakásból. Havonta egyszer felhívta valaki - mindig más és más - Neményi Lilit és közölte: „Laci bácsi jól van!” (Laci bácsi volt Horváth Árpád fedőneve az illegalitásban.) Utoljára 1944 novemberében hívták Neményi Lilit telefonhoz, s a hívó azt mondta: „Laci bácsi nincs jól!” Ebből tudta, hogy valami nagy baj van. Horváth Árpádot elfogták, bevitték a Margit körúti katonai fegyház különleges részlegébe, a nyilas Számonkérő Különítmény celláiba. További sorsáról senki nem tud biztosat. VÁRKONYI ENDRE Elmozduló emberek Munkásábrázolás az irodalomban Lehet-e, kell-e ma munkást ábrázolni az irodalomban? Az azonnali válasz igenlő. Ha a kérdésbe mélyebben belegondolunk, sok minden megfogalmazódik, amire a gyorsan kimondott igen, s főként az „ábrázolás” előtt választ kellene adni. Például el kellene dönteni, kit tekintsünk munkásnak. Azt, aki részt vesz a termelő munkában? Aki fizikai munkát végez? Kézenfekvőnek tetszik a válasz. Pedig nem az, ha meggondoljuk, hogy a műszakiak jelentős része kevesebbet keres, mint a fizikai dolgozók, s társadalmi helyzetükből következően semmivel és semmiben nem vélekednek másként, mint azok, akik a termelés közvetlen részesei. Vagy talán az osztályhelyzet a mérvadó? Ebbe az irányba elindulni még nehezebb. Fel kellene tételezni az osztálytudatot is, amit a közös érdek és érdekeltség indukál. Ilyen pedig nincs, hiszen a kivételezett szakmát folytatók - autószerelők, egyes szállítók, sobafestők, kőművesek stb. - olyan jövedelmekre tehetnek és tesznek szert, amik alapvetően megkülönböztetik életnívójukat a többiekétől. Azt mondhatja valaki: ez mindig is így volt. Valóban. De az osztálytársadalmakban a „leggazdagabb" munkás is szegény egy kórházi főorvoshoz mint középosztálybelihez képest, nem is beszélve a termelőeszközök tulajdonosairól. A kizsákmányoló társa- dálmi rendben a legdifferenciáltabb munkásosztályt is osztálytudattal jelöli meg helyzete. Milyen munkást ábrázoljon tehát az irodalom? A kérdés megkerülhető, ha úgy fogalmazunk, hogy a cselekvő embert kell bemutatni? Akkor cselekvő az ember, ha a termelésben forog? Vagy akkor, ha a demokratikus fórumokon sürög, hallatja hangját? Minden más mozzanat, mozdulás érdektelen, ábrázolásra méltatlan? Úgy vélem, ezek a kérdések eleve csapdák! Csupán munkásábrázolás ugyanis nincs, nem lehetséges. Még a kapitalista társadalomban sem! A munkás gondolkodásáról, élethelyzetéről, álmairól adott kép éppúgy a társadalom minőségét jellemzi, mint a középosztálybelinek vagy a munkaadónak az ábrázolata. A művészet által a valóság elé odatartott tükörben az életnek kell megcsillannia. A társadalmi létnek. Csak az összefüggések teszik beláthatóvá, hogy aminek örülnek az emberek, miért úgy örülnek. Samit fájlalnak, miért, mitől fájlalják. De az öröm is csak akkor érthető tartalma szerint, ha viszonyítható. Egy részeges munkás örül, ha ihat. Mint ahogy egy részeges értelmiségi is örül, ha ihat. De miért isznak? Mit nem talált meg az egyik, mit veszített el a másik? A tisztességes, szorgos munkás örül, ha keserves munkával, áldozatok árán lakáshoz jut. A „szocialista vállalkozó " is örül, ha elkészül az új háza. Milyen áron és árért jutott hozzá az egyik, s miként, milyen értékek teremtése - vagy nem teremtése - révén a másik? Milyen az egyiké, és milyen a másiké? Például az ilyen alaphelyzetek konkrét ábrázolata nem csupán az adott állapotokra vet fényt, hanem a mélyebb üzenetekben, a kiolvasható összefüggésekben a társadalmi közállapotokra is. Én az elmozdulások követését tartom igazán fontosnak. Honnan indul valaki, hova érkezik, s hogyan? Ebben a mozgásban természetesen összetalálkoznak a társadalmi egyedek. A főorvosnak szenet trógeroló munkás, aki borravalót vár és kér, s a szénhordó munkást operáló orvos, aki hálapénzt vár és kér. Ez még csak állapot. Ha ezt abban az összefüggésben tekintjük, hogy távlatosan mi lehet a főorvos, és mi a szénhordó munkás célkitűzése, befutható életútja, milyen lehetséges elmozdulás adatik meg számukra, akkor emberi arcokat, sorsokat követhetünk egy olyan úton, amelyen sokat megtudhatunk az erkölcsökről és közerkölcsökről, egy társadalom önismeretéről, jelene, jövője minőségéről. Az összefüggések hálójában fontosnak tartom, hogy jelen legyen mindenki, aki él, mozdul, létezik a társadalom egészében. Különösen fontosnak tartom, hogy jelen legyen az a differenciált arculatú munkásság is, amelyet néma bérezés differenciáltsága tett helyzetében változatossá, hanem az az ellentmondás-világ, amely a társadalom valamennyi csoportját, rétegét megbolygatta, átszabta. Ha az ábrázolás nem terjed ki az ilyen vagy olyan munkásra, ha a munkás a maga ellentmondásaival az irodalomban, a művészetben sehol sincs, vagy nem volna jelen, akkor valamit nem tudhatnánk meg az itt és most valóságról. Jelesen azt, hogy aki a hatalom elvi és tényleges letéteményese, hogyan vesz, illetve nem vesz részt a hatalom gyakorlásában. A munkás művészi ábrázolása nélkül nem szembesülhetünk azzal a kérdéssel, hogy a szocializmus mint eszme, mint filozófia, mit ígért a munkásnak, s mit tudott adni neki konkrét testetöltése során. De úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a munkás művészi ábrázolásával lesz teljes a kép: mennyire tudtak élni az eszmének elkötelezettek a lehetőséggel, amit egy új társadalom teremtésében kellett megtalálniuk. Nos, mindez így szépnek és okosnak látszik. S még inkább nehezen megragadható általánosságnak. Az író nem az elvekből építkezik, hanem a konkrét életviszonyok min- dennapiságából. Azt hihetné bárki, ennél mi sem egyszerűbb, hiszen valamennyien benne élünk, mozgunk a társadalmi valóságban. De mennyi arca, formája van ennek a valóságnak! Hányféle megjelenése! Amit az író leír, azt látnia, tapasztalnia is kell, különben elillan a szándékolt mondandó, elillan a mű hitele. De ha szétszaggatott a mai munkásság, szétszaggatott a mai író is. A létviszonyok őt is áthatják és meggyötrik. Ha élni akar, gyakran kényszerül olyan munkára, amely éppen a teremtéstől vonja el. Drasztikusan fogalmazva valahogy úgy vpn, hogy vagy tapasztalatot gyűjtvalaki, vagy alkot. A kettő egyre nehezebben egyeztethető össze. A tapasztalatszerzés „költséges” vállalkozás. Közben ugyanis nem alkot az Író, és éhen marad. Aztán felmerül az a gond is, hogy mire jutatapasztaltakkal, ha azok nem akarnak művé összeállni. Vagy ha összeálltak, túlságosan ellentmondásos képet rajzolnak fel, s ezért nyilvánosságra kerülésük rögös útra jut. S ha mindez végül is szerencsésen dőlt el az író javára, eljut-e a munkája azokhoz, akiknek szánta? Mert a legelső kérdés idáig vezet! Csak akkor válik fontossá, mondhatnám küldetéssé az író számára a valóságnak ez az összetettebb, „rizikósabb” tükrözése, ha visszaigazolást is kaphat. Tehát azok is olvassák, akik - mások mellett - meghatározó szereplői az alkotásnak: a munkások. Dehát tudjuk, egyre kevesebbet olvasnak az értelmiségiek is, a humán értelmiségiek is, mert élni és megélni nehéz feladattá vált. Nehéz az egyes ember számára, és nehéz a társadalom nagy többsége számára, függetlenül attól, hogy munkásról vagy más helyzetű emberről bszélünk. A ma munkását ábrázolni, e nagy egész figyelembe vétele nélkül, éppoly reménytelen vállalkozás, mint bárki mást bemutatni, aki itt és most, a mai Magyarországon él. , ASPERJAN GYÖRGY A mozgalom derűje Tény, hogy kevés munkásmozgalmi anekdotánk van, a baloldali mozgalmak papírra vetett történései közt alig akad mosolyt fakasztó epizód, a megörökített történetek komorak, hiányzik belőlük a derű, a könnyedség. Békés István érdeme, hogy anekdotás köteteiben megörökít néhány derűs epizódot a Tanácsköztársaság vezetőinek életéből, s hogy felkutatott számos, a Horthy-korszakból és a felszabadulást követő évekből származó politikai anekdotát is. Május elseje tiszteletére ezekből készült válogatásunk. oo A Tanácsköztársaság idején Alpári Gyula gyakran járt ki az üzemekbe gyűlésre. Egy hűvös márciusi napon valamelyik csepeli gyár udvarán beszélt a munkásokhoz. Hideg szél fújt, a politikus kabátban állt az emelvényen.- Az elvtárs is csak beszél, beszél - vágja oda neki valaki a vita hevében -, aztán micsoda úri kabátot hord... Pedig az efféle rongyos, mint én, inkább hallgat a magafajta másik rongyosra... Alpári kis szünet után szólal meg:- Elvtárs - mondja neki csendesen -, a proletárdiktatúrának nem az a feladata, hogy a nyomort minél szélesebb körben elterjessze... Nem az én jó kabátomat akarjuk rongyokra felcserélni, hanem magát akarjuk, elvtársam, rongyok helyett jó kabáthoz juttatni! oo A tízes évek elején Károlyi Mihály a Függetlenségi Párt elnökeként előadást tartott a magyarországi földbirtokmegoszlás kérdéseiről. Részletesen kifejtette, hány ezer meg tízezer hold föld van a mágnások kezén, a klérus tulajdonában. Olyan élesen hangsúlyozta a hazai agrárpolitika égbekiáltó igazságtalanságát, hogy a hallgatóság köréből az előadás végén egy diáklány megkérdezte tőle:- Ha ilyen világosan látja a helyzetet a tisztelt előadó, miért nem adja oda a földjeit a nincstelen parasztoknak?- Mi vagyok én, isten, hogy földet adjak a népnek? - kérdezett vissza Károlyi. - Jöjjenek, és vegyék el maguk! co A proletárdiktatúra első napjaiban Karinthy Frigyes megáll egy bérkocsistand előtt. Szeretne beülni az egyetlen ócska konflisba, de a kocsi gazdája nincs sehol. Megszólítja hát a kocsimosót:- Nem tudja kérem, hol ennek a konflisnak a kocsisa? A kocsimosó a foga közül, a pipa mellől veti oda flegmán:- Nincsen már kocsis, csak elvtárs.- Akkor, mondja meg kérem - szól Karinthy -, hogy hol van ennek a lónak az elvtársa! A tanácskormány hivatalba lépése után a Szociális Termelés Népbiztossága a Tözsdepalotában (ma: az MTV székháza) kapott helyet. A három kinevezett népbiztos: Kelen József, Hevesi Gyula és Dovcsák Antal közül elsőként Kelen érkezett a kijelölt helyiségekbe, s bizony, elég zavaros állapotokat talált ott. Nem sokáig tűnődött, hanem kiválasztott egy alkalmas szobát, seprőt fogott, és hozzálátott a takarításhoz. Az utána érkező Hevesi Gyula is serényen csatlakozott a munkához. Ekkor futott be harmadiknak Dovcsák Antal. Viszolyogva nézett szét a börze szemétdombján, majd megkérdezte:- Melyik lesz az én szobám? Kelen máris válaszolt:- Amelyiket kisepred magadnak! A második világháború alatt, a negyvenes években a nyilvánosság előtt egyre nehezebb volt haladó szellemű kultúres- teket rendezni, így aztán a műsor teljesen illegális körülmények között pergett le. Tapsolni, éljenezni nem lehetett, mert a lármára felfigyelt volna a szomszédság. Taps helyett öklök emelkedtek a magasba, s abból, hogy meddig tartott a néma ökölrázás, pontosan le lehetett mérni az előadás hatását. Major Tamással történt, hogy miután műsorát előadta, sürgősen távoznia kellett. Az ajtóban elkapta az őrszem, és alaposan megszorongatta a kezét:- Gratulálok, elvtárs! Óriási sikered volt!- Honnét tudod? - kérdezte Major. - Bent sem voltál...- Ugyan - mondta az őrszem -, kintről is meg lehetett azt állapítani. A szavalatod után majdnem három percig tartott - a csend! K. Gy. M.
