Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

1986. május 31. TOLNA 10 WÉPÜJSAG IRODALOM FODOR ANDRÁS: BÉKE Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásímultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől hangfalak recés vályújából, a zene öblögő moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibog­nak, csak az evező bogarak, lombok, - akárha önnön gyönyörére, mégis, miattunk játszódnék az idő. Várkonyi Nándor emléke Szekszárdon Nekem jutott a tisztesség, hogy most, születésének kilencvenedik fordulóján, idézzem szeretetre méltó alakját, derűs emberségét, tiszta szellemét. Az idő is így hozta ezt, mert annak idején, amikor asz­talánál ülhettünk, én voltam a legfiata­labb, most pedig nekem maradta feladat, hogy tanúságot tegyek mellette. Halálakor Csorba Győző, valameny- nyiőnk nevében, a második apát siratta benne, de más is volt, barát, jeles tudós, irodalomszervező, folyóirat-szerkesztő s nem utolsósorban Pécs szent embere, ahogy Németh László nevezte. Az iroda­lomban élt és az irodalomnak, aki min­den sorunkat, akkor is, ha érdemtelenek voltunk rá, a lehetséges remekműnek kijáró tisztelettel olvasta. A sors kegyes volt hozzá, mert remekművekben is része lehetett, s Weöres Sándor vagy Csorba Győző csillagpályája elképzelhetetlen nélküle. Aki feddhetetlen szellemének gravitációs terébe került, életre szóló tanulságokkal gazdagodott, emberséget tanult, tisztességet, hűséget, az érték tiszteletét. Róla szólva testi fogyatékos­ságáról is kell beszélni, mert ezt is javunkra váltotta. Ugyanis süket volt, szent süket, írtam róla a gyász retteneté­ben, s ez azt jelentette, hogy mindent le kellett írnunk neki. Feszülten figyelte kezünk mozdulatát, s ha az első néhány szóból nem találta ki, amit mondani akar­tunk, tudtunk, hogy gondolatunk eltévedt a szavak erdejében, pontatlanul fogal­maztunk, engedtünk a léha fecsegés olcsó csábításának, pedig őt mindig a lényeges érdekelte, a világosság, a sza­vak szabatos rendje. A mai olvasók elsősorban a Szíriát oszlopai szerzőjét látják benne, mert ez az őskori kultúrákkal foglalkozó hatal­mas mű igazi sikerkönyv lett, bestseller, jóllehet nem tartozik a könnyű olvasmá­nyok közé. Az életmű azonban ennél jóval gazdagabb, akkor is, ha maga is ezt tekintette élete legnagyobb vállalkozásá­nak, munkássága csúcsának. Fiatal éveiben sokat fordított, számos tanul­Martyn Ferenc rajza mánya jelent meg, a német terjeszkedés elleni tiltakozásként megírta a Magyar Dunántúlt, nevéhez fűződik Petőfi egyet­len hiteles képmásának felfedezése, s ennek kapcsán írta meg a Petőfi-ikonog- ráfia történetét. S az ö műve a modern magyar irodalom története, amely a szá­zadfordulótól 1928-ig tárgyalja irodal­munkat, olyan kritikusi invencióval, hogy megállapításai ma is érvényesek. Pécsett élte le életét, de erős szálak fűzték Szekszárdhoz is, ez indokolja, hogy most, születésének kilencvenedik fordulóján kiállítással emlékezzünk meg róla. De itt némi magyarázattal tartozom: 1948-tól egyre több támadás érte, bár nemcsak őt. Ez volt az az idő, amikor valaki azt írta a Szabad Népben Weöres Sándor verseiről, hogy zagyvaságok, s nagyon sokáig nem jutott szóhoz Szabó Lőrinc, Csorba Győző, Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, s a név­sort sokáig lehetne folytatni. Várkonyi Nándor számára a hatvanas évek sem hozták meg az enyhülést, igaz, ebben szerepe volt visszahúzódó természeté­nek is. Életének ebben a szakaszában kapott jelentős szerepet Szekszárd és a Tolna Megyei Népújság, amelynek - nyugodtan mondhatjuk így - hosszú éveken át állandó külső munkatársa volt, sőt rajtunk keresztül másod- vagy akár harmadközlésként eljutottak írásai Deb­recenbe és Veszprémbe is. Pécsett a Jelenkor és a Dunántúli Napló is közölte már írásait, de a biztos pontot Szekszárd jelentette számára. Végre gyakorló író­nak érezhette magát, akitől határidőre várják a kéziratot, ugyanakkor kár lenne arról megfeledkeznünk, hogy a havonta érkező honorárium, amire bizton számít­hatott, sokat lendített családi költségve­tésén. Két önálló rovata is volt. Az olvasó nap­lója és a Szép magyar nyelv, itt jelent meg először folytatásokban a Szíriát oszlo­paiból és Az elveszett paradicsomból egy-egy hosszabb részlet, de írt Szapp- hóról éppúgy, mint Babitsról, Rilkéről, Szabó Lörincről vagy éppen Petrarcáról. A magyar irodalomban éppenséggel nem ritka, hogy jeles vagy éppen remek- müírók állandó munkatársai egy-egy napilapnak. Ady munkásságának jelen­tős része publicisztikája, Kosztolányi, Móricz, Tóth Árpád élete végéig újság- íróskodott is, s ez a gyakorlat szeren­csére máig megmaradt. Várkonyi Nándornak a Tolna Megyei Népújság adott otthont, éveken át, mi pedig most, születésének kilencvenedik fordulóján ezzel a kiállítással tisztelgünk nemes szelleme előtt. CSÁNYI LÁSZLÓ Elhangzott a Tolna Megyei Népújság épületében rendezett emlékkiállításon, május 28-án. SZERENCSE FEL? Péntek van! - dörzsöli a kezét M., majd bekapcsolja asztalán a dobókockát imi­táló rádiót. A lottószelvényeket úgy teszi maga elé, mintha időzített bombákat hatástalanítana, óvatos lassúsággal helyezi egymás mellé valamennyit, miközben csendre int. Elhangzik az öt szám, szeme ide-oda cikázik az ikszek között, arca mind fájdalmasabb, lemondóbb. A szertartásnak hamar vége, ismét egy álommal kevesebb. Pedig hányszor elképzelte már, hogyan ugrik fel asztala mellől, jár indiántáncot, majd rohan haza - fizetés nélküli szabadságra. Most legszívesebben betegállományba menne. Eddig nem hittem, hogy komolyan foglalkoztatták illuzóri­kus tervei - komótosan osztotta el: mit kezdene a milliókkal. Először kicserélné a lakását, aztán a kocsit, „végül a feleségét” - sütötte el százszor viccét, amin ugyan nevetni nem tudtam, de abban bizonyos voltam: ő nevet magán. Ismerősömnek ragyogó két és fél szobás lakása, Lada 1200-asa és csinos fele­sége van, akivel tudtommal jól élnek. Vágyakozása a nyeremény után valamiféle földöntúli hevület, hetenkénti ópium. M. nem pénzéhes. Azt sem hiszem, hogy ha nyerne, rögvest hátat fordítana a munkának, és végre hobbijának élve, kanárikat festene a brazil őserdőben. M. szerencséjére vár kitartó konoksággal. Minduntalan fölemlegeti barátját, akinek gépkocsinyeremény-betétkönyve már a második autót hozza a családba. Neki élete legnagyobb eredménye háromszáz forint volt, hármas találattal. így mondja: eredmény, - Peches fickó vagyok - sóhajt. - Évek óta húsz szelvénnyel játszom, és semmi sem sikerül... Nincs kedvem vigasztalni. A szerencse és a szerencsétlenség határai viszonylagosak, beállítottság kér­dése, hogy ki melyik birodalomban érzi magát. Van, aki úgy véli, hogy egész életé­ben bal lábbal kelt fel, s akad ember, akit a sorscsapások sorozata sem tud meggyőzni arról: nem Fortuna kegyeltje. Ismerősöm peches embernek tartja magát. Fura fejtegetéseiben mindig arra lyukad ki, hogy bár egzisztenciálisan, érzelmi és értelmi síkon megtalálta számítását, az azért mégiscsak disznóság, hogy még az iskolai tombolán sem húzták ki a számát, pedig - emlékszik, mintha ma lenne - tíz jegyet vett egyszerre. A számítás tehát bevált a szám azonban nem jött be... Melyik a fontosabb? A költői kérdés M. esetében prózaivá válik - válaszolni kell rá, mert egymaga képtelen eldönteni. Tudniillik: ö mindenért megküzdött. Úgy lett mérnök, hogy anyjával bedolgozója volt egy szövetkezetnek; úgy talált feleséget, hogy az a bőröndön kívül semmit sem hozott a házasságba; úgy jutott a társasházi lakáshoz, hogy nem volt se éjjele, se nappala - és a kocsit is a részletek nyűge alatt vette. Márpedig a szerencse ingyenes, és nincs nagyobb öröm a váratlanul jött ajándéknál. Nem bocsátkozom vele filozófiai fejtegetésekbe, mert tudom: a számok embere. Ehelyett sorra veszem élete sorsfordulóit.- Mi lett volna akkor, ha az egyetemi felvételin rossz tételt húzol?- Ezt kipipálhatod, biztosra mentem, minden tételt tudtam! - feleli határozottan. Irónia nincs a hangjában, ami jelzi, hogy nem vette észre az enyémben sem, azaz végig kell csinálnom vele ezt az együgyű játékot. Válaszol valamennyi kérdésemre. Megfontoltan, gyakran időt kérve. Kifacsarom magamból az utolsó adut: - Hányán buktak bele társasházépítésbe, mert vagy a terv volt rossz, vagy a kivitelező csapta be őket? Na?! Szégyellem, de a hangom már számonkérő. Pedig tudom, hogy mennyi küszkö­dés, lemondás, mennyi munka ára M. jóléte. De miért baj az, ha valaki semmit sem kap ingyen? Miért nem látja be M., hogy életét átlagos - szükségszerű? - szerencse kíséri, hiszen mindenért, amiért ad, kap is?! Fortuna kegyére pályázni nemcsak lot­tószelvényekkel lehet. A szerencse fogalomköre tágabb a telitalálatoknál, az eredmény nem cserélendő össze a nyereménnyel. Közben elégedetlenséget érzek, mert látom - becsaltam a kelepcébe. Töprengve bólogat: - Igen, hát az építkezéssel..., azzal valóban szeren­csém volt... Kísérletképpen fordítok az eddigi gondolatmeneten: - Persze jól meg­nézted, hogy mibe fekteted a pénzed! Kivirul az arca: - Azaz mégsem a szerencse segített! - Megunván a hiábavaló logikai bukfenceket, megveregetem a vállát: - Valóban peches ember vagy... Ez a végzeted! M. a győztes mosolyával rakja rendbe szétterített lottószelvényeit. - A tárgysorsjátékon még nyerhet velük. Ellenpéldát hozhatnék, amely ugye arról szólna, hogy akad ember, akinek se rendes családja, se normális lakása - mégis elégedett, mert a fia ugyan nem jó tanuló, de nem is áll bukásra, és jól tudja, hogy akadnak elegen, akiknek az egyszo- ba-konyha elérhetetlennek tetsző álom. ö lenne hát az a szerencsés fickó, akinek esete meggyőzné az örülni nem tudó­kat, az örökké elégedetleneket? Kevés az esélye. Ez az ember ugyanis beletörődik abba, hogy a fia ketteseket hoz haza az iskolából, nem ösztönzi, nem foglalkozik vele, és annak érdekében nem tesz semmit, hogy legalább összkomforthoz jusson. Magyarán: a szerény igények a lustaságát, a kényelemszeretetét palástolják. Langyos jellem. Számára azok a dolgok történnek meg, amelyekbe a véletlen sodorja, minden eseménynek passzív szemlélője, érvei könyökvédősek, szemlé­lete színtelen - képtelen önálló tettekre. Kijelentem: becsülöm az elégedetlen embereket, akik csak pihenni állnak meg, de minduntalan új célokért, újult erővel indulnak harcba - tudják: egy-egy hosz- szabb megállás megállapodás is, a sok kompromisszum összege a megalkuvás, a megannyi megalkuvásé a személytelenség. Ám más az új cél - nevezhetem termelési százaléknak, találmánynak vagy éppen vikendháznak - és más az a fajta boldogtalan elégedetlenség, amely nem az új cél érdekében indít útnak lelket, izmot, energiát, hanem valamilyen külső erőtől vár „nyeremény-eredményt”. Ne higgyék hát, hogy a szerencsejátékosokról beszélek! Ők - miként a szó is mutatja - játékosok... Sok pénzt el lehet veszteni pókeren, borítékos sorsjegyen, netán lóverse­nyen. A játék azonban - ha áldozatai vannak is - játék, és a játékszenvedély (a kár­tyánál maradva) más lapra tartozik. Ám aki az életben égből hulló szerencse után fut - az valóban örök vesztő. M. mindennapjaiból hiányzik a harmónia. Mindenért meggürcölt, a célok elfogytak, úgy érzi, hogy most már oka van kiégettnek, megke­seredettnek lenni. Nem állíthatok tanmesepéldákat elé, a vita is felesleges, hiszen meggyőződésből várat épített magának, amelynek ablakából másokra mutogat: ez örökölt, annak ötöse volt, az ajándékként kapta, ott pedig a nyeremény-betétkönyv számát húzták ki... Hiába magyaráznám neki, hogy határozottan szerencsés, ő fájdalmas arccal legyintene, és ismét kifárasztana az iskolai tombolát idéző emlékeivel. Jó dolog nyerni. Mindannyian szeretnénk a lottón ötös találatot, sokan képzelet­ben már paroláztunk is a szerencsével. De eszünk ágába nem jut sorsunkat azért okolni, mert képtelenek vagyunk öt számot eltalálni. Ahogy ritka az olyan ember is, aki csak a „nyeremény-eredmény­nek” tud igazán örülni. M. persze nem életúnt, csak úgy érzi, most már méltán tart­hat jogot az ő általa elnevezett véletlen szerencsére, amely váratlan ajándékkal lepi meg. De pechesnek tartja magát, pedig Fortuna kegyeltje lehetne, ha szépen tudna élni azzal, amije van, ha szakmájában is keresne néha célokat. És nem dühöngene a hét végén, ha megtudja, hogy ismét másnak volt ötös talá­lata a lottón... TAMÁS ERVIN Janus Oseka: BIORITMUS Készíttettem magamnak egy biorit­must. A bioritmus, mely születésem idejé­nek figyelembevételével grafikusan elemzi életem elkövetkezendő három- száznyolcvannégy napját, igen fontos mutatókat tartalmaz a számomra. Megszólal az ébresztőóra. Munkába kell mennem. Belepillantok a biorit­musba, és kellemetlen meglepetés fogad: a mai napon minden dolgom kedvezőtlenül alakul. Határozottan tartózkodnom kellene a munkaviszonyból adódó kötelezettsé­gektől, s csupán az esztelen buzgalom és a munkafegyelem betartására irá­nyuló mániákus hajlam kényszerít arra, hogy ellentétesen cselekedjem. Behívat az igazgató.- Miért nem hajtotta végre az utasítá­saimat az elmaradás felszámolása érdekében? - kérdezi.- Rossz pszichofizikai állapotra utal a bioritmusom - magyarázom. Kerülnöm kell a megterhelést, és a minimálisra kell csökkentenem az erőkifejtést. Az igazgató mérgesen néz rám.- Azt akarja mondani, hogy nem kapom meg a kimutatást?- Igen - válaszolom. - A bioritmus úgy rendelkezik, hogy a kedvezőtlen eredmények elkerülése érdekében csökkentenem kell a munkavégzés akti­vitását. A felettesem most már láthatólag dühöng.- Én magát kirúgom! - ordítja. - Ez abszurdum!- Minek is jöttem ide? Azért, hogy kellemetlenségben legyen részem? A bioritmus határozottan javasolja, hogy tartózkodjam otthon! Kijövök az igazgató szobájából. Ebédlő. Olyan furcsa szaga van ennek a fasirt- nak! Ebéd után azonnal elfog a gyomor­görcs. Belekukkantok a bioritmusba: jelen­tős mértékben rosszabbodni fog az egészségi állapotom. Találkozom Helénával. Diszkréten össze vagyok tekeredve a görcstől, mire így szól:- Határoznod kell végre ennyi év után, legalább a gyerekekre legyél tekintettel, akiknek apára lenne szükségük! Végül is egy egyedülálló nő három gyerekkel a mai világban... Belenézek a bioritmusba, és türelme­sen magyarázni kezdek:- A grafikai elemzésből kitűnik, hogy ebben az esztendőben nem szabad fon­tos döntéseket hoznom a magánélet­ben, különös tekintettel az érzelmi szfé­rára.- Neked még van képed érzelmekről beszélni? Te ridegszívü hóhér! Még az elemi emberi reflexek is hiányoznak belőled! Az ilyet meg kell bélyegezni, pellengérre kell állítani, a közvélemény ítélőszéke elé kell hurcolni... És hogy nyomatékot adjon ezen véle­ménynek, fejbe vágott az esernyőjével. Az életerő vérömlenyekkel járó eme erőszakos csökkentését a bioritmus ter­mészetesen már nem jelezte előre. Amikor pedig leszálltam a villamosról, a torzsalkodás, melyet egy részeg huli­gánnal folytattam, végképp ledöntött a lábamról. Még inkább rosszabbodott a közérze­tem. Elővettem a bioritmust azzal a céllal, hogy széttépem, a grafikai elemzés azonban határozottan visszatartott ettől: „Jellemző a kezdeményezések végre­hajtásának alacsony hatásfoka és a magas hibaszázalék”. Már csak ez hiányzott! Biztos nem úsznám meg élve! Letöröltem a vért az arcomról, és hazavánszorogtam. Útközben pedig ez járt a fejemben:- Jól néznék ki bioritmus nélkül! Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom