Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

10ÜÈPÜJSÀG 1986. május 17. Majoros Sándor: , ALOMKERT IRODALOM Kuti Horváth György: BOLDOG MOST A RÉT Makay Idának Olyan boldog most a rét, Csipkézik barka-lángok, és kinyílnak nagy szívén, tavaszi vadvirágok. Madár, fény-ittas hangja, űzi az odvas álmot, hajnal a napnak adja a rétet, mit megáldott. De szenved is most a rét. Valaki búsan néz rá. Tört gallyat sodor a szél, csöppnyi méh rajta, vért hány. Féltőn, egy kéz fölveszi a gallyat, mely oly áléit, s szívéhez melengeti, olyan boldog most a rét. Olyan boldog most a rét, csipkézik barka-lángok, s kinyílnak nagy szívén, tavaszi vadvirágok... Sohase felejtem el azt a napot, amikor az öreg Huven kinyitotta a szelencéjét. Öcsémmel a teraszon álltunk, háttal a kertnek, ahol a sárgásra fonnyadt bazsa­likom vékony porburokba zárva imádko­zott szabadulást jelentő esőért. Késő dél­után felé hajlott az idő, s a nap úgy viselkedett, mintha láthatatlan tükörben ci- comázgatná magát: Apró fénymancsokat lődözött be az árnyékokba, a téglák repe­déseibe. Ott álltunk térdig érő klottgatyában, pa­rittyával a nyakunkban, félmeztelenül. Csu­pasz lábszárainkat kék meg lila zúzódások tarkították, és bonyolult kalligrafikus rend­szert alkottak a csípések ákombákomjai- val. Öcsém cipóbarna hasán még egy ra­gacsos folt is éktelenkedett - a corpus de­licti -, amelyet az öreg Huven tekintete mel­lett, zöld mezei legyek döngicséltek körül. „Szóval, ti voltatok” - mondta ekkor Huven. Igazi ragadozóarca volt: kampós, lefelé görbülő orral, elkeskenyedő állal. A szelencét felénk nyújtva pihentette a te­nyerén, hogy látványával úgy-ahogy meg­fékezze riadt madárként csapongó pillan­tásainkat. Féltem: öcsém nem érti majd meg a helyzetet, és piszkálni kezdi az orrát, mint mindig, amikor a felnőttek unalmas vi­lágába keveredik, de ami következett, az sokkal de sokkal rosszabb volt ennél! „Mi nem cinájtunk szemmit!” - bökte ki olyan szemtelenül, hogy belesápadtam. „Fogd be a szád...” - súgtam, ő azon­ban oda sem figyelt. „Nem mi joptuk el a dinnyéjit!” - kiál­totta, farkasszemet nézve az öreggel. Maszatos kis mancsai ökölbe szorultak, és az a kevéske megfontoltság, ami négy éven át csöpögött beléje, makrancos dühhé alakult vissza. Ez a kis fújó, prüsz­kölő hörcsög szemlátomást készen állt arra, hogy bokán rúgja a nálánál hatal­masabbat, és utána bőgve rohanjon be valami ágakból meg lécekből összetákolt bozótvárszerűségbe. Keserű gyűlölettel néztem akkor öcsémre. Szerettem volna megpofozni, és addig rugdalni a hátsóját, míg csak le nem borul a téglákon szaladgáló fekete­hangyák közé. Már az első dinnyelopá­sunk alkalmával elmondtam neki min­dent, amit az öreg Huven szelencéjéről tudtam. Főleg arról a néhány esetről me­séltem, amikor az öreg megkegyelmezett a csóróknak, mert sírva fakadtak, és min­dent beismertek. Igaz; ezek a fiúk aztán végig az egész dinnyeszezonban az öreg Huven kordéján ücsörögtek, és rekedtre ordibálták magukat, míg leszolgálták vét­keik árát, de azt mindegyik beismerte, hogy a szelence százszorta rosszabb mindennél! Az árnyékokból ezalatt eltűntek a fény­pamacsok, s a bazsalikomcsontvázak láthatatlan ujjak érintéseitől borzongtak meg. Aztán az ujjak összefogóztak, és ör­dögszél kerekedett belőlük. Olyan mezei ördögszél, amilyennel sokszor találkoz­tunk már sárkányröptetés közben is, csakhogy most sokkal nyugtalanítóbb volt, mert a hátunk mögött surrogott. Hal­lottam, amint zörögve törtet keresztül ár- kon-bokron, megrázza a leveleket, gal­lyakat tör le a fákról, s mielőtt még nyaka­mat behúzhattam volna, máris ott fütyült a teraszdeszkák repedéseiben. Homokot zúdított arcomra, teletömte vele füleimet, és valósággal megvakitott. Öcsém bőgni kezdett: szaggatottan, mekegve, mint a kecske. Az ördögszél megragadta a hangfosz­lányokat, magába temette őket, és farká­val széleseket kanyarítva, átcihelődött a korláton. A gyümölcsösbe vetette be ma­gát, és elenyészett olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Az öreg Huven ekkor előrehajolt. Olyan meredeken, hogy orra szinte hom­lokomra lógott. Egy pillanatig tarkómon éreztem forró, ánizspálinka szagú lehelletét, a zsebei­ből áradó fokhagymaillatot, és hajának súlyos, pörköltavar szagát. Aztán muta­tóujjával fölpeckelte államat, és hosszan a szemembe nézett. Tekintete undorító, ragacsos hévvel font körül. A sötét, démoni erő mélyen húsomba akasztotta karmait, és mind erősebben vonszolt befelé, a homályba vesző árká­dok alá, ahol hideg tüzek vilióztak, vi- gyorgó sátánpofákkal teletűzdelt cirádá­kon! Mikor végre észrevettem, hogy öcsém az, ki szipogva, remegve nyálából át, ad­digra a hosszú, csontos ujjak nyomán föltárult a rettegett szelence! Először jókora görögdinnye bukfence­zett ki belőle. Az volt, amelyiket nemrég gurítottunk ki a kerítés alatt kapart lyu­kon. Különösképpen, még fanyelű bics­kám is benne pöffeszkedett, mintha csak léket hasított volna rajta. Aztán egy koc­kás szövetdarab lebbent elő. Rögtön ráismertem: Az öcsémről szakadt le, egyik almalo­pás során. Majd következtek a szőlőfür­tök: kecskecsöcsűek, szagosak, fehé­rek, sötétlilák, félig érettek, összeaszal­tak! Garmadával hullottak elő a szelence gyomrából! A feketehangyák szinte azonnal ellep­ték az első szemeket, de az áradat egy­kettőre betemette őket. Kis kupac keletkezett, és ijesztő gyor­sasággal magasodott. A lé is csordogálni kezdett alóla, összevissza tekeregve, ró­zsaszínű csíkokat rajzolva lábaink köré. Aztán váratlanul fölakasztott macskák következtek, a lenyilazott kendermagos kakas, az üvegtörmelék, zsákszámra sa­vanyú alma, és végül megintcsak görög­dinnyék szaftos, haragoszöld görögdiny- nyék. Se vége, se hossza lüktetés volt ez, egyszerre dobolt kívül is, belül is a dob­hártyámon, pedig Huven egész idő alatt hallgatott. Nem tudom, meddig állhattunk ott, le- cövekelve a lábujjaink közé szivárgott ra­gacsos masszában. A nap időközben elbújt a gyümölcsös­ben, csak hosszú, vörös lángnyelvek ma­radtak utána. Árnyékaink megnyúltak, rátapadtak a falra, ám Huvené nem volt sehol. Ugyan­olyan hirtelen távozott, mint rokona, az ördögszél. Végül az öcskös, elunva a vá­rakozást, piszkálni kezdte az orrát. Már éppen nyaklevesre lendítettem a kezem, amikor megpillantottam a szelencét! Egy alacsony zsámolyon hevert, a bejárati aj­tó mellett. Máig sem értem, miféle kényszerítő erő bírt rá, hogy belenézzek. Csak egy üres bádogskatulya volt, fekete kordbár­sonnyal bélelve. De az öcsém szemeiben aztán ugyan­ezt a puha, bársonyos feketeséget fe­deztem föl, és megértettem: ha nem ál­lunk őrt a kerítés hasítékánál mindaddig, amíg az ősz le nem kopasztja a diófák ágait, akkor jaj nekünk! Bódás János: FANYESÉS Ahol járok, utcán, határban, recsegve hullanak az ágak s riadt verébraj méltatlankodik: ... nyesik a fákat. Feleslege ág: nyűg a fának! S ahogy a tavaszi nap kilángol, kusza terhét a földre rázza gyorsan magáról. Ropog az ág, s a levegőben felzeng valami zizegő zene, mintha a sok-sok terhevesztett fa fellélegezne. S én is, mint kusza ágbogú téli fa, kiáltok a Napnak:- nyess meg, nyessen aranypen­géje a sugaradnak! Hulljon le rólam, mint unott ág a téli gond, a fagyöngy bánat, ne hagyj rajtam, csak termő rügyet, csak öröm-ágat. Hadd olvadjak be a tavaszba boldogan, tisztán, megújulva, s ragyogjon ágaim között az ég azúrja! Mátyás Ferenc: AZ A MADÁR Ijesztő volt telünk, belefáradtam, kifosztotta belőlem a meleget, üres pince lettem, szívem egy kongó hordó, a kilincsen csontmaradék a kezem, fülem, szám zárva tartom, mint csillagtalan egét a Föld, szén a növény alvó ábrázatát, csak az álom éltet, s az a madár, ki megszólalt a térben, hogy ébredjek, csöpögnek a jégcsapok, a rét zöldéi, megindul az új kezdet, - rongyait foltozgatja már fűcérnáival a határ. Adamecz Kálmán: Borravaló Miért kacsint rám ez a szimpatikus ember, és miért mozgatja hozzá a bajuszát? Csak nem borravalót vár? Ficánkolok a széken. Néhány makacs hajszál nem akar kijönni a nyakamból, sőt egyre mélyebbre merészkedik. A szimpatikus ember púdert szór a nyakamba, és kefét ragad. Tüsszentek. Ki kell használnom ezt a néhány másodpercet, míg a székben ülhetek, és határoznom kell. Nem könnyű. Oldalvást rápillantok. Észreveszem, hogy még mindig kacsingat. Úristen! Csak tán nem tetszem neki? Jobban szemügyre veszem. Milyen fáradt a tekin­tete, hogy gyöngyözik a homloka! Jólesne neki egy nagyfröccs, amit én fizetek. Ha a Szovjetunióban lennénk, ezt a pénzt teára kapná tőlem. A lengyeleknél a sörre- való járja, Jugoszlávia pedig egyenesen üdülés lenne a számomra, annyi lehetőség közül választhatnék! Adhatnék neki szörbetrevalót, baksist, fizethetnék neki áldomást, és adhatnék neki egyszerűen italravalót, csak úgy, minden megkötés nélkül, hadd költse el tetszés szerint! A szimpatikus ember egy pillanatra félrefordul. Megpróbálok gyorsan dönteni. Nézzük csak! A hajvágás 50 Ft-ba kerül. Tíz forintnál kevesebb szóba sem jöhet. Vagyok én akkora elvtárs, hogy húsz forintot adjak! De miből? Lássuk! Csináljunk egy gyors költségvetést! Van havonta 4800 Ft-om (a gyerektartást automatikusan levonják). OTP-tartozás: 800, lakásrezsi: 800, szakszervezet: 70, bérlet: 170, újság:200, hajvágás: 50. Marad 2710 Ft. Milyen szórakozott vagyok! Elfelejtettem, hogy enni is szoktam! Mit enni, zabálni! Ez napi 100 Ft, így marad mínusz 290 Ft. A honoráriumokkal fölmegy egészen plusz 710-ig. Ebből kell tehát kigazdálkodnom ennek a szimpatikus embernek a borravalóját. Mennyi jár neki? A múltkor a körzeti orvosnak 200 Ft-ot adtam, a vízszerelő 150-et kapott, de az üvegesnek be kellett érnie 100-zal. Elismerem, igazságtalan vagyok. Tegyük jóvá! Adok ennek a szimpatikus embernek 200 Ft-ot. De hátha legközelebb is ennyit vár el? Legközelebb már nem áll módomban ennyit adni, mivel eszembe jutott, hogy cipőt kell vennem télre. S mi van akkor, ha jómódban él? Ha még nálam is gazdagabb? Akkor hát milyen jogon vár el külön juttatást? Úristen! Hogy sürög-forog körülöttem, hogy csillog a szeme! Ez vár valamit. Most már föl kell állnom. Nem maradhatok tovább a székben. A szimpatikus ember már régen befejezte a nyakamat, és önfeledten játszik egy csillogó borotvával az orrom előtt. Felállók. Még próbálom húzni az időt. Megigazítom a zakómat, belepillantok a tükörbe, és kinyújtom a nyelvem. Jóságos ég! Milyen fehér! Orvoshoz kell mennem. Rájövök, hogy nem lehet, hiszen még ezzel a szimpatikus emberrel sem rendeztem a számlámat, s ki tudja, mennyi marad a zsebemben? Elég lesz-e arra, hogy átmenjek egy ingyenes vizsgálatra a szemközti rendelőbe? Most már nem várhatok tovább. Előveszek egy ropogós ötvenest. Ennyi jár neki. Ezt mindenképpen oda kell adni. Hogy az ördögbe tudnám aktívabbá tenni a költség- vetésemet?... Megvan! A leértékelt kenyér mellé megpróbálok felhajtani leértékelt pan­zert is... Hirtelen mozdulattal átnyújtom az ötvenest. Elteszi. Még nem mondja, viszontlátásra. Még vár valamit. Elhatározom, én is várok. Hátha az, amire vár, nekem is szerencsét hoz. így állunk egymással szemben hosszú másodpercekig. A szimpatikus ember folyton a zsebem felé kacsint, és igaza van! Csakugyan van benne két darab százas, de nem lehet az övé. Még két hét van fizetésig. Megragadom a kezét.- Nagyon szépen köszönöm. Csodálatosan megnyírt. Akár versenyen is indulhatna. Fölveti a fejét, mint egy büszke mén, és nyájasan elmosolyodik. Folytatom:- Nekem még sohasem volt ilyen szép frizurám, de többé nem is lesz.- Hogyhogy? Miért? - vonja föl a szemöldökét.- Azért, mert nem adok önnek egy fikarcnyi borravalót sem - válaszolom, és saját merészségemen meglepődve faképnél hagyom ezt a szimpatikus embert. Mit támogat a Kulturális Alap? „Giccsadóból” nemes művészet Az utóbbi öt évben csaknem egymil- liárd forinttal járult hozzá a Művelődési Minisztérium keretében működő Kultu­rális Alap az eszmeileg és művészileg értékes művek létrehozásához, terjesz­téséhez, és a kiemelkedő művészeti ese­mények megszervezéséhez. A teljes állami támogatáshoz mérten csekély, de külön támogatásként mégiscsak tetemes összeg háromnegyede a Filmfőigazgató­ság, a Kiadói Főigazgatóság, a miniszté­rium művészeti főosztályai által kezelt úgynevezett szakmai alapokon, negyede pedig a központi kulturális alapon keresztül áramlott ki a művelődés szinte valamennyi területére. A kulturális járulék befizetését és támogatását illetően hagyományosan a színház-, a zene- és a táncművészet vezet. A Játékszín működését például annak megalakulása óta a Kulturális Alap fedezi; évről évre milliókkal járult hozzá az Alap ahhoz, hogy a Rock Szín­ház fennmaradjon; s hogy például az Országos Filharmónia teljesíthesse kul­túrpolitikai céljait. A híradófilmek, vala­mint a Balázs Béla Stúdió alkotásaihoz jelentős arányban az utóbbi egy-két évből hozva példát - az Egy parasztcsa­lád története című dokumentumsorozat, a Daliás idők és az Innováció című film előállítását. Anyagilag közreműködött a szovjet fil­mek fesztiválja, a munkás-filmnapok, a já­tékfilmszemlék, s például az Egri Nyári Egyetem programjainak megszervezésé­ben, a megyei moziüzemi vállalatok mű­szaki berendezéseinek korszerűsítésé­ben, és több mint tízmillió forinttal támogat­ta a kiemelt magyar, szovjet és más külföldi filmek forgalmazását, például a Napló gyermekeimnek, a Redl ezredes, a Harcté­ri regény, a Ragtime című filmekét. Ugyan­csak számottevő összegek jutottak a kü­lönböző nyári színházak, például a Gyulai Várszínház, a Pécsi Nyár produkcióira, és támogatta az Alap a hazai együttesek kül­földi és a külföldi társulatok magyarországi vendégszereplését. Némiképp enyhített a nehéz helyzetben lévő hazai filmgyártás és -forgalmazás gondjain is. Kultúrpolitikailag nem kevésbé fontos feladat az igényes irodalmi alkotások elismerése, megjelen­tetése, és azok eljuttatása az olvasók­hoz. Az Alap támogatásával látott például napvilágot az utóbbi években több Bar­tók- és Kodály-évfordulós kiadvány, ily módon díjazhatják évről évre a Szép ma­gyar könyv kiállításának legszebbjeit, s az Alap biztosítja többek között azt is, hogy az ünnepi könyvheti antológiákat féláron vá­sárolhatják meg az olvasók. A képzőművé­szetben a legjelentősebb összeggel a kü­lönböző képző- és iparművészeti alkotá­sok megvásárlását támogatják. Hozzájá­rultak a többi között a pécsi Csontváry- gyűjtemény gazdagításához, a Komárom Megyei Levéltár berendezésének kiegé­szítéséhez, a Győr-Sopron megyei Patkó­hagyaték, a soproni Storno-gyüjtemény megvásárlásához. A kulturális támogatások gyakran sok millió forintra rúgnak, máskor csupán né­hányszor tíz- vagy százezer forintra, ám minden esetben jelentősen enyhítenek egy-egy intézmény gondjain. Ez utóbbi - viszonylag kisebb - összegekkel főleg a központi Kulturális Alap siet a hozzáfordu­lók segítségére, de a saját, a tanácsi, a he­lyi pénzek ily módon kiegészülve gyakran nagy értékű beruházásokat tesznek lehe­tővé. Jó példa talán erre a közelmúltból a szombathelyi képtár közművelődési blokkjához, a sárvári Bartha-féle üveggyűj­temény vásárlásához, a szekszárdi német bemutatószlnpad technikai felszerelésé­hez, a szentgotthárdi orgona javításához, a kecskeméti, a veszprémi, a békéscsabai, a debreceni zeneművészeti szakközépisko­la, illetve zeneiskola hangszerbeszerzésé­hez nyújtott támogatás. A Kulturális Alap intézménye csaknem két évtizedes, megújítása pedig ötéves múltra tekinthet vissza, és léte első per­cétől betölti - olykor zökkenőkkel - funk­cióit. Legutóbb a művelődési tárcánál mi­niszteri értekezlet foglalt ilyen értelem­ben állást. A kulturális támogatásra fordí­tandó és az utóbbi időszakban évente némileg növekvő összeg valójában a köz­vélemény által csak „giccsadóként” emle­getett járulékból jön össze. A kizárólag szórakoztató produkciók után ugyanis a kulturális intézmények meghatározott járu­lékot kötelesek az Alap számlájára befizet­ni, ebből segíti az Alap az igényes és anya­gi támogatásra szoruló művészi vállalkozá­sokat. E befizetések gyakran több millióra rúgnak, máskor viszont indokolatlanul ala­csonyak. Az utóbbi évek egyik legjobb „üzleté­nek” számított például a Kulturális Alap szempontjából is a Ben Húr című kétré­szes amerikai film, amely után hatmillió került erre a számlára, a Jedi visszatér, valamint a King Kong egyenként körül­belül hat és fél milliót hozott. Az ugyan­csak amerikai Apokalipszis ennek a „mil­liós sornak” csupán a vége felé helyez­kedik el a maga kétmillió forintjával. Járu­lékfizetésére kötelezettek természetesen a könyvkiadók is a krimik, a lektűrök és a szakácskönyvek után. Jellemző, hogy a kiadók 1980-ban például 55 kiadvány után fizettek járulékot, 49 kiadvány után saját bevallásukból, a további hat kiadvány után már a Kiadói Főigazgatóság minősítése alapján. A következő évben az Alap könyv­bevételei emelkedtek, azóta azonban az innen származó összegek évente nagyjá­ból azonos szinten vannak. Amiből ugye az következik, hogy ma sem jelenik meg több könnyű olvasmány, mint öt éve... Az egyik legnagyobb befizető kulturális intézmény a Hanglemezgyártó Vállalat, könnyűzenei felvételei után. Az ő tízmillióinak egy része azonban mégsem valamely más kulturális területeket támogat, lévén, hogy a komoly­zenei hanglemezkiadás maga is nagymér­tékű támogatásra szorul. Jócskán járulék- fizetésre kötelezett az Országos Rendező Iroda, ők viszont joggal teszik szóvá, hogy (még) nem sújtják hasonló terhek a gom­bamód megszaporodott más műsorren­dező irodákat. Furamód szerény járulékot fizettek be az utóbbi években a színházak, amelyből ugyancsak arra lehet következ­tetni, hogy a bemutatott sekélyes színvo­nalú darabok száma nem, vagy alig növe­kedett. A Kulturális Alap intézménye összessé­gében tehát bevált, s ugyanakkor ismételt korszerűsítésre szorul. Hozzá kell igazítani elsősorban a bevétel rovatát a változó gaz­dasági körülményekhez. Erre a miniszté­riumban meg is van a szándék. DEREGÁN GÁBOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom