Tolna Megyei Népújság, 1986. május (36. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

1986. május 17. NÉPÚJSÁG 11 Hazai tájakon Galga menti falumúzeumok Enteriőr a zsámboki tájházban „Üdvözöllek messze bércekről / Szent helyek, / Hol a Galga lassú andalgással / Hempelyeg.” - Petőfi Sándor sorai csengnek fülünkben, amikor a Galga mentére gondolunk. A táj a kanyargó utakról minden évszakban kínál meg­csodálni valót. A természettel való talál­kozás ősi érzését élheti át az errejáró. A Galga mentiek az első pillanattól befo­gadják az idegent. Ösztöneikben a ven­déglátás kedvessége. Szívesen éneklik dalaikat, megmutatják sokszoknyás, hímzett viseletűket, mesélnek egykori szokásaikról, lakóépületeikről. A falumú­zeumokban kincsként őrzik hajdani használati eszközeiket. Ha Gödöllőről, a táj kapujából indulunk útnak, kitárulkozik előttünk e jellegzetes tájegység. Kevesen fedezték még fel a fővárostól köhajításnyira rejlő kincseket. A kirándulók a Dunakanyar bűvöletében nemigen jutnak el máshová. Pedig a Gal­ga mente falvainak megismerése nem csupán a néprajzosok, a történészek számára nyújt élményt. Gödöllőt elhagy­va Dány, Zsámbok, Aszód, Iklad, Galga- mácsa útvonalat egy nap alatt könnyű­szerrel megtehetjük. (Újabban a Duna- tours szervezett utakat is kínál erre a vi­dékre, jó programmal, elfogadható áron.) Ám bárhogy tervezi valaki az útját, nem hagyhatja ki a falumúzeumokat. Hazánkban a legtöbb helyen az utolsó pillanatban eszméltek: lebontották a régi házakat, s nem maradt mutatóba sem. Itt, a Galga mentén utolsó pillanatokban még sikerült egész utcasorokat meg­menteni, s a népi építészet legjellegzete­sebbjeit falumúzeumokká avatták. így például Dányban a múlt század végén épült nádtetős, vert falú zsellérházban a paraszti életforma tárgyait gyűjtötték ösz- sze. Egyedülálló a házak ormára egyko­ron kitűzött keresztekből álló gyűjte­mény. Galgamácsán megtekinthetjük Dudásné Vankó Juli hagyatékát. Itt egy jómódú parasztgazda házát rendezték be tizenöt esztendővel ezelőtt. A beren­dezést a faluból hordták össze, ugyanis az utolsó pillanatban dőlt el a ház sorsa. Mire védetté nyilvánították, minden régi - kacatnak vélt - holmit kitakarítottak belő­le. Szerencsére volt itt-ott még szövő­szék, megmaradt a régi kemence is. Va­lamikor azt gondolták, hogy itt tanulhatja majd a jövő generáció az ősi mestersé­gek fortélyait. A nyitott múzeum elképze­lés, álom maradt csupán. Ikladon, ebben a német nemzetiségű községben a tányérokat gyűjtötték. A múzeumba is jutott belőlük. A századele­jei kisgazda portája az egykori életmódot is tükrözi. A tornácot gondozott szőlő futja be. Ugyanakkor a mostani berendezés - mind a portán, mind a házon belül - az egykori állapotoknak megfelelő. Akár egyéni utat választunk, akár cso­porthoz csatlakozunk, utolsó állomásul választhatjuk Zsámbokot. S ha egy kis szerencsénk van, a tájházban megtekint­hetjük a Lakodalmast. A falu központjában épült házban fo­gadják a vendégeket. A vert falú épület jómódú parasztgazda hajlékát tükrözi. Bár a tárgyak több háztartásból kerültek a múzeumba, mégis jellemzően mutatják be a huszadik század első felében élt módosabb gazdák életvitelét. Lapu Ist- vánné, a ház őrzője szívesen magyarázza el az eszközök használatát. Igazi látvá­nyosság tárul a látogató szeme elé, ami­kor kihúzza a sublót fiókját. A főkötők, a kendők színe és hímzése sok mindent elárult viselőjéről. Sajnos az egykori ru­hákat vagy eldobták az ötvenes, hatva­nas években, vagy odaadták a gyűjtők­nek. Az asszonyok annak örülnek csu­pán, hogy legalább az ünnepi viseletűket eltették a szekrény mélyére emlékül. Ezeket vették elő, és öltik magukra a La­kodalmasra. Valamikor a hagyományőrző együtte­sek előszeretettel mutatkoztak be szem­léken, fesztiválokon lakodalmi jelenetek­kel. Zsámbokon sajátos varázsa van a helyszíni bemutatónak. Igaz, itt is imitáció mindez, mégis eredetinek tűnik. A falu­múzeum kertjében gyülekezik a vendég­sereg és a hagyományőrző együttes. Kö­zösen éneklik a dalokat, majd később közösen rophatják vacsora után a táncot is. El lehetne meditálni azon; vajon nem nagyon művi-e a vőfély köszöntője. A beállított jelenetek csupán utánzói az igazinak. Azon sem ártana elgondolkodni, mi­képpen lehetne felfrissíteni a jó néhány esztendeje sikeresnek ígérkezett kezde­ményezést. Kiváltképpen most, amikor a kultúra, a népművészet bemutatása és az idegen- forgalom közös találkozási pontjait kutat­juk. Mindenesetre ezek az adottságok lé­teznek: egy szép táj értékei, hagyomá­nyai a Galga mentén. ERDÖSI KATALIN Római utak Pannóniában A Római Birodalom virágzása előtti időkben a Földközi-tenger medencéjé­nek élete a tengerre korlátozódott, mert hiányoztak a jó utak. Az addigi rossz uta­kon a szárazföldi közlekedés nehéz, las­sú és drága volt. Ahogyan nőtt, gyarapo­dott Róma, úgy ismerték föl a rómaiak, hogy a birodalom kormányzásának, a gazdasági életnek és a hadviselésnek egyaránt nélkülözhetetlen eszköze a tar­tós, jó út, amelyen a kereskedők, hivatal­nokok és katonák kényelmesen és gyor­san juthatnak céljukhoz. A legrégibb, a legelső római utat, a közismert Via Appiát, amely Dél-ltáliával kötötte össze Rómát, i. e. 321-ben építet­ték. Technikája még kezdetleges volt. Mindössze kavics vagy zúzottkő-réteg, glarea strata. Később meghosszabbítot­ták, és ugyanekkor jelentősen javult épí­tési módszere, különösen azzal, hogy a zúzalékot kőlapokkal helyettesítették. Ál­lítólag ezt az újítást karthagói útépítő mérnököktől tanulták. A Via Appia, a ró­mai utak alaptípusa végső formájában hosszú és merev bevágás, amelyet a földbe ástak és két egymás feletti elem­ből áll: alsó része, az alap, amelynek két rétege lapos kövekből és cementtöm­bökből készül. Közé zúzott követ és tég­latörmeléket szórtak. Felső része a borí­tás, amely négyszegletes vagy sokszögű bazaltkockákból áll. A római út tehát tu­lajdonképpen egy földbe fektetett tömör fal, egyszerű, szép és hatalmas -, írja lel­kesen Léon Homo A római kultúra című munkájában -, elmúlhatatlan alkotása a római kultúrának; később ez lett a mintá­ja Itália és a világ minden egyéb ország­újának. Az itáliai úthálózat, amelynek főbb vo­nalai mára köztársasági korban kialakul­tak, a császárkorban teljesedik be. A tar­tományok úthálózata főképpen az i. sz. II. és III. században nyeri el végső formáját. Rómából; a fővárosból 29 út vitt a Biro­dalom különböző tartományaiba, köztük Pannóniába, ahova a Via Popilián, majd annak meghosszabbításán, az Armi- niumtól Nauportusig tartó úton kellett menni, ahol - pontosabban a Dráva men­ti Poetovió városnál - a pannóniai úthá­lózat csatlakozott a birodalmi főúthoz. Ez a város hadászatilag fontos pontja volt e területnek, mert innen vitt tovább az ősi kereskedelmi út, amelyet ma Borostyán- kő-útnak nevezünk, Savaria (Szombat­hely) és Scarbantia (Sopron) érintésével Carnuntumig (Altenburg). Savariából két másik jelentős út ága­zott le. Az egyik Arrabonába (Győr) vitt, ahol beletorkollott a Vindobona (Bées) irányából Brigetio (Ószőny) érintésével A szombathelyi romkert római út- részlete Aquincum felé vezető, Duna menti, ún. li- mes-útba. Ennek az útnak a szélessége 10,5-12 méter volt, az oldalsó szegélyfa­lak magassága átlag elérte a fél métert. A másik út Mogentianae (Keszthely) irányába vitt, innen Sopianae (Pécs) után csatlakozott az Aquincum-Mursa (Eszék) közötti útba, amely déli irányban vezetett tovább s Traianus-útként ismer­jük. E fővonalak mellett a rómaiak építettek másodlagos fontosságú vagy másod­rendű, úgynevezett szomszédos utakat - viae vicinales -, (vicinális utak), amelyek összekötötték egymással a főutakat. Ilyen volt a Balaton (Pelso) mindkét part­ján futó, Aquincumot Poetovióval össze­kötő út, amelynek maradványai helyen­ként még ma is láthatók, sőt, Badacsony alatt felső közútként használják, aztán a Sopianaet Gorsiummal, továbbá Anna- matiával (Dunaföldvár melletti Baracs- puszta, ahol erődített tábor állt), illetve Gorsiumot Annamatiával összekötő út. Veszprém mellett vitt a Sopianaet Arra- bonával összekötő út, érintve a Gyulaffy- rátót melletti Pogányteleket, azaz római nevén Cimbrianát. Cimbriana jelentős te­lepülés, forgalmi csomópont volt, itt ke­resztezte egy másik, Sabáriából Aquin­cumba vezető út a sopianae-arrabonai utat. Ugyancsak ezen a tájon, Öskünél érte el a már említett, a Balaton északi partján futó út a Poetovio-Aquincum vo­nalat. Ennek az útnak a mentén feküdt a híres balácai villa, amelynek mozaik padlóburkolatai, falfestményei és stuc- cói legnevezetesebb római kori emlé­keink közé tartoznak. A másodrendű utak nem építési módjukban és tartóssá­gukban voltak másodlagosak, hanem rendeltetésüknél fogva, mert csupán ösz- szekötő szerepet kaptak, nem voltak ré­szei a birodalmi útvonalak fő ütőerének. Provinciái viszonylatban azonban a So- pianae-Arrabona és a Poetovio-Aquin­cum útvonal is fő útnak számított, s ugyanolyan gonddal és technikával épí­tették a légiók katonái, mint bármelyik itáliai főutat. Kellett is, hiszen a birodalmi postaszolgálat - cursus publicus - is ezeken bonyolódott le, s zavartalanságát állomásokkal, fogadókkal és lóváltó he­lyekkel biztosították. A Római Birodalom valamennyi közút- jának a csomópontja a miliarium aureum volt, vagyis az az arany mérföldkő, ame­lyet Augustus császár állíttatott föl a Fo­rum Romanumon s innen számították a távolságokat (mint most nálunk a Lánc­híd budai oldalán felállított „nulla kilomé­terkő”). Az utak mentén állították fel a mérföldköveket, amelyekre feliratot vés­tek. Erről lehetett leolvasni a legközeleb­bi város távolságát. AB AQ MP Ilii, azaz a rövidítés feloldva: ab Aquinco milia pas- sum IV, vagyis Aquincumtól négy mér­földre (egy római mérföld egyenlő ezer dupla lépéssel, ami kb. másfél kilométer­nek felel meg). Hogy a római mérnökök milyen gon­dosan jelölték ki útjaik nyomvonalát, arra talán az a legjellemzőbb, hogy modern korunk sem tudott jobbat kitalálni, mert - legalábbis Pannóniában - mai autóút­jaink és autópályáink csaknem miíTde- nütt a római utak vonalait követik, rajta vagy mellette futnak. dr. CSONKARÉTI KÁROLY „Koreográfus vagyok, szeretem a táncot” Rábai Miklós emlékezete 1946-ban kezdő természetrajztanár került a békéscsabai gimnáziumba, Oda, ahol néhány éve még ő is tanult. A kémia és a biológia mellett sok más is érdekelte, foglalkoztatta. Tenni vágyó, közösségi ember volt: kosárlabdacsapatot, ökölví­vószakkört, kerékpártúrákat szervezett. Ekkoriban - a fényes szelek időszaká­ban - százszámra alakultak az öntevé­keny tánccsoportok, s a csabai gimná­ziumban is megalakult egy kicsiny, de lelkes együttes. A természetrajztanár - Rábai Miklós - kerékpárra ültette diák­jait, és elindultak a békési falvakba, tán­cot gyűjteni. A zenét, éneket addig ismé­telgették, míg megtanulták, a táncokat fejben rögzítették. így indult el a Rábai vezette Batsányi együttes. Első igazi sikerüket 1948-ban, az első országos néptáncversenyen aratták: a nagy csoportok versenyében elsők let­tek. Rábai Miklós ekkor jegyezte el magát egy életre a tánccal. Útja Békéscsabáról a fővárosba veze­tett: néptánc tanszéket nyitottak a Test- nevelési Főiskolán, s őt bízták meg a ve­zetésével. Megszervezi munkája mellett a MEFESZ (az egyetemisták és főiskolások akkori szervezete) központi tánccsoport­ját (a Batsányi együttes budapesti egye­temekre került tagjai alkotják a magot). Elkészülnek Rábai első színpadi darab­jai, majd az 1949-es budapesti VIT-re megszületik a Ludas Matyi című tánc­kompozíció. Autodidakta módon - mint mondta - hályog kovácsként alkot, mégis iskolát teremtett, hatalmas életművet ha­gyott maga után. De ne ugorjunk még ilyen nagyot az időben; jelentős esztendő következett: Rábai Miklós portréja 1950, az Állami Népi Együttes megalaku­lásának éve. Ekkoriban kapott megbízást Csenki Imre az énekkar, Rábai Miklós a tánckar és Gulyás László a zenekar meg­szervezésére. A válogatás, a felkészülés, a stúdió­munka, az alkotás időszaka után elkövet­kezett a várva várt bemutatkozás. 1951. április 3-án az Operaházban - a hazánk­ban vendégszereplő világhírű Mojszejev együttes mellett - első ízben lépett a kö­zönség elé a Magyar Állami Népi Együt­tes. (A kórusnak ekkor 90, a tánckarnak 32, a zenekarnak 36 tagja volt.) Ebben az első műsorban már olyan, később világ­hírűvé vált Rábai-kompozíciók szerepel­tek, mint az Este a fonóban, az Őrségi táncok, az Ecseri lakodalmas. Koreográfusi munkája az évek során egyre jobban kiteljesedett, a táncos élet­képek mellett egyre több cselekményes táncot alkotott; elkészült a Kisbojtár című háromfelvonásos mesejáték, a három egyfelvonásosból álló Balladaműsor. S ebben a halálon túli szerelem gyönyörű eposza: a Kádár Kata, s a műsor harma­dik darabja, a bővérű komédiázásra al­kalmat adó Jóka ördöge. Rábai Miklós később az egész együt­tes művészeti vezetője lett, s 1971-ben igazgatónak nevezték ki. Az évek során több mint 120 koreográfiát tervezett. Ezek közül egy-egy műve évtizedek óta állja az idő próbáját (ilyen például az Üveges tánc, a Kállai kettős, amelyet Ko­dály Zoltán az együttes számára kompo­nált, elismerése jeléül). Rábai Miklós megszállott alkotó volt, a munka töltötte be életét, mindennapjait. „Koreográfus vagyok, szeretem a táncot - írta magáról 1973-ban. - A tánc min­den fajtája érdekel, de csak a néptánccal foglalkozom igazán. A néptánc mindig megragad varázsával és igazmondásá­val.” Társadalmunk elismerte munkássá­gát, Érdemes Művész címmel, 1952-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. Még sok-sok tánckompozíció tervét dédelgette magá­ban, amikor alkotóereje teljében, 1974 augusztusában elragadta a halál. 53 éves volt, most lenne 65 éves, hatal­mas életművet hagyott ránk. KÁRPÁTI GYÖRGY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom