Tolna Megyei Népújság, 1986. április (36. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-02 / 77. szám
a Képújság 198fi. április Z. Möziban Sophie történelmi kínja A tragikus sorsú három barát A megdöbbenés a mozi nézőterén ért. Vagy nyolcvanan voltunk csak kíváncsiak az első vetítési napon a William Sty- ron világhírű műve nyomán Alan J. Pakula rendezte kétrészes alkotásra. E kijelentésre bátran legyinthetinek a cinikus fitmszaikértők, mondván: Szekszardon nem ez az első eset, hogy a mozi egy vetítésen jószerével még az aznapi üzemeltetési költséget sem keresi meg. Csakhogy a Sophie választ cím még véletlenül sem ismeretlen a hazai közönség előtt. Alan J. Pakula filmjét az elmúlt nyáron megelőzte már a szerző könyvéinek — egymás utáni két! — magyar nyelvű kiadása, amely napok alatt borsos feketepiaci árfolyamot ért el. Hetékig az emberek jószerével csak énről a könyvről beszéltek. Helyesebben, ennek a többszörösen összetett szenkezetű és több idősíkban mozgó műnek egy szeletéről. Meggyőződésem, az eredeti mű egészét megalapozó, túlfűtött erotika elhagyása miatt válhatott ennyire érdektelenné ez a film több tízezer olvasó szemében. Habár ha megpróbáljuk a Sophie választ-ot e részletek nélkül nézni és befogadni, akkor egy pokolian nehéz és időtlen továbbgondolni-va- lót adó, és gyötrő mondanivalót hordozó alkotást láthattunk százhetven percen keresztül. Erre, ugyebár, már kevésbé van igény, érdeklődés és befogadói kész. ség. Minden moziba járó ember egyszer csak hajszálpontosan rájön arra, hogy a sorozatos moziba járás végeredményeként egyre kevesebb igazi, emlékezetes filmélményt visz haza. A Sophie választ — én csak megmaradok a könyv eredeti címénél — ez alól nagy kivétel. Mert ez az alkotás nem tömegfogyasztásra szánt, izgalmas és jeltelen tömegtermék, amelyet egy másik rendező hasonló .témájú csinálmánya azonnal elfelejtet. Sophie — alakítója az Qs- car-díjas Meryl Streep —, a zsidó Nathan és a szépreményű író, Stingo örök érvényű és mégis semmi értékű barátságának kimunkált története felejthetetlen. Csak azoknak nyújt élményt, akik e három kivételes és mégis roppant tökéletlen ember szépséges-borzalmas sorsát nem nagyság-, hanem értékrendjében értik meg és élik át. Csak azoknak, akiknek mondanak ezek a szavak valamit: nemzeti szocializmus, Ausöhiwtz, Rudolf Höss, sze- szerelem és skizofrénia, és fölélni az érzékek adta kiél- hetellenséget minden áron. És akik bele tudják élni magukat egy felejteni való és azt mégis el nem felejthető borzalmas világkorszak egy emberre parancsolt kínjaiba. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Lézernek .A várt érdeklődés elmaradt, az egyik előadást meg sem tartották, így csak a Lézerodkot mutatták be, azt is mérsékelt sikerrel. Pedig a budapesti Lézerszínház nem is olyan régen technikai szenzáció volt, a vidékiek sem sajnáltak pénzt és fáradságot, hogy megnézzenék egy-egy előadást, de a csodát is meg léhet unni, ráadásul ez a látványosság már nem is csoda. A tv-rek- 1 árnak között sűrűn találkozunk hasonlóval, maga a Lézerszínház is a hirdetők sorába lépett, s az előadás sem tud többet mondani, mint ami felvillan a rövid reklámbemutatóban. A Lézerszínháznak több műsora is van, a Lézerock című produkció valószínűleg nem a csúcspontot jelenti. Negyedóra után a figyelem szükségszerűen lankad, egyszer csaik szemünk is káp- rázhi kezd, a túllhangosított zene enyhe szédülést okoz, a vásznon pedig többé ^kevésbé mindig ugyanaz történik. Mint a mobilok, fénytornyok esetében, amelyek a nagyvárosi forgatagban praktikus célt is szolgálhatnak, főleg utak kereszteződésénél, de olyan esztétikai élményt nagyon nehezen tudnak kiváltani, mint a művészeti alkotások. így van ez a Lézerszínház esetében is, megcsodáljuk a titokzatos fény játékait, aztán vállat vonunk, mert lassan egyébként is hálátlanok leszünk a technikai csodákkal szemlben, tudomásul vesszük őket, majd .különböző formában beépülnek életünkbe. A Lézerszínház természetesen látványos, de nem színház, s kérdés, hogy ebben a formában van-e jövője. mert a televízióban mindazt tudják, amit itt, mi tagadás, elég borsos helyárakkal csinálniak. cs. Hangverseny Rádió A madrigálkórusról, másodszor... Két órában - elmélyülten A Szekszárdi Madrigálkórus legutóbbi hangversenye (Művészetek Háza) nem volt benne az éves koncertprogramban, hanem egy késő-őszi, kora-téli „kiszorult házű”. „jegyet már kapni nem lehetett” első alkalom megismétlését jelentette. Bach négy passiója közül (Máté, János, Lukács, Márk) a Máté-passió és a János nevét viselő a közismertek a hang- versenygyakorlatból. Kettejük közül is a János-passió tűnik az intimebbnek, szerényebben bensőségesebbnek — valószínűleg ez is lehet az oka, Rogy némileg kevesebbet játsszák a másiknál. Keletkezési éve 1722 végére, 1723 elejére tehető. Varázsa azonban mindmáig érintetlen, sőt, talán elevenebb, mint valaha. Ebben az emberi élet alaphelyzeteinek századoktól független hasonlósága is szerepet játszhat. Az igény mindenesetre nagy ezeknek a muzsikáknak a megélésére, a bennük való megmert'tkezésre (szándékosan kerüljük az „élvezetére” kifejezést). S hogy előadására vállalkozott a madrigálkórus, ez bizony mérföldkövet (újabb mérföldkövet) jelent egyik legkiválóbb együttesünk számára. Ám semmi esetre sem feledkezzünk meg méltatlanul a kiváló zenei szakember, a kórus életét irányító karnagyról, Jobbágy Valérről. Mert bár kellő alapozás után vette kézb» a csapatot — erről épp a megelőzőekben írtunk-, az azonban kemény bizonyosság, hogy a kórus ma nélküle nem tartana ott, ahol... Mely tényezők ennek a dolognak a legérvényesebb letéteményesei? Jobbágy Valér tehetsége, nagy szorgalmú — folyamatos — szakmai felkészültsége, készülődése, hihetetlen munkabírása, s valami aszkétikusan fegyelmezett munkakényszere is. Ha ezek a dolgok így együtt vannak, csak a nosztalgikus sóhaj marad: de jó volna mindezt — esetleg kicsit irgalmasabban, de ugyanolyan javádalmazóan — társadalmi szinten is elterjeszteni!... Jobbágy Valér tehát már zenekart is, kórust is dirigál. Vagyis oratórdkusan megszólaltatott művet. Ilyen irányú működése tudniillik ugyanolyan korrekt, szakmailag rákészült és megalapozott (a hangsúly a szakmán és nem a pecsétes stúdiumokon van), mint más muzikális tevékenysége. Legfel- jébb a zenékart porolhatnánk el, de — az ünnep mentelme okán — mégsem tesszük: az Országos Filharmónia esetről — esetre többváltozós, résztvevős együttese ez alkalommal — még Babits poros, „vidéki...” városában, Székszárdon is igyekezett tisztességgel helytállni, s mostani munkájuk már távolról sem volt olyan rútul hakni-ízű, mint a megelőző közreműködésük. Keönch Boldizsár (evangélista, azaz narrátor) hatalmas munkát végzett az est során, de ugyanezt jelenti korábbi fáradozása is, hiszen az apparátus jó része növendékeiből állt össze. Mindegyikőjükről a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk. Név szerint: Kenesei Gábor — basszus, Szécsi István — bariton, Verebics Ibolya — szoprán és Németh Judit — alt. Ünnep lévén, a rádió pécsi körzeti stúdiója hétfőn is kilenc órakor kezdte sugározni műsorát, mégpedig Húsvéthétfői mozaik címmel. Töredelmesen bevallom, hogy a kínálatot nézegetve — első látásra — kissé soknak tartottam a kétórányi műsoridőt, még akkor is, ha az mozaikokból tevődik ösz- sze. Tehát némi rossz sejtelmekkel telepedtem a rádiókészülék mellé... de már most elárulom, hogy igen elégedetten, ml több, örörn- mél — ez utóbbi nem az adás befejezténék szólt — hagytam el „őrhelyemet”. Először is címszavakban arról, hogy mi mindent tartalmazott, s ki mindenkiről szólt a kitűnő összeállítású magazin: sonkafőzők, nyúl- tenyésztők, tojásfestők, ka- lácssütők, locsolók falun és városon, csirkekel te tök, báránynevelők, barkaszedők, de hallhattunk a tavaszi gyermekörömökről, a Ikölnivá- lasztékról, a húsvét zenéjéről, illetve a húsvétról a gyermekirodalomban, majd a hajdani húsvéti labdarúgó- tornákról. Szávái mondhatni, szó esett mindenről, ami a hűsvléttal kapcsolatiba hozható, vagyis az egyes riportok, emlékezések között a húsvét jelent (h)ette az ösz- székötő kapcsot. Nem véletlen a zárójelbe tett „h” betű, mert valójában jelenthette volna. De mi az igazság? önmagában a búsvét kevés lett volna csokorba fogni a szép és hangulatos riportokat, Teljessé Kovács Imre szerkesztő — aki egyben a műsorvezető tisztét is betöltötte — közreműködésével vált. A tehetséges rádiósegyéniség igen biztosan építkezett a — nyilván előre megbeszélt, s jó időben elkészített — nagy gonddal összegyűjtött anyagokból. Pontosan érezhető vélt, hogy mindvégig velünk volt, maga is élvezte e munkát, s egyetlen percre sem adta ki kezéből a fontos szereppel bíró karmesterpálcát. Virtuóz módon kapcsolta egymáshoz munkatársai anyagait — amiben segítségére volt Lénk Irén zenéi szerkesztő hozzáértő válogatása —, s áhol a meghittség dukált, meghitt szavakat kaptunk tőle, ahol háttérinformációt vártunk, ott sem csalatkoztunk, ahol a kedves, a vidám szó fokozta a hangulatot, hát ott azt hallhattuk. S ami meglepő, illetve elismerésre méltó: Kovács Imre mindezt oly könnyed, szívből jövő természetességgel tette, hogy minden sziavát elhittük, sokat közülük megjegyeztünk. (Persze, az 5 foglalkozása a rádiózás, a riportok, jegyzeték, publicisztikák, interjúk készítése, műsorok szerkesztése.) Végezetül — nem összefoglalásképpen — még any- nyit, hogy csak öncélú ha- tásvadászat nélkül lehet ilyen kitűnő műsort alkotni, mely erényei között a szakma szeretettről, no és a riportalanyok tiszteletéről is tanúskodott. Tévénapló A félelem logikája 1944 őszén, ha jól emlékezem, Pesterzsébeten egy asszony a bombázásoktól való félelmében öngyilkos lett. Tette tulajdonképpen logikus volt, a világtörténelmi kataklizmában idegei felmondták a szolgálatot, s a bizonyosság saját élete árán is megnyugtatóbb volt számára, mint a permanens félelem. Sok mindentől lehet félni, például a betörőktől is, akiknek száma az utóbbi időben elszaporodott. A félelem esetenként kiválthat patologikus tüneteket is, s azon sem kell csodálkozni, ha valaki a kapualjból visszamászik a harmadik emeletre, hogy megnézze, becsukta-e a lakást. De utána mégis csak tesz-vesz a világban, pénzt keres, megfordul a nők után, fölhajt néhány pohár sört, majd hazatér, becsukja az ajtót és lefekszik, akkor is, ha á bérházba, amelyben lakik, történetesen betörtek, sőt, annál nyugodtabban, mert a betörők hosszú ideig nem térnek vissza tettük színhelyére. Az író-rendező Felvidéki Judit filmjének hősnője is fél, miután egyedül maradt a lakásban, de ugyan melyik tanács utal ki ilyen lakást? A hősnő tehát fél, mert a ház egyik — hasonló? nem derül ki — nagyméretű lakásába betörtek. De mielőtt elkezdődnék pokoljárása, én azt tanácsolnám neki, állítsa halkabbra magnóját, mert ebben a pokoli zajban azt sem fogja észrevenni, ha valaki betöri az ajtót. Praktikus tanács, nem én találtam ki, a rendőrség tapasztalt szakemberei ajánlották. Hősnőnk azonban inkább iszik — országosan 11 liternyi tisztaszesznek megfelelő italnál tartunk már! — és elég balgán, minden kapcsolatot megszakít a külvilággal, holott épp azzal terelhetjük el a betörők figyelmét, hogy felvesszük a telefont, csengetésre ajtót nyitunk, s megakadályozzuk a riglihúzók ősi módszerét, akik papírcsíkot dugnak az ajtó résébe: ha másnap is ott találják, azt jelenti, hogy nincs otthon senki. A félelemnek persze, sajátos logikája van, s egy állandósult stressz-állapotban minden elképzelhető. Olyan patologikus reakció is, amilyent ebben a tévéfilmben láttunk, ám ezt meg kellett volna írni, pótmegoldások ugyanis nem helyettesíthetnek semmit. Mert van ebben a filmben minden, Kék fény-bejátszás, bábszínház, elvált szülök gondja, videós szerelem, még német nyelvlecke is, bár azt nem árulták el a németül nem tudóknak, hogy végül is mit jelent az Unterricht (hímnemű szó), csak éppen az a lélektani motiváció hiányzik, ami hitelesítené a félelemben vergődő hősnő történetét. És hiányzik a magyarázat: miért Fabuland, a mesék országa ennek a filmnek a címe, amikor a tágas lakásban — de melyik tanács utal ki ilyen lakást? — a mesevilág átmeneti játék, funkció nélküli intermezzo csupán. A félelem, akár kozmikus méretekbe is kivetítve, igaz, de ebben a megfogalmazásban olyan únalom lengi át, hogy közben arról is megfeledkezünk, jól becsuktuk-e lakásunk ajtaját. Sztravinszkij Még csak abban sem tudtunk megegyezni, hogyan írjuk a nevét: Stravinsky, Sztravinszkij, esetleg mint korábban, Strawinski? Igaz, nálunk sose volt népszerű, Kodálynak egyenesen lesújtó véleménye volt róla, pedig már a század elején lázba hozta muzsikája a világot, s A tűzmadártól a Tavaszi áldozaton, A katona történetén át a Zsoltárszimfóniáig, majd az Oedipus rex-töl az öregkori művekig remekművek sorát alkotta. A század zenéjének meghatározó mestere, Bartók mellett, vagy Bartókkal együtt, ezt már teljesen felesleges firtatni. Első művének bemutatója óta több mint 80 év múlt el, halála óta másfél évtized, zenei köztudatunkban helye mégis bizonytalan, a róla szóló első igazi méltatást is költő írta, igaz, hogy zeneértő költő, Fodor András, majd megjelent Eric Walter White jelentős monográfiája, sőt, unokahúgának, K. J. Sztra- vinszkajának visszaemlékezése is, de még mindig adósai vagyunk, s most is a felfedezés erejével hat Tony Palmer háromrészes filmje, amely valóban élő közelségbe hozza a mestert. Halljuk Sztravinszkijt, aki jókedvűen beszél életéről, műveiről, emlékeiről, történelmi felvételeket látunk a századelő művészi eseményeiről, sok zene szól, és régi előadások elevenednek meg. Az időpontot viszont körültekintőbben kellett volna megállapítani: következetesen együtt vetítik a Századunk-kal, s egyelőre nincs szó arról, hogy bármelyiket is megismételnék. Somlyó György-portré Költő, műfordító, esszéista, néhány kitűnő regény szerzője, ezen kívül Somlyó Zoltán fia, Füst Milán meghittje, aki ismerte még József Attilát, Babitsot. Volt hát miről beszélgetnie vele Zolnay Pálnak, aki olyan portréfilmet készített Somlyó Györgyről, hogy az elhangzottakon érdemes eltöprengeni. Természetesen a költő-apáról hangzott el a legtöbb szó, s innen egyenes út vezetett mindig időszerű kérdésekhez: kinek ír a költő, szükség van-e a versre, válságban van-e az irodalom? Somlyó György elmés paradoxona szerint az embereknek nem kell a vers, de nem tudnak élni nélküle, az irodalom pedig — bármennyire is divatos ezt emlegetni — nincs, nem is lehet válságban. Inkább az arányok hoznak zavarba, mert a mai világirodalomban nagyon sok a jó költő, akik közül többet Somlyó György vezetett be az olvasói tudatba, kezdve Éluard-ral, s az ő fordításában ismerjük Neruda, Hernández, Octavio Paz verseit, legutóbb egész kötetet szentel Jorge Luis Borges-nek. Kivételesen gazdag életmű, nem is fért bele az egyórás műsorba. CSÁNYl LÁSZLÓ DOBAI TAMÄS — hm —
