Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
10 KÉPÚJSÁG 1986. március 1. Ferenc Jóska Kajmádon Mátyás Ferenc: Ugyan mit ér? Már nemcsak szemünk, kezünk is fölnyúl a csillagokig, már nemcsak eszünk, szívünk is . tudja, hogy ott mi lakik. Már nemcsak a bibliában ég Mózes csipkebokra, már nemcsak a könny, a vér is csorog a csillagokra. Már nemcsak a víz, a tűz is elönti életünket, s mit ér ugyan a szeretet, ha csak magában tüntet? Mit ér az ég, ha nem a Nap éltető tüze csorgat fényt, s peremén nem madarak; bombavetők zajongnak? Kuti Horváth György: . TAVASZ ELÉ Azért is tavasz-éneket madárraj karcol az égre bár a tél makacsul ittrekedt hóprém-palástként a méla vidéken Behavazva is tavaszlik némán hiába dermedt vackán a faág egy belül fakadt bűvös erő megindítja az élet áramát.... Századunk legnagyobb osztrák festője. De mit tudunk róla? Százéves lenne most március elsején. Első jelentős festményei között az 1908 körül született magyar tájat emlegetjük. Igen szép képét, a Veronika kendőjét a Szépművészeti Múzeum őrzi. Együtt dolgozott az expresszionisták folyóiratába, a Der Strumba Kassák Lajossal, Móricz Zsig- monddal, Moholy Nagy Lászlóval, Déry- vel. Nem csak festő -, de grafikus, drámaíró, költő, prózairó, díszlet- és kosztümtervező, s 1955-től A látás iskolája tanára. Közünk van hozzá. Művészi szemlélete rokon Tihanyi Lajoséval, Berény Róbertéval, Holló Lászlóéval, de mégsincsenek magyar tanítványai. Lázas, túlfokozott, látomásos világ Kokoschkáé, melyben a mi tapasztalati mértékeink, színek és formák, szerkezet, egyensúly, szabálytalanná válnak, s csak a kimondás szenvedélye uralkodik. Olyan korban, az első világháborút megelőző és követő években, amikor az érzékenyebbekben valóban kérdésessé vált az emberi élet értelme, álom és valóság határán kerestek menékülést. „Micsoda kutya is vagyok, hogy csak álmomban kapok a jó után” - írta Kokoschka, s feljegyezték, hogy színházi bemutatói végével órákig vitatkoztak a nézők, míg a szerző keserűen oda nem vágta: „Csak azt értitek meg, amit össze- csócsálnak nektek”. Benne van ebben festői magatartása is: ne úgy adjuk vissza a világról alkotott képünket, mint amilyennek ez a világ látszik, hanem azt a ■ címben szereplő Ferenc Jóska, aki I. Ferenc József néven vonult be később a magyar történelembe, valóban becézhető korban fordult meg a mai Szedreshez tartozó Tolna megyei pusztán, mert mindössze tizenegy esztendős volt. A történet, amely róla szól, még sokkal inkább egy gyermek fesztelen hétköznapja s csupán az utána következő hetedfél évtized teszi különössé. Miként jutott erre az elhagyatott pusztára az ifjú Habsburg? Nevelője, Bombel- les Henrik révén, aki házi kápolnáját avatta az I. Ferenctől birtokul kapott Kajmádon, s akiről azt is tudjuk, mindössze három nappal a nevezetes labdaházi eskü után született, ráadásul Versailles- ban. A korabeli szülész - mint megannyi francia nemesnek - családjának is alighanem levegőváltozást javasolt még 1789-ben. így került Bécsbe s később Napoleon elleni seregbe is Bombelles Henrik. Londonban, Lisszabonban, Szentpétervárott, majd Torinóban volt követ, 1836 nyarán lett Ferenc József nevelési felügyelője. Mint Metternich (és Zsófia főhercegnő) kebelbarátja 1850- ig, haláláig nagy befolyással volt tanítványára, aki alighanem az életét is neki köszönhette később: 1849-ben Bécsből az ő segítségével sikerült távoznia a forradalmi tömegek elől. 1841-ben azonban mindebből még semmi sem sejlik. Kellemes hajóút után, a Festetics-kastélyban szállnak meg, majd másnap hintóba ülve Bombelles két fiával Kajmádra hajtatnak. A nap történetét egy szemtanú, Dubovszky Géza tollából ismerjük, aki a Tolnamegyei Közlöny 1900. április 26-i számában írta le az eseményeket. Ez az újság akkor a Függetlenségi 48-as Párt szócsöve volt s mint ilyen adott helyt a visszaemlékezésnek. Oly pontos részleteket ismer, hogy szavában nincs okunk kételkedni: „A szertartást egy angol pap végezte, akit Bombelles gróf egy ízben egy gépészszel, áccsal és egyéb cselédséggel együtt hozott magával Angliából. A tisztelendő úr volt egyszersmind a gazdatiszt is, de bizony nem igen tudott az édes honi nyelv ismerete nélkül boldogulni és csakhamar visszament hazájába. A nyúlánk termetű, szende, széparczú, jóságos szemű, bátor kis főherczeg nagyon kedves jelenség volt, aki minden iránt érdeklődött és gyermekes örömmel mulatott mindenen. Különösen a magyar népélet érdekelte, amelynek idillikus vonásait kívánta megismerni és a nép is mindent elkövebelső képet, amit még nem rontott meg a társadalom, nem nyomorított meg a nemek harca, a magány, nem zilált össze a félelem, amelyik elé még nem tartottuk kötelezően felvett álarcunkat, melyben nem a külső megjelenés és megjelenítés, a forma és a megformálás a döntő, hanem az érzés, a jóság, az előítélet nélkül való humanitás. Kokoschka gyermek akart maradni, hitte, hogy „feltámadhat önmagában”. Önarckép tett, hogy hódolatát kimutassa a gyermek, ifjú főherczege iránt, aki nyelvünk ismeretével és kedves modorával minden szivet megnyert. Ebéd után az ifjú főherczeg gyermekszívével oda nyilatkozott, hogy szeretné magát a szabad ég alatt kimulatni, fesztelenül játszani, s úgy isten igazában vígan, zavartalanul élvezni a természet szabad, szép világát, a pusztai életet. És elindult a társaság, nézegetve a szép kilátást, amely a Nádor-csatorna völgyére, a dombos part illatos rétéire, a remisekkel beültetett emelkedésekre, a távoli hegyek lánczolatára nyilik. A természet költészete, bája egészen lebilincselte ifjú lelkét. Majd óhaja támadt csacsin nyar- galászni, úgy mint azt a juhász teszi. Ekkor felszerelve elővezették kívánságára a „Büszke” és „Kese” nevű csacsit. A Büszkére az ifjú főherczeg pattant fel, a Kesére Bombelles gróf idősebb fia, és vidáman, gyermeki örömmel nyargalász- ták körül a lankás vidék pázsitját, úgy, hogy a szellő játszadozott lengő fürteik- kel. Fesztelen, víg hangulat uralkodott a gyermekek szívében. A vígságnak azonban egy tragi-comicus intermezzója is akadt; ugyanis az ifjú főherczeg csacsija egy ideig megrögzített fejjel rohant előre, miközben füle majd előre, majd hátra konyult, de aztán megunva a gyors tempót, lépésben kezdett menni, sőt fejét is levetétte és a füvet legeié. Az ifjú vendég méltatlankodva, térdével megszorította a csacsit - amint azt a lovaglásnál tanulta - majd megsarkantyúzta, és mikor így sem akart indulni a makacs állat, bottal bíztatta az előremenésre. A csacsi erre megriadva bátorságot vett és galoppba tört ki. A fenséges ifjú ekkor már nem ült egyenesen a nyeregbe s a tüzes paripa mintha ezt érezné és sokallná is a mulatságot, előre vetette feját, hátulsó lábaival felugrott s lovagját a fején keresztül a pázsitra dobta. De mintha mi sem történt volna, az ifjú nevetve feltápászkodott s az elfogott csacsira megint csak felült. Mikor már megunták az ifjú urak a mulatságot, bebarangolták az erdőt- mezőt, a hímes virágú rétet, hallgatták a madarak énekét, majd pedig nyájas szemlélői lettek a pusztai cselédség mulatságának. Különösen feltűnt az ifjú főherczegnek a 4 angol béres rövid nadrágban, fedetlen térddel, frakkoskabát- ban, odament tehát hozzájuk s egyet- mást kérdezgetett tőlük angolul, majd a páterhez fordulva, magyarnyelven kérdezte tőle, hogy elsajátította-e már nyelvünket s hogyan beszél a cselédséggel? A tisztelendő úr csak angolra fordítva értette meg a kérdést és midőn megadta rá a választ, hogy miként beszél ő magyarul a cselédséggel, az egész társaság hangosan elkezdett kaczagni, mert a pap e pillanatban mint gazdatiszt Megtalálta magát, a huszadik századi piktura egyéni és őszinte kifejezésformáját, de olyan nagy gyermek maradt, aki túlságosan is átlát a felnőtteken, s ugyanakkor elvesztette az embert, akitől félt, akivel küszködött, s akinek igazi arcát szinte páratlan portré-festészetében felismerte. Mondják, hogy sajátos sugallat és megérzés vezette. 1909-ben festette Auguste Forel természettudós képét. „Ez nem a mi apánk, ő nem vak, és nincs görcsös keze” - mondták gyermekei. Forel háttal ült Kokoschkának, míg festette. Két év múlva megbénult Forel jobb oldala, szeme és keze is. Valaki számon kérte Kokoschkától, hogy miért festi egy fiatal lány portréját tele fekete folttal? Mert ilyen „a belső arca, zilált egyénisége” válaszolta a festő. Sohasem állította, hogy a látszatvilág azonos azzal, amilyennek látja, a látszat mögöttivel. s Kokoschka első nagy sikerei idején Van Gogh már húsz éve halott Amit Van Gogh saját kínja árán élt meg, az a piktu- rában természetessé vált. A festészet klasszikus törvényei elvesztik egyedüli érvényüket, s egyetlen szempont válik aktuálissá: kimondani, kifejezni, kikiáltani a világba az ember vélt igazát. A század eleji művészet kettőssége ez: a polgári társadalomban a talaját vesztett, bizonytalanná vált ÉN egyetlen biztonságát, a mértéket önmagában ismeri fel. A természettudomány felfedezi, hogy a jelenségek számára nem a földünk az egyedüli leolvasási pont, vagyis: a dolbeszélt és bizony csúnya, talpraesett magyar szitkot hangoztatott jóhiszemű- leg, mintha semmi rosszat nem mondott volna. Szegény pátert csakis káromkodni tanították meg magyarul. A cselédségnek csak úgy ragyogott a szeme, amint egyiket-másikat megszólította az ifjú főherczeg magyar nyelven; a távolban meg az örömtüzek - mint a hódolatnak lélekemelő bizonyítékai - gyulladtak ki a magas vendég tiszteletére. Az égboltozat már fekete lepett öltött magára, mire kifáradtan haza felé mentek a vendégek. Már az ezüst hold s a fényes gyémánt szilánkok is kigyulladtak odafenn, míg idelenn pásztortüzek fényes-vörös szövétnekei tünedeztek fel. A pásztorok vacsorájukat készítették. Messzire hallható volt a tilihkó hangja és a leányok-legények ajkáról a szív legmélyéből kelt a nóta". S ha itt a leirást megszakítjuk, csupán a történeti hűség érdekében tesszük: az eredeti „királydicsérő” már nem történelem, hanem kortünet. Néha a történésznek is kedve támad elgondolkodni azon - amúgy történelmietlenül -, milyen szép is lett volna, ha csupán így maradhatott volna meg a magyar nép emlékezetében Ferenc Jóska. Ha nem az általa elindított első világháború ideje alatt halt volna meg hetven esztendeje, ha biztosan tudhatnánk, hogy az egykori kajmádi esetnél nem későbbi koronás fejére huppant azon az áldott anyaföldön... Ha egy másik puszta költő-fia nem írhatta volna meg róla oly találóan 1949-1952 közötti Jegyzetfüzetében négysorosát Október 6 címmel: „Kezét - mert ö ölt, maga a király - egy nép arcába törölte bele. Nem volt e földnek Petőfije már! így kezdett tenni Ferenc Józsefe. ” ■ indez azonban a verssel együtt igaz, az igazsággal, a történelem továbbbi eseményeivel teljes. S így szinte nehéz elhinnünk, hogy a magyar, olasz, osztrák szabadságharc hóhéra is volt valaha gyermek, aki a kajmádi puszta romantikájába feledkezhetett a bécsi Burg feszes etikettje helyett, ha csupán egyetlen napig is. Ez volt első látogatása magyar földön, a második - amelyet dr. Márki Sándor, életrajzírója az elsőként tart számon - már protokollal terhes, amelyet nem enyhít a sümegi várhegy megmászása és Kisfaludy Sándorral való találkozása sem. Ezt követően Ferenc Jóska már nem jött Magyarországra, csak I. Ferenc József. Sajnos... Dr. TÖTTŐS GÁBOR Reménység gok relativek. A lélektan felismeri, hogy az ember tudat alatti világa mást is tartalmazhat, mint ami a tudatunkban megjelenik. A művészetek pedig a kitapintható valóság mögött keresik az összefüggéseket, hogyan lehetne ebben az elidegenedett világban embertől emberig megtalálni az utat. Mint ahogy a népművészet valamikori gazdag tartalmú jelképei számunkra már csak díszítések, úgy vesztette el eredeti tartalmát s mondanivalóját Kokoschka művészete. S még lázasabb világunkban megszoktuk az ö lázadását, de él szépségesen gazdag színvilága, grafikáinak dinamikája, erőteljes mozgalmassága, az emberi jellem, s érzelemvilág mesteri kifejezése. KOCZOGH ÁKOS Túlfokozott, látomásos festészet Oskar Kokoschka centenáriumára Anekdotakincstár Kaszinózó táblabírák Darnay Kálmán Kaszinózó táblabírák című kétkötetes munkájában - a szerző szavai szerint - „korfestő történeti tréfák” leírásával rég letűnt, furcsa világba, a vármegyét irányító nemesek, megyeházi tisztségviselők, politikusok adomázó, anekdotázó köreibe vezeti el az olvasót. A magyar történelmi múlt kiválóságai közül Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Deák Ferenc eseteit is megörökítette a szerző. Pölcz János ácsmester maga volt a testet öltött butaság. Kisfaludy Sándor egyszer marhaitató vályút készíttetett vele. Amikor elkészült a vályú, Kisfaludy megjegyezte:- Úgy látom, János, egy kicsit szűkre szabta a vályú Hatóját!- Nem lehet az, nemzetes uram - szólt vissza a mester, s fejjel belehajolt az Hatóba. - Látja nemzetes uram? Megvan nekem mindenre a tapasztalati mértékem. Ha az én fejem belefér, ihatik abból a legnagyobb ökör is! A napóleoni csaták után francia sebesültekkel keveredett Sümegre Marschal doktor, a francia felcser. Lánybolondító szép férfi volt, három megyéből jártak hozzá a betegek. A helybéli szépségek közül az egyik jogásztudós Juliska nevű lánya járt szorgalmasan hozzá gyógyulást keresni. A doktor szabadulni akarván a lánytól, egy alkalommal mérgesen kibökte:- Nincs a kisasszonynak semmi komoly baja. Menjen férjhez, olyan egészséges lesz, mint a makk, mert ez csak olyan lánybetegség!- Hát vegyen el feleségül!- Tudja, kedves kisasszony, mi csak írjuk az orvosságot, de magunk nem szoktuk bevenni! Pozsonyban, a diéták- országgyűlések - idején Csokonai Vitéz Mihály a ricsajos kedvű Somogy megyei küldötteknek, követeknek volt a kedvence. Egy mulatozáskor a komolykodó Spissits János követ rászólt a verbunkot táncoló költőre:- Hallgattasd el, Miska öcsém, azt a cigánycincogást! Poétáskodó vénádat is jobban szolgálná, ha napnyugtakor a ligetben a fülemülék dalát hallgatnád.- Nem addig van az, János bátyám! Kegyelmednek is csak azért tetszik jobban a fülemülék zengedelme, mert azok nem tányéroznak! A XVII. század óta híres búcsújáró hely volt Sümeg. A múlt század harmincas éveiben egy alkalommal rettenetes zápor zavarta meg a messzi vidékekről a kegyhelyre zarándoklók sorait. A sóház környékén rájuk szakadt eső elöl úgy kerestek menedéket az asszonyok, lányok, hogy gyorsan a fejükre fordították rokolyájukat. Az egyik takaros menyecske a szoknyákból valahogy többet markolt fel a kelleténél. A híres, helybéli lánybolondító ügyvédbojtár, bizonyos Csukly Pepi odaszólt a hátul kullogó néninek, hogy figyelmeztesse tévedésére a menyecskét.- Nem mondom én neki, fiatal úr - hangzott a válasz -, hátha erre szól a fogadalma! Rédey János, Kisfaludy Sándor kocsisa, nagyon kedvelt cselédje volt a költőnek. 1829-ben, a kolerajárvány dühöngése közepette a korán kelő költő a szokottnál is korábban lépett be az istállóba. A lovait árván, elhagyatva találta, János kocsis ágya is érintetlen volt. A költő felháborodva lépett ki az istállóból, amikor éppen szembe jött vele a kocsis.- Hát te hol csavarogtál az éjjel?- Ne haragudjék rám a nemzetes úr! A tegnapi misén azt prédikálta ki Zsoldos plébános úr, hogy a kolera éjjel álmában lepi meg az embert. Hát én bizony a Goldner kocsmájában iddogálva virrasz- tottam át az éjszakát, hogy a nyavaja rám ne találjon! K. Gy. M.
