Tolna Megyei Népújság, 1986. március (36. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

1986. március 1. népújság 11 GALINA VOLEVICS: Házassági feltételek- Mama, én megnősülök... - mondta egy napon ötéves kisfiam, az óvodából hazajövet.- És kit veszel el, ha nem titok? - kér­deztem.- Ánykát, tudod, aki mindig szemben ül velem, a mi csoportunkban...- És mikor lesz az esküvő?- Esküvő nem lesz... anélkül nősülök!- Annyira szereted azt a kislányt?- Egyáltalán nem szeretem! - felelte a fiam. - Olyan undok! Én Irocskát szere­tem!- Akkor miért akarod Ánykát elvenni?- Mert van kisvasútja. Azt mondta, ha feleségül veszem, a kisvasút közös lesz...- Ezt úgy hívják, hogy érdekházasság!- Mindegy... én megnősülök... - zárta le a vitát a fiam.- Egy kisvasútért nem illik megháza­sodni. Na, persze, ha mondjuk lenne egy villája a Fekete-tenger partján, vagy egy saját repülőgépe... - kötekedtem még. ... Két hét múlva az óvodában szülői értekezlet volt. Egyenesen a munkából siettem oda, egy kicsit el is késtem, elné­zést kellett kérnem. Az anyukák szemé­ben azonban ellenszenves fényt láttam megcsillanni.- Éppen ő késik el! Micsoda magatar­tás... - hallottam innen is, onnan is.- Csendet kérek! - csitította őket az óvoda vezetője. - Sőt éppen jó, hogy elkésett, így megtárgyalhattuk a különös viselkedését!- Az enyémet? - csodálkoztam.- Igen, Igen, az önét... - erősítgette az óvodavezető. - Bizonyára tudja, hogy a fia feleségül akarja venni Marija Vasziljevna kislányát, Ánykát...- Mi az, hogy meg akar nősülni? Hiszen az én fiam még csak ötéves... Összeté­vesztenek valakivell- Nem tévesztjük ősszel Természete­sen, tudjuk, hogy nem tényleges nősülés­ről van szó. De hogyan képzelik önök, intelligens, kultúrembérek, hogy a gyer­mekükben kifejlesztik az anyagias sóvárgó szemléletet? Marija Vasziljevna, mondja el a mondanivalóját...! Ekkor Marija Vasziljevna felállt, és felém biccentve a fejével, beszélni kezdett:- Tehát az ő fia eljött hozzánk... mert a mi Ánykánknak kisvasútja van ...de ezt kevesli, és azt kérdezi tőlünk, hogy van-e villánk a Fekete-tenger partján, és saját repülőgépünk... mert ha nincs, akkor a kislányunkat, Ánykát nem veszi el felesé­gül! Kérdezem tőle: ki tanított erre? Mire ő azt válaszolja: a mamám! Nos, Anya elv­társnő, miért tanítja erre a fiacskáját? Min­denük megvan: lakásuk, kocsijuk, kiskert­jük, most meg tengerparti villát akarnak, meg saját repülőgépet!- De Marija Vasziljevna - próbáltam meg­szólalni -, hiszen ez az egész csak tréfa...! Hiszen mindez valóságos képte­lenség!- Miért lenne képtelenség? - ugrott fel a helyéről ismét Marija Vasziljevna. - Az én férjem nem mérnök, mint a magáé... az én férjem autószerelő, és az ő számára semmi se lehetetlen! Világos? Fordította: Antalfy István. A debreceni református Kollégium (19. század) A magyar építészet századaiból VI. Rend, mérték, egyensúly Csokonai Vitéz Mihály 1805-ben hal meg, s ebben az évben kezdik építeni a debreceni Nagytemplomot. 1802-ben leég a debreceni régi Kollégium, s 1804- ben megindul az új, a mai Református Kollégium építése. Mintha átköltözne architektúrájába a régi felvilágosodott elmék szelleme, Hatvani, Maróthy, Sár- váry professzoroké, a Csokonaiaké, s valami egészen különös, az építőművé­szeiben páratlan esemény történik. A Kollégiummal megszületik az első monu­mentális magyar klasszicista épület, valóban a klasszikus rend, mérték, egyensúly tiszta formájú, áttekinthető szerkesztés, a nyugodt tagoltság jegyé­ben. Jóformán előzmények nélkül, s olyan közegben, melyben a művészi igénynek addig nem sok nyomát találjuk. Mondhatnánk azt is, hogy a Kollégium és a Nagytemplom éppen a korművészeti értékeinek fel nem ismerése következté­ben, az igénytelenség következtében lett a magyar klasszicizmus két első, monu­mentális, városképet meghatározó alko­tása. Ráadásul egy olyan építész képze­letéből és kitartásából, aki végül is hiába küzdött, hogy eredeti klasszikus példájú kupolás tervét megvalósítsa, az egyház művészeti tájékozatlanságán, anyagi képességein, az új feladatokat vállalni nem tudó mesterek felkészületlenségén nem volt képes úrrá lenni. És erről az épí­tészről, Péchy Mihályról egyebet sem tudunk abban a korban, amikor már épí­tész nemzedékek (Hild, a Pollack csa­lád) történetét ismerjük, hogy mérnök, építész, tábornok: s a Kollégiumon és Nagytemplomon kívül más terve fenn sem maradt. Péchy első tervei merészek voltak épí­tészeti hagyományainkhoz képest. De ha kupolás elképzelése valósul meg, a hangsúly a római Szt. Péter bazilikából és a londoni Szt. Pál katedrálisból ismert kesegyház, 1830-37; esztergomi Széke­segyház 1839-56; pannonhalmi Könyv­tár, 1824-32; hegyfalui Széchenyi-kas- tély, 1815; József nádor alcsúti kastélya, 1819-27; az abonyi Vigyázó-kastély, 1830; a bajnai Sándor Mórió-Metter- nich-kastély - hogy csak a fontosabba­kat említsük), de az önállósághoz jutott vármegyék, középületek, gazdasági érdekeltségek (szekszárdi megyeháza, 1828- 35; budapesti vármegyeháza 1829- 32; régi Nemzeti Színház, 1835-37; Valero textilgyár, 1839-40), s főleg a középbirtokos nemesség (Dabas: Halász-kúria; Abony: Tallián-kúria; vagy akár Hild József építész háza a Buda­keszi úton, 1844-ből), nem említve az alföldi és tiszántúli kúriák gazdag sorát. Számunkra fontos, hogy a klassziciz­must a magyar vidék is magáénak tudta, s azok az utcák, terek, melyeket a barokk illúzióitól mentesen a célszerű egyszerű­ség és harmónia jellemzett, vonzó jellem­zői településeinknek. Gondoljunk a deb­receni Bethlen utcára, Kecskemét néhány volt meghitt árnyas utcájára, vagy Hajdúböszörményre. A kisnemesi kúriák és tehetősebb parasztházak között aligha tudnánk különbséget tenni, s egy-egy tarpai, gacsályi, penyigei osz­lopos tornácú parasztház épp oly építé­szeti érték, a maga nemében tökéletes remekmű, mint Kunmadaras, Kunhe­gyes, Tiszaderzs, Tiszafüred, Abádsza- lók, Kenderes vagy Karcag polgárosodó gazdáinak kicsi vályog- vagy módosabb téglaházai. Későn s még mindig nem eléggé ismertük fel hazánk építészeti arculatá­ban a klasszicizmus döntő szerepét. Nem véletlenül vált a múlt század elején a nemzeti öntudat, a polgárság és intézmé­nyei erősödésével éppen a klassziciz­mus otthonossá nálunk, szinte ellenke­zőjére formálva át az európai előzménye­ket. Ami a francia, német építészetben (Louvre, berlini Altes Museum) merev, zárt, sokszor riasztóan tartózkodó, az nálunk oldottabb és közvetlen. Van valami természetes tisztaság klassziciz­musunkban, s ez Pollack Mihály Nemzeti Múzeumának ünnepélyességét csakúgy nem csorbítja, mint ahogy ugyanúgy ott van az Ybl Miklós tervezte Kazinczy- mauzóleumban, Széphalmon. Nem véletlen, hogy a 19. század elejének érdeklődése az antikvitás iránt a görög humanitás-eszményben, a minőség, érték, tökéletesség klasszicitásában találta meg célját. (Folytatjuk) KOCZOGH ÁKOS megoldásra tolódik el. Mai formájában viszont a homlokzati kiterjedés, a három­szög oromzat alatti féloszlopok harmoni­kus ritmusa a nagyság, egyszerűség és közvetlenség varázsával feloldja azt a hűvös és tartózkodó ünnepélyességet, amely az európai klasszicizmus jellem­zője. Az antik eszményekhez forduló művé­szet józan mértéktartását, nyugalmát, egyszerűségét szívesen fogadta az önállóságáért küzdő rendi Magyaror­szág, de a polgárság, vidéki nemesség és parasztság is. Főleg alföldi és tiszán­túli mezővárosaink felgyorsult fejlődése, Pest fokozott szerepe, és Hild János klasszicizáló városrendezési terve Pest város számára (1805) új városképek ki­alakulását tette lehetővé. Az antik görög­római építészeti kultúra ismeretére alig támaszkodhattunk, építtetőink sem ragaszkodtak ezért a részlet-kiképzések antikhoz hű újjászületéséhez. A reform­kor szellemében inkább valami máshoz, az uralkodótól elütő nemzeti stílus kiala­kításához, melynek azonban a hazai népi építészetben elődjére nem találtak pél­dát olyanformán, mint az irodalomban, zenében. Puritán egyszerűségével a nyugodt tagolású, sima felületű, nagyvo­nalúságával tekintélyt sugárzó ókori épí­tészet kínálkozott követendőnek - sze­rény anyagi eszközeinket, a olcsóbb és meglévő építőanyagot, építőink készsé­gét figyelembe véve. Azonban nem csu­pán az egyház s a rendi társadalom vezető rétegei építkeztek (Deák téri evan- . gélikus templom, 1799-1811; egri Szé­Tarpai lakóház (19. század) A cimbalom virtuóza és megújítója „Engem mindig minden érdekelt. Soha nem vagyok semmivel sem megelé­gedve. Mindig többet akarok. Kísérlete­zem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalomművész.” A kiegyezés utáni években Jászapáti­ban és környékén muzsikáló analfabéta cigány, Rácz Pál tizennégy gyermeke közül a harmadik, Rácz Aladár jelle­mezte magát ekképp önéletrajzában, idős korában, művészete csúcsán, ami­kor nevét már egész Európa ismerte. És lényegretörőbb szavakkal talán soha senki nem ragadta meg Rácz Aladár egyéniségét, azét a művészét, aki műszaki-technikai vonatkozásban, manuálisan és természetesen a reper­toár és a kifejezés kiszélesítésében egyaránt forradalmasította a nagymúltú, de sokáig nem sokra becsült instrumen­tum, a cimbalom felhasználási területét. Az egykori csodagyerek, a száz esz­tendővel ezelőtt, 1886. február 28-án született Rácz Aladár hároméves korá­ban tanulta brácsás édesapjától a cim- balmozást. Művészete azonban nagy­részt és jellemzően önképzéssel, iskola, tanár nélkül, örökös kísérletező hajlama révén teljesedett ki. A maga teremtette egységes cimbalomiskola, sőt a cimba- lomkészités alapjain felépítette a század- forduló idején egy új instrumentális hangzás egész európai rendszerét az autonóm zeneművészet világában. Nem véletlen, hogy munkásságát sokan Johann Sebastian Bachéhoz hasonlítják, ha a zenei alkotóművészetben nem is pályázott különösebb babérokra. Felbe­csülhetetlen értékűek azonban azok az átiratai, amelyekben Bach, Bonporti, Couperin, Daquin, Lully, Rameau, Scar­latti kompozícióit fogalmazta át a kon­certhangszerré nemesített cimbalomra, illetve cimbalom-zongora kettősre. E fel­dolgozásai csakúgy, mint a nagyrészt máig kiadatlan (!) magyar, román, szerb táncai, rapszódiái, fantáziái magukon viselik a gyökereiben a 16. századig visz- szanyúló alkotó-előadó művész kettős portréjának jellegzetességeit, kiszéle­sítve azzal a rögtönző művészettel, ami a kontinensen sokáig csak elszigetelten és csak szűk körben létezett. Páratlan vir­tuozitással együtt járó improvizatív kész­sége természetesen nem a német pro­testáns koráihoz, népénekhez tartozó egykori nagy orgonaművészet hagyo­mányaiban gyökeredzett. Rácz Aladár a cigányfolklór s a nép sajátos hangszer­kezelésének, főként a hegedű-és cimba­lomjátéknak egyedien improvizatív for­máit ötvözte a barokk zenében gyakran az előadóra bízott díszítőelemek felraká­sának gyakorlatával. Jászberényben, Kiskunfélegyházán, majd a fővárosi Emke, Simplon és Japán kávéházakban kávéházi muzsikusként eltöltött évei alatt szinte példátlan színvonalra fejlesztette virtuozitását, fölényes hangszerelését. Mígnem huszonnégy esztendős korában adódott váratlan lehetőség, a külföldi meghívás után Párizsban és Genfben már fokozatosan Bach, Scarlatti, sa fran­cia clavecinisták tanulmányozására for­dította elsősorban figyelmét, illetve az immár biztonságos instrumentális ala­pokra kezdte lassan felépíteni életművét, a nagy cimbalomrepertoárt. Élete legnagyobb fordulata egy 1915- ös genfi estéhez fűződik. Rácz Aladár ekkor egy bárban cimbalmozott, ahova a már neves karmester, Ernest Ansermet is bejárt hallgatni őt. Egy napon magával hozta Igor Stravinsky! Kérésükre Rácz Aladár ötperces cimbalomszólót játszott, valószínűleg szerb kólót. Stravinsky ettől kezdve barátja, munkatársa lett a mes­ternek, maga is cimbalomórákat vett tőle, később pedig két kompozíciójában is jelentős szerephez juttatta az újonnan felfedezett hangszert. Rácz Aladár előadói sikerei ellenére sem volt világjáró pódiumművész alkat, holott a Stravinskyval való genfi találko­zás után nem sokkal már valóságos dia- dalút várt rá. Élete első önálló szólóestjé­től, az 1926-os laüsanne-i fellépéstől egy évtizeden keresztül koncertezett Euró- pa-szerte feleségével és zongorakísérő­jével, Yvonne Barblannal. Azután 1935- ben végleg hazaköltözött Magyaror­szágra, s ettől kezdve gyakorolhatta a tanítás művészetét. Először a Nemzeti Zenede; majd 1938-tól a Zeneakadémia tanára volt. Élete végéig, 1958-ban bekö­vetkezett haláláig kísérletezett, mindig Rácz Aladár maga készítette hang­szere ütőjét többet, jobbat akart, mint mondotta, nemesíteni hangszere kifejezőképessé­gét, küszködve a fel-felbukkanó értetlen­séggel, csöndes magányában mély emberséggel, barátsággal fogadva a barátokat, tanítványokat. SZOMORY GYÖRGY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom