Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

1986. február 1. / TOLNAX 6 rtEPÜJSAG Múltunkból 1860-ban és 1861-ben forró vollt a hangulat Várongon. — Ha most idehoznék egy lakótelepi tervdoku­mentációt, megbízásként elfogadná-e ezt a munkát a Tolna Megyei Állami Építőipari Vállalat igaz­gatója? — Elfogadnám, De rögvest tisztáznunk kellene, hogy a rendelő ne írjon elő techno­lógiát, műszaki előírásokat, a kiválasztást határozza meg egyértelműen. — Például panelt... — Mi feladatot kérünk, a technológiát mi határozzuk meg, hiszen ehhez mi értünk. Sokan az építőiparral kap­csolatban a technológiáról beszélnek, holott az volna a helyes, ha feladatot adná­nak. — Például a szekszárdi Béri Balogh Adám utcai háromszáz lakás. — Igen. Ott versenytárgya­lást nyertünk, de mi is öt variációval pályáztunk. S az nyert, amelyik — a döntést hozók szerint — oda a leg­jobban illik, gazdaságosan kivitelezhető. — Ugyanakkor drágább is. — Természetesen. Ott pél­dául földszint, plusz három emelet épül, míg másutt földszint, plusz négy emelet. És itt nem lapos tető lesz, hanem magas tető, cserép­fedéssel. Szebb, jobb anyago­kat építünk be, tehát a la­kások értékesebbek lesznek. I — Es drágábbak is. — Az árról kicsit részlete­sebben beszéljünk, ha már két kérdés is erre irányul. Országosan 1984-ben a laká­sok eladási ára 30 százalék­kal volt magasabb, mint 1981-ben. S tudni kell, hogy amíg egy lakás telekára 1982- ben ISO ezer forint volt, 1984-ben már 220 ezer fo­rint. Még tovább menve: az eladási árból az építési költ­ség, a nettó építési költség 80—82 százaléka, a többi raj­tunk kívül álló, például ér­tékesítés során rárakódó költség. A kifejezett építési- költség-növekedésnek 60 szá­zaléka az építési árak emel­kedése, 40 százaléka a mű­szaki felszereltség következ­ménye. A 60 százalékos ár­emelkedésnek 80—85 száza­léka az anyagárak, szállítási díjak növekedéséből adódik, s a fennmaradó 15—20 szá­zalék a közvetlenül a mi munkánkhoz kapcsolódó drá­gulás. Ha ezt végigszámol­juk, kiderül, hogy rajtunk évi 2—2,5 százalékos áreme­lés múlik. — Ne is soroljuk tovább a számokat, így is tele van a fejünk. Milyen a hangulat a TAÉV-nél? — Három-négy éve a piaci pozíciók kedvezőtlenebbek. A nagy beruházások befeje­ződtek, a tejipar, a húsipar már termel, Pakson elvégez­tük a ránkbízott munkák zö­mét. S vállalkozási politi­kánk korszerűsítésére gon­dolva, a megyén kívül is dolgozunk. Például Siófok térségében, Pécsett és újab­ban Baján. Pécsre kihelyez­tünk egy építésvezetőséget. A dekonjunktúrából adódó helyzet — csökken a beru­házások száma, értéke, meny- nyisége — kihat ránk. Azon kívül szaporodott a kisvál­lalkozások, géemkák száma, ők is vérveszteséget okoztak. A másik kérdés pedig már inkább hangulati, az előb­biek az okozói: az építőipari munkások sem szeretnek utazni. Megszűnt az utazó munkás, kevesebb bérért, más kereseti források fel­bukkanása is otthon, a lakó­helyén fogja az embereket. Az élő erőkben nagyok a veszteségeink. Körülbelül hétszáz ember ment el tő­lünk — 1981-ben még 3050 volt a létszámunk, most 2400. S az a fájó, hogy a szakmát — a vállalatot — olyan kor­osztály hagyja el, amelyik most van a legjobb erőben. Megtanulta a szakmát, gya­korlatot szerzett, és ez a tá­vozás — a 25—40 év közöt- tiekről van szó — bizony érzékeny veszteség. — És a technika 'korsze­rűsítése? — Szervezéssel, a fegye­lem javításával próbálkoz­tunk, nem járt kellő sikerrel, nem pótolta a hiányzó em­bereket. A szabályzók kor­szerűsítési folyamata is az átlagnál nagyobb terheket ró az építőiparra. — Többfelől hallani már ilyen véleményeket, itt, a TAÉV-nél ez miként fo­galmazódik meg? — Szigorúbban adóztatják az élőmunkát. A mi szak­mánk, az építőipar rendkí­vül élőmunka-igényes. Ná­lunk a bér körülbelül kétsze­rese a nyereségnek — az iparban viszont az átlagos nyereség 1,5—2-szerese a bér­nek. Nyilvánvaló, hogy az új rendszerű adóztatás nem azo­nos többletterhet jelent a különböző ágazatokban. — Nem valami vigasz­taló a helyzet. — A technikai fejlesztésre fordítandó összeg egyre ke­vesebb. A nyereség kisebb, kevesebb pénz jut a korsze­rűsítésre. Az elvonás na­gyobb ... I — Meghirdetett, egysé- ges programunk, hogy a műszaki-technikai korsze­rűsítésben erőteljesen lép­ni kell. — A gyorsabb technoló­giai korszerűsítés más ágaza­tokban könnyebb. De általá­ban mondható; amíg a mun­ka olyan szinten van, mint most, amikor mindenki csak a megújulásról beszél, a ter­melés hatékonysága pedig alacsony, akkor soha nem lesz pénzünk korszerűsítésre. Jobban kell dolgozni min­den szinten. I .— Jobb emberi munkát kíván elérni? — Azt. Februártól olyan érdekeltségi rendszert veze­tünk be, hogy kellő fizetést, jövedelmet kapjon az, aki többet dolgozik. Fordítunk a helyzeten. Magasabb fizetést adunk, de a követelmény is magasabb lesz. Aki tud lépést tartani, tud munkatársaival dolgoztatni, az sokat keres­het — ha a munkájának ér­téke ezt lehetővé teszi. — Itt is vannak kis­vállalkozások, géemkák. Hát ezek sem röpítik ki a megrekedt szekerüket a kátyúból? — Nem. Körülbelül 350 ember foglalkozik ilyen-olyan vállalkozási formában ná­lunk. A fő feladatuk a vál­lalatot segíteni, ám, amikor nálunk is indultak ezek a gazdasági alakulatok, azt gondoltam, hogy a hiányok pótlását, a szolgáltatás szín­vonalát segítik növelni, avagy éppen a hiányszak­mákban nyújtanak segítséget a lakosságnak. Ha a mostani tapasztalataim négy-öt éve lettek volna, nem engedek egyetlen vállakózást sem a vállalaton belül. — Szüntetett meg cso­portokat? — Igen. Nem is egyet. Februárban újabbak kerül­nek törlésre. Nézze, van, volt olyan csoport, amelyik tisz­tességtelen haszonra hajtott, a másik elhanyagolta a ka­pun belüli munkát, kvázi erőt gyűjtött a második mű­szakra, csalás is volt — szó­val jobb belül megszervezni, alakítani úgy a menetrendet, — munkarendet —, hogy mindenki tudása legjavát itt adja, és itt jusson tisztessé­ges jövedelemhez. — Talán előfordul, hogy nem teljes aktivitással dolgoznak az emberek? — Van rá példa. Ügy ta­pasztalom. Maradjak még az előbbi kérdésnél. A kisvál­lalkozók tevékenységének szabályozását volna érdemes napirendre tenni. Ha pótló, kiegészítő tevékenységet vé­gez, akkor felel meg céljá­nak, rendeltetésének, Ha vi­szont ugyanazt a tevékeny­séget folytatja, mint az álla­mi vállalat, vagy szövetke- zet, miért másként bíráljuk el. Én nem értek egyet azok­kal, akik a kisvállalkozások és a nagy vállalatok közötti azonos feltételek hiányát rek­lamálják — e két szektor között a feltételek soha nem lesznek azonosak. A követel­mények azonosságára van szükség, mert ez így igazsá­gos, és a közvélemény is ezt igényli. I — Akkor most vissza­kérdezek: Most nem en­gedne új társaságot géem- kába, vagy más szervezet­be? — Nem. Kifejtettem már, hogy miért. — Térjünk vissza az emberekhez... — Az a helyzet, hogy mintha egyre inkább félerő­vel dolgoznának egyesek. Tu­dom, hogy képességeikből többre futná, ám az a tapasz­talatom, hogy ímmel-ámmal végzik a munkát. Nemcsak a munkások, még a középveze­tők is. A megélhetési viszo­nyok miatt nálunk nem le­hetne elégedetlenség. De az ember mindenütt azt hallja, hogy ez a szakma, a másik, az ötödik, a tizedik nincsen megbecsülve — jól megfizet­ve, mintha nálunk mindenki hátrányos helyzetben lenne. Ha mindenki azért siránko­zik és kevésbé aktivizálja magát a munkában, akkor nehezen haladunk előre. Vi­lágosan ki kellene mondani, hogy dolgozni, és nem sirán­kozni kell — minden terület­re vonatkoztatom ezt. Mert nemcsak nálunk passzív a társaság egy része. A mun­kás jobb szervezettséget vár. — Láttam, hallottam, olvastam már — a könyö­kömön jön ki —•, mindig szidják az építőipart. Ma­gukat ez nem irritálja? — Dehogynem. Kedvét szegi az embereknek. Abból is kellene néha kiindulni, hogy az építőipar mit pro­dukál, hogy az épületek szebbek, tartósabbak, jobban felszereltek, rövidebbek a kivitelezési idők, funkcióju­kat jobban ellátják a létesít­mények. — S látom a vicclap­ban a söröző munkást. Csdk ezt, és csakis ezt. Gondolnak az építők arra elkeseredésükben, hogy honnan a csudából telnek meg napközben a kocs­mák, presszók és az ut­cák trécselő, csellengő emberekkel? Vagy talán mind délutános, avagy, ha délután nézem, akkor mind délelőttös? — Mondok erre egy példát. A múlt héten mentem a mi­nisztériumba. Az Osztya- penko-szobortól a Kossuth térig másfél óráig tartott az út. Azokban az autókban mind építőmunkások ültek? — Akkor kimondom én: rossz a publicitása ennek a szakmának? — A rossznál is rosszabb. Hónapok telnek el, no, nem a Népújságra gondolok, hogy a szakma tisztességes, érté­kelő írást kapjon. Pedig ne­künk is kell a társadalmi el­ismerés, a megbecsülés. — Még akkor is, ha néha úgy összejönnek a dolgok, hogy valóban az újságíró is felkapja a vizet? — Emberek vagyunk. En­gem is idegesít, ha egy vál­lalatnál azt tapasztalom, hogy itt meg ott elmaradtak, rosszul terveztek, nem jól szervezték a munkát. Ideges vagyok. Mert tudom, hogy az ember, ha jobban odafigyel, akkor nem lesz hiba az épít­kezésén, hogy lesz mindig mindenkinek munkája. — Idén milyenek a ki­látások? — Van munkánk egész év­re. A többlettermelés, tehát a jobb munkaszervezés és más intézkedések révén elő­teremtünk úgy húszmillió fo­rintot, amelyet a bérek javí­tására, felhozására szándéko­zunk költeni. Tehát biztató pénznek is mondhatom ezt. Mert kell a bíztatás az em­bereinknek. Hiszen a idei építési, szerelési munkánk értéke olyan 950 millió fo­rintot ér majd el... A ke­reskedelmi munka révén 50 milliót akarunk teljesíteni, a szolgáltatás értéke majd a tizenötmillió forintot, az ipa­ri jellegű termelői munka pedig a negyvenmillió forin­tot kell, hogy elérje. — Volt már ennél nehe­zebb éve is a vállalatnak? — öt éve egymilliárd fo­rint volt a teljesítmény, csak építés-szerelés tekintetében. De akkor hétszázzal többen voltunk, mint most. — Munka van. Tehát csak azt kell kívánnom, hogy a vállalat dolgozói­nak kedve legyen a ma­gas termelési produktumot elérni. — A héten tartottunk a bizalmiak részére tanácsko­zást, ott már konkrétan be­széltünk a tennivalókról. Az emberek jól akarnak dolgoz­ni. A meglévő hiányosságo­kon pedig év közben majd úrrá leszünk, az akarat ehhez közös, a társadalmi szerve­zetek és a gazdasági veze­tés is előbbre kíván lépni ebben az évben — az embe­rek javára. PALKOVÁCS JENŐ A földbirtokos és a község lakói között szinte háborús viszony kerekedett, ki kellett rendelni a karhatalmat, hogy a békességet helyre ál­lítsák. Hets Károly főbíró 1861. január 31-én küldött jelentést a megyei bizott­mánynak a helyzetről. A ter­jedelmes jelentésének máso­dik felében értesülünk az események lényegéről. Idéz­zük a dombóvári járás főbí­rája jelentésének egy rész­letét: „ ... az ájltatos rendi Szer­zet, mint Földes Uraság a Váron® község ellen, volt Szegzárdi Úrbéri törvény­szék előtt perit indítván, hol is, miután a Község azon né­zetben, hogy a hatáirbéld bir­tok Űrbéli és mind tulajdo­núk, a pert elfogadni nem akarva Ügyvédeit nem val­lott, a Hivatalból kinevezett Ügyvéd Hajdeteker Károly által a per bé fejeztetett; — azonban úgy: hogy a község hivatalból kinevezett Ügyvé­dével sohasem érték ez étit és azt elfogadni határozottan vonakodott, és így a Község­től mintegy 806 hold részint szántóföld, részint legelő az Uraság számára meg ítélte­tett, — melly Ítélet 860-ík évi September hó 11-én vég­re is hajtatott." A körmondat lényege te­hát: a várongiak úgy érez­ték, övék a határ. Ez ellen az uraság pent indított. A község nem kívánt tudomást venni a perről, s ezért hiva­talból rendeltek ki ügyvédet. De a község és az ügyvéd soha nem egyeztette állás­pontját. Ily körülmények kö­zött lezajlott perben az ura­ság javára döntöttek, s a 806 hold földet birtokba vette. A várongiak azonban nem nyugodtak bele — megkísé­relték a földek Visszavételét. A parasztok legharcosalbbjlai voltak: Bognár Imre, Nagy László, Taíkáts István, Ta- káts Pál, Kadarkuti János és Tóth József voltak, ök szervezkedtek és a falu kö­vette vezetőit. Felszántották az uraságnak ítélit földeket és bevétették őszi magvakkal. Ezt viszont nem nézte tét­lenül az uraság. A tamási császári és királyi volt szol­gaibíróságnál birtokhábarítási pert indított. A bíróság ter­mészetesen a földbirtokos­nak adott igazat, s mert másként nem ment, karha­talom igénybevételével he­lyezték vissza birtokába a földbirtokost. A birtokos ki- szártfátta a parasztok veté­sét és a kérdéses területet ő vettette be. A hangadókat börtönbe ve­tették. A vármegye nem tudott - igazságot tenni — nem volt elég információ a birtoká­ban. Azért megbízta a járás főbíróját, vizsgálódjék, s te­gyen jelentést a helyzetről. Tette ezt azért is, mert a vá­rongiak nem nyugodtak bele a döntésbe, a földet magu­kénak érezték, s követelték bebörtönzött vezetőik szaba­don bocsátását is. A főbíró a jelentésben le­írta: nem volt szükség sem­mi néven nevezendő intéz­kedésre, mert a karhatalom visszavonult. Közli: a váron- gSalk az úrbéri birtokaik visszaadását követelik, s ezt bírósági perben mondják ki. A főbíró úgy Vélte, hogy elegendő információt adott a megyei bizottmánynak a vá- rongi helyzetről, eZért java­solta: a megye kérje ki a perdnatokat a pécsi úrbéri törvényszéktől és döntsön önmaga — lehetőleg a köz­ség javára. De addig .arm’s ez meg nem történik, java­solja, hagyják birtokon be­lül a föidbirtokost. A várongiak természetesen hiába várták, hogy a ható­ságok nékik adjanak igazat, s a 806 holdat nékik juttat­ják. Szegények, földnéliküli- ék maradtak. Nem vethettek saját földjükön, s nem arat­hattak saját gabonát. Ré­szes aratók maradtaik, ők is, utódaik is. Várták az alkal­mat, mikor szolgáltat nekik igazságot a történelem. Úgy érezték 1919 tavaszán, hogy ez az idő elérkezett. Ezért levéllel fordultaik a földművelésügyi miniszter­hez, kérték, adjon nékik föl­det. Idézzük, az 1919 janu­árban kelt levelüket, ame­lyet 13 földnélküli írt alá: Földművelésügyi Miniszter Ür! Alulírott Várong község föMnéllküli és kisbirtokos la­kosai azon alázatos kérésün­ket terjesztjük Miniszter Űr elé, hogy a földosztást leg­első soriban is kis községünk­ben megkezdeni kegyesked­jen. Kérésünket a következő indokkal támogatjuk: Községünk hátára 300 hold, a léldkszám 450 — eb­ből ötnek van 10 hald föld­je, a többi - egy-két holdas, legtöbb a teljes földnélküli. Terjeszkedni nem tudunk, mert .közel vannak a szom­szédos községek, az uradal­mak pedig nem parcelláztak, s így fájdalom, hiába dolgoz­tunk, a csekély munkadíj mellett nyomorogtunk, és fia­ink kénytelenek voltak ki­vándorolni. Azért fordulunk most a legnagyobb bizalommal Mi­niszter Úrhoz, remélve, hogy szomorú sorsunkon a terve­zett földosztással nem késik segíteni és a falunkhoz tar­tozó Kegyes Tanítórend ura­dalmánál és a szomszéd Szil községben lévő gróf Hunya- dy birtokon még a fcavasz- szal földhöz juttatja kis köz­ségünk murttaaszerető szegény lakóit. Kérésünk ismétlése mellett vagyunk a földművelésügyi miniszter úrnak alázatos szolgái" — és jöttek az alá­írások. Korai volt a remény. A polgári demokrátifcus forra­dalom sem adott földet a várongiáknák. Pedig akkor már megszületett a földre- formtörvény, s Károlyi Mi­hály Valóhan földet kívánt juttatni a nincstelen agrór- proletárOknak. Az 1919 januárjában kelt levélen is szerepel Nagy László, a Takácsokat .többen is képviselték. De új nevek is felkerültek a levélre : Ter­csik István, Kormos Ferenc, Magyar György, Pető József — ő volt 1919-ben a község bírája —, Anriók János, Sí­pos István, Bantek Ferenc, és Frezik András. Fizethettek a sztrájkolok A Tolnaimegyei Közlöny 1904. június 2-i számában az ötödik oldalon közölte az alábbi hírt: „A Szekszárdon dolgozó kőművesek és ácsok múlt pénteken beszüntették a munkát és sztrájkba állottak, mely még most is tart. A sztrájkolók magas bért köve­telnek, melyet azonban az építészék nem hajlandók ne­kik megadni. A sztrájkolók fölött múlt szombaton a köz­ponti főszolgabíró mondott szigorú ítéletet a munka ab­ban hagyása mliaitt. A sztráj­kol ókat ugyanis 20 korona pénzbírságra, esetleg 2 napi elzárásra és a be nem feje­zett keresményük elveszítésé­re ítélte.” A sztrájk két hétig tartott. Az építőmesterek végül is kénytelenek voltak a mun­kások minden követelését teljesíteni. K. Balog János Villányi József igazgatóval

Next

/
Oldalképek
Tartalom