Tolna Megyei Népújság, 1986. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
1986. február 1. TOLNA ' NÉPÚJSÁG 3 Beszélünk, beszélgetünk, vitatkozunk Naponta ki tudja, hányszor fordulunk ismerőseinkhez, közelebbi vagy távolabbi barátunkhoz a sztereotip kérdéssel: hogy vagy? S választ sem várva, tovább suhanunk, vagy saját mondókánkba kezdünk, halaszthatatlanul fontos információval, a legújabb hírekkel üdítjük fel a kérdezett felet. A „hogy vagy?” vagy éppen szinoním megfelelői a „mi újság?” más változatban a „mizujs?”, a köszönés kiegészítői lettek, közleményt azonban a legalacsonyabb szinten hordoznak. A szokásnak megfelelően gyakorta elhangzanak, sőt, a kommunikáció egyik állandó elemévé váltak. Bizonytalansági tényezőt jelentenék mindkét félnek. Először is, a kezdeményező számára a válaszkapás rizikóval jár. A megkérdezett ugyanis lehet, hogy komolyan veszi, és megpróbál felelni rá, esetleg ürügyül használja saját gondolatmenetéhez vezető kapocsként alkalmazva, például: .köszönöm jól, de képzeld csak el...” formulával. Másik részről pedig a megszólított is dilemmázik, hiszen látja, hogy partnere siet valahova, csupán udvariassági formulának szánta a kérdést. Ha viszont mindezt nem észleli, akkor is felmerül a kérdés, vajon érdemes-e belevágni az őt leginkább foglalkoztató eseménybe, történetbe, nem nyúlnak-e mélyebbre a szálak az utcai futó találkozás adta lehetőségeknél. Semleges válasz esetén pedig megsértődhet a másik fél. Természetesen a legritkább esetben fordulnak meg fejünkben ilyen és hasonló gondolatok mindennapi találkozásaink folyamán. Viselkedésünkben, reagálásunkban azonban állandóan hatnak. Belső indíttatástól, családi háttérből, kortárs, illetve munkahelyi csoportoktól függ, hogy milyen módon felelünk meg rá. A kérdésfeltevéssel csupán az volt a célunk, hogy viselkedéskultúránk egyik legfontosabb területére, a szóbeli kommunikációra, annak hiányosságaira, torzulásaira hívjuk fel a figyelmet, a teljesség igénye nélkül, a legszembetűnőbb területeket vizsgálva. Az előbb elképzelt szituációt folytatva az egyik fél tehát belekezd mondókájába. Gyors ritmusban, rövid szünetekkel, lehetőleg ügyelve arra, hogy a szó minél tovább nála maradjon, minél tovább beszélhessen. Korántsem elítélendő dolog ez, ha meggondoljuk, hogy partnere eközben saját gondolataival van elfoglalva, közlendőjét fogalmazza, s várja az alkalmat a közbeszólásra, szereplésre. Erre pedig jó lehetőség kínálkozik, amikor a szónok éppen nagyobb levegőt vesz, vagy egy néven, adaton gondolkozik. Ilyenkor „ellentámadásba” lendül, saját információjával kapcsolódik az előtte szólóhoz. A kapcsolódás azonban teljesen formális. Gondolati-tartalmi kapcsolat annál is inkább kizárt, mert nem is volt ideje a másikra figyelni. így azután percek, órák telhetnek el úgy, hogy két vagy több ember elbeszélget, valójában elmonolo- gizál, anélkül, hogy egymás gondolatmenetét valamennyire is megértenék. A következmények ebből adódóan természetesek, vagyis a gyors, hadaró beszéd, a pongyola megfogalmazás — a választékos kifejezések átgondolására ugyanis nincs idő — közhelyek, -elnyűtt sablonok alkalmazása. Mindez sokkal elevenebben rajzolódik ki vitáink során, amikor nem pusztán saját szavunk „égbekiáltá- sára”, hanem a másik fél meggyőzésére is törekszünk. Ehhez persze, hozzájárul az a pszichikai tényező is, hogy ilyenkor álláspontunkat — akár véletlenszerű, spontán, vagy meggyőződésből fakadó — személyiségünk egy részének, mégpedig könnyen sebezhető részének tekintjük. A mellette felsorakoztatott érvek tehát többnyire érzelmi színezetűek, s természetesen a vita során a két fél találkozása .miatt szembesülnek. Optimális helyzetben a racionális érvek meggyőző erővel bírnak, ez azonban ritkán eredményezi az álláspont megváltoztatását. Kevesen jutnak el odáig, hogy személyes sértettség helyett véleményüket felülvizsgálják. Nagyobb hangerővel, agresszív fellépéssel, vagy ellenkezőleg, sértett visszavonulással taktikáznak. Előfordul, hogy mellékes, számukra előnyös momentumot nagyítanak fel, esetleg a partner álláspontját módosítják saját elképzeléseik szerint, vagy éppen annak gondolatmenetét másítják meg. Akárhogyan is, mindannyian hordozunk magunkban kellemetlen élményeket, valóságos ütközetig fajuló vitákat, ahol már nem is a vélt, illetve valós eszmékért folyt a csatározás, hanem kizárólag a felülkerekedésért. S az is előfordult már sokunkkal, hogy hosszas szócsata után, amikor mindenki úgy érezhette „jól megmondta a magáét” derült ki, hogy valamennyien egy dologról beszéltünk, egyre gondoltunk. Csak éppen addig nem volt időnk foglalkozni... a lényeggel. Sarkítottan fogalmaztunk a példáknál — szándékosan. Természetesen nem ez az általános és kizárólagos tendencia napjainkban, de jelen van, és ahelyett, hogy visszaszorulna, terjed. Észrevétlen erősödésének pedig kedvez az az általános nézet is, hogy rohanó világban élünk, lépést kell tartanunk a tudományok, a technika fejlődésével, pénzt kell keresnünk szeretteinknek, így semmiségekre, felesleges dolgokra nem pazarolhatjuk időnket. Pontosan beosztott napi-, hetirend szerint élünk, és mindig valami fontos, elintéznivaló dolgon törjük a fejünket. Sajnáljuk az időt sokszor arra is, hogy másokat végighallgassunk, vagy éppen fáradtságra hivatkozva kalandozik el figyelmünk. Pedig kevésbé fárasztó, és még kevésbé időt rabló egymás meghallgatása, arra méltatása, hogy véleményét mérlegeljük, sajátunkkal összevessük. A megbecsülésnek egyik jele ez, aminek beszélgetéseinket és vitakultúránkat is meg kellene határoznia. Ez természetesen vissza is hat, hiszen mi is csak e módon nyerhetünk megbecsülést másoktól. TAKÁCS ZSUZSA Nincsen hó. Az erdészek a vízzel győzködnek. A Duna árhulláma betört, körülzárta a kitermelés alatt lévő területeket, emelgeti a lékötött saran- gokat — tűzifa. és papír) a- halmokat. Amit kitermeltek tegnap, azt ma menteni kell. Jön az uszály a papírfáért. Kiköt? Dehogy, csak oda óvakodik a sekélyes vízben, és a szorgos kezű munkások sietve hordják föl a fát. A szerb kormányos kávéval, konyakkal kínál. Az olvasó pillanatokat lát a téli erdőről, amely tél ugyan nem tél, ám az erdő most is embert próbára tevő. Tél az erdőben, nézzük együtt. S gondoljunk azokra, akik szívesebben dolgoznának száraz porhóban, fákat reccsentő erős fagyban. Most ilyen az erdő, télen, 1986. január 28-án, a Duna első, idei nagy áradása idején.-PjFotó: GOTTVALD KÁROLY Egy ember, naponta húsz köbméter Artéri erdő a Sió partján Szalonna és vöröshagyma a parázs felett A kitermelt fa az áradásban |Ëel az erdőn ■lift' áKUfó!^ Tengelyt próbáié sár a szállító jármüvek után
