Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
1986. január II NÉPÚJSÁG 11 Kovács Ferenc képei Kovács Ferenc Bonyhárion élő festőművész nagy sikerű kiállítása — amely Bonilládon a művelődési otthonban volt — márciusban TengeLicen mutatkozik be. Fotó: Gottvald Károly őszi Meeseknádasd Pillanatképek Kiállítás a Műcsarnokban Másfél éves előkészület, kutatómunka előzte meg az 1985-ös Stájer ősz keretében Grazban rendezett magyar festészeti kiállítást. A Neue Galerie és a Künstler- haus adott helyet októberben húsz művész nyolcvan nagyméretű művének, amely „A magyar festészet három generációja” címet viselte. Wilfried Skreiner profesz- szor a Neue Galerie igazgatója válogatta az anyagot a Műcsarnok munkatársainak, Hegyi Lóránd és Bakos Katalin művészettörténészek segítségével. A grazi múzeum és a Műcsarnok között másfél éves együttműködés alakult ki. A magyar festészeti kiállításért cserében a tavaszi fesztivál idején osztrák művészek tárlatát rendezi Budapesten a Neue Galerie. Az osztrák professzor a 60-as évektől figyelemmel kíséri a magyar festészet fejlődését, alakulását, s megállapította, hogy a kortárs művészetben a magyar pik- túra sajátos helyet és színt képvisel. A 60-as évektől képzőművészetünkben három periódus különböztethető meg, amelyet három festőgeneráció képvisel. Az első a 60- as évek elején lépett porondra, szuverén, színes festészettel. Munkáikban egyszerre képviselték a folyamatosságot és a megújulást. Ez az időszak volt a konstruktivizmus újrafelfedezése Kelet-Európábán, mindenekelőtt Magyarországon. Ideáljaik a konstruktivizmus nagymesterei, Moholy-Nagy László, Kassák Lajos, Breuer Marcel, Bortnyik Sándor. Erdély Miklós, Keserű Ilona e generáció vezéralakjai, akik megérezvén a korszellemet, alakították ki sajátos stílusukat. Kapcsolódott hozzájuk Bak Imre, Hencze Tamás, Attalai Gábor, Fajó János, Nádler István, a közép- generáció. Az új konstruktivizmus általuk és még néhány kortársuk által váltott a konceptuális művészet irányába. Ezen irányzat fő alakja Birkás Ákos, aki nem a hagyományos táblaképfestészetet műveli, hanem xeroxok, szövegek, fotók felhasználásával alakítja műveit. Binkás mint főiskolai tanár, közvetlen kapcsolatban áll a harmadik generáció képviselőivel. Felfedezője, felismerője a legifjabb nemzedék új törekvéseinek. Az akadémiai kultúrán nevelkedett fiatal festők a geometrikus absztrakciótól az expresszív festészetig jutottak el. Olyan egyéniségek, mint az akcióról híres Szirtes János, Soós Tamás, a ragyogó piros és arany színekkel dolgozó Mazzag István, az emberi test töredékeivel operáló Buliás József. A három festőgerenáció által megteremtett stílusban vannak különbözőségek és hasonlóságok. De a más-más indíttatású alakotok mégis közös szellemiségű, magyar művészetet hoztak létre. E művészek munkáival a hazai közönség először 1968 —69-ben — amikor a hivatalos galériák elzárkóztak szerepeltetésük elől — az Iparterv kiállításán találkozhatott. Később a Fészek GaMŰVÉSZET léniában, majd az Ernst Múzeumban. A grazi bemutatkozás után most a Műcsarnok három középső termét kapták meg. K. M. Hencze Tamás festménye A Ibumlapozó Bodnár Éva: Mészöly Géza A látogató névjegye „Azokban az órákban élvezte igazán az életet, amikor a Balaton nádasai, berkei, halászkonyhói körül elmerülhetett a békés természet és a csendes emberélet tanulmányozásában”. Lyka Kárdly foglalta össze e szavaikkal a festő, Mészöly Géza művészetének, pályájának lényegét. A világ sora nagyot fordult azóta, az intim táj emléke az idő ködébe süllyedt. A honi pikturában új csapat egyengető múlt századi mester képeinek népszerűsége mégis ellenáll a feledésnek. Korszakos művei nemzeti képtárunk állandóan látható kiállítási darabjai, s változatlanul a „magyar táj” fogalmát testesítik meg a látogató szemében. Joggal számíthatott sikerre a Corvina Kiadó legfrisseb albuma, amelye a gyökeresen dunántúli mester munkásságát mutatja be. A Magyar Festők-sorozat- ban Bodnár Éva vállalkozott a pályakép érzékletes felvázolására. A XIX. század jeles kutatójaként behatóan foglalkozott a kor magyar művészetével. Marké Károly monorgáfiája alapvető fontosságú munka. A bő forrásanyagot teljes mélységéig birtokolva, nagy átélő képességgel formálta meg most Mészöly korszerű, az elődök felismeréseit megerősítő alkotói arcélét is. A szakmai kívánalmakat mesz- sze kielégítve, példaadó alázattal szolgálja a népszerűsítés nemes szándékát, a várható érdeklődést. Megfontolttan szerkesztett írását csomókba fogott világos gondolatokból építi fel. Hatásosan idítja tanulmányát egy már tisztázott, mégis újra éledt hamisítási ügy izgalmas részleteinek bemutatásával. Alkalmat talál ily módon, hogy tisztázza Corot és Mészöly festészetének egymástól függetlenül született rokonvonásait, ezek jelentőségét az európai és hazai művészettörténet fejlődésében. Mondanivalója gerincét az életrajzi momentumok és a művek összefüggéseinek elemzése alkotja, amelyből jellemző honi művészsors rajzolódik ki. A mutatkozó árnyalatnyi különbség — t. i. termékeny munkásságának örömét, a sikert, népszerűséget még életében élvezhette! — megfelelő hangsúlyt kap. Kibontakozását a kor szellemi életének jelesei kísérték értő figyelemmel. Trefort kultuszminiszter megbízással kereste fel. Akkor készült a Balatoni halásztanya. „ö volt az első magyar, akit a bécsi akadémián aranyéremmel tüntettek ki”. Később a császár- városban a világkiállítás alkalmával is díjat kapott. Műkereskedők, gyűjtők foglalkoztatták. Rajzban pontos, színben érzékeny képeit Münchenben, Párizsban egyértelmű rökonszenv fogadta. Utazásai alig érintették festészetének eredetiségét. „Ko- dán kialakult a stílusa, amelyhez végig hű maradt” — ezt Lyka Károly észrevételezte. Szarra Tamás már a századvégen úgy látta: „...sikerült megteremtenie a magyar tájfestészetet”. Korszakos műveket alkotott. Bodnár Éva a Szigetvár finom elemzésével bizonyítja „határkő”-szerepét, majd az egymásra épülő képek során át jut a Faluvég-hez, méltatja a balatoni tájak, a Dunántúl felfedezőjét. Alapos ismerő jóként áll elénk a hazai földnek, népének, ezért hat hitelesnek minden ecset- vonása. „Sajátosan gyöngéd színekben varázsolja elérik a Balatonvidék festői arculatát” — állapítja meg ugyancsak Szana Tamás. A bűvölettől vándorlásai közben sem szabadul. Bérelt műtermeiben a Szajna és az Isar mentén is otthoni témákon dolgozik. A Salonban a Balaton partján című képével szerepel, Münchenben hasonló munkája aranyérmet nyer. Amikor végleg hazatér, tanári kinevezést kap. Változatlan szorgalommal, új tanár, közvetlen kapcsolatban áll a harmadik generáció képviselőivel. Bodnár Éva tanulmánya egészével igazolja a festő jelentőségét. Elhelyezi az európai festészet koordináta- rendszerében. Kijelöli helyét a magyar festészetben^ osztozva azok véleményében, akik Petőfivel rőkonítják. Friss levegős képeivel, világos színkezelésével, oldott technikájával a magyar posztimpresszionizmus megteremtője” — zárja mondanivalóját a szerző. Támaszul hatvan Mészöly-alkotás (fele színes) reprodukcióját közli az album. Gazdag az irodalomjegyzék, s több nyelvű összefoglaló jelzi, hogy külföldi olvasókra is gondolt a kiadó. Nem tudjuk, a példányszámban rejtőzött-e erre lehetőség? SALAMON NÁNDOR Hazánk legkedveltebb múzeumi intézménye — meglepően hangzik, de így igaz — nem a fővárosban található, hanem attól kissé távolabb, Szentendrén: a Kovács Margit Kerámiagyűjtemény. Ez csupán apró példa arra, napjainkban milyen nehéz kikövetkeztetni, merre, miért, mennyien indulnak útnak egy-egy hét végén, szabadságok idején. Egy esztendő alatt — tavaly — 19,2 millió látogató kereste fel az ország majdnem hatszáz múzeumát, múzeumi bemutatóhelyét, egyéb múzeá- lis gyűjteményét, a 2118 állandó, illetve időszaki kiállítást. Ami talán már nem is különlegesség: ennek az emberfolyamnak csupán a bő ötödé jut budapesti bemutatóhelyekre, a négyötöd — azaz minden száz személyből nyolcvan — vidéken áll meg a múlt emlékeinek tárlói előtt, képtáraik termeiben, egy-egy kor tematikusán ösz- szegyűjtött tárgyainál. Látogató azonban a színházi néző, a mozi vászna elé telepedő, a kirándulóhelyek egyszeri vagy vissza-vissza- térő birtokhavevője, a strandvendég, az üdülni érkező... Ezeknek a seregeknek a soraiban szinte valameny- nyien ott vagyunk. Például a művelődési otthonok műsoros estjeire tizenkét hónap alatt 8,7 millióan váltottak belépőt, s mert ott vagyunk, ott hagyjuk — akarva, akaratlanul — a névjegyünket: itt jártunk. Vannak azonban másféle névjegyei is a látogatóknak. Sajnos. Megrongált múzeumi tárgyak, összefirkált műemlékfalak, középületek ösz- szerondított helyiségei, hulladékhegyek alá temetett kirándulóközpontok... ezek is névjegyek! Települések sokaságában az állandóan ott élők számának tíz-, tizenötszörösére is nő időnként az egy-egy napra, hétvégére odaérkezők száma. Olykor már-már a levegő is kevés, nem hogy az élelem, a víz, a parkolóhely, a mosdó, a képes levelezőlap, a kiállítási katalógus... Az idén — nyolc hónap adatai állnak rendelkezésre — 4,6 millió bel- és külföldi vendég fordult meg a szállodákban, fogadókban, turistaszállásokon, kempingekben, nyaralóházakban, a fizetővendéglátás szobáiban. Közülük 2,7 millió volt a hazánkfia. Mi maradt mögöttük, mi áll — akarva vagy akaratlanul otthagyott — névjegyükön? S azokén mi áll, akik a szabadtéri előadások részesei voltak, akik a friss régészeti feltárások emlékeit vették szemügyre, nagy sporteseményeken szurkoltak sok ezer társukkal együtt, akik az iskolai kirándulást örömmel várták, vagy éppen a jó cirkusz lehetőségét sejtették benne... Ahányan voltak itt, ott, amott, annyiféle a névjegy? Meglehet. Mégis, bizonyos tipizálásra módot kínálnak a látogatói névjegyek. A kedves kíváncsi, a hozzáértő komoly, a mindent felfedezni akaró, a mások idegein táncoló, hangoskodó, a tudálékos, a bárdolatlan, a magabiztos ostoba, botrányt kavaró, a szándékosan kárt okozó garázda mind egy-egy típusa a látogatóknak, ssok más típus mellett arról sem feledkezhetünk el, hogy a magatartásformák egy-egy ember viselkedésében nemcsak szétválnak, hanem ösz- szeolvadinak. Nem vagyunk egyformák, tehát magatartásunk a különböző helyzetekben, környezetben sem egyforma. Erre lehangoló, keserves illusztrációkat szolgáltat egy-egy rofekoncert, külföldi társulat, áruházi megnyitó, ahol, amikor — máskor, más helyzetben — viselkedni tudó az együttélés szabályait ismerő, betartó férfiak, nők, fiatalok, idősebbek vélik úgy, most mindent szabad... Sajnos, nemcsak így vélekednek, hanem így is cselekednék. Szerény tanulság? A látogatók névjegyei között azoknak a sokasodása, melyek miatt a vétlen embernek vö- rösödiik el az arca, melyek láttán döbbenten torpanunk meg, felháborodunk, azt mutatja, ezt a szerény tanulságot a kelleténél, a szükségesnél kevesebben ismerik, tudják s még kevesebben alkalmazzák. Gyakran ugyanis nagy port felverő ügyekben, ügyek mögött — mint amilyen egy új múzeum tárgyainak megrongálása, a frissen megnyitott repülőtéri épületben véghez Vitt törés, zúzás — a bárdolatlan egyéniség megnyilatkozásaira lelhetünk. Arra, hogy sokan vannak közöttük látogatók, akik nem tudják miit szabad, mit nem, mit illik, mi nem illik, s tudatlanságuk feladására nem kényszeríti őket kellő következetességgel azok tábora, akik szívesen várt látogatók mindenütt. MÉSZÁROS OTTÓ Szecska Bak Imre festménye Koncz András festménye Mulasics László festménye
