Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
IO KÉPÚJSÁG Anekdota kincstár A nevető Magyarország 1986. január II. Todorka Vilcseva: Gyorsszolgálat Kiró Kircsev hatalmas csomaggal állít be a mosodába: — Könyörgöm, mossák ki, a lehető leggyorsabban, megfizetem a sürgősségi díjat, ami jár érte. Kilátástalan helyzetben vagyok: a feleségem itthagyott "két gyerekkel, és ismeretlen helyre távozott! — Hát nem irigylésre méltó helyzet! — mondta együttérző hangon az átvevőnő. — Higgye el, ennek a megrendelésnek a teljesítését a mi mosodai kollektívánk elsőrendű feladatának tekinti. Három nap múlva átveheti a fehérneműt. Ám három nap múlva nem volt kész a fehérnemű. Sőt egy hét múlva sem. A felháborodott Kiró a központhoz fordult. — Perpillanat objektív nehézségeink vannak — magyarázta el neki lágy hangon az igazgató. — De energikus lépéseket teszünk, hogy változtassunk a helyzeten. Az ön megrendelésének a teljesítését, tisztelt Kircsev úr, a mi vezetőségünk elsőrendű feladatának tekinti. Még nia rendkívüli gyűlést hívok össze. Legyen nyugodt, nem hagyjuk magára a bajban! Es valóban már másnap felhívták Kircsevet 'a mosodából: — Problémája megoldódott, tisztelt Kircsev úr, bár emiatt az egész várost össze kellett szaladgálnunk. — Vagyis a fehérneműt még nem mosták "ki? — Két oldalról közelítettük meg a kérdést: megkerestük a feleségét, és rábeszéltük, hogy menjen vissza magához. — De miért? — Hogyhogy miért? Amikor kollektívánk részletesen elmondta neki a maga búját-baját, egészen meghatódott, javíthatatlan méláknak nevezte magát, és nemeseik kimosta, de ki is vasalta a holmiját! Jöjjön ide gyorsan a mosodába, várja magát! Fordította: Juhász László A szeretet költője IRODALOM A Dunatáj új száma A szekszárdi Dunatáj új számában Simon Károly jelentős adatokkal gazdagítja az Illyés Gyula-irodaLmat: a költő családjának apai ágát kutatja, a juhász-nagyapa i család sorsát, amiről Illyés „részletes és pontos eligazítás nélkül hagyott bennünket”. Laczkó András Fekete Gyula pályájáról rajzol hiteles képet, Heitler László pedig Tatay Sándort kereste fel badacsonyi szőllejében, s írta meg a népszerű íróval folytatott beszélgetéseit, megidézve a Badacsonyba látogató írótársakat is, mint Ta- káts Gyulát és a festő jóbarátot, Egry Józsefet. Méry Éva érettségiző fiatalók irodalmi ízlését, olvasmányélményeit vizsgálja, s gazdag eredményeit pedagógusok is haszonnal olvashatják. Csányi László Ányos Pál és Európa címen írt tanulmányt, míg a kritikai rovatban Szirmai Endre és Kelemen Lajos Fodor András verseskönyvéhez fűz reflexiókat, Bay Endre Tornai József könyvét elemzi, Zsirai László pedig Kerék Imre új verseskönyvéről, melynek Rézholdak, réznapok a címe, írt kritikát. A folyóirat képei a Béri Balogh Ádám Múzeumban rendezett szőtteskiállítás anyagából mutatnak be néhányat. 1887-ben látott napvilágot Gracza György és Pollinus Emil A nevető Magyarország című kötete. A tematikus rendszerezéssel összeállított gyűjteményben találunk krónikás adomákat, külföldi és hazai hírességekről szóló anekdotákat, a múlt század magyar társadalmának fonákságairól készült életképek, rövid tréfák segítségével pedig bepillantást nyerünk egyebek közt a dzsentrik életébe, a korteskedés világába. Vadászadomáik, paraszt- és cigányviccek színesítik a válogatást, a Bilincsek közt című fejezetben pedig a Bach- korszak furcsaságait olvashatjuk. A walesi herceg sokat van Párizsban. Egy alkalommal a barátjával sétál a bulváron, amikor egy férfi nyomtatott ívet nyújt át neki, amelyben egy anarchista lap előfizetésére szólítják fel. A trónörökös, elolvasva a nyomtatványt, e szavakkal adja visz. sza: — Köszönöm, nincs rá szükségem, én már évek óta tiszteletpéldányt kapok! Moltkéról, a híres német hadvezérről mesélik: Egy ízben Roon porosz hadügyminiszter e szavakkal rontott be a betegen fekvő Molt- kéhez: — Háborúnk van Oroszországgal ! — A szekrény második fiókjában balra van a haditerv — válaszolt Moltke, és a másik oldalára fordult. * A Bach-korszak idején kint a határban szorgoskodott az alföldi parasztember, amikor mellette, az országúton osztrák dragonyosok lovagoltak el. — Mit vesződni hiába, parasztember — gúnyolódik az egyik katona —, hisz úgyis miénk lesz, ami teremni fog! — Adja isten, vitéz uram — feleli a gazda — éppen kötélnek való kendert vetek! * A vidéki embert elfogta a szomjúság a Kerepesi (a mai Rákóczi) úton. Bemegy hát a kávéházba, s kér egy pohár vizet. Megissza, s amikor távozni akar, a pincér rászól: — Két krajcárt kérek a vízért. — Ügy? — kérdi, miközben fizet. — Akkor szeretném tudni, mennyibe kerül Budapesten egy felhőszakadás?!? • Az 1885-ös országos kiállítás francia vendégei Szegedre is ellátogatnak. Kutya ugatta meg a kocsijukat, egy öreg polgár belerúgott a hangos torkú állatba, s rákiáltott: — Coki, Bundás! Helyedre! — Ne bántsa, Pista bácsi! — szólt a szomszéd. — Nem mindennap ugathat franciát szegény! — De már akkor inkább a németre vicsorogjon ez a dög! * Orvos a vadászaton panaszkodik az erdésznek: — Ez mégiscsak rettenetes. Egyetlenegy nyulat sem tudtam elpusztítani ! — Tudja mit, doktor úr! Rendeljen valamit — a nyu- laknak! Báró Wodiáner bécsi bankárt az irodájában egy lengyel herceg kereste fel. A báró épp egy fontos levelet írt, fölnézett az írásából és így szólt : — Legyen szíves, üljön le! Egy kis sürgős dolgom van még. Akad ott valahol egy szék. A vendég néhány perces türelmetlen várakozás után megszólal: — De kérem, én X. herceg vagyok! — Hát akkor vegyen két széket magának! Wodiáner bankár egyszer kocsin ment valahová, s egy forintot nyomott a kocsis markába. A pénz láttán a fuvaros elégedet lenkedett : — Az ifjú báró úr öt forintot szokott ám adni rendszeresen! — Hja, könnyen teheti — vágott a szavába az öreg bankár. — Én is annyit adnék, ha milliomos apáim volna! * Egy estélyen, ahol Liszt Ferenc is hivatalos volt, va. lami újdonsült művész „új” keringőjét kalimpálta el a zongorán. Egyik-másik vendég el volt ragadtatva, a mester pedig nem is igen figyel oda. — Talán már ismeri ezt a keringőt — szólítja meg a bájos háziasszony —, hogy egy csöppet sem érdeklődik utána? — Ismerem már három éve — válaszolt a mester epés mosollyol —, de akkor még másnak volt a szerzeménye. * Egy társaságban a nemességről volt szó. Társalgás közben az egyik hétszilvafás úr, aki szeretett dicsekedni ősi származásával, ezt mondta: — Ismétlem, uraim, az országban a mi családunk a legrégibb, őseim a világ teremtését már saját kastélyuk erkélyéről nézték végigKét idegen nézi Toldy Ferenc budai szülőházát, amely tudvalévőén emléktáblával van ellátva. — Vajon az én halálom után tesznek-e táblát a házam falára? — kérdi az egyik. — Persze, hogy tesznek. Az lesz ráírva: „Üres szoba kiadó.” K. Gy. M. Aki ismeri Kuti Horváth Györgyöt, az mind szereti. Szereti errtberfölötti emberségéért, kedvességéért, szép verseiért, a lányok hajáért, mit már több mint tíz éve becéz egyre sűrűbben a dér, közvetlenségéért és napestig lehetne sorolni a miérteket. És most nagy örömömre egy könyvet szoríthatok a kezemben, egy könyvet, aminek a címe „A lélék húrjain”, s Kuti Horváth György verseit tartalmazza. Most már egy kicsit túl a megil- letődöttségen talán józanab- bul tudok írni róla, de még mindig elfogult vagyok verseivel szemben, s azt hiszem míg élek az is maradok. Ha tömören kellene véleményt alkotnom a versekről, eny- nyit írnék: szépek és egyszerűségüknél fogva nagyszerűek, mint a természet, vagy akár az ember. No de miért olyan szépek és nagyszerűek ezek a versek? Azért, mert őszinték hozzánk, s a világhoz, mint hajnali rózsához a harmat. A képek és gondolatok füle mögött ott mosolyog fáradhatatlanul a humánum, az egyetemes szeretet és béke utáni vágy, s ezért gyakran sajnos a félelem is, de mindig a szelídség zászlaját lobogtatva. Olykor a mandulaíz sem hiányzik a szájból, keserű sorsát mégis piLlangóvá szánják a szavak. Kiemelni verseket nem is nagyon tudnák, hisz az egész könyv olyan, akár a csillagokon töprengő tenger, amit most már elhozott feleségének, s mindannyiunknak is. Partot értek a földi és földöntúli erőfeszítések, s a csili igó hóm k- ban mintha egy gyöngyöt látnék egy Naphoz imádkozó kagylóban. Kérem az olvasót, szeresse Kuti Horváth György verseit, nagyon megérdemlik! A könyvet V. Delast Elena festőművész grafikái díszítik és Makai Ida és Csányi László lektorálta. OLÁH ZOLTÁN Született-e legenda ? Deák Mária: Az elfordultnak Ádám, bármerre is légy, Szépüljön erőd, hogy meglelhesd tanyádat, Simuljon akaratod, mint fejed fölé, aképp a talpad alá is — Mindennapi kenyeredet keresd meg nia, Es bocsásd meg vétkeidet, Mint mi is megbocsátunk, ha rrtagunk ellen vétkezünk, Most, -------------------------mindig — I rma Bombek: Egyre fiatalabb... Nem tudom, ki hogy van vele, de én minden reggel nagyon szívesen nézek a tür körbe. Vannak ismerőseim, akik ha észrevesznek a fejükön egy-egy ősz hajszálat, valósággal kétségbeesnek, és elkeserítik családjuk, gyermekeik életét is, mert nem tudják magukat túltenni ezen a dolgon. Nos, az én számomra pedig éppenséggel szinte mulatságos, mikor egy-egy újabb ráncocskát észreveszek arcomon. A férjem és a gyermekeim pedig talán jobban szeretnek, mint korábban. És nap mint nap megállapítják, hogy egyre fiatalabb féleség és anya vagyok. Hogy ez hogyan lehetséges? Nagyon egyszerű! Hiszen minden csak nézőpont kérdése. Nekem szerencsém van a férjemmel, aki nagyon okos ember. Így szólt egy napon hozzám: — Ha egy lány tizenkilenc éves korában férjhez megy, feltehetően húszéves korában születik egy gyermeke. Nos, hányszor idősebb ez az anya a gyermekénél? Hússzor! Pontosan hússzor idősebb ! Egyik napról a másikra megöregedett! Elgondolni is rossz ! A fejemhez kaptam, és arra gondoltam, mondhatom, szépen megvigasztal, de folytatta: — Ámde ... elmúlik húsz esztendő. A gyermek húszéves lett. És most ez az asz- szony, ez az édesanya már csak kétszer annyi idős, mint a gyermeke. Igen, már csak kétszer annyi idős! Tehát megfiatalodott! És újább húsz év múlva már csak másfélszer idősebb, mint a gyermeke. Ez pedig azt jelenti, hogy napról napra fiatalodik ... Nos, hát ezért van, hogy én minden reggel mosolyogva nézek a tükörbe, mert onnan egy állandóan fiatalodó nő néz vissza rám. Fordította: Antalíy István örömmel olvastam Lete- nyei György Hogyan születik egy legenda című cikkét, amelyben felidézi a Babits- emléktábla elhelyezésének körülményeit. Tisztelettel köszönöm — s nem pusztán udvariasságból —, hogy végre valaki leírta az eseményeket, ráadásul olyas valaki, akit igazán illetékesnek tekinthetünk e kérdésben, mert derekas részt vállalt abban. hogy városunk ezzel is tanújelét adja világhírű szülötte iránt érzett kegyeletének és megbecsülésének. Örömömbe azonban némi üröm is vegyült, mert amit Letenyei György kiegészítésnek szánt, csupán részben igaz, ráadásul újabb kérdéseket vet föl. Az Irodalmi sétákban az emléktábláról azt írtam: „Nem ünneprontás, ha a márványtábla történetének titkait is felfedjük, hiszen ez is irodalmi érdekességet tartogat. Egyik szekszárdi temetőben a hálátlan örökösök évtizedekig nem gondozták valamelyik sírt, amelyről ledőlt a rózsaszín márvány tábláskereszt. Ezt a márványt csiszoltatta, metszette át Csányj László, a ma is Szekszárdon élő író, és (— mivel mindez az 1950-es évek egyikében történt, Babits születésének napján —) a Soós Sándor 'Művelődési Ház igazgatója, majdnem titokban. A reinkarnáción átesett emléktábla végül az est jótékony félhomálya alatt került mai helyére...”. Forrásul „Csányi László szíves, szóbeli közlését” jelöltem meg. Azért ezt, mert ugyan Vendel Mohay Lajosnénak két könyve is megjelent a Babits-'ház történetéről, de egyikben sem találhattam semmit az emléktábla elhelyezésének körülményeiről. iNem sok lehetőségem maradt: utánanéztem a helyi újságban, a Tolnai Naplóban az összes 1950-es évekbeli november végi — december eleji számokban, de semmilyen adatot nem találtam: innét a következtetés, talán titokban helyezték el valóban. Bizonytalanságom tanúja volt az a majdnem, amely — furcsa módon — mégis igaz. Letenyei György azt írja, „november 23-án a kora délutáni órákban történt meg a felavatás”: sajnos, nem derül ki, melyik esztendőben! Bevallom, a kérdés engem sem hagyott nyugodni, már a könyv megjelenése óta, ismét végignéztem az összes akkori helyi újságot, de már az egész éveket. Így Letenyei György állításával és saját, régebbi vélekedésemmel szemben immár írásos forrással tudom bizonyítani, hogy sem november 23-án, sem 26-:án (Babits születésnapján), hanem december 17-én állították az emléktáblát, mégpedig 1954-ben! A Tolnai Napló 1954. december 12-i második oldalán a következő hír jelent meg: „Babits emléktáblát avat és irodalmi estre készül ■a szekszárdi járási kultúrház. Régi adósságát törleszti a szekszárdi járási kultúrház, amikor elhatározta, hogy Babits Mihály szekszárdi szülőházát emléktáblával jelöli meg. Az ünnepi eseményre december 17-én délután kerül sor, a város vezetői jelenlétében ekkor avatják fel a barokkos stílű régi Ba- bits-ház emléktábláját, ugyanezen a napon pedig a járási kultúrházban nagyszabású irodalmi est lesz. Babits Mihályról szóló ünnepi megemlékezés keretében előadásra kerül Babits egyik legszebb alkotása, a Jónás könyve is.” A hír a legkevésbé olvasott, közel 30x45 cm-es második oldalon mindössze 5,5x6,5 cm-t foglal el, s még szó sincs benne arról, hogy a város vezetői közül ott valaki beszélni is fog! Arról végképp nem nyerünk felvilágosítást, meghív- nak-e valakit a magyar irodalom vezető egyéniségei közül, például Illyés Gyulát, Babits barátját. Aligha került erre sor, ezért is mondhatjuk, hogy az avatás majdnem titokban történt... December 19-én a Napló második oldalán Csányi László: Emléktábla a Babits- házon című vasárnapi jegyzete már a megtörtént avatásról ír, de részletek nélkül. Inkább — s ez nem kis tett volt akkoriban! — Babits értékeit villantja föl néhány sorban. Végül december 23-án az újság utolsó oldalán olvashatunk néhány részletet, Babits-emlékestet rendezett a Szekszárdi Járási Kultúrház címmel. Az emléktábla-avatásról mindössze két (!) mondat szól: „A rendezvény és az emléktábla felállítása nem a járási kultúrház feladata volt ugyan, de ha már illetékesek elfeledkeztek róla, a kultúrotthon vezetőit csak dicséret és elismerés illeti meg eme adósság letörlesz- téséért. Az emléktáblát Tesz- ler Vendel, a városi tanács elnöke leplezte le, rövid, meleghangú beszéd kíséretében”. A további részletek: a gimnazista kislány szavalata, Szakály Ferenc „beszéde” (ne firtassuk, milyen okból), nem került a híradásba, ezeket a részleteket tehát csak megköszönni tudjuk Letenyei Györgynek. Mégis felmerül, igaz-e, „majdnem titokban” avatták? Alighanem igaz, Babits ugyanis európai jelentőségű alkotó volt, de ezt még 1954- ben a hivatalos irodalompolitika — nyögve a sematizmus nyűgét — nem ismerte el, ezért ajánlatosabb volt az emléktábla-avatásra senkit meg nem hívni. Harminc-negyven ember pedig még „majdnem titkot” jelent ... Ennék ellenére korántsem érzem úgy, ahogy Leteneyi György írja, mintha cikke „okvetetlenikedés” lenne. Nem az, hanem olyan fontos és nagyrészt helytálló kiegészítés, amelyet valóban örömmel olvastam. Köszönöm a cikket és köszönöm azt az egykori támogatást az emléktábla ügyében. Akkor még aligha köszönhettem volna meg: az avatás napján voltam hat hónapos ... Dr. TÖTTÖS GÁBOR
