Tolna Megyei Népújság, 1986. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
1986. január 4. I T0LNA '\ A NÉPÚJSÁG Véradók között Huszonhárom évvel ezelőtt kezdte meg működését megyénkben a kitelepített véradószolgálat. Az elmúlt két évtized tapasztalata szerint a levett vérmennyiség 80 százaléka a községekből, üzemekből, gyárakból származik. Tolna megyében 102 telephelyet tartanak nyilván, ahol évről évre, rendszeresen szerveznek véradást. Egyik közülük a Paksi Konzervgyár. * Böhm Jánosé, a gyár vöröskeresztes alapszervezetének titkára lelkesen kalauzol. Szívesen beszél a nap eseményén, a véradáson kívül, a hétköznapi munkájáról is. — Akkor kellett volna jönnie — kezdi a bemutatkozás után nyomban —, amikor a 10-, 15-, 20-, 25- szörös véradókat köszöntöttük. Rövid műsor volt, emléklapok átadása, tájékoztató a véradómozgalom helyzetéről. Azért tartottuk ezt, hogy a mai napra is mozgósíthassunk. Nálunk körülbelül 150 dolgozó ad vért. Ez nem sok, de nem is kevés. • Az előcsarnokban Reményi Mária asszisztens éppen a Pakson próbavétel elé fertőtlenít egy kart. A szúrás után halk szí ss zenés. — Fájt? — kérdi az asz- szisztensnő, aztán valami fi- gyelemelterelőnék szánt beszélgetésbe kezd, míg az apró üvegcsőbe csorog a kellő mennyiségű vér. Az asztal másik oldalán vérnyomást, távolabb a test hőmérsékletét mérik. A gyár orvosi rendelőjében dr. Li- szátz Mária vizsgálja a véradókat. — Volt olyan eset ma, hogy nem adhatott valaki vért? — Igen! Eddig 12 embernek köszöntük meg, hogy megjelent, de nem javasoljuk a véradást. Az alacsony vérnyomás, vashiány, az általános állapot nem megfelelő volta alkalmatlanná teszi a véradót. Az ő védelmükben kötelességünk az alapos labor- és fizikális vizsgálat elvégzése ... * — A gyár klubszobájában Kunner János technikus ezúttal huszonegyedik alkalommal tartja karját véradásra. Szótlanul fékszik fehér köpenyben az ágyon. Mellette Puskás Ildikó asz- szisztens vigyázza a vöröslő üveget, közben a donorhoz fordul: — Jól érzi magát? — Igen — válaszol Kunner János. Már kész is. Dörmer Konrádné, Dobos Józsefné és Nyéki Ferencné asszisztensek szinte egyszerre mozdulnak, hogy elhelyezzék az adott vért a speciális alumíniumládákba és útnak indítsák, hogy minél előbb felhasználásra kerülhessen. A véradónak étkezési jegyet adnak át és megköszönik szolgálatát. * — Az eddigi tapasztalataink alapján itt 140—150 személyre számíthatunk — mondja az ebédlőben Eger István étkeztető. — Ennek megfelelően kellett készülnünk: fejenként öt dekagramm szalámit, kenyeret, egy üveg sört, vagy üdítőt, két darab csokit, ja és mini- vajat adunk... — Tessék! Jó étvágyat kívánok — fordul Kovács Györgyihez, aki a fia születésékor határozta el, hogy amikor csak teheti, mindig ad majd vért, mert akkor neki volt rá szüksége. Testvéreitől sem akar lemaradni, ők állandó véradók. * Dr. Kolumbusz László, a megyei kórház véradóállomásának vezető főorvosa, a novemberi véradótanácskozás állásfoglalásáról, feladatokról beszél : — A jelenlegi szintet meg kell tartanunk. Vigyázni kell, hogy a donorlétszám ne csökkenjen tovább. Fokozni kell a szervezőmunkát, tudatosítani, hogy a véradáson való megjelenés különösen fontos. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy egy szalagon dolgozó félórányi kilépése is gondot jelent. Éppen ezért a szellemi foglalkozásúak körében nagyobb propagandát kell kifejteni. A lakó- és munkahelyeknek nagyobb gondot kell fordítani a kitüntetésék felterjesztésére. Mindenekelőtt törekednünk kell a véradók jobb társadalmi megbecsülésére. * A felmérések szerint megyénkben a lakosság 5,9 százalékának kell vért adnia ahhoz, hogy a gyógyászatban, a felhasználáshoz — írjuk le sokadszor is — életmentéshez elegendő legyen. DECSI KISS JANOS — Ibolya! Ibolya! — szállt a hang a kerten át, az asz- szony az alacsony konyhaiajtóban állt, tenyerét kerekfényes homloka elé tartotta, hogy elhárítsa szeme elől a napot. — Ibolya! — kiáltotta megint, aztán fülelt a rez- zenetlen csendbe. A hang szállt a fényes levegőben, átrepült a csUhéjiból font alacsony kerítés fölött, mely elválasztotta a lejtős udvart a konyhakerttől. A nyári melegben vastag növényeik búslakodtak a parazsas földben, sápadt tökök, göcsörtös Uborkák hevertek a talajon, mint valami állatok, a túlérett paradicsom égett szárakon lógott alá. A lány nem került elő. A fészer zugában körtét rágcsált, annyira magába mélyedt, sokáig nem is hallotta a hangot. Poros kis lábujjait nézegette, nevetgélt, ahogy szokat mozgatta, mintha belső zenére zongorázna velük. — Ibolya! — csapott be hozzá a hang, hirtelen elejtette a körtét, klvágódott a fészer ajtaján, és az uborkák és tökök felett röpült a kerten át, varicocsai a hátán ugráltak. — Hol bujkálsz, kislányom? El kell szaladnod a boltba pirospaprikáért. És igazítsd meg ezeket a varkocsofcat a fejeden, porold le a szoknyádat! így nem lesz belőled színésznő! De az lett belőle. Félcszegen, de büszkén állt a felvételi bizottság előtt, csöndesen, elszántan mondta a versét és fölvették a főiskolára. Ott is meghúzódott, csöndesen tanulgatta szerepéit, csöndesen elmondta a szerepeit, tanárai szerették, „semmi különös” gondolták, de a fényes varkocsok mindenkit megbabonáztak, ahogy ugráltak a hátán. Hamar filmszerepeket kapott, mert úgy tudott ülni, Ügy tudott ülni, csöndesen, mint gyerekkorában a fészerben. így ült most a filmeken, így ült repeső varko- csökkal az udvar kis padjára, a konyhai cselédszékre, vagy egy nádszékbe. Pótolhatatlan lett. Senki se tudott úgy ülni, ahogy ő. Kapkodták a filmgyárban — ezt a szerepet is ő játssza. — Nem kell csinálnod semmit, csak ülj. Tele lett arcával a film, a mozik előcsarnoka, szomorútisztán nézett az emberek szemébe. Az emberek szerették nézni a szemét, a század hajszája közepette, autóvásárlás, anyagi ügyeskedések, családi öldöklések közepette jó volt az ülő lány tiszta szemébe nézni. A színházban, ahol szerződése volt, játszatták, játszatták, de nem tudott olyan sikereket elérni, mint a filmen, ahol csak ülni kellett. — Halk a hangod, Ibolya — mondta neki a rendező. — Nem jön át a rivaldán. — Mit csináljak? — Emeld meg a hangodat, Ibolya. A rivaldán át kell jönnie a hangnak. Ibolya megemelte a hangját. Állt a színpadon, megemelte a hangját. — Annyira fölemeled a hangod, Ibolya, hogy hamis. — Ti mondtátok, hogy emeljem meg a hangom. — Mi mondtuk, ne mi mondtuk, így hamis a hangod. Most átjön a rivaldán, de hamis. Ibolya nem tudta, mit csináljon. Ha csöndesen beszél, nem megy át a rivaldán, ha hangosan, hamis lesz. Keserű lett. A filmen milyen egyszerű volt, ülni, és kész. Varkocsait szorongatta keserűségében. Utálta magát, utálta a színészeket, a játékot, mely elveszi a természetesség élét. így játszott, keserűen. Nem törődött a hangjával, mondta a magáét. Desz, ami lesz, ő nem fog kivetkőzni magából, csak azért, mert néhány művészkedő rendező azt akarja. — Nagyszerű! Ibolya, nagyszerű! így csináld mindig! Mert ez az igaZi! Megtaláltad a hangod! Ez a keserűség ... a huszadik század hangja. Maradj ilyen keserű. Ibolya keserű Maradt, mondhatni fanyar. Fanyar lett a hangja, a szájállása, a ruháját fanyarul hordta, karjait fanyarul maga elé ejtette. — Még a varkocsaid 'kéne levágatni, ne haragudj. Nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de ilyen varkocsokkal nem játszhatsz el mai darabokat, O’Neillt, Albeet, Tennessee Williamsét. — Vágjam le? Gyurkovics Tibor: A TOTEM — Vágd le. Ha rám hallgatsz, levágatod őket. Ibolya levágatta a varkocsait — nagy színésznő lett varkocsok nélkül. Haja simán, egyszerűen hullott alá keserű arca mentén — nagyon nagy színésznő lett. Keserű is, símlahajú is, a közönség és a szakma is odavolt tőle. A filmeken most is csak ült, elnézett fáradtan a fiatalos messzeségbe, szájával fintorított egyet. Mint egy agyilag sterilizált báb, érzékeltette a század emberi, női tragédiáit. — Mi lett belőlem? — kérdezte a rendezőtől. — Nagy magyar színésznő vagy. Az vagy. — Az vagyok? — kérdezte révül ten, mintha lelki kábítószeren élne. — Az — felelte a rendező. — Nem kell játszanod. Détezned kell, úgy ahogy csak te tudsz létezni. Újságírók vették körül, kollégák, rajongók, barátok, ö egyszerűen, főlehajtva állt az öltözőben, a virágok elborították. Egyszerűen, főlehajtva állt a színpadon, a közönség tombolt. Már mozdulni se mert. — Nem kellene játszanom? — kérdezte csöndesen, bizonytalanul a rendezőjét. — Isten őrizz! Hova gondolsz? Mi lenne, ha játszanál? Eltörnéd azt a belső csöndet, ami olyan egyedülálló benned. És Ibolya állt a színpadon a maga belső csöndjével. Néha még szeretett volna küzdeni, verekedni, sírni, to- porzé'kolni, de nem lehetett. Az újságírók dicséretek páncéljával vették körül, „ö a hangtalanul jelenvaló. A belső csönd áriad belőle. Szavakkal már nem lehet kifejezni azt a belső némaságot, ami lelke mélyéről árad...” Agyondicsérték, és ő ott roskadozott a ráörnlő rajongástól. Nem ő játszott, rálfüggő szemek játszatták. Titokzatos kívánalmak játszatták, mintha ezer és ezer láthatatlan pókfonálon rezegne. Kis fekete pókként gubbasztott a pókháló közepén, alig mozdult, csak a kívánságok szögezték oda a gubanc közepére. — így meg fogók halni — mondta a rendezőnek. — Nem én játszom — velem játszanak. — Nem fogsz meghalni. Mért halnál meg? A közönség szeretete éltet. Nem olvastad, mit írt legutóbb is rólad a Film Színház Krónika? Hogy csak állsz — és óbba belehal az ember. — Na, ugye mondom. — Nem te, te kis majom — veregette meg az arcát a rendező. — A néző. Mi, mi halunk bele, olyan valódi vagy! Kis majom — gondolta Ibolya, ahogy fáradtan hazatért a színházból. — Van benne valami iglazság. Az ember vagy a közönség vagy a saját majma lesz. Kis majom vagyok. — Leült a díványra, mozdulni se tudott. A falakon mindenütt az ő sikeres fanyar arca világított. A fényképek visszanéztek rá, mind a szemébe néztek. Már az utcákon is főielhajtva járt, ne lássa mindenütt, kirakatokban, címlapokon, áruházakban a saját arcát. — Majomarc — gondolta a díványon megint. Szeretett volna fölállnl, és körömmel leszaggatni a fényképeket a falról, hogy ne lássa őket. Az arcába mart, mintha le tudná szakítani asszonybőrének álarcát, de ijedten tapasztalta, olyan kemény réteg rakódott rá a keserű páncélból, hogy fölsértette a kezét. Eszébe jutott a fészer, hol gyerekkorában üldögélt, és körtét rágcsált a belső arany napfényben. Talán ott alakult ki már valami belső csönd? Emlékezett poros lábujjaira, ahogy mozgatta őket, emlékezett anyja hívó szavára, s ugráló varkocsaira a kert villogó levegőjében. — Kitörni — az volt benne. Kitörni a csönd álarca alól, játszani, lebegni még, kitörni a dicséretek ólmos falai közül, miket undok kívánságaikból újságírók, bábmozgató szakemberek raktak köré. Elván- szorgott a rádióig, bekapcsolta. „Színházi életünk legnagyobb alakja, Magyar Ibolya játszotta Júliát, fönségesen. Ez az asszony, aki már nem tizenhat éves, a vágy mozdulatlanságát tudta érzékeltetni azzal a belső csönddel, amit lelke mélyéről áraszt. A Színházművészeti Szövetség kitüntetését.. Lecsavarta a rádiót, önkéntelenül a hajához nyúlt, mintha vankocsai még ott lebegnének a füle mellett. Ernyedten vette föl a telefont az ötödik csöngetésre. — Halló, Ibolya? Gratulálok! Megint a legjobb színésznő díját kaptad a Színházművészetitől... Most mondta be a rádió... Arra gondoltunk, hogy ebből az alkalomból díszelőadást rendeznénk, holnap este. Volna egy ötletem... — Neked mindig van egy ötleted — mondta fáradt hangon Ibolya. Végigsimított az arcán. Add vissza az arcomat, gondolta. — Jó lenne, ha a régi éneddel lépnél most színpadra. Mit szólnál hozzá? Fiatalosan, vidáman, ahogy a színházba léptél, Visszavarázsolnánk 25 évet. Felkötnél két varkacsot ... elmondanád azt a Petőfi-verset, amelyikkel föl- vételiztél! Óriási lenne... Ibolya megszédült. Valami rejtett forróság öntötte el. Egész éjjel hason feküdt, nem aludt, lüktető halántékkal ismételgette a régi verssorokat. Aztán a kis falusi ruhában ott állt denmedten a színpadon. A két fényes lószőr-varkocs ott lebegett a füle mellett. A színház zsúfolásig megtelt. Leheletvisszafojtva figyelt a nézőtér, ö ott állt, kicicomázott gyereklányként és felnőtt bálványként a rajongások kereszttüzében. — Én vagyak a legnagyobb színésznő... A keserűség modern ábrázolója... Négyszeresen kitüntetett... Kis majom vagyok — száguldozták a gondolatai, ahogy elkezdte a verset mondani. A sötét nézőtérről ezer és ezer szempár szegeződött rá. A harmadik sor után leállt az agya, nem jutott eszébe semmi. Csak a kertet látta maga előtt, a napfényes Uborkákat. Lekapta fejéről a varko- csos parókát. — Nem tudom tovább — mondta. A közönség tomboló lelkesedésben tört ki, hosszú percekig ünnepelte, ö csak denmedten állt ott, a közönség karmaiban. — Már megbukni sem tudok. Ennél nincs borzalmasabb — gondolta. És kivánszorgott a színpadról. « J Kunner János a huszonnegyedik alkalommal ad véri Reményi Mária asszisztens próbavétel közben
