Tolna Megyei Népújság, 1985. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

1985. december 7. * Képújság Környezetünk jelene Annak idején — igaz szűkszavúan — tudósítot­tunk arról, hogy a Tolna Megyei Tanács 1985. harma­dik negyedévi ülésén meg­tárgyalta szűkebb hazánk távlati környezetvédelmi koncepciójának teljesítését. A testület azt állapította meg, hogy a felsőbb szintű politikai, állami döntésekkel összhangban felerősödött megyénkben az elmúlt évek­ben az emberi környezet vé­delmére irányviló tevékeny­ség. Ez, szakítva a tanácsi sommázások szakszerű — de ami a mi hétköznapi észjá­rásunkat és a köznyelvet il­leti — nyalkatekert megfo­galmazásaival azt jelenti, hogy a cél érdekében meg­tett intézkedések eredmé­nyeként megyénkben mér­séklődött a környezet álla­potának romlása, előtérbe kerülhetett a közelmúlt években a megelőzés a ter­melési folyamatokban csak­úgy, mint a tanácsi szervek munkájában. Ezen túlmenő­en pedig az oktatásiban, az emberek mindennapi cselek­vésében is. Hogy az elmúlt időszak eredményei ellenére lassúbb volt a megkívánha- tónál-követelhetőnél az elő­rehaladás, nem vitatható. A lassúság oka döntően a ren­del keaésre álló anyagi esz­közök szűkössége volt. S e tekintetben nem számítha­tunk ez után sem gazdagabb feltételekre. Ám az mégis­csak garancia a továbbhala­dásra, hogy a soros tervidő­szak, a VII. ötéves terv te­rület. és településfejlesztési koncepciójának embert szol­gáló koncepcióival továbbra is szinkronban van a megye távlati környezetvédelmi koncepciója. Ám bármily profánul hangzik, ki kellett mondani, le kell írni, hogy öregapáink receptje szerint a jövőben is csak addig nyújtózkodunk, ameddig a takaró ér. Továbbá, hogy „magad uram”, hiszen a VII. ötéves terv fejlesztési fela. data inak sikeres végrehajtá­sa is csak úgy képzelhető el, hogy érdekeltjei — lakosság és társadalmi szervek — is aktívan vesznek részt a kör­nyezetvédelmi tennivalók kiszabásában, végrehajtásá­ban és ellenőrzésében. A környezetvédelem, em­bervédelem — hangoztatjuk mostanában mind többször, és ennek igazát a józan fe- jűek, közérdeket nyomban fölismerők, körében nem kell bizonygatni. A Föld lakha­tósága az embertől függ, a környezetvédelem dolgában ninos tehát, aki a pálya szé. lére állhat, hogy onnan kia­báljon az érte is küzdő csa­patnak. Immáron nincs te­hát olyan szónak sem helye, hogy „mi közöm hozzá?!” — ott a tanács, tegye a dolgát és a gazdálkodók is gazdál­kodjanak úgy, hogy környe­zetünk károsítása nélkül le­gyenek eredményesek. A megye ezredfordulóig érvé­nyes környezetvédelmi kon­cepcióiban az egyes ember igen előkelő helyre került 1982 februárjában. A Tolna Megyei Tanács ekkor keltez­te azt a határozatát, mely 2000-ig jelölte meg megyénk alapvető környezetvédelmi célkitűzéseit, a súlyponti fel­adatokat, a cselekvés straté­giáját. A társadalmi, állami, gazdálkodó szervek e hatá­rozatnak megfelelően szab­ták meg tennivalóikat, a föld, a víz, a levegő, az élő­világ és táj, a településkör­nyezet védelmében. Az em­lített tanácsülés nemrég ép­pen ezért készített számve­tést a rövidesen záruló terv­időszak feladatainak végre­hajtásáról. Hogy egy tegnap csak ag­rármegyeként ismert megyé­ben a föld védelmével kap­csolatos tennivalók első he­lyen álltak és állnak, termé­szetes már csak azért is, mert e dolgunkban a nép- gazdasági érdekkel azonos- ságú az üzemi érdek. Ezért erősödött föl a küzdelem az országos jelenségnek is ne­vezett termőföldcsökkenés ellen. S a gazdaságos föld- használat, a nagyüzemileg gazdaságosan nem művelhe­tő parlagterületek tartós használatba adása mellett. Sikerült a VI. ötéves tervben megállítani a termőterület csökkenését és biztosítani szerény méretű növelését. Az üzemek 1980-től napjain­kig 7.10 hektár terület rekul­tivációját végezték el jóval több, mint 28 millió forint állami támogatással. A me­gye közel két évtizede vég­zi igen céltudatosan a me- lioratív beruházásokat, a VI. ötéves tervtől kezdődően te­remtődött meg annak a fel­tétele, hogy sor kerüljön egy nagyobb, vázrajzilag is ösz- szefüggő térség komplex rendezésére, melynek ered­ményeként lényeges további javulás várható az itt lévő területek termőképességé­ben is. Utóbbiban nagy sze­repe van a tápanyagvissza- pótlásnak, ebben pedig a természetes trágyák felhasz­nálásának. Napirendre került a hígtrágya-hasznosítás a bátaszéki és naks termelő- szövetkezeteknél, az újonnan épülő állattartási telepeknél pedig kritériummá vált az almozásos technológia alkal­mazása. Jelentős a változás a műtrágyázás területén, a megye hét agrokémiai cent­ruma a szántóterület közel 65 százalékát képes ellátni. Megszűntek a durva környe­zetszennyezések, időnként azonban problémákat okoz­nak a házikertekben, növé­nyi kultúrákban a növény- védős repülőgépek. Megkez­dődött a dunaföldvári Virág­zó Mg. Tsz-ben a folyékony műtrágyázás. A növényvédő­szeres műanyag göngyölegek feldolgozására a decsi Egyet­értés Tsz. készített pályáza­tot. Változatlanul gond vi­szont a lejárt szavatosságú, fel nem használt kemikáli­ák begyűjtése és megsemmi­sítése. Komoly környezetvédelmi, közegészségügyi problémák forrása, hogy felszíni vizein­ket a szomszédos megyék ipari üzemei szennyezik. Nem javult a Séd—Nádor— Sió csatorna vízrendszerének vízminősége Pét, Fűzfő, Pe- remarton „jóvoltából”. A Kapos—Sió vízrendszer vize is erősen szennyezett, s en­nek ludasa változatlanul Kaposvár és Komló. Mind­két térségben folyamatban vannak az állapoton javító szennyvíztisztító berendező sek. A Sió középső szakaszá­ért pedig a Simontomyai Bőrgyár a felelős, ezért 1987, december 31-ig kapacitásá­nak megfelelő szennyvízte­lepet keli kiépítenie. Nem romlott a Koppány vízminő­sége, de javítani kell Pak­son a konzervgyár szenny­víztisztító művének hatásfo­kát. A megye tizenegy szennyvíztisztító-telepe túl­terhelt, üzemeltetője, a Viz­es Csatornamű Vállalat ezért jelentős bírságot fizet. Szép summát tesz ki a kommuná­lis és iparvállalatok szenny­vízbírsága is. Tavaly ez több, mint 8 millió forintot tett ki. Csatronabírság cí­mén pedig közel 3 milliót fizettek a vétkesek. S ha már itt tartunk: környezet- védelmi bírságként kevés híján 6 milliót. Indokolt az ennél jóval nagyobb szigor is. Felszín alatti vizeink mi­nősége ugyanis tovább rom­lott egyes településeken. A talajvíz elszennyeződése kö­vetkeztében növekedett az ásott kutak nitráttartalma. Közegészségügyileg veszé­lyeztetett ivóvize van 19 községünknek, noha az el­múlt években 6 községben vízmű épült, tíz községben a közkifolyós vízellátás hozott megoldást. Nem, illetve alig csökkent az elmúlt években a közműves vízellátottság a csatornázás és szennyvíztisz­títás közötti aránytalanság, ami nem csekély költségű feladaton kell, hogy tartsa a figyelmet, a szűkös anyagi lehetőségek ellenére is. Mérsékelten romló ten­denciát mutat a környezeti levegő minősége Szekszár- don, Dombóváron, Bonyhá- don. Emelkedett a kéndi­oxid-szennyezés Dombóvá­ron, a szabványértéket meg­haladó, a nagymányoki bri­kett okozta füst- és korom­szennyeződés. Visszatérő pa­nasz a dombóvári, tolnai szennyvíztelep és a Simon- tornyai Bőrgyár szennyvíz- iszapból eredő bűzszennye­zése. Nem csekélyek tehát a környezetvédelem, Illetve embervédelem tennivalói, de az, hogy tervszerűen folyik a munka, inkább mennyisé­gi, mint minőségi jellemzők­kel, csak garancia arra, hogy jól hasznosítjuk a le­hetőségeinket a soros terv­időszakban is, amelyben az eddigiekhez hasonlóan szük­ség lesz a lakosság társadal­mi összefogására, erejére is. — la — A nagynéni ott feküdt a kövezeten, hálóinge és vas­tag gyapjúalsója között kifordulni látszott a fehér i hús, akárcsak vájlingból a kovász, s az egyik lábán valahogy a talpa alá sodródott a harisnya — Kovács úr, a ház tulajdonosa mondta ezt a fiúnak, aki az ablakon keresztül pillantotta meg a „testet”, miután a harmadik napon feltűnt neki, hogy napsütésben is világít a lámpa a melléképületben. Amíg élt, szerteszórta mindenét: a balatoni villát el­kótyavetyélte, családi házát Kovács úr kezére juttatta, a készpénzen lottószelvényeket vásárolt, majd az utóbbi időben, ismerősei döbbenetére rászokott a rulettre; va­gyonát tízforintos érmékre váltotta, amit aztán rövid idő alatt elnyelt a színesen villogó, pörgő-forgó szörnyeteg. A fiú ritkán látta. Húsvét hétfőkön azért felkereste, kölnivizet cseppentett az ősz hajra — magasabb lévén rálátott a sápatag, már-már pergamenszerű fejbőrre —, hogy azután ügyesen leplezett undorral lenyelje a gyű- szűnyi pohár császárkörtét, esetenként diólikőrt, végül zsebrevágja a locsolásért járó pénzt. KI KELL ÜRÍTENI A LAKÄST; A távirat még a te­metés előtt érkezett Kovács úrtól, aki természetesen igényt tartott a melléképületre. A fiú kénytelen-kellet­len kiutazott a külvárosba, hogy valamiféleképpen ren­dezze a dolgot. Tapasztalatból tudta, hogy a bútorokat és a ruhákat egyetlen hiasználtcilkk-ikereskedő sem venné meg, hiába vannak a hirdetések az újságokban: legma­gasabb áron vásárolok hagyatékot. Hiénák ezek mind, ki­zárólag értékes régiségékre vadásznak, amit aztán több­szörös áron adnak tovább, gondolta. Amint belépett a homályos odúba, s körülnézett a lom­tárnak is beillő helyiségben, két rozsdaszínű apró csep­pet fedezett fel a kövezeten — vér?! Eszébe jutott, hogy sok évvel ezelőtt, amikor még ők is a kerületben laktak, és csupán két villamosmegálló választotta él a nagynéni családi házát az állami telep barakklakásától, ahol ket­tesben éltek az anyjával, vasárnap délutánonként rend­szeresen látogatta őket az öregasszony. A fiú előtt mus­társzínű kötöttsápka derengett, keresztcsiíkos szvetter, s magasszárú, fűzött cipő. Meg az a fekete táska a golyós csattal. Igen fájlt a foga azokra a golyókra — ha nem is svédacélból készültek, azért kaphatott volna érte legalább tíz söréteit, amivel már komoly partit lehetett játszani, az esetleges nyereményt, akkori szokás szerint stoppolt harisnyába gyűjteni, amit aztán büszkén pörgethetett az emberfia, különösen, ha akadt közte néhány csontgolyó is, netán egyikét „cirmos”, mely a legnagyobb értéket képviselte valamennyi között. Rendszerint a fiú szaladt kaput nyitni. A nagynéni nehézkesen óvakodott a talajba süppedt téglákon, szu­szogva lépett az előtérbe, jellegzetes pillantást vetvén a repedt ablaküvegre, s a párkányon kőkadozó cserepes vi­rágokra. — Csak a pusztul at — sóhajtotta. — Egyedül nevelem ezt a büdös kölyköt, örülök, ha te­letömöm a belét abból a pár fillérből — így anyám az ajtóban, kissé pironkodva. Beljebb mentünk. Mi szobának neveztük, de ott volt a konyha is, persze függönnyel elválasztva, már ahogy ez a szomszédokban szintén szokás volt. A nagynéni helyet foglalt a fotelban, felcsippentette, majd visszaejtette a kitüremlett afrikot takaró horgolt csipketerátőt. — Gyalog tetszett jönni? — kérdezte anyám, zavarát leplezvén. Tardi Gábor ÖRÖKSÉG — Hosszú már az út nekem — válaszolta a nagynéni, s bizonyságképpen szusszantott egyet. — Fölszálltam a Lá­nyira. Lányának nevezte a villamost; ezt csak tőle hallotta a fiú. Figyelte, áhogy az öregasszony halványrózsaszínűre lakkozott körme lassan a táska golyós csatjához közelít, kipaittintja, s előkerül a szelet csokoládé — a csomagoló­papíron egy gyár volt látható magas kéményekkél. Ino- ta, állapította meg a fiú. Pedig ő a tejkaramellát szerette. Köhécselés, krákogás zökkentette ki a gondolataiból: Kovács úr állt mögötte munkáákabátban, fején kissé hátracsúszott a kalap. — Akad itt néhány használható holmi — kezdte ne­hézkesen —, törölköző, lábas, fél bödön zsír... A fele­ségem mondta, hogy kérdezzem meg a fiatalurat, igényt tíart-e rá. — Minden a maguké — mondta a fiú megkönnyebbül­ten; lekerül válláról a gond. Kovács úr hátraszólt, mire gömbölyded, apró szemű asszony nyomult be az ajtón, s biztos kézzel válogatni kezdett a lomok között; az edényéket és a ruhaneműt külön tette. Végezetül lerántotta a huzatot az ágynemű­ről. S ahogy az a kövezetre hullott, kifordult belőle egy befőttesgumival összefogott csomag: pénz volt benne, tíz­ezer forint. Legalább tudok csináltatni egy koszorút, gondolta a fiú. » A temetés előtti nap délutánját, akárcsak a legtöbbet, egyedül töltötte a szobájában. Sakkozni próbált, csak úgy könyvből, de gondolatai elkalandoztak; a pénzen járt az esze, töprengett, mire költse a váratlan örökséget — több mint hatezer forintja maradt még a formaságok el­intézése után. Estefelé megfürdött, beillatosította a hónaalját, s fel­vette egyetlen zakóját. Indulás előtt egy pillanatig töp­rengett: illő-e szórakozóhelyre mennie, mikor másnap temetik a nagynéniét? Végül úgy döntött, hogy akármi­lyen lepusztult vendéglőbe nem, viszont egy finom, diszk­rét helyre mindenképpen. A város előkelő szállodájának a bárját választotta. A bejáratnál mindjárt kifizettették vele egy fizikai dolgozó egynapi munkabérét — belépőjegyért. De nem bánta. A nagynénje megérdemli, hogy méltó módon bú­csúzzék tőle. A bárhelyiség felé menet süppedés szőnyeget érzett a talpa alatt, és ez tovább növelte elégedettségét. A terem, ahová jutott, ellentétben számos hasonló nevű s rendel­tetésű hellyel, tágas volt, a légkondicionáló berendezés zajtalanul és hatásosan működött. A bárpultnál válasz­tott helyet, az egyik legdrágább italt kérte — csak nem fog holmi pálinkát, vagy unicumot vedelni ezen az estén? Lányok vették körül, színezett hajúak és hangosak; megütötte a fülét a beszélgetés: „A fiam már nagylegény, maholnap megnősül, remélem belevaló feleséget választ, akivel majd felesben dolgozunk...” Rekedt hangú ne­vetés volt a válasz. A fiú is felröhögött, és italt rendelt a lányoknak. A lá­nyok még közelebb húzódták hozzá, a fülébe suttogták, ő csak csóválta a fejét, azután újább és újabb italokat rendelt; emlékezett még, hogy záróra tájban egyedül táncolt a zenekar előtt, s a zongorista időnként felé emel. te a konyakot, amit ő kért neki, és ami minden bizony­nyal színezett víz, vagy tea volt... Hazafelé a villamosmegállóban — taxira már nem maradt pénze — nyugtázta: sikerült hát nyakára hágni az örökségnek, oly módon, amiért talán csák egyetlen ember vetné meg. Ha még élne. * A fiú másnap reggel magányosan állt a ravatal végé­nél. Illő idő teltével megjelent a pap egy sötét rulhás fér­fi társaságában. A pap ellhadanta a beszédet, a férfi meg­rázta a tömjénszórót, azzal félrevonultak, hogy átadják a teret a szállítóknak; vállukra emelték a koporsót, ki- viitték, s becsúsztatták a várakozó kocsiba. A koszorút a kocsi tetejére helyezték, és elindultak. Ködös, őszi idő volt, az eső is szemerkélt; a pap sza­porán szedte léptest, a kocsi sebesebben haladt a kopár bokrok, fák alagútján. A fiú, amint felnézett, már tudta, mi fog történni: a kocsi áthalad majd az egyik mélyen csüngő ág alatt, az ág beleakad a koszorúba, s a koszorú a selyemszalaggal — melyen az ő neve olvasható — le­esik a kocsiról, talán éppen a sárba ... És rajta kívül senki sem lesz, áki lehajolna érte. Dombóváron láttuk ... Többszörös biztonsági és védelmi rendszerek garantálják a Paksi Atomerőműben és környékén a környezetvédelmet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom