Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
/ rom* ' IO KÉPÚJSÁG Vadas Ferenc Ereklyeként őrzött könyvek 1985. november J. De mi került kilenc hú Most, mielőtt végső döntésem szerint befejezném a földi létet valami rút és erőszakos halállal, meg kell vallanom elhatározásom okát, nehogy hamis szóbeszéd kapjon lábra, miszerint a szerencsétlen azért távozott volna az élők sorából, mert megcsalta a felesége, mert a gyerekei már le se nézik, és kedvenc focicsapata is kiesett az NB I-ből, ami persze, mind igaz, de ezért még nem lennék hülye felakasztani magamat. A valódi ok a háztartási napló. De kezdjük a történetet elölről. Kedves levelet kaptam a Központi Statisztikai Hivataltól. A nagy számítógép családomat választotta ki arra a megtisztelő feladatra, hogy bevételeinket és kiadásainkat feljegyezve, hozzájáruljunk az országos háztartási statisztika adatainak végső megformálásához, amelyekből pártunk és kormányunk most megtudhatja, hogy bemenni még csak bemegyünk a boltba, de kijönni a fizetésünkből nem tudunk. Kaptam is a Statisztikai Hivataltól egy füzetet, tele rubrikákkal, meg tanáccsal, hogy így töltsem ki, meg úgy, és köszönik szépen. Többek között felhívták a figyelmemet arra, hogy ha az élelmiszerboltból elhozom a pénztári blokkot, akkor annak alapján könnyedén feljegyezhetem, mi mennyibe került. Azt mondják, a nagyon idős emberek megérzik a halál közelségét. No, most én vagy nem vagyok elég öreg, vagy megint megkaptam az influenzát, azért nem szagoltam ki, hogy suhint a kaszás. Nyugodt voltam, vidám májusi nap volt, ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, és arra gondoltam, hogy azt a napi két percet, amíg • beírom a tételeket, feláldozom fejlődésünk oltárán. Aznap este hét órakor, bevásárlás után magam elé tettem a pénztári slejfnit, amelyen szépen, egymás után pontos számok sorakoztak a fogyasztásunkról. Ez itt ugye, húsz deka párizsi, hiszen rá van a papírjára írva, ez tíz tojás, darabja kettő negyven, mint az árcédulán láthattam, ez pedig kilenc húsz... kilenc húsz... De mi került éppen kilenc húszba? Ez az ár a vásárolt holmikon nem szerepelt. No, de semmi baj, még fizikaóráról tudom, hogy az ár nem vész el, csak átalakul. A feleségem azt mondta, hogy a kilenc húsz az biztos a két sóspálcika, amelynek a csomagjára négy forint húsz fillér van írva, és a kenyér se nyolc forint, ahogy az az árcédulán szerepel, hanem tíz hatvan. De én nem hittem neki, mióta megcsalt a Kováccsal, tudtam, csupán hamarabb akarja lezárni a naplót, mert nem érti meg, hogy a rubrikák pontos kitöltése államérdek, és hogy én nem akarom becsapni a népemet azzal, hogy tíz hatvanat írok oda, ahova nyolc forintot kellene, és kilenc húszat a nyolc negyven helyére... — Nyugalom — csitítottám magamat. — Majd logikusan végiggondolom. Van idő; tizennyolc évig jártam iskolába, évismétléssel együtt, ezt a problémát sem hagyom megoldatlanul. Tehát megkeressük a vaj tizenhat forintját, mert az van a papírjára írva. Sajnos, a blokkon ilyen tétel nem szerepel. De miért nem szerepel? Furcsa szorongás kapott el... Talán földöntúli lények sugárzása ...? Lassan kivilágosodott a konyha, felkelt a nap, és így feltételezhető volt, hogy a szemem káprázik. A Sióié üvegén egy tizenhatos számot láttam. Föléragasztva egy tizenhét nyolcvanast, és a blokkon egy huszonkettő ötvenest. Néztem a számokat, néztem, és közben eltelt két hét. Es most. kérem, itt ülök a konyhaasztalnál, néha szundítok egyet, néha a vajat nyalogatom, van egy ismeretlen eredetű huszonhárom harmincas tételem, a feleségem elköltözött Kovácshoz, a gyereket magával vitte, de semmi baj, tudom a dolgomat, állampolgári kötelességemet, a szárítókötél ott lóg a fürdőszobában. Most már csak a végrendeletemet kell megírni, amelyben mindenemet kiengesztelésképpen a Statisztikai Hivatalra hagyom, kivéve a háztartási naplót, meg a pénztári blokkot, mert azokat az Országos Anyag- és Árhivatal, valamint a Belkereskedelmi Minisztérium öröklik. Olvasgassák, nézegessék, hátha az enyémhez hasonló elhatározásra jutnak az illetékesek. , NÓGRÁDI GÁBOR IRODALOM Ktncepciékavács Murugya Félix elhatározta: ha törik, ha szakad, nagy embert farag magából. Tehetséget ugyan semmilyen szakma, vagy művészeti ág iránt sem érzett, de azt már az iskolában megtanulta, hogy az ember saját sorsának kovácsa. Valaki mondta neki. Arra már nem emlékezett, ki mondta, mikor és miért, arra se, hogy pontosan így hangzott-e a mondat, de nagyon megtetszett neki. Egyik ükapja ugyanis kovács volt. Saját műhelyében dolgozott az öreg, így hát a saját sorsának kovácsa 4s volt. Félixnek azonban nem fűlt a foga a kalapáláshoz, inkább olyan ember szeretett volna lenni, aki kalapál tat. Árgus szemekkel figyelte a televízióban a nagy embereket. Feltűnt neki, hogy az egyik politikus mindig kimérten, megfontoltan beszél. A másik hangjában van valami dunántúlias dialektus. A külügyminiszter barátságosan hátbaveregette a .repülőtéren éppen megérkező kollégáját. Aztán a tudósokat kezdte elemezni. Ez nagyon izgalmas volt, mert olyan kifejezéseket használtak, amelyeket senki se értett, ö sem. No, és a legizgalmasabb: az ünnepelt nagy művész, aki félórás monológokat adott elő hibátlanul a színpadon, a riporter mikrofonja előtt csak makogott, és állandóan azt ismételgette, hogy ... ö... ö... Ez óriási hatással volt rá. Napokon át gyakorolta a tükör előtt az indiszponáltságot, a dunántúli akcentust, a hát- baveregetést, az idegen szavakat. Két hónap múlva debütált egy lakógyűlésen, ahol többek között arról volt szó, hogy hetek óta áll a lift, és befagy a vízcsap a lakásokban. — Én ... ö ... csak annyit akarok korreferálni — vágta egyenesen az IKV-főmérnök képébe dunántúlias akcentussal —, hogy ...ö ... a probléma szubsztenciája ott ... ö ... kulminál, ahol ... ö ... önök projektálnak! A felelősség témája ... ö ... katar- tikus. Sőt, szublimáns! Érti? — Értem — mondta a főmérnök. — Én mindent.. . — és rémülten elrohant. Másnap megszállták a sze. relők a házat. A lakók örömükben szerenádot adtak Murugya Félixnek, és megválasztották tanácstagnak. Hamarosan beválasztották munkahelyén az igazgatói tanácsba. Az éves tervről elsőként mondott véleményt. — Ez a ... ö ... koncepció — kezdte — konzekvens. Adatális vonatkozásban kompetens és szubsztans. Kom- puterálni kell ... ö ... és deprimálni. Értjük, ... ö ... elvtársak? Senki sem értette, ezért mindenki bólogatott. Különben is menni kellett a gyerekért az óvodába. De annyi idejük még volt, hogy az éppen nyugdíjba vonuló műszaki igazgató helyére megválasszák Murugya Félixet. Amikor a vezérigazgató gratulált az új beosztásához, ő kétoldalról megcsókolta, es barátságosan hátbaveregette. — Csak egyet kérlek, Félix — mondta meggyörört mosollyal a vezér. — Fordítsd le magyarra, amit a tervről mondtál! — No, de kérlek! ... Felelte Murugya ünnepélyesen felháborodott hangon. — Csak nem azt akarod mondani, hogy nem nézel tévét és nem hallgatsz rádiót?! T. Ágoston László Kaposvári diákéveim egyikében jutalorrtkönyvet kaptam: Illyés Gyula Hősökről beszélek című alkotását. A szürke fedelű könyvecske az első szabad .könyvnapra jelent meg, s ahogy a Babits Mihály emlékének szentelt előszóban olvastam, egy későbbi mű, a Puszták népe prelúdiumaként készült. A címében Vergiliust idéző elbeszélő költemény számomra nemcsak ismerős, hanem nagyon is természetes világa keltette fel érdeklődésemet a „későbbi mű”, a Puszták népe, és minden iránt, ami Illyés tollából származott. A népi kollégiumban, ahol laktam, az első émeleti nagyobbik tanulószoba falára is Illyés idézet került, az Egy népfinak: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal kellene: honnan jössz, — azzal ecsém: hova mész!” Szemközt ülve, naponta találkoztam a felirattal; gombostűre tűzött szabvány, piros betűi lelki szemeim előtt — közel negyven év után is — könnyen felidéződnek, s beragyogják a kopott bútoroktól szegényes termet, amelynek melegét fényes szellők adták. A sors kegye (rendeltetése?) révén úgy adódott, hogy munkáséveim Illyés szülőföldjére tevődtek, arra a vidékre, „Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz”, ahol fent a Sárrét, lent a Sárköz fekszik. A hatvanas években sokszor jártam tanyasi iskolákban is, de a rácegresifoe, amelynek ajtaját Illyés Gyula kisdiák éveiben naponta „reggel nyolckor nyitotta ki Hanák bácsi gazdaasszonya”, csak később, a hetvenes évek közepén jutottam. A legtöbbször Rácegresen 1982-ben jártaim. A nyolcvan- éves Illyés Gyula köszöntésére készültünk mi is a szőkébb pátriában. A szekszárdi múzeum kiállítással ünnepelt, jómagam egy Hősökről beszélek -terjedelmű könyvecskével tisztelegtem a költő szellemi és emberi nagysága előtt. A kiállításhoz tárgyakra, fotókra volt szükség (Rácegresről is), a kiadvány megírása pedig a szülőföld vonzásában készült művek újraTar János bal lábbal rúgott. A kutya — Csipszi névre hallgat — kis ívben repült a lombja vesztett bokrok alá, majd vinnyogva iszkolt a garázs mellé, barnára festett kis házába. Nem értette a dolgot. Pedig egyszerű. Az óra reggel hatkor csörgött, mint rendesen. Tar János fölkelt, megmosakodott. Felesége közben elkészítette a reggelit, s amikor a férfi kilépett a fürdőszobából, már ott gőzölgött a tejeskávé az asztalon. Tetején, mint az égetett bőr, a ráncos föl. — Már ezerszer megmondtam, hogy ne forró kávét adj! — kiáltotta dühösen, és le sem ült az asztalhoz. Maga sem értette pontosan, honnan ez a hirtelen harag, de nem is nagyon törődött vele. A buszt persze lekéste. Gyalog indult neki a tizenöt perces útnak, mert várakozni sem volt kedve. A műhelyben a szokott zajok fogadták, meg a művezető: — Jánoskám! Nincs anyag, el se indítsd a gépedet. Menj át a téemkába, ott majd adnak munkát. Tar János dühös lett megint. A fene egye meg! — gondolta magában. Ebben a olvasására, feldolgozására késztetett. Aifféle kedves kötelezettségből végzett műélvezet volt ez, nem gondolva arra, hogy a fájdalmas gyászhír után a szekszárdi kiállítás a silmontornyai Iliyés- múzeum főpróbája lesz, a Puszták — nevek — emberek címlmel megjelentetett szerény munkám pedig előjátéka a Szülőföldem című kötetnek. A simontornyai emlékkiállítás — amin-t azt -már másutt megírtam — nemcsak nevében, hanem témájában is a szőkébb hazára épült: — a ditmbes-domlbos tájra, melynek -északról jövet a Mózsé-ihegy a kapuja; — a vidékre, ahol a dombók hajlatában a füge is megterem; — a kerítés nélküli házra és a kétablakos szobára, melyben a költő született; — a kivételesen gazdag családélményre; — a puszták világára, iskoláira és a falvakra, hol hosszabban időzött; — az elődökre és példaképekre; — népből, nemzetből, történelemből arra, amit a sors bölcsője köré rakott. Az már a tervezés során Is látszott, hogy ezt a sokszínű és sokrétű világot (két teremben) dokumentumok, könyvek, képek és tárgyak segítségével csak érzékeltetni lehet, megismeréséhez Illyés- művek kellenek, mindenekelőtt a Puszták népe. A jobb megismerést elősegítendő készült a Szülőföldem című. válogatás is. Szóval kifejezni, szavakba önteni nehéz lenne azt a lelki élményt, amit a Puszták népe kézirata keltett bennem. Felemelő érzés volt ezekből az 50 éves írásokból válogatni egy kötetre valót — a gyermekkori rajzokkal és családi fotókkal illusztráltan — közreadni, azért is. mert Illyés kézírásának varázsa az olvasót az alkotás titkaiba is beavatja: nemcsak a gondolatok születését követheti nyomon, hanem a változásokat is, hiszen értő keze alatt szükségképpen módosul a szöveg. A kézirat azt is őrzi, hogy az alkotás pillanataiban hogyan rendeződtek sorok és sorjázó gondolatok. A fejehónapban már harmadszor nincs anyag, pedig kéne a pénz, a gyereknek születésnapjára megígérte a sílécet. Így nem jön össze az ára. Meg aztán a téemká főnökét ki nem állhatta, s jó oka volt rá. Ifjú farkas — jutott eszébe róla, ahányszor csak ránézett. Fölényes és nyegle a diplomájával, azt hiszi, nála okosobb embert nem hordott hátán a föld. Vitáról vele szó sem lehetett, egyetlen igazság volt csupán — az övé. Pista bácsi is, na tessék. Hát hiába mondta el neki, hogy fél liter tejet kér és zsömlét, az öreg mégis kiflit hozott. Az üzemi étkezdében elfogyott a kínált három ételből kettő, így aztán mákostésztát kellett ennie. Tar János érezte, hogy a gyomrát összeszorítja valami. Délután fél háromkor lépett ki a kapun, de előbb még végigszenvedte a megalázó tortúrát. A rendész őt választotta ki motozásra. Tíz éve nem fordult elő ilyesmi. Emiatt megint lekéste a buszt, gyalogolhatott. Jót is tett a séta az enyhe szélben, kihúzta magát, -élvezte a gyaloglást, felfrissült tőle, és a feszültség is fölengedett ott belül. zetcímnek is beillő, később áthúzott A haza szülőföld tömör fogalmazású gondolat- társításból szinte a szemünk előtt bomlik ki művészi tökéllyel a körkörösen szűkülő, majd ugyanígy bővülő, a csillagokat is elérő ház és haza egymást feltételező, valamikor ugyanazt jelentő fogalma, mindössze három — utolérhetetlenül szép — mondatban : „A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a szűkebb pátriára lukad ki, egy falura; s legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nevét megtanulta.” Mai formájában így hangzik a bevezető mondat; első fogalmazásából még hiányzik a falu, de szó esik családi asztalról, amelyet a kétablakos szobában körül könyökölnek. Szövegösszevetés alapján könnyű érzékelni a változást követő esztétikai gazdagodást, de legalább ennyire fontos a fogalmi értékgyarapodás is, hiszen a ház-haza kapcsolatban a család a legkisebb szociális egység, y ebben az összefüggésben — logikai és esztétikai szempontból is — az asztal körül könyöklőknél sokkal, de sokkal fontosabb a falu, a háznál nagyobb, a szülőföldnél kisebb haza. Ennyi értéket tartogató kéziratcsorrróból a közreadás szándékával válogatni igen megtisztelő, de nagyon-na- gyon is felelősségteljes munka. Szerkesztés közben — a szakma és a közönség fogadtatása mellett — egy valami különösen izgatott: mi lesz a Véleménye az író özvegyének, a hagyatékot értőn és féltőn gondozó Flóra asszonynak? — Megnyugvást a számozott példányok (kétszáz ilyen készült) 4. darabjába írott ajánlás adott: Sok köszönettel és szeretettel — Illyés Gyuláné. A könyv 1984-ben a költő születésnapján, a simontornyai emlékmúzeum avatására jelent meg tízezer példányban. Azóta legféltettebb könyveim közt, ereklyeként két Illyés-művet őrzök: az egyiket egykori iskolámtól, a másikat a költő özvegyétől kaptam. Az ABC-ben ketten is megelőzték a vásárlásban, pedig a szokás szerint őt illette volna az elsőbbség. Ezen inkább mosolygott. De azon megint fölhorgant benne a keserűség, amikor az eladó félbehagyta az ő kiszolgálását, és a pult végén megjelenő nyakkendős férfihez fordult. Valamit susorogtak egymással, a nyúzott kis békaarcú eladónő eltűnt a raktárban, majd nagy barna csomaggal jött elő. — Banán — gondolta Tar János. — Nekem nem jut belőle. Ha szólnék, kinevetne — álldogált a pult előtt, egyre szerencsétlenebbül érezve magát, húsz deka párizsival a kosarában. Még vett ezt-azt, majd szinte kimenekült a boltból. — Szólni kellett volna. Micsoda dolog az ilyesmi? És belül megint szorítani kezdte egy láthatatlan marok. Már nem élvezte any- nyira a gyaloglást, nem figyelt a langyos szélre. Egy Zsiguli zúgott el mellette az úton, szétfröccsentve a járdaszéli pocsolyát, amiből jutott Tar János kabátjára is. — Hogy fordulnál föl! — rázta utána az öklét, s csak percek múltán jutott eszébe, hogy elfelejtette leolvasni a rendszámát. Az anyósa nem volt otthon, amikor hosszas tanakodás után becsöngetett hozzá. Jó negyedóra múlva jött elő a szomszédból, s már jöttében ömlött belőle a panasz a hidegre, a melegre, a szomszédokra ... Tar János csak bólogatott a szóözönben, amikor megütötte a fülét: — Margit szerint a te idegességed az oka. — Minek? — Tudod te azt, János. Azt mondja az én Margitkám, hogy a munkahelyen is baj van veled, ötvenegy éves vagy, édes fiam, megjöhetne már az eszed. Arra már nem emlékezett, hogyan jött ki a lakásból, csak arra, ahogy égett a füle, s azt hitte, az utcán mindenki tudja: fejére olvastak nemlétező, ám kivédhetetlen bűnöket. Így találkozott ösz- sze Kisjános osztályfőnökével, a rendetlenül öltöző, lyukasfogú, lompos nővel. — Jó, hogy találkozunk. A múltkori szülői értekezleten úgy sem volt ott, kedves apuka. (Hogy lettem volna — mordult föl magában a férfi —, amikor azt a rohadt nyaralót bütyköltük, épp a te igazgatódnál. A pénz... — sóhajtott.) — Káromkodik, kérem, jól hallotta. A lányoknak disznó vicceket mesél, szexújságol találtam nála. Korai még egy tizenhatéves fiúnál, nem gondolja? Tar János megsimította a homlokát, úgy érezte, elég. Mára mindenképpen. — De, gondolom. — Akkor csináljon vele valamit. Mégiscsak maga az apja, nem? — Majd csinálok. — Itt az ideje — vetette oda még foghegyről a lompos nő, és ettől Tar János legszívesebben utána vetette volna magát, hogy belemarkoljon fésületlen hajába. Így ért haza. Kinyitotta a levelesládát, de a szokott újságja nem volt a helyén, pedig számtalanszor mondta már a postásnak, hogy igenis a ládába tegye, azért vásárolta jó pénzért. Az meg, mintha nem is hallotta volna a kifakadást, másnap megint csak bedobta a kerítésen a Népszabadságot, meg a Magyar Nemzetet. Tar János becsapta a levelesláda fedelét, és megfordult. Egy tócsa szélén átázva, kirajzolva a betűkön át is a járda kavicsait, ott hevert a Népszabadság. Ekkor rohant elő Csipszi, a kedves kis korcs, a garázs mellől. HORTOBÁGYI ZOLTÁN BOSSZO
