Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
1985. november 2. ( TOLNA 's NÉPÚJSÁG 11 A Ibumlapoxó Auguste Renoir A magyar gobelin 1945-1985 Domanovszky Endre: Halász Az idei nyár szenzációja Párizsban a Petit Palais Renoir-kiállítása volt. A patinás csarnokban az impresz- szionista mester másfél száz remekét láthatta, akit jó sorsa a Szajna partjára sodort, s a szüntelen hullámzó tömegben egyáltalán a festmények közelébe férkőzhetett. A méregdrága katalógusra a magyar vándor bu- gyellárisából azonban már aligha jutott. A megtérő ebbéli szomorúságát némileg enyhítette, hogy itthon — szerény kárpótlásul — kezébe vehette a leningárdi Auróra és a Corvina Kiadó közös, frissiben megjelent albumát. A hasznos együttműködés jó példáját mutatja a két könyvműhely vállalkozása. Az Egyetemes Festészet Mesterei sorozat a szovjet múzeumokban őrzött legértékesebb művekből ad válogatást. Egy-egy füzetet szentelnek a jelentősebb anyaggal képviselt mestereknek. A szerkesztők dolga nem nehéz, hiszen az Ermitázs és a moszkvai Puskin Múzeum gazdag tárházaként kínálja a kiválasztásra érdemes műveket. Ezek művészettörténeti jelentősége egyértelmű. Auguste Kenoir festészetét tizenhárom kép reprezentálja. Valamennyiben gyönyörködhetünk az albumot lapozgatva. A füzetek szokásos felépítését követve, pár oldalnyi bevezető igazítja el az olvasót. Natalja Brodszkaja dolgozata sem vállalkozhat az életrajz és a művek, a kor teljes körképének felvázolására. Okos, helyénvaló megoldást választ: a Szovjetunióban fellelhető képeket méltatja, s csak annyi adatot merít a festő bibliográfiájából, ami a megértést, a korba illesztést elősegíti. Renoir leningrádi, moszkvai remeklései érett korszakát képviselik. A nyitó darab a Fürdés a Szajnán, minden elemében az irányzat elveit valósítja meg. A további példák érzékletesen tanuskodnak ama felismerés mellett, hogy Renoir következetes hűsége ellenére, egyedi utat járt. Számára az ember ábrázolása jelentette a „feladatot”, bármennyire megragadta a természet, a napfény káprázatos pompája. Példaként az utóbbira az 1876-ban festett Kertben kínálkozik, vagy az egészen kései Tájkép (1902). Jeanne Samary a műterem dekoratív belső terében álló alakja, az 1876-ban elkészült, habkönnyű leplekből kibontakozó akt a női szépség iránti fogékonyságát, kiváló rajzolói erényeit tanúsítja. Modelljeit szemlélve sem érte be a felszínnel, a véletlen- szerűvel. Elmélyült a színek harmóniájában, de képes volt a lélek tükreként megörökíteni a karakteres arcokat. A Lány legyezővel — modellje Alphonsina Fournaise, a szépséges vendéglőslány —, Samary arcképe, a Női fej, vagy a Hölgy feketében egy- egy gyöngyszeme a sorozatnak. A kis tanulmány legérdekesebb része Renoir és általában az impresszionizmus oroszországi fogadtatásával, a kritikai visszhanggal foglalkozik. Céltudatos gyűjtők — Scsukin valamint Mihail és Iván Morozov révén kerültek a század elején a modern francia festészet, így Renoir művei is Moszkvába. Az irányzatról már jóval előbb, Zola fordításában közölt cikkei nyomán, tudott a közvélemény. Általánosabb és közvetlenebb tapasztalatra mégis csak a kilencvenes években tett szert. Az irányadó hangot A. Benois ütötte meg értékelésével. Előrejelzéseit sorra igazolta az idő. Napjainkban éppen a Petit Palais kiállítása. Az első Renoirt Scsukin vitte haza, majd Samaryn portréja követte. Nyomukban a modern francia festészet gazdag gyűjteményei jöttek létre. A befogadás útját a portrék egyengették, később már szinte ódákat zengnek a festő nagyságáról a kritikusok (Jaremics, Makovsz- kij, Tungendhold). Hatása is megmutatkozik az orosz festészetben. Repin és Szeröv némely képein kézzelfogható jelét ismerhetjük fel a vonzalomnak, Salamon Nándor A kulturális fórum tiszteletére rendezett kiállítások sorából kiemelkedik a Műcsarnok új tárlata, mely a magyar kárpitszövés felszabadulás utáni történetén kalauzol végig. Az igényes, nagy mesterségbeli tudással, drága anyagokból készült gobelinek a középkor végétől kezdve a főúri reprezentáció elmaradhatatlan kísérői voltak, olyannyira, hogy a királyok, hadvezérek, a nagy csaták idején még sátraikban is felaggatták. A várak, kastélyok, paloták falait díszítették Franciaországban, Flandriában, majd Európa más országaiban is. Magyarországon a XV. századtól kezdve számolnak be a hagyatéki leltárak falkárpitokról, melyek a születés, a rang előkelőinek otthonait díszítették. A nagy hagyományú kárpitszövés évszázadok múltán a szecesszióban éledt újjá Európa-szerte. Nálunk a gödöllői művésztelepen Körösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor alapították az első modern szőnyegszövő műhelyt, amelyet több is követett. A hazai kárpitszövés azonban európai rangra az iskolateremtő Ferenczy Noémi munkásságával jutott, aki első kárpitjait a tízes években szőtte. A mesterséget a gobelinszövés fellegvárában, Párizsban a híres Manufacture des Gobelins-ben sajátította el. Hamar megteremtette a maga sajátos stílusát, amellyel az 1937-es párizsi világkiállításon Grand Prix-t nyert. A magyar kárpitszövés terén a harmincas évektől kezdve Pekáry István és Domanovszky Endre is jelentékeny munkásságot fejtett ki. Stílusuk a felszabadulás után teljesedett ki. Az újjáépítés lázában középületeink igényelték a falikárpit műfaját, a világosan megfogalmazott történelmi és politikai gondolatok, nagy tettek magasrendű képi kifejezésével. A megnövekedett feladatokat Ferenczy Noémi, Domanovszky Endre, Pekáry István, a fiatalok közül Bán István és Ferenczy Noémi növendékei elégítették ki. Az első termek gobelinjei nemcsak az ötvenes évek korstílusának jellemzői, hanem a nagy idők tanúi is. A hatvanas években a festészet stiláris megújhodása a falikárpit addig teljesen képi igényű formanyelvében is változást hozott, elsősorban Domanovszky Endre expresszív színálmaival és MŰVÉSZET Hincz Gyula dekoratív, jelképi sűrítésű monumentális kárpitjaival. * A jubileumi tárlat változatos képet nyúlt a műfaj megszaporodott művelőinek munkásságáról és különböző irápyú stílustörekvéseiről. Az idősebb nemzedékek munkáitól a legfiatalab- bakig nagy stiláris mozgékonyság figyelhető meg a pop arttól az enyhe nosztalgián át az iroúikus művekig, amelyek a hagyományos technika ellenére sem hatnak bizarrul. A műfaj hazai klasszikusai, Ferenczy Noémi, Domanovszky Endre, Pekáry István mellett a középnemzedék nevezetes alkotásai láthatók újra, Hajnal Gabriella, Fett Jolán, Tury Mária, Cságoly Klára, Széchenyi Lenke, Fóth Ernő, a nemrég elhunyt Plesnivy Károly, Pécsi László művei. A fiatalok közül Barabás Márton, Baráth Hajnal, Katona Szabó Erzsébet, Pérely Zsuzsa művei tűnnek fel friss, új hangokkal. Brestyánszky Ilona Értelmiség és közművelődés Ideális esetben az „és” szónak fontos jelentése van. Kifejezi, hogy az értelmiség és a "közművelődés nem válik el egymástól, lényegileg összetartozik. Hiszen az értelmiség csak akkor lehet valóban értelmiség, ha az öntevékeny közművelődésben aktívan részt vesz, s a közművelődés is csak akkor lehet élő, lélegző közművelődés, ha a felkínált vagy kiharcolt cselekvési pályákon az értelmiség sokat tehet önmaga és mindenki más művelődéséért. Korántsem tartunk még itt. Az elmúlt évtizedben — minden egyedi jó jel ellenére — az értelmiség és közművelődés nem közeledett egymáshoz. A települések többségén talán még növekedett is a távolság. Az értelmiség nemegyszer úgy érzi, hogy az állami művelődési intézmények munkája formális, hatástalan, olykor üres, s ezért pótcselekvés vagy álcselekvés a művelődés lálszatközösségeiben tiszteletdíjas vagy társadalmi munkát vállalni. Ugyanakkor a művelődési házak, a könyvtárak és más intézmények hivatásos szakemberei sokszor úgy látják, hogy az értelmiség befelé fordult, nem törődik a köz gondjaival, nem érez felelősséget más rétegek műveltségéért, s különben sem nagyon hajlandó önként segíteni a köz- művelődésnek. íme, a távolodás. Az érvek, sajnos gyakran mindkét oldalon jogosak és cáfolhatatlanok. A helyzet valóban ilyen és átláthatatlan, hogy mi lehet a megoldás. Nem is olyan egyszerű az okokat megtalálni, és valamilyen dinamikus, sikeres terápiát elkezdeni. Először is érdemes újragondolni az értelmiség és a közművelődés fogalmát, s az ebből fakadó gondolati és gyakorlati konzekvenciákat. Nézzük, miképpen is határozható meg az értelmiség — napjainkban érvényes és előremutató — kategóriája, önmagában az még senkit nem tesz értelmiségivé, ha felsőfokú diplomát szerzett és ennek megfelelő munkakörben dolgozik. Már használhatóbb az a definíció, amely a tudás mennyiségére, minőségére, s a megszerzett szellemi javak társadalmi hatékonyságára figyel. De ekkor a legmagasabb a mérce: az értelmiség nyitott, folytonos megújulásra képes autonóm személyiség, akinek elemi kötelessége — a kedvezőtlen egyéni társadalmi helyzetekben is — önmaga és a társadalom koncepciózus fejlesztése, a folyamatos reformok előkészítése és véghezvitele. A magyar értelmiség nem ilyen. Már azért sem, mert atomizált, s hiába vannak kivételes emberek, a helyi falusi vagy városi társadalmak többségében nem szerveződött meg a közös gondolkodásra és kooperációra képes értelmiségi réteg. A konkrét lehetőségek is minimálisak voltak egy ilyen fellépéshez, de maga az értelmiség is olykor önfeladóan belenyugodott abba, hogy nem lehet sokat csinálni. A „kemény feltételek” és a „puha” értelmiségiek egymást feltételezik. A tehetetlenség vagy az alulteljesítés pusztán azzal nem indokolható, hogy gyakran nem kielégítő az értelmiség (különösen a közép- és alsóértelmiség) anyagi helyzete, erkölcsi megbe- csüése, a politikai döntésmechanizmusban a szerepe. Az értelmiség tehát szembenézhetne saját szerepével, mindenféle illúzió nélkül. Nincs esély diadalmenetre, de az önfeladás indokolatlan. A világosan felmért helyzetekben számos — noha korlátozott — lehetőség kínálkozik. Az egyik: a közművelődés. Ha másképpen fogjuk fel, mint eddig, ha másképpen csináljuk, mint eddig. A közművelődés nem más, mint a társadalom kisebb- nagyobb rétegeinek, közösségeinek, államilag szervezett és társadalmilag öntevékeny művelődése, kultúra-elsajátítása, szellemi építkezése. Magába foglalja az iskolán kívüli művelődés és kultúraterjesztés valameny- nyi intézményét és spontán vállalkozását. Ezért a köz- művelődés nem szűkíthető le csak a kulturális életre, mert beletartozik például a munkahelyek társadalmi, kulturális tevékenysége, vagy a települések társadalom- és kultúrafejlesztése. A közművelődés a legtágabb értelemben átfogja az élet valamennyi szektorát, a gazdaságot, a társadalmat, a mindennapi létezést, és mindebben sajátságos kultúra-elsajátítást és kultúrafejlesztést jelent. A legszűkebb értelemben a közművelődési intézmények — művelődési házak, könyvtárak, múzeumok stb. — munkájával egyenlő. A hagyományos, felülről lefelé haladó állami népművelésben a művelendő lakosság csak a passzív közönség szerepét tölthette be. Ennek a korszaknak már vége van. Az élet és a kultúra minősége csak úgy javulhat, ha a korszerű köz- művelődés által teremtett állami és társadalmi formákban az önálló egyéni és közösségi aktivitás adja meg ennek a tevékenységnek a lényegét. A helyi társadalmaknak az ott élő értelmiség segítségével kell megszerveznie viszonylag autonóm művelődési életét. Másképpen fogalmazva: a közművelődés nem újulhat meg gyökeresen anélkül, hogy az értelmiség minden településen és munkahelyen ne újuljon meg gyökeresen. Történelmileg szigorú ez az egymásrautaltság. Ehhez változtatható feltételek és változtatni tudó értelmiségiek kellenek. Ennek a társadalmi folyamatnak — ha tetszik: kulturális reformnak — még csak az elején vagyunk. Erre már példát mutatnak a nyitott művelődési házak, a művelődési egyesületek, a falukísérletek, a népfőiskolák stb. De az ér- telimiség és a közművelődés még nem fonódik egymásba. Legfeljebb odáig jutottunk el, hogy ennek a szükségét újra és újra felismerjük. Varga Csaba Hincz Gyula grafikája
