Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-29 / 254. szám
A KÉPÚJSÁG 1985. október 29. Moziban Az elveszett frigyláda fosztogatói Az istenszobor elrablása Talán először a címet kellene pontosítanom, mert Az elveszett frigyláda fosztogatói című amerikai filmben szó sincs eme láda fosztogatóiról. A szimpatikus és kevésbé szimpatikus szereplők elsősorban megtalálni igyekeznek azt, amit — tudjuk, — eddig még egyetlen régésznek sem sikerült. A Mózes két kőtábláját a tizenkét parancsolattal rejtő frigyláda, ha egyáltalán létezett, a történelem viharos harcai során eltűnt. Jelenlegi ismereteink szerint örökre. Viszont az ötlet, hogy a frigyláda kutatóiról filmet készítsenek — jó. Hogy ez érdekelhette Hitlert is, világhódító tervei közben, elképzelhető. És ha elfogadjuk az alaptézist, hogy az amerikai titkosszolgálat az egész náci hadigépezettel szemben egy fiatal archeológust, egy egész tanévben szobatudóst bíz meg a frigyláda előke- resésével, akkor bent is vagyunk Steven Spielberg új filmjének világában. Azt hiszem, nem vagyok egyedül a véleménnyel, hogy a. világsikert elért Cápa rendezője, a maga kategóriájában most nagyobbat alkotott a Cápánál. Jobb, érdekesebb, izgalmasabb és abszurditásai ellenére is hihetőbb filmet alkotott. Persze megnézéséhez az is kell, hogy az ember ne undorodjék túlzottan a különféle pókok, kígyók és egyéb csúszómászók, a minduntalan előbukkanó faszló húsú hullák látványától. De ezek épp úgy hatásvadász elemek, mint a cow- boytbetétek, a kalandfilmek mindennapos verekedései, vagy az a szolid misztikum, ami végig uralja a filmet. Talán csak a szex maradt ki a sorból, hogy minden, eb adhatóságot segítő elemet felhasználjanak. Itt kell megjegyezni, hogy a trükkmester is híven szolgálta a rendezői koncepciót, akinek Spielberg filmjeiben egyébként is nagy szerepe van. Most sem okozott csalódást. Mint írtam, ha az ember elfogadja az alapszituációt, akkor már minden további képtelen és kevésbé képtelen ötletet is elfogad és két órát jól szórakozik. Egyszerűen azért, mert jó filmet látott. Az elveszett frigyláda fosztogatói a maga kategóriájában mestermunka, profi alkotás. Az első tíz perc vér- fagyasztó kalandsorozata után azt hittem, hogy a film leül, ezt a hangulatot, izgalmat nem lehet tovább fokozni. Aztán később az alkotók gondoskodtak arról, hogy a néző figyelme — ez nemcsak a saját véleményem — ne lankadjon, legyen min izgulnia szinte az utolsó filmkockákig. És mindezt áthatja egy egészséges humor, szellemes poénok követik egymást, ami — a piacot elárasztó kommersz kilandfilmek rengetegében — nem kis érdem. Spielberg a megfelelő feladatra a megfelelő embereket is megtalálta. Harison Ford Indiana Jones szerepében azt nyújtotta, ami elvárható volt. Tudott dr. Jo- nesként is viselkedni, de váltva, a terepen, a küzdőtéren elhittük neki, hogy ő a rettenthetetlen vagány Indy, aki egyedül száll szembe a nácik korszerű technikát is felvonultató gépezetével, és győzni is képes. Partnere, Marion szerepében Karen Alen is egyszerre volt férfiasán határozott, keménykötésű és lágyan nőies, érzéki szexszimbólum. Bár ez utóbbi szereplehetőséget, — mint írtam — az alkotók nem használták ki. Paul Freeman Belloq szerepében méltó ellenfelük. így hárman Spielberg karmesterpálcája hozzáértő irányításával olyat alkottak, ami kaland- filmben ritka. Igényes, jó, szórakoztató filmet. TAMÄSI JANOS Pódium Ezt így tudják A műlsor előtt szerény divatbemutató, csinos ruhákkal, amelyeket meg is lehet vásárolni, s amint mondják, áruk nem ér föl a csillagokig. A próbákisasszonyok, vagy elegánsabban, manökenek céltudatosan mozognak, látszik rajtuk, hogy egytől egyig profik, ellentétben a tv ^bemondókkal, akik a divatbemutatót követően számukra idegen műfajban próbálnák 'szerencsét, bár önérzetesen ezzel a jelszóval lépnek színpadra: Ezt is tudjuk. Dehoczky Zsuzsa, a profi, természetesen tudja, ezt nem is vonja kétségbe senki, a tv- bemondók azonban inkább csak igyekeznek, a közönség pedig jól mulat a szerepcserén, mert mindenki mást csinál, lénákel, bohóckodik, bűvészkedik, bár a szerepet tovább lehetne csereberélni, s aki ima énekel, holnap bűvészként is debütálhat. A szerepcsere a kívülállónak mindig mulatság, néha hasznos is. Einstein például hegedül, közönség előtt is, jótékony célra, ellentétben a La ^Fontaine meséjében szereplő vargával, aki saját mulatságára fütyörész kis műhelyében, míg meg nem jelenik a gazdag ember, hogy megvásárolja a füttyöt, igaz, csák azért, mert zavarja ez a hangos jókedv. Szóval mindenre van példa. Arra is, hogy jó modorú tv- bemondók színészi babérokra pályázva azt mondják: ezt is tudjuk, így, kérdőjel nélkül. Pedig a kérdőjel mégis csak elkelne. Vagy legalább egy szónyi módostás a címben: Ezt így tudjuk. Ebbe nem is lehetne belekötni. Mert valóban így tudják, nagy buzgalommal, jókedvvel, de mégiscsak műkedvelők módjára, egyébként őszinte háláival a sikerért. — cs. Színházi esték Tom Jones A XVIII. század az angol klasszicizmus időszaka. Nagy nevek sorakoznak egymás mellett, Pope, Swift, Defoe, Richardson, Fielding. És nagy művek, mert ha A fürtrablást, bár van jó magyar fordítása, ma kevesen is olvassák, Gulliver vagy Robinson története a legfiatalabbakat is meghódította, s népszerű Fielding is, elsősorban a Tom Jones révén, ami valóban a század nagy regénye, a korabeli angol társadalom eleven keresztmetszete. Egy kicsit kalandregény is, Tom Jones végigpróbálja az élet minden lehetőségét, különösebb erkölcsi gátlásai sincsenek, mintha tudná, hogy Henry Fielding jóvoltából a végén úgyis övé lesz a szép Sophie, aki mindent megbocsát neki, már csak azért is, mert közben leleplezték a gonosz Blifil cselszövéseit, márpedig minden képmutatásnál fontosabb a megértés és az ember megválthatóságába vetett hit. Ebből a szerteágazó történetből csinált háromfelvoná- sos színművet David Rogers, amit a kaposvári színház mutatott be. A színpadi változat mindig megalkuvás is, ami egyaránt jelenti a történet tömörítését, a színpadi követelmények szem előtt tartását. Ebben az esetben a I szemlélet is módosul, s bár a humor Fieldingtől sem idegen, az átdolgozásban jóval több az irónia mint a regényben. David Rogers mindig fölülről nézi Tom Jones kalandjait, a XX. századból tekint le hőseire, akik egy bábjáték szereplőiként mozognak a megidézett régmúltban. Gazdag Gyula zseniális rendezésében minden játék lesz, stilizált komédia, amiben az anakronizmus is zenei tréfának hat, s a narrátor maga is szereplője annak a történetnek, amit elbeszél. Ritkán látható, igazi színház ez, minden pontosan illeszkedik egymáshoz, a játék irama pillanatra sem lankad, a színészek pedig boldogan adják át magukat a mindenen diadalmaskodó jó kedvnek. Persze ehhez az is kell, hogy mindenki hűségesen szolgálja a játékot, Tom Jones éppúgy, mint Sophie Western, vagy azok, akiknek az a feladatuk, hogy a nyikorgó ajtót vagy a spanyolfalat jelképezzék, hogy egyetlen rendezői ötlet se vesszék el. Ehhez olyan magas rendű közösségi munka szükséges, ami a kaposvári színházat jellemzi, s ugyanakkor nem halványítja el az egyéni teljesítményeket sem. Márpedig ezekből is van bőven. Mindenekelőtt Csákányi Esztert kell említeni, ezt a minden húron játszó színésznőt, aki minden évadban tovább emelkedik a pályán. S milyen jó Spindler Béla, Kulka János, Pogány Judit, Jordán Tamás, Czakó Klára, s tulajdonképpen fel lehet sorolni végig az egész színlapot, természetesen nem feledkezve meg Lázár Katiról, aki hősien, cinkcsizmában játszotta végig az előadást, délután ugyanis olyan baleset érte, hogy mozgásképtelenné vált. Nagyon jó előadás a kaposvári Tom Jones, s a kitűnő évadkezdést régen látott telt ház tapsolta végig. Cs. L. Rádió A tizenharmadik pont: röhögünk Magam is azon emberek közé tartozom, akik nehezen tudják kivárni, amíg társaságban Vagy anélkül egy jót nevethetnek. Ezért várom mindig a rádiókaiba- ré adásait és a még új A kaptam a rádiókabarétól 25 percet című sorozatot. Most azonban nem az egyikről, vagy a másikról szeretnék szólni. Fontosabbnak tartom, hogy „kistestvérükről” ejtsek néhány szót. Diszkréten Hahota névre keresztelték — Asperján György irányításával — az alkotók az elmúlt vasárnap elkezdett gyermekkabarét. Aki kíváncsi volt a miértre, az azóta megállapíthatta, hogy a műsorban társ menedzserként jelen lévő Hahota című úttörőfolyóirat beleegyezett abba, hogy le- koppintsák a nevét. Gondolván, hogy a tizenéves korosztály iskolaidőn túli víg- sága legjobban ehhez a névhez hasonlítható. Részint igaz is ez, ámbár felnőtt hallgatótársaim nevében ha azt mondom, hogy túlontúl sokat voltunk kénytelenek röhögni, akkor sem túlzók. Ha a kabaré szóba kerül, nekem azonnal a rádióra kell gondolnom. És joggal. Mert az utóbbi években ezt a sokat szidott könnyűműfajt a rádióban olyan nevek formálták és tették naggyá, amely nevek viselői — sajnos —, de a televízióban nincsenek a színen. A kabaré mindig esemény a rádióhallgatóknak. De a szereplőknek és a műsor gazdáinak is. Hogy az elmúlt héten szövetségeseket találva behahotázott életünkbe az Ifjúsági Rádió külön- kabaréja, ettől még gazdagabb lett a humor rádiós palettája. Órarendet összeállító emberek vagyunk. Tudjuk, hogy minden hónap első hétfőjén jelentkezik az immáron réginek is kinevezhető „felnőtt” adás, vannak egy személynek kiadott huszonöt percek és most megkezdte hallgatótoborozását a Hahota. Az első Hahota után legszívesebben nem emelnék ki sem szerzőket, sem pedig előadókat a műsorból. Mégis meg kell tennem, hogy két színész nevét idevegyem. Az utóbbi években sok szerepben és műfajban ível a csúcs felé töretlenül Miké István és Székhelyi József. öreg igazság: ha valami új kezdődik, akkor a folytatást meg kell várni. Nem szabad előre dicsérni. Ebben az esetben — úgy érzem — tehetünk kivételt. A cél miatt. Hiszen évek óta azt akarták elérni a gyerekek, hogy nyilvánosságot kapva saját életükön derülhessenek. Eljött. És mi, felnőttek is bekarikázhatunk még egy napot naptárunkon. Már csak azért is, mert a mi gyermekkorunkban, nekünk sajnálatos módon nem adatott meg az ilyen „mód” a felszabadult nevetésre. szűcs Tévénapló Henry Moore Borsos Miklós azt írta róla, a század legnagyobb szobrásza, majd 1967-ben budapesti kiállítása alkalmával így összegezte véleményét: „Ha megismerjük ezt a rendkívüli életművet, láthatjuk, hogy mint annyi nagy mester, ó sem hozott újat, hanem az elődöket összefoglalva lezárt egy korszakot.” Fontos megállapítás, s a Moore művészetéről készített angol film nemcsak a mester életművéhez visz közelebb, a század számos művészeti kérdését is felveti, hisz nemcsak vele, hanem Picassóval vagy Martyn Ferenccel kapcsolatban is, akinek nagyszabású kiállítása most látható Szekszárdon, újra meg újra felmerül a közérthetőség, az ábrázolás kérdése, azt bizonyítva, hogy a kortárs művészettel szemben mennyi fenntartással, meg nem értéssel kell számolnunk. Az valószínűleg túlzás, hogy Moore nem hozott újat, ami a század többi nagy mesterével, köztük Borsos Miklóssal kapcsolatban is kérdéses, ez az „új” azonban mindig szoros kapcsolatot jelent a művészettörténet egészével, s ez századunkban kitágult, mert például az afrikai plasztika hatása, amiről korábban nem lehetett beszélni, itt jelentős szerephez jut. De Moore esetében ugyanilyen joggal lehet említeni Stonehenge-et, amit maga is egyik meghatározó élményeként említett, de legalább ilyen fontos egy másik kijelentése, amely szerint; „aki fogékony akar lenni a szobrászat iránt, annak meg kell tanulnia, hogy a formát egyszerűen csak formának érezze, nem pedig leírásnak, vagy reminiszcenciának". A szobor jellemzője a felületi feszültség, midőn a forma alkalmassá válik arra, hogy túllépjen a közvetlen ábrázolás tényén, s organikus egységet alkosson környezetével. Mint Moore szobrai, amelyeket Firenzében állítottak ki — ez adott alkalmat a film elkészítésére — s a táj és a város reneszánsz emlékei, mint a szobrok között látható Brunel- lecschi-kupola, természetes egységet alkottak. Sokat panaszoljuk képzőművészeti felkészültségünk hiányait, az ilyen filmekkel — itthon is készült néhány — oktatási feladatokat is lehetne szolgálni. Cs. Unokáink unokái Napjaink egyik látványos programja lett a környezet- védelem, az értékmentés. Hazai prófétája — ezzel gondolom, sokan egyetértenek — a tévéből jól ismert Ráday Mihály. Buzgólkodása nyomán városainkban, községeinkben rendre alakulnak egyesületek, melyek zászlóján a szűkebb haza építészeti vagy iparművészeti emlékeinek megőrzése a címer. Épülethomlokzatok, míves asztalos-, kovácsmunkák szépségei támadnak fel. Űjraértékelődnek halott emlékek. A portalanítóknak akad dolga, örvendetes, hogy részt vállal belőle hazánk lakosságának apraja-nagyja. A honismereti mozgalom szervezett keretet is biztosít a tenni vágyóknak. Ráday Mihály legutóbbi „Unokáink ...” műsorában ugyancsak jó példával szolgál egy Nagy Attila nevű gyulai tanulóval. A néhány perces séta, amit az ö kalauzolásával tehettünk Gyulán, igazolta, hogy az alig tizenévesek is jó érzékkel fedezik fel, amit nagyapáink igényes ízléssel örökül hagytak. Megtudtuk, hogy ifjúsági tábor is alakult már a városvédők részére. Ezzel a pedagógiai módszerrel, már unokáink plántálják unokáikba, a helyhez, a tárgyhoz való ragaszkodást, kötődést, amit nevezhetünk hazaszeretetnek is. décsi— Arra gondolunk: kissé korán dicsértük meg a szekszárdi közönséget az évadnyitó koncert kapcsán, mert míg akkor, a Magyar Kamarazenekar koncertjén csaknem telt házat látott a művelődési központ nagyterme, most alig negyven-ötven hallgatót számlálhattunk össze az észt nemzetiségű, ragyogó kvalitású három muzsikus estjén. Jurij Gerec (hegedű), Tomas Veimet i(zongora) és Valdur Roots (gordonka) neve kevésbé ismert a magyar közönség előtt — meggyőződésünk: csupán mindeddig. Annyit tapasztalatból jól tudunk, hogy a Szovjetunióból külföldre látogató művészek körében igen szigorú követelményrendszer válogat, ez pedig azt eredményezi, hogy látatlanban a legmagasabb szintű kvalifikációra, igényességre esküdhetünk. Ez történt most is: Jurij Gerec, Tomas Veimet és Valdur Roots nevét bízvást keresni és figyelni fogjuk a zenei „nemzetközi nagypiacon”, az esélye megvan, hogy „kemény árucikkeknek” fognak bizonyulni... Műsoruk egészét — hacsak Sosztakovicsot nem tekintjük mintegy már a közelmúlt klasszikusának — kortárs honi zeneszerzők műveiből állították össze. E dolog ugyanakkor az átlag koncertlátogató hallgató számára tehertétellé, fárasztóvá is válhatott —, azzá vált. Ám ennek ellenére senki sem szabadulhatott abból a bűvkörből, amit a kivételesen magas technikai felkészültség, a páratlanul cizellált, mély emberi melegséggel átitatott hangzáskép, minden kotta'fejet átitató muzikalitás eredményezett. E dolog azonban vissza is sugárzott a megs zólalta tot t művekre: Rjaets, Kulberg, Kulberg— Liumera—Kangro egy-egy triójára, illetve a lebilincselő (értékeket hordozó és ugyanilyen módon előadott Parsadanjan: Hegedű-gordonlkaszonátájára. Az előadók a közönség szűnni nem akaró tapsát a ®rahims-trió II. tételével köszönték meg; a romantikus mű még inkább felfokozta sóvárgásunkat: sokáig, szívesen elhallgattuk volna az együttes interpretációját ebben a stílusfcörfoen is!... DOBA1 TAMÁS Hangverseny A Tallinn! trió estje
