Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-13 / 189. szám

1985. augusztus 13. , TOLNA \ KÉPÚJSÁG 5 FIATALOK FIATALOK FIATALOK Budapest­Moszkva Ferihegy, 1985. július 30. A repülőtér érkezési olda­lán lévő váróterembe egymás után, vagy csoportosan ér­keznek a bőrönddel, kézi­táskával felszerelkezett fiata­lok. Az oszlopokon kitűzött csoportszámok segítik az el­igazodást, az egymásra talá­lást. Mindenki ismerősöket keres, s talál is. A füllesztő melegnél csak az izgalom nagyobb. Unyi György, a Szekszárdi 505. Számú Ady Endre Ipari Szak­munkásképző Intézet KISZ- bizottságának titkára csend­ben, elgondolkodva ül egy bőrfotelben. Gondolatai már Moszkvában járnak. — Na­gyon kiváncsi vagyok, milyen lesz — mondja. — A szovje­tek biztosan kitesznek ma­gukért. Szarvas Ibolya, a Szekszár­di Patyolat KISZ-titkára el­mondja, hogy minden újsá­got elolvasott, ami a VIT ese­ményeiről tudósított. Sóhajt: — Bár csak ott lennénk már! A tömeg közben szaporo­dik, ismerkedünk a többiek­kel. Később dal csendül a vá­róban. Csizmadia Sándor pé­csi pol-beat énekes és cso­porttársai, akik az Országos Béketanács ifjúsági küldött­ségének a tagjai, hangolják az utazókat. A szokásos for­maságok — létszámellenőr­zés, a vámárunyilatkozat ki­töltése, útlevélvizsgálat, vám­vizsgálat — következnek ez. után. Az utóbbinál gyakran — mindig(!) szól a „csipogó”, de ez nem véletlen, hisz mindnyájan több kilónyi jel­vénnyel felszerelkezve in­dultunk útnak. Lassan fogynak a percek, most a legkisebb időegység is órának tűnik ... Végre a gé­pen vagyunk. Pontosan 5 óra­kor a TU—154-es repülőgép felemelkedik velünk. Ahogy telnek a percek, úgy tűnnek egyre kisebbnek a házak, a falvak, a városok, aztán tér­kép lesz a táj, majd csak az alattunk gomolygó fehőkben gyönyörködhetünk. Két óra húsz perces kellemes légi út után szerencsésen földet érünk a Seremetyevó 2. re­pülőtéren, megérkeztünk ál­maink városába, Moszkvába. Autóbuszba szállunk, s miközben mindenki megkapja az útlevelet helyettesítő szál­lodabelépőt, egy órai buszo­zás után megérkezünk szál­láshelyünkre, a Malagyozsna- ja szállóba, ahol orosz szo­kás szerint kenyérrel és só­val fogadnak bennünket, majd kölcsönös köszöntések, és megkezdődik számunkra is a fesztivál. Kátya baba A fesztivál jelképe, a cso­dálatos Kátya baba, vagy ahogy a moszkvaiak hívták, a Katyusa volt. Már elutazá­sunk előtt fényképről meg­csodálhattuk helyes pofiját, gyönyörű szőke haját, amit a VIT-virág keretez, hímzett blúzát, piros feliratos szok­nyáját. Csodaszép lány, álla- p'thattuk meg, erről a kar­jában békegalambot tartó Mir, druzsba, fesztivál Moszkva-parti emlékek Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy július 30. és augusztus 8. között ré­szese lehettem a világ ifjúsága fesztiváljá­nak, és Moszkvából felejthetetlen élmény­nyel, számos emlékkel térhettem haza. Hogy mik ezek, nehéz felsorolni. Röviden csupán annyit: nem felejtem el a forró hangulatú politikai nagygyűléseket, a vi­tákat, ahol a világ fiataljainak képviselői azért gyűltek össze, hogy kifejezésre jut­tassák azon szándékukat, hogy jobban megismerjék, megértsék egymást, együtte­sen gondolkozzanak arról, hogyan járul­hatnak hozzá napjaink legsürgetőbb prob­lémáinak megoldásához. Felejthetetlen marad számomra az is, hogy a különböző nemzetek kultúrájának bemutatása, megismertetése mennyire jól szolgálta a barátságok kialakítását. Emlék lesz, örök emlék Moszkva, a barátságos emberek és minden, amit a nyolc nap alatt tapasztaltunk. Jegyzetfüzetem tartalmából most né­hány, számomra kedves epizódot megosz­tok olvasóinkkal. A szőke Katyusából jutott a világ minden tájára babáról. Sokan kaptuk fel­adatul, hogy vásároljunk be­lőle. A szállodai kioszkban, a VIT-bazárban, a nagygyű­léseken működő bazárokban, a GUM-ban, a CUM-ban és a gyermekáruházakban, de másutt is volt belőle bőven. Fából, porcelánból, mű­anyagból elkészítve. Termé­szetesen mindenki a legszeb­bet, a legnagyobbat akarta hazavinni a családjának. Egyik újdonsült ismerő­söm, aki feleségétől azt az ,vukázt” kapta, hogy a leg­nagyobb Katyusát hozza el neki, utolsó előtti este két­ségbeesetten telefonált haza: — Vettem Kátyát, gumiból, porcelánból készítettet, és al- vóst is. — Mekkorát? — hangzott a vonal .végén. — Amit árultak, abból a legnagyobb volt. — Nem láttál nagyobbat? — kíváncsiskodott a hozzá­tartozó. — De láttam. Egyet a cir­kuszban, egyet pedig az In- terklubban ... Olyan 160— 165 centi magasak, szép sző­kék voltak, nagy kék sze­mekkel. — Melyiket hozod? — Egyiket sem, anyukám, mert az az igazság, hogy ezek a babák éltek, és én nem akarok se bigámiát, se háremet. — Jó, akkor hozz másikat! A tambovi táncos A záróünnepségről igyek­szünk a kijárat felé, közben a Moszkva ^parti esték dalla­ma úszik a levegőben, s be­lopja magát a hallójárato­kon keresztül az emlékezetbe. Cslábrák János bonyhádi uti- társiam, aki végigfényképez­te, végigjegyzetelte a feszti­vál napjait, elragadtatással beszél: — Egy nagyon csodálatos, lenyűgöző záróünnepély volt. Mindig arra gondoltam egy­egy képnél, hogy ez a csúcs, miért ezt már nem lehet fo­kozni. Tévedtem ... Az egész fesztiválról az a megállapítá­som, hogy nagyon szívélyes, baráti fogadtatásban és ven­déglátásban volt részünk. Magas színvonalú kulturális programot láttunk ... Szinte mindenki — valamennyi or­szág fiataljai — kifejezték óhajukat a béke és a barát­ság mellett. Miközben ezeket mondja, csinos szőke kislány toppan elénk, s jelvényt vesz elő, fel­tűzi mellünkre, aztán rábök: — Tambov. — Tolna — mutogatunk magunkra. A kislány örömé­ben felsikolt, hívja társait, és hevesen gesztikulálva magya. zázza nekik, hogy testvérme­gyéjük képviselőivel találko­zott. Puszi, jelvénycsere, az­tán a kis szőke tambovi tán­cos lány Tolna megyei emlé­kelit hallgatjuk. Alig fogy ki a szóból. Ügy örül nekünk, mint a testvérének. Búcsúzóul annyit kiált utánurik: — Ha •meghívtok, jövök Tolnába táncolni ... Cserebere A Vörös téren, a Gorkij, parkban, a Népgazdasági Ki­állítás területén, a Lomono­szov Egyetemnél, az úttörő­palota előtt, vagy éppen a GUM Áruház környékén, de a szállodánkban is, egyéb más találkozóhelyeken is ken­dők, jelvények, sapkák, sá­lak, apró ajándéktárgyak cse­réltek gazdát. Ehhez elég volt tudni az orosz „za” szócskát, ami magyarul „ért”, et jelent, s rábökni egy-egy jelvényre, zászlóra vagy kendőre. Aki annyit sem be­szélt oroszul, annak elég volt az is, ha csak mutogatással •fejezte ki óhaját. A jelvénycsere után egy- egy puszi is dukált, egy-egy értékesebbnek vélt darab után, de sor került a baráti ölelkezésre, a közös fénykép elkészítésiére is. Ahogy fogyott a jelvény, úgy szaporodott is, hiszen a csere ezt lehetővé tette. Volt, akinek egész kis gyűjtemé­nye alakult ki. Egyéb tárgyak is gazdára lelték. Népszerű, keresett volt a palesztin ken­dő, illetve sál, a lengyelek piros-fehér kendője, a kubai­ak kalapja. Ezek megszerzése jelentős eredménynek köny- veltetett él. Ugyancsak elis­merést váltott ki a szovjet néptáncosöktól kapott virág- koszorú is, ami még egy cset- tintést is kiváltott az „iri­gyekből”. Mindezek mellé — itthon — majd a büszkén szóló me­se, az emlékezés is csatlako­zik, mert a tárgyak emléket idéznek, és emlékeztetnek. Kisemberek a nagyvárosban •Nemcsak a magyar turista- csoport szálláshelyén, a Ma- •lagyozsnaja szállóban, hanem a város többi pontján, a ren­dezvények helyszínén gyak. ran találkoztunk a tömeg kö­zött cikázó, jelvényt, kendőt cserélő, aláírást gyűjtő ma­gyar úttörőkkel. Közülük hár­man voltak a zombaiaik, akik a VIT-túra sikeres teljesíté­séért kijuthatlak a fesztivál­ra. A záróünnepély után kö­zülük kettő, Támuly Éva és Kiss László felkeresett a szál­lodai szobában, hogy élmé­nyeiket elmeséljék. Mindket­tőjük nyakában nagy arany­érem csüngött, amelyet a Moszkvában a VIT-mérföld — 1985 méter — lefutásáért kaptak. — Nékem az volt a legnagyobb élmény — mond­ja Támuly Éva —, hogy na­gyon sok hélyen jártunk, és sok száp mindent láttunk ... De legjobban a záróünnepség tétszett. Nem felejtem el so­ha. Kiss Laciban a Vörös tér és a városnézés hagyott ma­radandó emléket, de a zárás, ra is szívesen visszagondol •majd. — Szép volt, szeretnénk még egyszer eljutni a VIT-re — összegeznek mindketten, és szemükben látszik, hogy vágyaik valóraváltásáért mindent meg is tesznek. „Vegyes felvágott” Mielőtt valaki is egy új hentesárura, vagy esetleg a VIT egyik ételkülönleges­ségére gondolna, el kell oszlatni a tévhitet. Az idé­zőjelbe tett címet ugyanis a magyar politikai delegá­ció Tolna megyei tagjai ta­lálták ki, és jelzőként hasz­nálták arra a társukra, aki a Vörös téri nemzetközi ka- valkádból, a különböző cse­rebere-akcióból hazatért. Mit tartalmaz a „vegyes felvágott"? Lássuk a hoz• závalókat! Kell egy bsinos — mindegyik az volt! — Tolna megyei leány vagy fiú, aki cserél egy üzbég sapkát, egy palasztin sálat, azt összeköti egy kubai kendővel, s mindezt magára teszi, illetve aggatja. Ezzel azonban még nem kész a „mű", ugyanis tökélyről csak akkor beszélhetünk, ha a befejező tartozék, a három kiló különböző or­szágokban gyártott jelvény is felkerül a blúzra, az ing­re, a zakóra, vagy a puló verra. Száláshelyiink, a Malagyozsnaja szálló Ügyeletes Udvariból A Magyar Nemzeti Klub egyik ügyeletese, az udvari Radványi Ferenc találkozá­sunkkor négy nap esemé­nyeiről, élményeiből beszélt elragadtatással. — Csodála­tos volt a megnyitó, renge­teg a barát, a Vörös tér a nagy találkozók a barátsá­gok színhelye — mondja egyszuszra, címszószerűen, aztán javasolja, feltétlenül menjünk el a Gorkij-park- ba, ahol a legjelentősebb po­litikai és kulturális esemé­nyek zajlanak, ahol a VIT szinte minden küldötte meg­fordul. — Nagyon kedvesek a moszkvaiak — állapítja meg ezután, s példát is hoz: — Találkoztunk egy szovjet hölggyel, aki részt vett a budapesti VIT-en. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, könnyes szemmel, nagy lelkesedéssel mesélte az élményeit, és olyan szere­tettel ajándékozott meg ben­nünket, amilyenre ritkán van példa. Radványi Ferenc ezután az ügyeletes munkájáról, a Magyar Nemzeti Klub prog­ramjáról, a mit érdemes megnézni, hova érdemes el- menni-ről adott gyors infor­mációt, majd a másnapi programjáról, a béke, a ba­rátság, a szolidaritás fájá­nak elültetéséről beszélt, majd így összegzett: — Na­gyon fáradt vagyok, de na­gyon élvezem a programot. Ha lesz egy kis időm, meg­kereslek benneteket. Mondanom se keli, tar­totta szavát, két Tolna me­gyei küldött-társával felke­resett bennünket és a szál­loda bárjában egy kávé és az új üdítőital, a fanta mel­lett újabb élményeikkel is megismertettek. (Egyáltalán nem látszottak fáradtnak.) Nincs nyelvi akadály... A magyar politikai dele­gáció Tolna megyei tagjai­val nehéz volt találkozni, hiszen a nagyon elfoglalt emberek közé tartoztak Moszkvában. A napi három­négy találkozón, illetve nagy­gyűlésen való részvétéi mel­lett az úgynevezett szabadon Hazautazás előtt a Tolna megyei turisták választott programon is ak­tívan részt vettek. Hogy mégis sikerült töb­bekkel összejönnünk, az a szovjet—magyar baráti ta­lálkozónak köszönhető. Emlékszem, a Szovjetunió klubja előtt gyülekeztünk, amikor megpillantottuk a szekszárdi Benkő Zoltánt, a tamási Kalmár Annamári­át, a bonyhádi Engemayer Jánost. Miután régi isme­rősként örültünk egyet egy­másnak, a „Hogy látjátok a fesztivált?” kérdést tettük fel. Benkő Zoltán: — Minde­nekelőtt a szovjet fiatalok igazi, őszinte barátságát emelném ki. ök a leglelke­sebbek. Nagyon jó házigaz­dák. — Osztom a véleményedet, Zoli — szól közbe Kalmár Annamária — és megtol­dom azzal, hogy a megnyi­tó olyan csodálatos volt, amilyen szépet az életem­ben sosem látok. (Azóta biz­tos megváltoztatta vélemé­nyét, mert a záró — sokak szerint — lenyűgözően szép volt.) Aztán a Vörös téri ta­lálkozások, az együtténeklé- sek is felejthetetlenek. — A laoszi—magyar ta­lálkozóról jöttem ide, ahol egy harmincfős csoport tag­jaiként voltam — veszi át a szót Engemayer János. — Az a tapasztalatom, hogy ezek a találkozók nagyon jól szol­gálják a békét, a barátságot, a szolidaritást. Nincs nyelvi akadály, ha egy rendezvény kapcsolatban van a békével, a barátsággal — márpedig mind azt célozza — akkor már zúg a tömeg. Több nyel­ven mondják, de egyet akar. nak: békét, biztonságot a vi­lágnak ! Szpasziba, Moszkva! Moszkva, 1985. augusztus 3. A Luzsnyiki Lenin stadion­ban kialszik a VIT-fáklya •lángja, bevonják a lobogót. Százezer torok énekli búcsú­zóul a DlVSZ-indulót. a Venceramost... a Katyusát és a Moszifcva-parti estéket. Ütemes taps kíséretével még egyszer felhangkik a fesztivál három, gyakran együtt kiál­tott szava: MIR, DRUZSBA, FESZTYFVÁL! MIR, DRUZS­BA, EBSZTYIVÁL! A bátai Lubiczki János megszólal mellettem: — Fe­lejthetetlen ! Ilyen szépet még sosem láttam. Örök emlék lesz ez a néhány nap — mondja, de szavát elnyomja a közeli szektorból felhangzó új „jelszó” és az ütemes taps: Szpasziba, Moszkva, Szpaszi­ba Moszkva! Válóban: Köszönjük mi is, moszkvaiak, hogy részesei le­hettünk a XII. Világifjúsági és Diáktalálkozó eseményei­nek, hogy a magunk módján hozzájárulhattunk a népek közötti barátság elmélyítésé­hez, erősítéséhez, hogy hallat­hattuk szavunkat a béke mellett, a fegyverkezés ellen, hogy kinyilváníthattuk; az ifjúságnak joga van egy bol­dogabb jövőhöz. Szpasziba, Moszkva! ÉKES LÄSZLO

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom